– Marcus Yallow – hallottam a hangszórón keresztül egy péntek reggelen. Nem szerencsés a hangszóróval indítani a napot, ráadásul ha ehhez még hozzájön Benson szokásos motyogása is, akkor a végeredmény általában úgy hangzik, mintha valaki éppen egy romlott burritót próbálna megemészteni, nem pedig iskolai közleményt beolvasni. De az emberek elég jól kihallják a saját nevüket egy ilyen hangkavalkádból – a túléléshez elengedhetetlen. – Azonnal jöjjön az igazgatói irodába!A társadalomtudomány tanárom, Ms. Galvez rám nézett, én meg őrá. Benson csak azért utazott rám, mert néha áttörtem az iskolai tűzfalakon, kijátszottam a járásmód-felismerő programot, és összetörtem a jeladót, amivel nyomon követnek minket. De Galvez rendes, sosem rója fel ezeket nekem (főleg akkor nem, amikor segítek neki a webmail segítségével kapcsolatba lépni a bátyjával, aki Irakban állomásozik). Darryl cimborám rácsapott a fenekemre, ahogy elsétáltam mellette. Pelenkás korunk óta ismertük egymást, együtt próbáltunk egyszer meglógni a bölcsődéből, és azóta hol belerángatom, hol meg kihúzom valami galibából. A kezeimet a fejem fölé emeltem, mint valami hivatásos bokszoló, amikor ünnepelteti magát, és távoztam a társadalomtudomány óráról, hogy átballagjak az igazgatói irodába.Már félúton jártam, amikor a megszólalt a telefonom. Ez is rajta volt a tiltólistán – a Chavez középiskolában nem használhatunk telefont –, de ez engem nem tartott vissza. Besurrantam a mosdóba, és bezárkóztam a középső fülkébe. Megnéztem a telefont – az otthoni számítógépem küldött egy e-mailt, amely szerint a valaha készített legjobb játékban, a Harajuku Fun Madnessben beütött valami új dolog. Elvigyorodtam. Iskolában tölteni a péntekeket elég szar dolog volt, és örültem, hogy sikerült ellógnom az órákról. Újra az iroda felé vettem az irányt, és amikor beléptem odaintettem Bensonnak.– Lám-lám, csak nem Mr. Duplavé-egy-enn-öt-té-nulla-enn – mondta.Frederick Benson – társadalombiztosítási száma 545-03-2343, született 1962. augusztus 15-én, anyja leánykori neve Di Bona, születési helye Petaluma – sokkal magasabb volt, mint én. Amíg én nagyjából 180 centi vagyok, ő két méter is megvan, és a főiskolai kosárlabda múltja is igen megkopott már, hiszen az internetről rendelt olcsó reklámpólói tökéletesen kidomborították az alaposan meglöttyedt egykori mellizmait. Mindig olyan arcot vág, mintha éppen hatalmasat készülne zsákolni a seggedbe, és rendszeresen megemeli a hangját a drámai hatás elérése érdekében. Ám minél többször alkalmazza ezeket, a hatásuk annál kevésbé érvényesül.– Bocs, de nem – feleltem. – Sose hallottam még ezt a jelzést.– W1n5t0n – betűzte újra, és jelentőségteljesen felvonta a szemöldökét, hátha meghátrálok.Persze az én álnevem volt, amit már évek óta használtam. Az a személyazonosságom volt, amit akkor használtam, ha beírtam valamit különböző fórumokra, hozzájárulva az alkalmazott biztonságtechnikai kutatásokhoz. Hogyan kell kisurranni az iskolából, hogyan lehet működésképtelenné tenni a telefonomban található lehallgató-nyomkövető berendezést, meg ehhez hasonlók. De ő nem tudta, hogy ez is én vagyok. Csak néhány ember ismerte ezt az énemet, és bennük teljes mértékben megbíztam.