Hanyatt fekve várakoztam. Elég jelentést olvastam már a viselkedésükről, és inkább elrejtőztem az első légzsilipben, amíg elmentek. Vártam néhány percet, aztán előmásztam, és beevickéltem a félhomályba burkolózó hajóhídra.– Persze, hogy a nevén szólította – mondta éppen Szpindel. – Ezt az egyetlen nevet ismerték. Ő árulta el nekik, nem emlékszel?– De – felelte Michelle, nem túl nagy meggyőződéssel.– Hé, ti mondtátok, hogy egy kínai szobával beszélgetünk. Arra akartok kilyukadni, hogy tévedtetek?– Mi… Nem, természetesen nem.– Akkor nem is Suze-t fenyegette, ugye? Egyikünket sem. Nem is tudta, hogy valójában mit mond.– Ez az egész szabályszerűen zajlik, Isaac. Egy olyan folyamatábra szerint építette fel a válaszait, amelyet az emberi nyelv tanulmányozása során állított össze. Viszont ezek a szabályok valahogy azt szorgalmazták, hogy a válaszaiban fenyegetéseket fogalmazzon meg.– De ha nem is tudja, hogy mint mond…– Nem tudja. Nem tudhatja. Tizenkilenc különböző módon elemeztük a mondatot, és minden lehetséges változatot kipróbáltunk, de… – Hosszú, mély sóhaj szakadt ki a tüdejéből. – Megtámadta a szondát, Isaac.– A szonda egyszerűen csak túl közel került azokhoz az elektródaszerű izékhez. Ennyi.– Vagyis, azt mondod, hogy a Rorschach nem ellenséges?Csönd telepedett a kupolára, és hosszúra nyúlt – elég hosszúra ahhoz, hogy eltöprengjek azon, vajon észrevettek-e.– Ellenséges – mondta Szpindel nagy sokára. – Barátságos. Ezeket a szavakat egy életre megtanultuk a Földön, nem igaz? Fogalmam sincs, hogy idekint van-e bármi értelmük egyáltalán. – Az ajkai halkan cuppogtak. – Én azt hiszem, hogy a Rorschach nem feltétlenül ellenséges, de úgy viselkedik.Michelle sóhajtott.– De hiszen nincs is semmi oka erre, Isaac, úgy értem, nincs értelme ellenségesnek lennie velünk szemben. Semmink sincs, amit akarhatna tőlünk.– Azt mondja, hagyjuk őt békén – felelte Szpindel. – Még ha nem is ezt gondolja.Egy ideig csendesen lebegtek a kupola tetejében.– Legalább a védőburkolat kitartott – jegyezte meg Szpindel, megtörve a hallgatásukat. – Ez is valami.Most nem csak a szondáról beszélt, hiszen már a Theseus teljes testét is hasonló bevonat fedte. Igaz, ehhez fel kellett használni az alapanyagkészleteink kétharmadát, de egyikünk sem akarta rábízni magát a hajó saját mágneses erőterére, amikor egy olyan valamivel állunk szemben, amely játszi könnyedséggel változtatja saját maga, és a környezete elektromágneses spektrumát.– Mit teszünk, ha megtámadnak minket? – kérdezte Michelle.– Megtudjuk, amit lehet, amíg van rá módunk. Harcolunk, amíg tehetjük.– Ha képesek leszünk rá. Nézd azt a valamit, Isaac. Nem érdekel, hogy ez még egy kifejletlen példány, csak mondd, hogy nem reménytelenül állunk a túlerővel szemben.– Erősebb, mint mi, ez nem vitás, de sosem állítanám, hogy reménytelen a helyzet.– Nem egészen ezt mondtam.– Mindegy. Mindig van mód a győzelemre.– Ha ezt én mondtam volna, ábrándozónak véltél volna.– Ha te mondtad volna, akkor igen, ám mivel én mondtam, hívjuk játékelméletnek.– Már megint ide lyukadunk ki, Isaac. Jézus!– Nem, hallgass végig! Te úgy gondolsz az idegenekre, mintha azok valamiféle emlős lények volnának. Olyanok, akik törődnek, akik figyelemmel kísérik a dolgokat.– Honnan tudod, hogy nem így van?