Fiction Kult

Vászon és papír napjaink „celebjei” között köszönthetjük a vámpírokat. A lényeg ugyanaz, mint évtizedekkel ezelőtt: a témák ismétlődnek, csupán hozzáadunk, elveszünk a történetekből, képünkre és korunkhoz formáljuk – hetvenes évektől a vérszívás a drogra játszott rá, míg a kilencvenes években fellépett a kultúrhéroszok dobogójára.
Ennek az ismétlődésnek részben oka a témák változatlansága, s bár már kevesebb százalékban (vagy csak kevesebbet törődünk vele) a megismerhetetlen, távoli, érthetetlen(nek tűnő) dolgok, az ezek iránti vágyak félelemmel vegyülve, melyek életben tartották máig ezeket a lényeket. A félelem és vágy tükre hűen a tükörbe néző korhoz, változtatja arcát. Az emberiség fojtott, rettegett vagy félve remélt képzelgése a vámpírokban (is) megtestesül, ezeknek a nagy pályaudvaroknak a madártávlatát foglalom most össze, hogy a végén a vámpírok is meglássák magukat a tükörben, ahogy az emberek is önmagukat őbennük…
Az első néphagyományon túli vámpírtörténet Byron baráti körében íródott ahogy Mary Shelley hagyományt teremtő Frankensteinje is. A költő orvosa, John William Polidori írta 1816-ban. Igazi nagy hullám pedig a 20. században kezdődött Bram Stoker 1897-ben megjelent – rémálomból írt – Drakulájával. A regény főhőse jellemében egy másik, korábbi divathullám rémalakjával hozható összefüggésbe: Swengalival, a zsidó hipnotizőrrel (Gerald du Maurier Trilby). Az áldozatokat mindkét esetben akár távolról irányíthatják. Ez a hipnotikus képesség a zombi filmekre is átragad a későbbiekben.
A vámpírok a csodás lények természetéhez híven rendelkeznek olyan tulajdonságokkal, amikkel az emberi fantázia megáldotta őket és az emberi vágyak kivetülései. A halált részben leküzdötték, olykor természetfeletti erővel rendelkeznek, kívül állnak társadalmon, korokon, szabályokon. Önuralmúak vagy – mint a 21. századi történetekben – létrehozták saját társadalmi berendezkedésüket. Előbbire példa a 20. század eleji történet: a vérszívó vámpír – általában Drakula – magányosan éldegél egy századokkal régebbi kastélyban, veszélyes és félelmetes, már-már az ördög megtestesült lényeként félnek tőle (ez a félelem korábbról, a kereszténységből származtatható, innen az ezüstkereszt védelme).
Továbbá a vámpír csupán a természetes emberi létfenntartás szélsősége: emberi létezésünkhöz másik emberre, társra van szükségünk. A vámpíroknak fizikai értelemben is szüksége van az emberre: a vérére, ami a kannibalizmus megtestesülése is egyben, ill. erotikus mozzanat. A vér, az emberi lény elfogyasztása, vagyis létfenntartása egyben a szerelmi aktus mozzanataival párhuzamos.
A vámpír mítosz előrelépéséhez nagyban hozzájárult a vászonra való felkerülése és sikerei (a mozgókép és Dracula szorosabb kapcsolatáról részletesen ír Varró Attila a Filmvilágban, 2001. június, Nosferatu árnyéka). Murnau 1922-ben forgatta Nosferatu c. némafilmjét. Szerencsés találkozásról volt szó: az expresszionista filmi hatások jól illettek a téma hangulatvilágához, a téma pedig új és friss volt, vágyak megtestesülése, mely meghozta a filmipar és a vámpír mítosz számára is a kívánt sikert. A film, az előbb említett 1897-es Dracula adaptációja (a névváltozás csupán jogi kérdések miatt alakult úgy, ahogy), tehát egy magányos vámpír, gróf, akitől félnek, de szánalomra méltó is (akár Frankeistein) – a vágy a nappali fény után, ami talán a normális életet jelképezi… Ebbe a vonalba tartozik Browningtól a Dracula (1931) is – ugyancsak adaptáció – aminek sikere számtalan feldolgozást hozott maga után, mint Coppola Draculáját (1992), vagy akár Herzogtól a Nosferatu (1979). A Guiness Rekordok Könyve szerint Dracula a leggyakrabban megfilmesített irodalmi alak. Csupán a főhős szerepe változott meg, a vámpír maga is hőssé vált, olyan kultúrhérosszá, akinek lebilincselő fellépése van, kisugárzása, a társadalmon kívül álló idealizált figura.