– Nem rémlik – mondtam.Elég sok baró dolgot csináltam az iskola körül e név alatt – némelyikre meglehetősen büszke is voltam –, de ha valahogy sikerülne neki összekapcsolni a két személyiségemet, akkor komoly bajba kerülhetnék. Az iskolában senki sem szólított w1n5t0n vagy Winston néven. Még a haverjaim se. Csak Marcus voltam, vagy még az se.Benson leült az asztala mögé, és idegesen megérintette a kapcsot a mappáján. Mindig ezt tette, ha a dolgok nem úgy alakultak, ahogy elképzelte. Olyan volt ez, mintha lelepleznéd magad pókerezés közben, amikor elárulod, hogy éppen mi jár a fejedben. Én pedig pontosan tudtam, hogy Benson mire gondol.– Marcus, remélem, megérted, hogy ez most komoly dolog.– Meg fogom, uram, amint elmagyarázza nekem, hogy miről is van szó – feleltem. Mindig hozzáteszem, hogy „uram”, ha ilyen komoly emberekkel van dolgom. A magam érdekében.Megrázta a fejét, aztán letekintett az asztalra; egy újabb árulkodó jel. Tudtam, hogy bármelyik pillanatban kitörhet belőle az ordítozás.– Ide figyelj, kölyök! Itt az ideje, hogy végre felfogd, pontosan tudjuk, hogy miket csinálsz, és elárulhatom, hogy nem fogjuk tovább tolerálni! Örülhetsz, ha nem rúgnak ki ebből az iskolából még azelőtt, hogy ez a beszélgetés befejeződne!– Mr. Benson, még mindig nem árulta el, hogy mi is a problémája velem…Rácsapott az asztalra, és rám szegezte a mutatóujját.– Az a probléma, Mr. Yallow, hogy részt vettél az iskola biztonsági rendszerének kijátszásában, és biztonsági információkat osztottál meg az iskola többi tanulójával. Ugye tudod, hogy Graciella Uriarte múlt heti kicsapása is annak köszönhető, hogy a te egyik készülékedet használta.Uriarte jól megszívta. Vett egy rádióhullám zavaró szerkezetet a 16. utca közelében levő boltban, és amikor beindította az iskola halljában, beindultak a biztonsági rendszerek. Nekem semmi közöm nem volt hozzá, de sajnáltam, hogy emiatt kicsapták.– Azt gondolja, hogy volt valami közöm hozzá?– Megbízható forrásból megtudtuk, hogy te vagy ez a bizonyos w1n5t0n – mondta lassan kibetűzve a szót, és kíváncsi lettem volna, hogy vajon arra is rájött-e, hogy az 1-es valójában I, az 5-ös pedig S. – Tudjuk, hogy ez a w1n5t0n karakter a felelős a tavalyi általános tesztfeladatok ellopásáért. – Valójában nem én követtem el a lopást, de az egy nagy húzás volt, és hízelgőnek gondoltam, hogy nekem tulajdonítják. – Ami többévi börtönt von maga után, hacsak nem működsz együtt velem.– Megbízható forrás? Azt szeretném én látni.– Ez a hozzáállás nem fog segíteni rajtad – nézett rám haragosan.– Ha vannak bizonyítékai, uram, akkor hívja a rendőrséget, és adja át nekik az ügyet. Úgy tűnik, ez egy igen komoly eset, és én nem szeretnék a nyomozásra felhatalmazott hivatalos szervek útjában állni, amikor vizsgálódni kezdenek.– Azt akarod, hogy hívjam a rendőrséget?– És a szüleimet. Azt hiszem, az lenne a legjobb.Farkasszemet néztünk az íróasztal felett. Bizonyára arra számított, hogy magamba roskadok, amikor a fejemhez vágja a tényeket, de nekem nem szokásom összeomlani. Van egy módszerem arra, ha olyanokkal kell farkasszemet néznem, mint Benson. Egy kicsit eltekintek a fejük mellett, és felidézem egy régi ír népdal szövegét, amely legalább háromszáz versszakból áll. Ilyenkor teljesen nyugodtnak és gondtalannak látszom.A tojás ott volt a fészekben, a fészek ott volt a levélen, a levél ott volt a gallyon, a gally ott volt az ágon, az ott volt a fán, a fa ott volt a mocsárban, a mocsárban a völgyben, oh! Hej-haj a rezgő mocsárban, a mocsárban a völgyben, oh!