Jóval távolabb, négyszázezer idegen gépezet keringett és izzott anélkül, hogy bármit is észleltek volna ebből.A Rorschach az atmoszférától nagyjából ezerötszáz kilométerre keringett, egy gyors és végtelen kört leírva, amelyet épp negyven óra alatt tett meg. Még nem tért vissza újra, de a tükreink már látótávolságon kívülre kerültek. A Konszenzus egyik képernyőjén a Ben egyenlítői éle látszódott. Tükörszerű ikonok ragyogtak körülötte, mint valami szétrobbanó vázlat, vagy mintha egy hatalmas, egyre csak táguló összetett szem leszakadó darabjai volnának. Egyik sem lassított. Bármilyen magasra is szöktek, az nem tartott sokáig.– Ott – mondta Bates.A délibáb megremegett, egy parányi kaotikusan kavargó folt tűnt fel balról, ami nagyjából akkora lehetett, mint egy távolra kinyújtott kar végén a körömhegy. Semmitmondó jelenség volt, egyszerű hőkitörésnek tűnt, de fény bukdácsolt felénk több tucatnyi távoli relé irányából – azonban egy fekete felhőfolt lassan beúszott a képbe egy láthatatlan prizma jóvoltából. A fedélzeti számítógép kiszűrte a villódzások lényegét, és összefűzte őket egy teljes képpé.Megjelentek a részletek.Először egy árnyék halovány szelete tűnt fel, egy apró gödröcske, amely szinte teljesen elveszett az egyenlítő izzó felhőiben. Épp most került be a látótérbe – talán egy szikla az áramlatban, egy láthatatlan ujj, amely keresztüldöfi a felhőket, turbulencia és nyírófeszültség.Szpindel a monitorra sandított.– Ott – ismételte, és valamiféle napfoltszerű pontra mutatott, egy csomóra a Ben mágneses mezőjében.– Magasabban – mondta James.Valami lebegett a folt felett a felhőkben, épp úgy, ahogy egy óceánjáró süllyed bele a vízbe. Kinagyítottam a képet a monitoron: egy Oasa méretű fehér törpénél nagyobb, a Jupiter tömegénél tízszer nehezebb csillag mellett a Rorschach aprónak számított.A Theseus mellett viszont egy kolosszus volt.Egy hatalmas, kusza valami volt – egy város méretű üvegrengeteg, hurkokkal, hidakkal és elvékonyuló gerincvonalakkal. És mégis, szinte lenyűgöző volt; félelmetesen és sötéten lenyűgöző. Obszidián kígyók és füstöt kristálygerincek különös fészke volt.– Megint beszél hozzánk – jelezte James.– Válaszolj! – adta ki a parancsot Sarasti, és magunkra hagyott minket.– Fibonacci-sorozat (1) – jelentette Szpindel, miközben az egyik szemével egy pillanatra rám nézett. – Legalább nem teljesen idegenek.Gömbszerű kidudorodások torzítottak a Rorschach számtalan gerince közül legalább hármat; az ezeken látható barázdák ezeken a részeken sokkal ritkábbak voltak, és az egész úgy festett, mint valami fertőzéstől megduzzadt bőrréteg. Mielőtt az egyik tükrünk végleg kiért volna a látótávolságból, még megpillantott egy újabb gerincet. Valami szakadozott anyag lebegett petyhüdten és mozdulatlanul a légüres térben.– Kérlek – mondta Bates halkan. – Mondjátok, hogy az nem az, aminek látszik!Szpindel elvigyorodott.– Spóratok? Magburok? Miért ne lehetne?A Rorschach talán képes volt reprodukcióra, de ahhoz kétség sem férhetett, hogy növekedett; a Ben gyarapodási övéből folyamatosan kihulló sziklatörmelékek bekebelezésével. Elég közel voltunk már ahhoz, hogy tiszta képet kapjunk erről a folyamatról – apró kőzetek, kőtömbök és hegy méretű szikladarabok úgy hullottak alá, mint valami üledék. Azok a darabok, amelyek összeütköztek ezzel a lénnyel, egyszerűen megtapadtak rajta; a Rorschach úgy kebelezett be mindent, mint valami hatalmas amőba. Az így megszerzett többlet tömeget valószínűleg valahogy belsőleg dolgozta fel, és továbbította a növekedési zónái felé; a lény méretének és alakjának arányai között bekövetkező teljességgel elhanyagolható változásokból ítélve a Rorschach minden porcikájában növekedett.A folyamat sosem állt le, a Rorschach telhetetlen volt.Egy furcsa jelenség volt a csillagközi áramlásban; azok a pályák, amelyek mentén a ködarabok a Rorschach felé zuhantak pontosan és teljes mértékben kaotikusak voltak. Mintha egy kepleri fekete lyuk létrehozott volna egy csillagászati játékot, beindította volna, aztán magára hagyta, hogy a tehetetlenség végezze a dolgát.