– Mert nem védelmezheted meg a gyermekeidet, ha azok fényévekre vannak tőled. Maguk vannak, és mivel ez egy nagy, hideg, és veszélyes világűr, a legtöbbjük nem fogja túlélni, igaz? A legtöbb, amit megtehetsz, hogy milliónyi ivadékot lövellsz szét a világűrben, és ez végül elönthet egy számító nyugalomérzettel, hiszen tudod, hogy a véletlen és a szerencse folytán lesznek néhányan, akik túlélnek. Ez nem egy emlős lény gondolkodása, Meesh. Ha egy földi párhuzamot szeretnél, akkor gondolj a gyermekláncfű magjaira. Vagy… Vagy a heringekre.Tompa sóhaj Michelle felől.– Szóval ezek csillagközi heringek… Ám ez még nem jelenti azt, hogy ne tudnának minket eltiporni.– De nem tudnak rólunk, előzetesen biztos nem. A pitypang magjai sem tudják, hogy mivel találják majd szembe magukat, amíg beléjük nem kap a szél, és útra nem kelnek. Talán semmi. Talán valami görcsös kóró, amelyet vadul cibál a szél. Vagy valami, ami úgy eltéríti, hogy a Magellán-felhőkig (1) repül. Érted? Nem tudja, és nem létezik olyan túlélő stratégia, amely minden esetben maradéktalanul működik. Valami, ami az egyik játékossal szemben beválik, teljes kudarcot vall egy másikkal szemben. A legjobb, ha az esélyeknek megfelelően kevered a stratégiát. Ez egy súlyozott kockadobás, amely a játék egészére nézve eredményes, azonban esetenként nem fog sikerre vezetni. Mint valami befektetés, ami csak később térül meg. De ez azt jelenti, hogy a gyengébb játékosnak nem egyszerűen esélye van győzni egy erősebbel szemben, hanem bizonyos esetben, statisztikailag, szükségszerűen nyerniük kell.Michelle felhorkantott.– Ez a te játékelméleted? Statisztikai kő-papír-olló?Talán Szpindel nem tudta, miről van szó. Hosszú ideig hallgatott, aztán váratlanul felnyerített, mint egy ló.– Kő-papír-olló! Igen!Michelle elgondolkodott egy pillanatra.– Jó próbálkozás, de ez csak abban az esetben működik, ha az ellenfél csak vakon játszik, és erre nincs szükség, ha előre tudja, hogy kivel kell megküzdenie. És, kedvesem, nekik rengeteg információjuk van rólunk.A fenyegetés Susan-nek szólt. Név szerint.– Nem tudnak mindent – ellenkezett Szpindel. – Az elméletem pedig minden helyzetre vonatkozik, beleértve a hiányos információk esetét is, nem csak a szélsőséges lehetőségeket.– De nem az összest.– Jó néhányat, és ez esélyt ad nekünk. Teljesen mindegy, hogy mennyire vagy jó póker játékos, amikor osztásra kerül sor, nem igaz? Bármelyik kártyalapokat megkaphatod.– Szóval most ezt játsszuk? Pókert?– Örülj, hogy nem sakkról van szó. Akkor a leghalványabb esélyünk sem volna.– Hé, ebben a kapcsolatban én játszom az optimista szerepét.– Ez így is van. Én csak végzetesen vidám vagyok. Félúton gabalyodtunk bele ebbe a történetbe, igyekszünk megérteni, amennyire cak lehet, és mind meg fogunk halni, mielőtt véget érne.– Ez az én Isaac-em, a vesztes helyzetek mestere.– Lehet nyerni. Az lesz a győztes, aki a legpontosabban megtippeli, miként végződik ez az egész.– Vagyis, te csak tippelgetsz.– Aha. Egy jó tipphez viszont adatokra van szükség, nemde? Mi lehetünk az elsők, akik megtapasztalhatják, hogy mi fog történni az emberi fajjal. Ez olyan, mintha máris bejutottunk volna az elődöntőbe, ráadásul igen könnyen.Michelle hosszú ideig nem válaszolt, aztán amikor megtette, nem hallottam a szavait.Szpindel sem.