– Most visszamehetsz az osztályterembe – mondta. – Ha a rendőrség megérkezett, és beszélni kívánnak veled, újra hívatni foglak.– Most hívja őket?– A rendőrségi bejelentés hosszú és bonyolult eljárás. Reméltem, hogy gyorsan lerendezhetjük ezt az ügyet egymás között, de te ragaszkodtál a hatósághoz.– Megvárhatom, amíg kihívja őket – feleltem. – Én ráérek.Újból megérintette a mappán a kapcsot, és én felkészültem a kitörésére.– Takarodj! – üvöltötte. – Takarodj a francba az irodámból, te rohadt kis…Kijöttem, mintha mi se történt volna. Tudtam, hogy nem fogja hívni a zsarukat. Ha elegendő bizonyítéka lett volna ahhoz, hogy az ügyet a rendőrségre bízza, akkor már korábban értesítette volna őket. Egyszerűen utálta a pofám. Úgy okoskodtam, nyilván hallott valami szóbeszédet – ami talán nem is volt igaz –, és megpróbálta elérni, hogy magamra vállaljam. Könnyed és vidám léptekkel haladtam lefelé a folyosón, de azért ügyeltem a mozgásomra a járásmód-ellenőrző kamerák miatt. Ezeket alig egy éve szerelték fel, és én baromira imádtam őket, mert annyira ostobán működtek. Korábban arcfelismerő kamerákkal volt tele az iskola szinte minden nyilvános területe, de egy bírósági határozat ezt alkotmányellenesnek nyilvánította. Ezért Benson, és még egy halom paranoiás alak az iskola vezetéséből, az intézmény majdnem teljes vagyonát ezekre a hülye kamerákra költötte, amelyek az egyik ember járását voltak hivatottak megkülönböztetni a másikétól. Hurrá.Visszamentem az osztályterembe, és Ms. Galvez szívélyesen üdvözölt, amikor leültem. Elővettem az iskolai laptopot, és visszasüllyedtem tanóra üzemmódba. A Tankönyvek voltak az iskola legremekebb kütyüi, persze átvitt értelemben, hiszen rögzítettek minden billentyűleütést, ellenőrizték a hálózati adatforgalmat a gyanúsnak tetsző kulcsszavak után, számláltak minden kattintást, és nyomon követtek minden gondolatot, amely felkerült az internetre. Még alsóéves voltam, amikor megkaptuk ezeket a gépeket, és csupán néhány hónapba tellett, hogy a csillogásuk megfakuljon. Miután mindenki rájött, hogy ezek ez „ingyenes” laptopok a fejeseknek dolgoznak – és otromba reklámok végeláthatatlan sorát játsszák le, míg feláll a rendszer –, hirtelen nagyon nehézzé és terhessé váltak.Elég könnyű volt feltörni egy ilyen Tankönyvet. Egy hónap sem telt el a gépek megjelenését követően, és a crack máris fenn volt a neten, ráadásul rém egyszerű volt használni – csak le kellett tölteni egy DVD image file-t, kiírni, aztán berakni a Tankönyvbe, és újraindítani, egy bizonyos billentyűkombináció nyomva tartása mellett. A többit megtette a DVD. Egy rakás rejtett programot telepített fel a gépre, amelyek még akkor is észrevétlenek maradtak, amikor a tantestület elvégezte a gépek napi ellenőrző rutinját. Persze folyamatosan frissíteni kellett, hogy mindig átmenjen a tantestületi teszteken, de ezt az árat hajlandó voltam megfizetni azért, hogy ura lehessek a gépemnek.Elindítottam az IMParanoid nevű programot, amit arra használtam, ha óra alatt akartam beszélgetni, lehetőleg úgy, hogy ne maradjon nyoma. Darryl már be volt jelentkezve.> A JÁTÉK BEINDULT. VALAMI NAGY DOLOG TÖRTÉNIK A HARAJUKU FUN MADNESSBEN. BELÉPTÉL?> EGY FRÁSZT. HA HARMADSZOR IS RAJTAKAPNAK, AKKOR KICSAPNAK. TE IS TUDOD, HAVER. MAJD ISKOLA UTÁN.