– Nem hittem volna, hogy ez lehetséges – ámuldozott Bates.Szpindel megvonta a vállát.– A kaotikus röppályákat is éppúgy előre megtervezik, mint az összes többit.– De ez nem azt jelenti, hogy meg tudod jósolni, vagy akár kiszámítani őket. – A fény visszaverődött az őrnagy kopasz fejéről. – Ahhoz ismerned kell legalább egy milliónyi változót tíz tizedes jegy pontossággal. Minimum.– Igen.– Erre még a vámpírok sem képesek. A legmodernebb számítógépek sem.Szpindel megint rántott egyet a vállán, mint egy marionett bábu.Eközben a Banda egymást váltogatva folytatta a beszélgetést egy láthatatlan partnerrel, amely – minden igyekezetünk ellenére – az „úgysem tetszene itt nektek” kifejezés végtelen variációin kívül semmi egyebet nem volt hajlandó mondani. Minden kérdésre egy másikkal felelt, azonban mintha a kérdések lényegét mégis megválaszolta volna.– Te küldted a Szentjánosbogarakat? – kérdezte Sascha.– Sok mindent küldünk sok helyre – felelte a Rorschach. – Mit mutatnak a specifikációk?– Nem tudunk róla semmit. A Szentjánosbogarak elégtek a Föld felett.– Akkor nem ott kellene nyomokat keresnetek? Amikor a gyermekeink kirajzanak, magukra vannak utalva.Sacha lenémította a csatornát.– Tudjátok, kivel beszélünk éppen? A kibaszott názáreti Jézussal, azzal!Szpindel Bates felé nézett, aki felfelé fordított tenyérrel megvonta a vállát.– Nem értitek? – Sascha megrázta a fejét. – Ez a legutóbbi párbeszéd átvitt értelemben nagyjából megfelel annak, hogy „adjuk meg a császárnak, ami a császáré”. – Kösz, hogy velünk játszatod el a farizeusok szerepét – morogta Szpindel.– Hé, ha a zsidók…Elhallgatott, amikor meglátta, hogy Szpindel a szemét forgatja.Ekkor vettem észre először – Sascha viselkedésében feltűnt egy apró jel, amelyben én a kétkedést véltem felfedezni.– Így nem jutunk sehová – mondta. – Próbáljunk meg egy kiskaput. – Hirtelen eltűnt, és Michelle volt az, aki újra megnyitotta a rádiócsatornát. – Theseus a Rorschach-nak. Készen állunk információkérések fogadására.– Kulturális eszmecsere – felelte az idegen lény. – Részemről rendben van.Bates felvonta a szemöldökét.– Bölcs dolog ez?– Ha magáról nem hajlandó információt elárulni, lehet, hogy inkább más érdekli. Ráadásul elég sokat megtud-hatunk abból is, hogy milyen jellegű kérdéseket tesz fel.– De…– Mesélj az otthonodról – mondta a Rorschach.– Csak nyugalom, őrnagy – bukkant elő Sascha ismét. – Nem vagyunk rákényszerülve, hogy igazat feleljünk a kérdéseire.Amikor Michelle tört a felszínre, a Banda viselkedésében érezhető bizonytalanság lobbant egyet, de nem tűnt el teljesen. Sőt, egy kicsit erősödött is, miközben óvatosan igyekezett úgy körülírni valamilyen hipotetikus szülővárost, hogy nem említett egy méternél kisebb tárgyakat. (A Konszenzus megerősítette a sejtésemet: ez volt egy Szentjánosbogár látótávolságának határa.) Aztán a ritkán szóhoz jutó Cruncher is felbukkant…– Nem mindenkinek vannak szülei vagy unokatestvérei. Egyeseknek sosem volt. Vannak, akik tartályokban születnek.– Értem. Ez szomorú. A tartályok nem tűnnek túl emberséges dolgoknak.Az arcán sötét, olajfoltok hasonlító árnyékok futottak keresztül.– Túl sokat foglalkozik a hittel – jegyezte meg Susan kicsivel később.Mire Sacha helyét újból Michelle vette át, az érzés már több volt, mint kétkedés, erősebb volt a gyanakvásnál, egy megérzéssé vált, egy sötét kis gondolattá alakult, amely megfertőzte az egyetlen test összes elméjét. A Banda rájött valamire, de egyelőre nem voltak biztosak benne, hogy mi az.Én viszont igen.– Mesélj még az unokatestvéreidről – hallatszott a Rorschach hangja.– Az unokatestvéreink a családfa körül helyezkednek el – felelte Sascha –, unokaöccsök és unokahúgok társaságában. Nem szeretjük a bosszantó unokatestvéreket.