A vámpírtörténetek újbóli felfrissülése az ’50-es évekre tehető (megint csak összefüggésben a mozgóképpel, a televízió térhódításával). „Lugosi is alkalmi tévéfellépésekből tartotta el magát utolsó évei alatt” (Varró Attila a Filmvilágban, 2001. június, Nosferatu árnyéka), ’57-ben pedig a szovjetekkel való rivalizálás, az űrkorszak kezdete újabb árnyalatot adott a vámpírizmushoz: a földönkívüliek mint emberi vérrel táplálkozók (Földönkívüli és a Rémület az űrből). A képrögzítés újabb technikai fejlődése a klasszikus vámpíroknak kedvezett: a színes kép, a vér igazi színe váltotta fel a fekete-fehér-szürke árnyalataiban játszó mítoszt, de még mindig a régi idők stílusában (példák a korból a két végletre: Herzog: Nosferatu, Badham: Dracula).
Később (kicsit előretekintve) persze a paródia vagy a vígjátéki környezet sem maradhatott el (ahogy az a legtöbb tematikánál megfigyelhető): Polanski: Vámpírok bálja (1967), Wes Craven: Vámpír Brooklynban (1995), Mel Brooks: Drakula halott, és élvezi (1995).
A Polanski filmmel, a vámpír filmi megújulásával közel egy időben született meg Anne Rice Vámpírkrónikáinak első része az Interjú a vámpírral, s kezdetét vette a vámpír tematikájú ponyvairodalom máig tartó nagyobb hulláma. Az írónő ezt a könyvét pár hét leforgása alatt írta 1973-ban – gyermekének elvesztése után. A bestsellerek is kitermelték a maguk tömegkultúrabeli vámpírtörténeteit, amik sorozatszerűen igencsak vaskos köteteknek bizonyultak. A fentebb említett első részből készült egy nevezetes film is Brad Pitt, Tom Cruise, Antonio Banderas, Christian Slater, Kirsten Dunst főszereplésével az Interjú a vámpírral (1996). Későbbi folytatásokat – több részből merítve – vászonra formálták ugyan a Kárhozottak királynője címen (2002), de már kevésbé sikeresen.
A hetvenes években végbemenő változások a vámpírkolóniákban is hoztak újulásokat: a kereszt többé nem véd a vérszívás ellen, női grófok is lehetnek (akár fő)szereplői a vámpírtársadalomnak és a tükörkép hiánya sem árulkodó, a napfény sem akadály többé. Cronenberg és Romero 1977-ben forgatták le filmjeiket: Vérszomj és a Martin, de konkrétan felfedezhető mindkettőben saját korszakuk hatása, a drogmetaforika, Nosferatu árnyéka elhalványodott, s már az arisztokratikusság is háttérbe szorult, a vámpírok inkább hasonlítanak sorozatgyilkosokra és/vagy elmebetegekre.
Ahogy már egy fenti felsorolásból sejthető, a ’90-es évek újabb fordulatot hozott: a vámpírok olyan fajjá alakultak az emberi társadalomban, amelyet kihalás fenyeget, titokban vegyülnek el az emberek hangyaszerű zsibolygó és dolgozó társadalmában. Így váltak fokozatosan romanticizált hősökké. Ilyen Bigelow Alkonya, Rodriguez Alkonyattól pirkadatig (1996) című filmje, s majd az új évezred első évtizedének végén tűnnek fel újból ezek a hősök: Catherine Hardwicke: Alkonyat (2008) című filmje és annak könyv változata, a Stephanie Meyer nevével jelzett ponyvasorozat többi része is ide sorolható vagy az Inni és élni hagyni, Vámpíréhség stb. A bestsellerek egyre előrébb helyezik a hősiesség mellé a romantikát, erotikát. Ebben a bő egy évtizedben azonban más vámpírsablonok is alakulnak.