> EBÉDELSZ ÉS UTÁNA TANULÓSZOBA, IGAZ? AZ KÉT ÓRA. AZ BŐVEN ELÉG ARRA, HOGY EGY KICSIT BELENÉZZÜNK, ÉS MÉG AZELŐTT VISSZATÉRÜNK, HOGY BÁRKINEK FELTŰNNE. ÖSSZESZEDEM A TÖBBIEKET IS.A Harajuku Fun Madness a világ legjobb játéka. Tudom, hogy ezt már említettem, de nem lehet elégszer hangsúlyozni. Ez egy AVJ, vagyis Alternatív Valóság Játék, aminek a története nagyjából annyi, hogy egy csapat japán divat-tinédzser felfedezi a csodálatos gyógyító ékkövet Harajuku templomában, azon a helyen ahol a japán tinik az elmúlt év során kieszelték a legfontosabb szubkultúrákat. Gonosz szerzetesek, a Jakuza (vagyis a japán maffia), űrlények, adóellenőrök, szülők és egy ravasz mesterséges intelligencia üldözi őket lépten-nyomon. A játékosok kódolt üzeneteket kapnak, amelyeket megfejtve nyomokra bukkanhatnak, amelyek még több üzenethez, és azokon keresztül még több nyomhoz vezetnek.Képzeld el a legjobb délutánt, amit a város utcáit járva különböző emberek és boltok bámulásával töltöttél. Tegyél még hozzá egy kis nyomozást, amely során régi, vicces filmeket és dalokat kell felidézned, és bele kell vetned magad a világ összes tinikultúrájába. Ráadásul az egész egy verseny, amelynek győztes csapata tíz napot tölthet Tokióban, a Harajuku hídon vagy Akihabarában ejtőzve, és mindemellett annyi Astro Boy terméket vihet haza magával, amennyit csak elbír; azzal a különbséggel, hogy Japánban Atom Boy a neve. Ha már megfejtetted a Harajuku Fun Madnes egy-két rejtvényét, többé nincs visszaút.> NEM, HAVER, EGYSZERŰEN NEM. NEM. NE IS KÉRD!> SZÜKSÉGEM VAN RÁD, D. TE VAGY A LEGJOBB, AKIT ISMEREK. ESKÜSZÖM, SENKI SE FOGJA MEGTUDNI, HOGY BELÉPTÜNK. TUDOD, HOGY MEG TUDOM CSINÁLNI, NEM?> IGEN, TUDOM.> AKKOR MEHET?> BASZKI, NEM!> UGYAN MÁR, DARRYL. A HALÁLOS ÁGYADON ÚGYSE AMIATT FOGSZ AGGÓDNI, HOGY BÁRCSAK TÖBB IDŐT TÖLTÖTTÉL VOLNA AZ ISKOLAPADBAN.> DE NEM IS AMIATT, HOGY BÁRCSAK TÖBB AVJ-T JÁTSZOTTAM VOLNA.> LEHET, ESETLEG AMIATT, HOGY TÖBB IDŐT TÖLTHETTÉL VOLNA VANESSA PAK TÁRSASÁGÁBAN…Van is csapat tagja volt. Egy East Bay-i magán lányiskolába járt, de tudtam, hogy rá lehet számítani, és velem tart egy kis kalandra. Darryl teljesen bele volt zúgva, már akkor is, amikor Van még nem rendelkezett a nőiesség bőkezű adományaival. Darryl beleszeretett a lelkébe. Szomorú, tényleg.> BASZD MEG.> AKKOR JÖSSZ?Rám nézett, és a fejét csóválta, aztán bólintott. Rákacsintottam, és nekiláttam, hogy felvegyem a kapcsolatot a csapat többi tagjával is.Ami azt illeti, nem mindig voltam ennyire oda az AVJ-kért. Korábban Live-oztam, azaz élő szerepjátékokban vettem részt. Igen, ez pontosan az, aminek hangzik: jelmezekbe öltözve járkáltunk fel-alá a városban, furcsán vicces kiejtéssel beszéltünk, és közben úgy tettünk, mintha titkos ügynökök, vámpírok, vagy éppen középkori lovagok lettünk volna. Olyan, mint egy szörnyes köntösbe öltöztetett Szerezd meg a zászlót játék, megspékelve egy kis dráma szakkörrel, és persze mindig azok a játékalkalmak sikerültek a legjobban, amelyeket a sanomai cserkésztáborban, vagy lenn, a Félszigeten hoztunk össze. Ezek a háromnapos események igazán meredekek voltak; egész álló nap barangoltunk az erdőben, habszivacsból és bambuszból készült fegyverekkel imitáltunk hatalmas csatákat, babzsákokat dobálva idéztük meg a varázslatokat, miközben azt kiabáltuk „tűzgolyó”, és így tovább. Jó móka, még ha egy kicsit idétlen is. Nem annyira szánalmas, mint mikor festett figurák