– Szeretnénk többet megtudni erről a fáról.Sascha lenémította a csatornát, és amikor felénk fordult, a tekintetéből egyértelműen ki lehetett olvasni: Lehet még ennél is nyilvánvalóbb?– Ezt nem elemezhette. Legalább háromféle értelmezhetősége volt az eddigieknek. Egyszerűen figyelmen kívül hagyta.– Kért pontosítást – jegyezte meg Bates.– Ellenőrző kérdés volt, az egészen más.Bates még mindig nem igazán értette, de Szpindel már kapizsgálta.Finom mozgásra lettem figyelmes. Sarasti visszajött, és az asztal felett lebegett. A fény megcsillant a szemét takaró ellenzőn, ahogy elfordította a fejét, és én egy pillanatra megéreztem mögötte a tekintetét.És valami mást is… Sarasti mögött.Nem tudnám megmondani, hogy mi volt az. Úgy tudnám leírni, mint egy furcsa érzés valamivel kapcsolatban, ami nem illik a környezetbe. Valami a terem túlsó felében nem stimmelt. Nem is ott, inkább közelebb… valami furcsa a tengely körül. De nem volt ott semmi, semmi, amit megláthattam volna – csak csupasz csövek és vezetékek a központi tengely mentén, keresztülszelve a levegőt…Ám ekkor hirtelen, ami eddig furcsának hatott, újból normálissá vált. Ez volt az, ami megragadta a tekintetemet: az anomália váratlan elpárolgása, mert észrevettem, ahogy a dolgok újra visszatértek a normális kerékvágásba. Láttam azt a pontot, ahol a változás bekövetkezett. Most semmi szokatlant, oda nem illőt nem láttam ott, holott az előbb még ott volt. Ott volt a fejemben, tudat alatt, mint egy bosszantó, viszkető érzés, és biztos voltam benne, hogy vissza tudom idézni, ha elég erősen összpontosítok.Sascha valamilyen idegen létformával beszélgetett a rádión keresztül. A családi kapcsolatokról magyarázott éppen, evolúciós és szociális vonatkozásban is: neandervölgyi, cro-magnon-i, és persze az unokatestvérek. Már órák óta beszélgetett, és még legalább ugyanennyi idő állt előtte, de engem most zavart a csevegése. Megpróbáltam kirekeszteni őt a fejemből, és helyette arra a félig észlelt jelenségre koncentrálni, amely a bolondját járatta az elmémmel. Alig egy pillanattal ezelőtt láttam ott valamit. Az egyik vezetéknek mintha… Igen, az egyik csövön túl sok töréspont volt rajta. Valami, aminek egyenesnek és simának kellett volna lennie, ehelyett tagoltnak tűnt. De ez nem az egyik cső volt, erre biztosan emlékszem: ez egy másik dolog volt, valami…Csontos.Örültség. Nem volt ott semmi. Egy fél félévnyire voltunk az otthonunktól, láthatatlan idegen lényekkel beszélgettünk a családi kapcsolatokról, és a szemem is csak káprázott.Ha újra megtörténik, beszélnem kell Szpindellel róla.A háttérben zajló beszélgetés elcsendesedése zökkentett ki a gondolataimból. Sascha abbahagyta a beszédet. Sötét árnyak vették körül, mint valami gyülekező vihar. Visszakerestem, hogy mit küldött el utoljára.– A távoli rokonainkat általában távcsövekkel keressük meg. Kemények, mint a hobbliniták.Még több előre kitalált kétértelműség, ráadásul a hobblinita még csak nem is volt értelmes szó.Láttam a szemében, hogy egy elhatározás küszöbén áll. Sascha most egy szakadék szélén imbolygott, belebámulva az alján hömpölygő mély és sötét vízbe.– Még egyáltalán nem beszéltél az apádról – jegyezte meg a Rorschach.– Ez igaz, Rorschach – vallotta be Sascha kedves hangon, aztán vett egy mély levegőt, és folytatta. – Épp ezért, miért nem kapod be a nagy, vaskos, szőrös faszomat?A teremben síri csend lett. Bates és Szpindel tátott szájjal bámultak maguk elé. Sascha lenémította a csatornát, és felénk fordult; az arcán olyan széles vigyor ült, hogy azt hittem, mindjárt kettéhasad a feje.– Sascha – nyögte Bates. – Megbolondultál?– És ha igen, akkor mi van? Annak a valaminek egyáltalán nem számít. Egy büdös szót sem ért abból, amit mondok neki.– Mi?– Azt sem tudja, hogy mit válaszol nekünk – tette még hozzá.