– Micsoda?– Amíg sebezhetetlenné nem válik… Te mondtad, emlékszel?– Ó, igen. A Rorschach születésnapja.– Mit gondolsz, mikor következik be?– Nem tudom, de nem hiszem, hogy ez egy olyan esemény lesz, amit ne vennénk észre. Ezért sem gondolom, hogy meg akarna támadni minket. – Michelle kérdőn nézett rá. – Ha támadni fog, akkor az nem egy laza pofon lesz – folytatta Szpindel. – Ha jön a támadás, azt tudni fogjuk.A háttérben valami váratlanul megrebbent. Megfordultam, és épp csak el tudtam fojtani egy kiáltást – valami a sarokban megvonaglott, valami, amelynek karjai voltak. Nem tudtam kivenni, mert egy szemvillanás alatt nyoma veszett.Talán ott sem volt. Nem lehetett ott. Egyszerűen lehetetlen.– Hallottad? – kérdezte Szpindel, de én gyorsan elhagytam a kupolát, még mielőtt Michelle válaszolhatott volna neki.Mi azonban csak zuhantunk.Messze alattunk, a gekkók lábához hasonló eszközök révén a szonda belekapaszkodott a Rorschach barázdált felszínébe, és tábort vert. Röntgensugarakat és ultrahang-hullámokat bocsátott ki a felszín irányába, apró ujjak segítségével böködte a vázat, és figyelte a visszhangokat, parányi robbanó szerkezeteket telepített, majd megmérte a robbanást követő rezonanciákat. Végül elszórta a magjait – aprócska műszerek és szenzorok ezreit lökte ki magából, önműködő, rövidlátó, ostoba és feláldozható miniatűr szondákat. Ezek döntő többsége céltalan áldozat volt csupán, s minden százból talán ha egy kitartott elég hosszú ideig ahhoz, hogy használható telemetriai adatokat továbbítson.Míg az előre küldött felderítőnk a közvetlen környezetét igyekezett megismerni és elemezni, a Theseus madártávlatból, szélesebb látókörben térképezte fel a dolgokat. Kibocsátotta a maga kicsi szondáit, szétszórta őket az űrben, hogy térhatású képet állítson össze a több ezer szimultán perspektívából származó adatokból.A képek egyes darabjai lassan összeálltak a monitorokon. A Rorschach bőrének nevezhető réteg hatvan százalékban szupravezető szénszálas nanocsövekből állt, a belseje nagyrészt üregesnek tűnt, és ezen üregek közül néhány feltehetően tartalmazott valamilyen légkört. Ám ennek ellenére egyetlen földi életforma nem maradhatott volna életben egy pillanatig sem ezekben az üregekben, mert nemcsak az egész szerkezet körül, hanem a belsejében is hatalmas erejű radioaktív és elektromágneses erők kavarogtak. Bizonyos pontokon a radioaktivitás olyan erős volt, hogy a védtelen testet egy szemvillanás alatt elhamvasztotta volna; másutt csak egyszerűen végzett volna az odatévedő élőlénnyel. Töltött részecskék száguldoztak láthatatlan röppályákat követve relativisztikus sebességgel (2) – recés repedésekből törtek elő, belekapaszkodtak a neutroncsillagokra jellemző erősségű mágneses mező görbületeibe, kilövelltek a világűrbe, majd újra belecsapódtak a fekete masszába. Időnként duzzanatok púposodtak ki, széthasadtak, és mikrorészecskék ezreit tartalmazó felhőket engedtek szabadon, szétköpködve a radioaktív részeket, mint valami spórákat. A Rorschach olyan volt, mint egy egymásba torkolló ciklotronok (3) fészke.Sem a szonda, sem a Theseus nem talált bejárati pontokat, leszámítva azokat az áthatolhatatlan réseket, amik a töltött részecskéket kiokádták magukból, majd újra elnyelték azokat. Se egy zsilipet, se egy