A társadalomba tehát betörtek a vérszívó és egyéb embernek kinéző lények, ill. alakult egy másik csoport, az emberek azon része, akik üldözik egyik vagy másik felet. Az esetenként változó, hogy melyikük tűnik fel jó vagy rossz színben. Laurell K. Hamilton regénysorozatának főhőse Anita Blake, törvényes vámpírhóhér. Világában olykor nem emberi természetű gyilkosságok történnek, amik a főhőst elvezetik egyik-másik alvilági alakváltóhoz. Természetesen közben a szerelmi szál, az erotika sem maradhat ki, a háromszög másik két csúcsát az okos, titokzatos vonzó vámpír és az őszinte, odaadó vérfarkas adja. Amilyen újdonságként hatottak a regényfolyam első részei, úgy sorvadt el a történettel együtt a stílus, a jellemek – vagy már csak nem volt új és nem adta meg (nem tudta fenntartani az író) azt a beleérzést az olvasónak, amit az elején el tudott érni.
Az emberek társadalma később még jobban háttérbe szorul, s a konfliktus a vámpírok és farkasok vagy vadászok között kerekedik ki. Utóbbi esetre példa J.R. Ward Fekete Tőr Testvérisége című könyve. Itt a vámpírok kapják a jó, békés nép megtisztelő szerepét, míg a vadászok azok, akik gyilkosokként és gonoszként élnek a világban. Mindkét oldal hierarchikus rendben él, s a címadó Fekete Tőr Testvériség azt a kisszámú csoportot jelöli a vámpírok között, akik harcolnak fajukért a vadászokkal szemben. Az emberek eltűnésével azonban megsokszorozódott a történetben az erotika és a véres, akciódús jelenetek.
Ehhez hasonló képek uralják ma a filmvászon vérszívók környezetét, de előbukkantak olyanok is, melyek vegyültek régi korok iránti álmodozással, mint Stephen Sommers: Van Helsing (2004) című filmje. Az erotikát félretéve az akció – még több vér és öldöklés – maradt csupán egy-két izgalmas történet fő mozgatórúgója, mint például a Bloody Good Books-ban.
Charlie Huston, Félholtak című könyvében a főhős Joe Pitt magánnyomozó, aki mellesleg vámpír és a film noirokhoz hasonló karakterrel rendelkezik, s így jelleméből fakad, hogy a regény előnyben részesíti a férfi olvasókat. A magányos és „szívós” hős nem tartozik egyetlen vámpírtársadalomba sem. A történetben felbukkan egy újabb „fekete mágikus” elem az alakváltók és vadászok után: a zombi, mint fenyegető létállapot, betegség vírus formájában. A regényben az események horrorszerűen alakulnak.
Filmes vonatkozásban ebbe a sodorba tartoznak a Penge filmek (Norrington: Penge - 1998, Del Toro: Penge 2 – 2001, David S. Goyer: Penge: Szentháromság), és az Underworld részek (Len Wiseman : Underworld 1-2 – 2004, 2006, Patrick Tatopoulos: Underworld 3 – 2009), amik egyben képviselik ma a keményebb, vérengzős vonalat. A témában természetesen készültek televízióban futó sorozatok is: Buffy, a vámpírok réme (1997) és az ebből kinövő sorozat, egy jó vámpír története az Angel (1997).
Az emberiség fantáziájában a sötét, fenyegető érzésekből születtek meg a vámpírok, vérfarkasok, zombik. Ezek a lények – még ha az idők során pozitív tulajdonságokkal is szerelkeztek fel – félelmet fejeznek ki. Rettegést érthetetlen erők, történetek, képzelgések iránt. A zombi „a hús bomlása. Általa beolvadunk, elveszítjük egyéni vonásainkat, a saját fizikai valónk, a testünk elformátlanodik, elveszti jellegét. A zombifilm az identitásvesztést jeleníti meg.” (Varró Attila, Népszabadság, 2009. április 11., Mi vagyunk a vámpírok és a zombik, Rémzsáner-reneszánsz a „bestiális” filmek világában). A zombival szemben a vérfarkasok és a vámpírok jelleme és társadalma sokféleképpen alakult. A teljesen negatív érzelmű szerepektől a skála másik végéig szerepeltek, ahogy a két alakváltó faj viszonya is.

„A gróf éppen akkor lép be a szobába, amikor Harker a tükör előtt borotválkozik. Borotválkozás közben Harker nézi magát a tükörben, maga mögött pedig nem látja Drakulát, hiszen az igazi vámpír nem látszik a tükörben, mivel nincs lelke. A lélek ugyanis olyan alak, melyet a hívő csak az isteni tükörben láthat.”
(Jure Mikuž: A tükör és a film)