és diétás kólás dobozok rengetegében, egy asztalt körbeülve meditálsz azon, mit is fog most tenni a tündéred, viszont sokkal mozgalmasabb, mint otthon kómába esni a számítógéped előtt.Azonban nem is ezek az említett esetek sodortak bajba, hanem sokkal inkább a szállodákban tartott mini játékalkalmak. Amikor science fiction találkozót vagy kiállítást rendeztek a városban, a rámenősebb Live-osok mindig meggyőzték a szervezőket, hogy engedjenek minket lebonyolítani néhány rövidebb – úgy hat órás – játékot a találkozó alatt, ahol így szabadon portyázhattunk. Néhány lelkes, jelmezben rohangászó fiatal színt vitt a találkozó eseményeibe, gondolták ők, mi pedig kedvünkre bálozhattunk a nálunk társadalmilag sokkal betegebb emberek között.Ám a szállodák sajnálatos hátránya, hogy tele vannak olyanokkal is, akik nem szeretik a sci-fit, és nem szoktak Live-ozni sem. Ők a normális emberek, jobbára vakáción. Magánhangzóval kezdődő és végződő államokból. És ezek az emberek gyakran félreértik egyes játékok természetét. De legyen elég ennyi, ne is beszéljünk róla, oké?Az órából nagyjából tíz perc volt hátra, és ez nem hagyott túl sok időt a szervezkedésre. Mindjárt első akadálynak ott voltak azok a francos járásfelismerő kamerák. Ahogy már említettem, először arcfelismerő kamerákkal szerelték fel az iskolát, de azokról kiderült, hogy alkotmányellenesek. Amennyire tudom, egyetlen bíróság sem foglalt még állást azzal kapcsolatban, hogy vajon ezek a járásvizsgáló kamerák is azok-e, mindenesetre, amíg nem születik ez ügyben érdemi döntés, meg vagyunk velük lőve.A járás egy nagyon flancos szinonimája a menésnek. Az emberek elég jól felismerik a különböző járásmódokat – egy kempingezés alkalmával figyeld meg, hogyan imbolyog a zseblámpa fénye, miközben a cimborád a táborhely felé közelít. Egy idő után már az ide-oda mozgó fények alapján is fel fogja ismerni az agyad, hogy ki az, aki éppen közeledik. Valahogy így működnek ezek a kamerák is. A járásfelismerő szoftver képeket készít a mozgásodról, majd megpróbál afféle körvonalként elkülöníteni téged, végül összeveti az adatbázisában szereplő körvonalakkal, hogy látott-e már korábban, vagy sem. Biometrikus azonosító, olyasmi, mint az ujjlenyomat vagy retina szkennerek, ám ez sokkal több alkalommal tévedhet. Leginkább abban az esetben, amikor egy körvonal egynél több emberre is ráillik. Az ujjlenyomatok egyediek, viszont a járása meglehetősen sok embernek hasonló.Persze nem teljesen. Mindenkinek van egy sajátos mozgása, ami csak rá jellemző. Azonban ez a mozgás attól függően változik, hogy az ember éppen milyen fáradt, vagy milyen talajon halad, hogy kificamította-e a bokáját kosárlabdázás közepette, vagy cserélt-e cipőt a közelmúltban. A rendszer tehát alaposan kielemzi a profilodat, és olyanok után is kutat, akik hasonló mozgással járnak. Ilyen természetesen rengeteg van. Viszont roppant egyszerű, hogy te magad ne úgy járj, mint ahogy szoktál – elég, ha leveszed az egyik cipődet. Ám fél pár cipővel a lábadon mindig ugyanúgy fogsz lépdelni, és előbb-utóbb a kamera csak rájön, hogy te vagy az. Éppen ezért én igyekszem változatosságot csempészni a járásfelismerő rendszert átejtő módszereimbe: mindkét cipőmbe egy-egy marék murvát szoktam szórni. Egyszerű, hatékony, és biztos, hogy nem lesz két egyforma lépésed, ráadásul még a talpadat is masszírozza.A