légkamrát nem láttunk, ahogy közeledtünk. Az a tény, hogy valamilyen lézersugár segítségével kommunikált velük, és fenyegetett meg minket arra engedett következtetni, hogy lennie kell valahol optikai antennáknak, vagy más eszközöknek, de semmi ilyet nem fedeztünk fel.A von Neumann gépek (4) elsődleges jellemzője az önreprodukció volt. Hogy a Rorschach is ebbe a kategóriába tartozott-e – vajon csírázik, osztódik, vagy egy kritikus határt elérve új egyednek ad életet, netán már meg is tette ezt – az nyitott kérdés maradt. Ezerből egy. Végeredményben – a sok mérés, megfigyelés, feltételezés és következtetés, illetve találgatás után – úgy közeledtünk az ismeretlen felé, hogy sok apró részletet ismertünk, de valós válaszokkal nem rendelkeztünk. Csupán egyetlen dolgot tudtunk biztosan.A Rorschach eddig nem nyitott tüzet.– Azt hiszem, épp ez a lényeg – mondta Bates. Neki nem volt senki, akiben megbízhatott volna, nem vett részt meghitt beszélgetésekben, amit ki lehetett volna hallgatni. Vele szemben az egyenességet választottam.A Theseus folyamatosan ontotta magából a szondákat, kettesével. Elég ocsmány kinézetű dolgok voltak ezek, páncélozott, megnyomódott tojás formájú, az emberi torzónál megközelítőleg kétszer nagyobb szerkezetek, tele mindenféle beépített eszközzel – antennák, optikai pontok, visszahúzható fúrókarok. És fegyvernyílások.Bates összehívta a csapatait. A Theseus gerincének kiindulási pontjánál lebegtünk, az első számú gyártó kamra előtt. A gyártó modul akár egyenesen a burkolat alatti raktérbe is juttathatta volna az elkészült szondákat – egyébként is az volt a tárolásukra szolgáló hely, amíg hadba nem szólították őket –, de Bates mindegyiket maga akarta ellenőrizni, mielőtt az útjukra engedte volna őket a kissé fentebb található légzsilipek valamelyikéből. Egy szertartás volt ez, talán. Katonai szokás. Biztos voltam benne, hogy nem vehet észre semmi olyat, amit egy alapvető diagnosztikai ellenőrzés ne jelzett volna.– Miért nem valamilyen műszerrel vizsgálod meg őket? – kérdeztem. – Nem volna jobb?– Ha maguk lefuttatják a diagnosztikát, az épp elég. A válaszidő amúgy is javul, ha nincs zavaró tényező a hálózatban. Az én ellenőrzésem csak biztonsági óvatosság.A Theseus felmorrant, ahogy új pozícióba fordult. A burkolat megremegett egy pillanatra – egy újabb adag űrtörmelék, amely többé nem akadályozza a haladásunkat. Az egyenlítői pálya felé tartottunk, egyre közelebb az idegen létformához; őrültség, de a közeledésünket a növekedési övön keresztül terveztük.Másokat ez nem annyira zavart.– Mintha megpróbálnád túlélni a forgalmat egy nagy sebességű autópályán – mondta Sascha megvetően a fölösleges óvatosságom miatt. – Csak próbálj meg sávot váltani, és már halott is vagy. Fel kell gyorsulni, haladni kell a forgalommal.A forgalom azonban itt tele volt turbulenciával; mióta a Rorschach nem szólt többet hozzánk, öt percet sem tudtunk úgy haladni, hogy ne kényszerültünk volna röppálya módosításra. – Te elhiszed? – kérdeztem. – Ezt a mintafelismerést, az üres fenyegetést? Nincs mitől tartanunk?– Még senki sem nyitott ránk tüzet – mondta, de valójában azt jelentette: Egy pillanatig sem.– Mi a véleményed Susan érveiről? Eltérések? Nincsenek okok konfliktusra?– Van benne logika, azt hiszem. Egy nagy lószart.– Szerinted, miért akarna egy ennyire különböző szükségletekkel rendelkező valami megtámadni minket?– Az attól függ – felelte –, az a tény, hogy mi különbözünk, elegendő indoknak számít-e.Láttam, ahogy játszótéri csataterek tükröződnek a szemében. Eszembe jutottak az enyéim, és azon tűnődtem, volt-e más.De ez megint csak azt bizonyította, hogy az emberek valójában soha nem a bőrszín vagy az ideológiák miatt háborúztak – nem, ezek csak szükségszerű részek voltak. Végső soron mindig oda jutunk, hogy a háborúk vérvonalak és a korlátozott mennyiségű források miatt vannak.– Azt hiszem, Isaac azt mondaná, hogy ez más.– Meglehet.Bates egy újabb szondát küldött a raktérbe, miközben a következő kettő máris megérkezett a gyártósorról, a fények megcsillantak a páncélzatukon.– Mennyit csinálsz ezekből amúgy?– Közeledünk, és be fogunk hatolni, Siri. Nem volna bölcs, ha védtelenül és őrizetlenül hagynánk magunkat.Épp úgy fürkésztem az arcát, ahogy ő vizslatta a szondákat. Kétség és harag nyomait láttam.– Nagy a nyomás rajtad – jegyeztem meg.– Valamennyiünkön.– De te vagy felelős a védelmünkért egy olyan valamivel szemben, amiről semmit sem tudunk. Csak találgatunk, hogy…– Sarasti nem találgat – közölte Bates. – Nem véletlenül ő a parancsnok. Nem sok értelme van megkérdőjelezni az utasításait, főleg, hogy mind legalább száz IQ ponttal vagyunk elmaradva attól, hogy egyáltalán megérthessük a lehetséges válaszokat.– És mégis, ott van a ragadozó oldala is, amelyről senki sem beszél – említettem meg. – Nagyon nehéz lehet neki, hogy ez a roppant hatalmas értelem ilyen ösztönös erőszakkal párosul. Hogy biztos legyen abban, a helyes oldala kerekedik felül.Ebben a pillanatban jutott eszébe, mi van akkor, ha Sarasti épp hallgatózik. De a következő momentumban már el is döntötte, hogy ez egyáltalán nem számít – miért érdekelné őt, hogy mit gondol a csorda, ameddig azt teszik, amit mondanak nekik.– Azt hittem, hogy a magadfajtáknak nem tanácsos saját véleményt alkotni – mondta végül.– Nem is az enyém.Bates megállt egy pillanatra, aztán folytatta az ellenőrzést.– Tudod, hogy mi a dolgom – mondtam.– Aha. – A legfrissebb páros első tagjával végzett, és a szonda duruzsolva haladt tovább a gerinc mentén. – Egyszerűsíted a dolgokat. Hogy az otthoniak is megérthessék, mit is tesznek a specialisták.– Az csak egy része.– Nincs szükségem fordítóra, Siri. Én csak egy tanácsadó vagyok, akinek az a dolga, hogy a dolgok rendben menjenek. Vagy testőr, ha nem az történik.– Te tiszt vagy, katonai szakértő. Szerintem épp ezért te vagy a legmegfelelőbb személy arra, hogy megállapítsd mekkora fenyegetést jelent számunkra a Rorschach.– Én csak az erőt képviselem. Nem inkább Jukkát vagy Isaac-et kellene egyszerűsítened?– Pont ezt teszem.Rám nézett.– De te is részese vagy – mondtam. – Egy rendszer minden része hatással van a többire. Sarastit elemezni anélkül, hogy akár téged, akár mást figyelembe vennék, olyan volna, mintha megpróbálnám kiszámolni a gyorsulást, a tömeget kihagyva.Visszafordult a robotjaihoz. Egy újabb szerkezet esett át az inspekción.Nem engem gyűlölt. Azt gyűlölte, amit a jelenlétem magában foglalt.Nem bíznak bennünk annyira, hogy elmondhassuk a magunk véleményét, gondolta, de nem mondta ki. Nem számít, mennyire képzettek vagyunk, nem számít, mennyivel előrébb járunk az átlagnál. Talán pont ezért nem. Fertőzöttek vagyunk. Egyéniségek. Ezért elküldik Siri Keetont, aki majd megmondj nekik, hogy valójában mi mit gondolunk.