kamerák minden esetben, amikor olyan személy lépett az iskola területére, akit nem ismertek fel, működésbe hoztak egy riasztórendszert. Na, ez egyáltalán nem volt járható út. Nagyjából tízpercenként megszólalt a riasztó. Ha jött a postás, ha szülők érkeztek valamelyik tanárhoz, ha földmunkások vonultak fel, hogy rendbe hozzák a baseball pályát, vagy ha valamelyik diák cipő nélkül sétált. Éppen ezért most csak azt figyelik, ki merre jár. Ha valaki tanítási idő alatt kisétál az iskola kapuján, a rendszer leellenőrzi a mozgását, és ha megegyezik valamelyik tanulóéval, akkor máris megszólal a riasztó.A Chavez középiskolát murvával felszórt sétányok veszik körül, ennek okán mindig van is a hátizsákomban egy-két maroknyi kavics, a biztonság kedvéért. Egy jó tucatnyi apró követ csendesen átpasszoltam Darrylnek, és mindketten megtömtük a cipőinket. Az órából már csak percek maradtak, amikor rájöttem, hogy még mindig nem néztem meg a Harajuku Fun Madness oldalát, merre is kellene keresni a következő nyomot. A lógás gondolata egy kissé elhomályosította azt az aprócska részletet, hogy hová is fogunk ellógni.A Tankönyvemhez fordultam, és megnyomtam rajta egy gombot. Az internetes böngésző, amit az iskolában használtunk, telepítve volt a gépre. Ez az Internet Explorernek, a Microsoft állandóan lefagyó szarjának, egy lezárt spyware verziója volt, amelyet önként egyetlen negyven év alatti személy se használt volna soha. Az órámba szerelt USB tárolómon megvolt a Firefox egy másolata, azonban ez nem volt elég, ugyanis a Tankönyvön a Windows Vista4Schools elnevezésű ősöreg operációs rendszer futott, amely azt az illúziót keltette a tanárokban, hogy általa ellenőrzés alatt tarthatják, milyen programokat futtatnak a diákok. Azonban a Vista4Schools legnagyobb ellensége saját maga volt. Létezik egy rakás program – cenzúrázó programok, leütésfigyelők –, amelyeket a Vista4Schools nem enged bezárni, ráadásul ezek a programok egy speciális módban működnek, amely láthatatlanná teszi őket a rendszer számára. Nem léphetsz ki belőlük, mert nem is látod, hogy futnak.Minden olyan program, amelynek a neve a $SYS$ karaktersorral kezdődik, láthatatlan marad a rendszer előtt. Nem látszanak a merevlemez könyvtárstruktúrájában és a folyamatablakban sem. Éppen ezért az én Firefox verzióm neve $SYS$Firefox volt, és amint elindítottam, láthatatlanná vált egyrészt a Windows, másrészt a hálózati figyelőprogram előtt. Már volt egy frankó böngészőm, már csak egy frankó hálózat kellett hozzá. Az iskolai rendszer rögzített minden kifelé és befelé irányuló adatforgalmat, ami semmi jót nem jelentett, amikor éppen azt tervezed, hogy a Harajuku Fun Madness honlapján szörfölj.A probléma megoldása a TOR-nak (The Onion Router) nevezett zseniális dolog volt. Az onion router egy olyan internet oldal, amely fogad egy adott oldalra leadott keresést, és továbbadja más onion routereknek, amelyek még tovább adják megint más onion routereknek egészen addig, amíg valamelyik meg nem találja a keresett oldalt, és visszaküldi a routereken keresztül a keresés elindítójához. Ezeken a routereken kódoltan zajlik az adatforgalom, vagyis az iskola nem tudja ellenőrizni, hogy milyen oldalt akarsz megnyitni, a router pedig nem tudja, honnan adták le a keresést. Szerencsére rengeteg csomópont van – a programot az USA Tengerészeti Kutatási Hivatala