– Értem – szólaltam meg egy rövid hallgatás után.– Valóban?– Ez nem a bizalomról szól, őrnagy. Hanem a helyzetről. Senki sem képes átlátható képet kapni egy rendszerről, ha belülről nézi, függetlenül attól, hogy kicsoda az illető. A nézőpont eltorzul.– A tiéd viszont nem.– Én nem vagyok része a rendszernek.– Hiszen most is érintkezel velem.– De csak, mint megfigyelő. Tudod, a tökéletesség elérhetetlen, de nem megközelíthetetlen. Én nem játszom szerepet a döntéshozatalban, vagy a kutatásban, nem avatkozom bele a küldetés azon elemeibe, amelyeket meg kell figyelnem. De természetesen én is felteszem a kérdéseimet. Minél több információval rendelkezem, annál jobb elemzéseket készíthetek.– Azt gondoltam, neked nem kell kérdezned. Azt hittem, hogy az olyanok, mint te, csak kiolvassák a válaszokat a jelekből, vagy valami ilyesmi.– Minden részlet számít. Így áll össze a kép.– Most is ezt csinálod, igaz? Elemzel.Bólintottam.– Bármiféle speciális tudás nélkül?– Én is ugyanolyan szakértő vagyok, mint te. Az én szakértelmem az információs topológiák értelmezése. – Anélkül, hogy értenéd a tartalmukat.– Ha az alapmintákat értem, az már elég.Bates az egyik szondánál észrevehetett valami egészen apró rendellenességet, mert alaposan szemügyre vette, és egész sokáig dörzsölgette az ujjbegyével.– Egy program nem tudná ezt elvégezni? A te segítségeddel?– Egy program sok mindenre képes. De mi döntöttünk úgy, hogy van, amit magunk végzünk el. – A szonda felé biccentettem. – Például ez az ellenőrzés, amit most végzel.Halványan elmosolyodott, jelezve, hogy értette a célzást.– Szóval, én arra biztatlak, hogy nyugodtan beszélj őszintén. Tudod, hogy engem köt a titoktartás.– Köszönöm – felelte, de a szavai valójában azt jelentették: Ezen a hajón nem léteznek titkok.A Theseus csilingelt. Sarasti hangja hallatszott.– Tizenöt percen belül belépünk a légtérbe. Mindenki a vezérlőbe öt percen belül.– Nos – mondta Bates, miközben útjára engedte az utolsó robotot is. – Kezdődik. – Ellökte magát, és felfelé lebegett, a gerinc mentén. Az utolsó szonda, mintha nekem csipogott volna valamit. Olyan szaga volt, mint egy új autónak. – Egyébként – szólt hátra Bates a válla felett – a legnyilvánvalóbbat nem vetted észre.– Micsoda?A levegőben tett egy száznyolcvan fokos fordulatot, és pont a vezérlő felé vezető folyosót lezáró akna mellett landolt.– Az okot. Miért támadna meg valami minket, amikor semmink sincs, amire neki szüksége lehetne.– Talán nem is támadott. Talán csak védte magát.– Sarastiról kérdeztél. Szerintem, elég okos. Jó vezető. Talán tölthetne egy kicsivel több időt a legénységgel.Egy vámpír nem követ parancsokat. Nem hallgat a tanácsokra. Az ideje javát elrejtőzve tölti.A tünékeny gyilkos bálnák jutottak az eszembe.– Talán csak megpróbál tapintatos lenni.Tudja, hogy a jelenléte idegessé tesz minket.– Bizonyára – felelte Bates.Egy vámpír még saját magában sem bízik.Ez is ugyanaz a történet, mint megannyi más esetben – messze nem a vámpírok voltak az elsők, akik megtanulták az energia megőrzésének fortélyait. A kolibrik például, a kis testükkel és a felgyorsult anyagcsere folyamataik miatt az éjszaka folyamán éhen pusztulnának, ha napnyugtakor nem zuhannának jótékony vegetatív álomba. A tengerek mélyén kába elefántfókák sodródtak lélegzet visszatartva, s csak egy-egy zsákmány miatt emelkedtek feljebb. A medvék és mókusok úgy védekeztek, hogy átaludták a szegényes téli hónapokat, míg a tüdőshalak – a téli álom devon kori feketeövesei – akár évekig is elvegetáltak halálhoz közeli állapotban, hogy kivárják az esőzéseket.A vámpírok esetében azonban kissé más volt ez a folyamat. Nem a levegő hiányáról, vagy a túlzott anyagcsere folyamatokról volt szó, de nem is az okozta a gondot, hogy a hótakaró minden télen elzárta a kamrába vezető utat. A probléma nem is a zsákmány hiánya volt, hanem sokkal inkább az attól való különbözőség hiánya – a vámpírok egy friss hajtás voltak az ősi alapon, és még nem volt elég idejük arra, hogy kifejlesszék a reprodukciós folyamataikat. Ez nem egy ilyen erdei varieté volt, a nyúl és a hiúzok dinamikus viszonya, ahol a zsákmány száz az egy arányban kerekedett létszámfölénybe a vadásszal szemben. A vámpírok olyannal táplálkoztak, amely semmivel sem szaporodott gyorsabban, mint ők. Ha nem tanulták volna meg, hogyan fogják vissza a táplálkozásuk intenzitását, akkor túl hamar felélték volna az élelmiszerkészleteiket.Mire kihaltak volna, megtanulták volna, hogyan kell évtizedekig böjtölni.Két funkciója volt. Nemcsak elzárta az anyagcsere szükségleteiket arra az időre, amíg a zsákmány újból elszaporodik és eléri a megfelelő mennyiségi szintet, hanem időt adott nekünk elfelejteni, hogy mi voltunk az űzött vad. A pleisztocén korra már elég bölcsek voltunk ahhoz, hogy megengedjünk egy kis szkepticizmust – ha életed során soha nem láttál éjszaka vadászó démonokat a szavannán, akkor miért hinnéd el az erről szóló ostoba szóbeszédeket, amelyet a tábortűz mellett ülve adott tovább a nagyanyád?Az őseink meggyilkolása volt ez, még akkor is, ha ugyanazok az ellenséges gének jó szolgálatot tettek nekünk, amikor félmillió évvel később elhagytuk a napot. Ugyanakkor bátorító – igen, azt hiszem, ez a jó szó – volt azt gondolni, hogy Sarasti más gének zavaró jelenlététől szenvedett, a természetes kiválasztódás generációi óta. Talán amikor a társaságunkban volt, éppen a belső hangjai ellen vívott kegyetlen küzdelmet, hogy elnyomja a fejében lüktető érzést: rejtőzz el, rejtőzz el, had feledkezzenek meg rólad! Talán azért vonult vissza a magányba, mert a hangok túl erősek lettek, talán mi épp annyira idegessé tettük őt, mint amennyire ő minket.Legalábbis reméltük.A Rorschach egy tökéletes egyenlítői kört írt le, 87.900 kilométer távolságban a Big Ben gravitációs középpontjától. Sarasti nem akarta látótávolságon kívül engedni, és nem kell ahhoz vámpírnak lenni, hogy nem bízz a szondák műszereiből származó adatoknak, amikor azok egy radioaktív térben szárnyalnak össze-vissza. Az leginkább nyilvánvaló alternatívának a röppályák ütköztetése tűnt.Ugyanakkor, a vita azzal kapcsolatban, hogy a Rorschach valóban úgy is gondolta-e – ha értette egyáltalán – a nekünk szegezett fenyegetéseket, vagy csak üres szavakkal dobálózott, egy kicsit háttérbe szorult. Az egyre csökkenő távolság csak fokozta a kockázatot, ezért Sarasti egy