fejlesztette ki, hogy a munkatársaik olyan erősen cenzúrázott országokban, mint Szíria vagy Kína, is könnyen boldogulhassanak, vagyis épp arra találták ki, hogy egy átlagos amerikai középiskolában használják.A TOR azért működött, mert az iskola rendszerének véges listája volt azokról a címekről, amelyeket tilos volt látogatni, viszont a routerek címe folyamatosan változott, esélyt sem adva az iskolai rendszernek arra, hogy nyomon kövessen minden változást. A Firefox és a TOR közös erővel láthatatlanná és lenyomozhatatlanná tettek, és megnyílt előttem az út, hogy végre megnézzem, milyen újdonság van a Harajuku FM oldalán.Ott is volt; az új nyom. Mint az összes többi Harajuku Fun Madness nyomnak, ennek is három összetevője volt: fizikai, szellemi és online. Az online rész egy fejtörő volt, amelynek megoldásához egy csomó ködös kérdésre kellett előbányászni a válaszokat. A mostanihoz kapcsolódó kérdések a dojinshi képregények – vagyis a rajongók által készített különböző mangák – cselekményeit firtatták. Némelyik hosszúsága az eredeti művekével vetekedett, ám a dojinshik sokkal bizarrabbak voltak, keszekusza történeti szálakkal, és néha meglehetősen idétlen cselekménnyel. Persze a legtöbbjük szerelmes történet volt, hiszen mindenki szereti látni, ahogy a kedvenc szereplői összejönnek. Úgy gondoltam, a feladványokat majd később, otthon oldom meg. Sokkal egyszerűbb letölteni és átnyálazni egy tonnányi dojinshit, ha az egész csapat ott van.Éppen végeztem a nyomok lementésével, amikor megszólalt a csengő, és belevágtunk a szökésbe. A cipőm magas szára mentén lopva lepergettem a kavicsokat a talpam alá. A cipő, egy bokáig érő Blundstone, egyenesen Ausztráliából, ami ideális futáshoz és mászáshoz, ráadásul nincs rajta fűző, és gyorsan ki lehet bújni belőle, ami a manapság egyre sűrűbben megtalálható fémdetektoros kapuk miatt kifejezetten előnyös. Persze el kellett kerülnünk a tanárok figyelő tekinteteit is, ám ez egyre könnyebbé vált, ahogy újabb és újabb biztonsági rendszereket szereltek be az iskolába – a különféle csengők és riasztók a teljes tanári kart a biztonság tökéletesen hamis illúziójába taszították. A többi diákkal együtt sodródtunk az előcsarnok felé, a kedvenc menekülési utam irányába. Már félúton jártunk, amikor Darryl felszisszent.– A picsába! Elfelejtettem, hogy van egy könyvtári könyv a táskámban.– Viccelsz? – néztem rá, aztán betereltem a legközelebbi mosdóba.Mindegyik könyvnek a borítójában volt egy nyomkövető – rádiófrekvenciás azonosító –, amely lehetővé tette a könyvtárosoknak, hogy ezzel ellenőrizzék a könyvet, illetve, hogy a polcon is jelezze a rendszer, ha az adott könyv éppen hiányzik. És mintegy mellékesen, természetesen ilyen módon a diákokat is szemmel lehetett tartani. Egyike volt a megfigyelés kiskapuinak: a bíróság a diákok közvetlen megfigyelését ugyan megtiltotta, viszont a könyvtári könyvekét nem, így a könyvtári adatbázis alapján pontosan lehetett tudni, melyik könyv melyik diáknál van éppen.Volt egy kis Faraday-tok a táskámban. Ez egy rézdrótokkal körbetekert kis doboz, amely hatékonyan elnyeli a rádióhullámokat, és így elnémítja a nyomkövetőket. Azonban ez a tok alapvetően arra szolgált, hogy kisebb eszközöket semlegesítsen, nem pedig könyvtári könyveket.– Bevezetés a fizikába? – nyögtem fel, amikor megláttam; akkora volt, mint egy lexikon.
1/22 rész