kompromisszumos megoldást dolgozott ki; egy enyhén excentrikus pályát választott, amelyen egy ponton szinte súroltuk az idegent, viszont az ív többi részén kellő távolságot tartottunk. Hosszabb röppálya volt, mint amelyen a Rorschach haladt, és magasabb is – az ereszkedő íven rá kellett gyorsítanunk, hogy szinkronban maradjunk –, azonban így mindvégig látótávolságban voltunk, és csak három órára kerültünk támadási közelségbe.Mármint a mi támadásunk közelségébe. Azt ugyanis mind tudtuk, hogy a Rorschach bármikor kinyúlhatott volna felénk, hogy egy könnyed csapással porrá zúzzon minket, mielőtt akár csak egyet is pisloghatnánk.Sarasti a kis vackából adta ki a parancsot, a Konszenzus továbbította a hangját a vezérlőbe, amint a Theseus elérte a pálya tetőpontját.– Most!A szonda egy sátrat emelt maga köré, egy pörsenés, amely odaragadt a Rorschach törzséhez, és félig-meddig megtöltve nitrogénnel, nekifeszült a körülötte lévő légüres térnek. Lézersugár éledt, és a szonda fúrni kezdett – ha az adatokat jól értelmeztük, akkor a lábai alatt mindössze harmincnégy centiméter vastagságú volt a burkolat. A sugár megremegett, ahogy áthatolt a hat milliméteres páncélrétegen.– Azt a kurva… – mormolta Szpindel. – Működik.Átégettük a rostos külső réteget, aztán következett a szigetelő rétegek érhálózata, amely valamiféle módosítható azbeszt lehetett. A lézer átvágott a szupravezető rétegeken, és az azokat egymástól elválasztó szénágyazatokon. Átjutottunk.A lézersugár azonnal abbamaradt. Pillanatokkal később a Rorschach belsejéből kitörő gázok feszesre fújták a szondát körülvevő sátrat. Fekete szénfüst kavargott egy váratlanul elnehezülő légkörben.Semmi nem vett minket célba. Semmi reakció. A Konszenzus kijelzőjén a légkör adatai váltogatták egymást: metán, ammónia, hidrogén. Rengeteg vízgőz, amely azon nyomban jéggé is fagyott.Szpindel felmorrant.– Csökkenő atmoszféra – a hangja csalódottnak tűnt.– Talán most alakul – vetette fel James. – Akárcsak ez az egész idegen test.– Talán.Jack, a szonda kiöltötte a nyelvét, egy hatalmas, mechanikus sperma kígyózott ki belőle, a végén egy kamerával. A feje egy vaskos rombusz volt, kerámia páncélzattal körbevéve, s a belsejében ott lapultak a létfontosságú szenzorok és műszerek, de az egész még így is elég kicsi volt ahhoz, hogy átférjen a lézer által vágott ceruzahegy vékonyságú lyukon. Átkígyózott a résen, betörve a Rorschachon vágott új szájnyíláson.– Elég sötét van ott lenn – jegyezte meg James.– Viszont meleg – tette hozzá Bates. – 281 kelvin. Fagypont felett.Az endoszkóp betört a sötétségbe. Az infravörös kamera előtt egy alagútnak tetsző üreg tűnt fel, amelyben állt a köd, és tele volt egzotikus kősziklákkal. A falak úgy hajlottak meg, mint valami méhkas belseje, mint megkövesedett belsőségek belső rétege. Zsákutcák és más folyosók burjánzottak szerteszét a fő alagútból. Az alaptalaj úgy tűnt, mintha szénrostos levelek rétegeiből állna. E rétegek közötti rések olyakor alig voltak vastagabbak egy ujjnyinál, máshol viszont akár emberi testek is bőven elfértek volna közöttük.– Hölgyeim és uraim – mondta Szpindel halkan. – Ez itt a Sátán baklavája.Megesküdtem volna, hogy láttam valamit megmozdulni. Megesküdtem volna, hogy nagyon ismerős volt.Aztán a kamera elsötétült.
9/13 rész