– Na várj egy percet! Azt mondtad… Susan azt mondta, hogy nem papagájok. Ismerik a szabályokat.Mintha csak a nevének említése előhívta volna, Susan szólalt meg.– Ezt mondtam, és így is van. De a szabályok ismerete, minták felismerése nem egyenlő az értelmezéssel.Bates megrázta a fejét.– Azt akarod mondani, hogy ez a valami, amihez beszélünk… még csak nem is intelligens?– Ó, lehet, hogy intelligens. Sőt, biztosan. De mi nem beszélgetünk vele, vagyis nem a szó szoros értelmében.– Akkor mi ez? Valami üzenetrögzítő?– Ami azt illet – mondta Szpindel lassan –, én azt hiszem, ezt úgy nevezik, hogy kínai szoba (2)…Végre valahára, gondoltam.Így utólag már tudom, néha ez hiba volt.– Hogyan tudod elmagyarázni ezeket az ismeretlen dolgokat másoknak, ha te magad sem érted őket – szegezte nekem a kérdést egy alkalommal Chelsea, amikor még minden rendben ment közöttünk. Mielőtt valóban megis-mert volna.Megvontam a vállam.– Nem az a feladatom, hogy megértsem. Ha érteném, akkor nem volnának ismeretlen, újszerű dolgok. Én csak egy, hogy is mondjam… vezeték vagyok.– Igen, de hogyan tudsz valamit lefordítani, ha nem érted?Egy tipikus kérdés valakitől, aki nem járatos a témában. Az emberek egyszerűen képtelenek elfogadni, hogy a mintáknak megvan a maguk értelme, a felszínen látszó jelentéstani tartalomtól függetlenül – ha a dolgokat megfelelően manipuláljuk, az egész tartalom érthetővé válik.– Hallottál már a kínai szobákról? – kérdeztem.Megrázta a fejét.– Csak nagyon keveset. Valami nagyon régi dolog, igaz?– Évszázados, legalább. Ez egy téves következtetés, egy magyarázat, amely azt feltételezi, hogy a Turing-teszt (3) hazudik. Egy embert beültetsz egy zárt szobába. A falba vájt résen keresztül furcsa jelekkel teli lapokat adnak át neki. E lapok által a jelek hatalmas mennyiségét ismeri meg, és a számára előzetesen ismertetett szabályok révén azt is tudni fogja, hogyan kell a jeleket összefűzni.– Nyelvtan – mondta Chelsea –, és mondatszerkesztés.Bólintottam.– Igen, de a lényeg az, hogy valójában nem is tudja, hogy mik azok a jelek, vagy pontosan milyen információt is hordoznak. Csak azt tudja, hogy ha például egy üzenetben a „D” jelzésű lap egyik jelével találkozik, akkor a válaszban a „T” jelzésű lap ötödik és hatodik, illetve a „C” jelzésű lap valamelyik jelét kell összerakni. Így építi fel a választ, és ezt adja vissza a szobán kívülieknek, aztán várja a következő információcserét. És ezt ismételni lehet a végtelenségig.– Vagyis, tulajdonképpen beszélget – mondta Chelsea. – Gondolom, az egész kínaiul zajlik, különben nem ez lenne a kísérlet neve.– Pontosan. Az egész lényege, hogy alapvető mintaszerkesztő algoritmusok használatával képes valaki részt venni egy beszélgetésben anélkül, hogy bármit is értene abból, amit mond. Attól függően, hogy mennyire jók a szerkesztési szabályok, valaki képes lehet megfelelni a Turing-teszten. Ragyogó elme, vagy nagyszerű szónok is lehetsz egy olyan nyelven, amelyet valójában nem is beszélsz.– Ez a szintézis?– Csak egy része, és csak elméletben. Ami engem illet, én az információkat kantoni nyelvjárásban kapom, és németül válaszolok rá, mert én inkább csak egy továbbító csatorna vagyok. De nagyjából érted a dolog lényegét.– Hogy tudod ezt az összes szabály megjegyezni? Biztos több millió van belőlük.– Nem olyan nehéz ez. Miután megtanultál egy szabályt, onnantól fogva ösztönösen használod. Olyan, mint a biciklizés. Egyáltalán nem kell a szabályokra gondolni, csak elképzeled, hogyan viselkedik a másik fél.– Hmm – egy óvatos félmosoly jelent meg a szája szegletében. – De akkor az elmélet nem is téves következtetés, hiszen valóban nem érted sem a kantoni nyelvet, sem a németet.– A rendszer érti. Az egész szoba, az összes hozzá tartozó elemmel. Az egyén, aki a jelek firkálását végzi, csak egy fogaskerék. Te sem gondoltad, hogy az agyad egyetlen neuronja képes arra, hogy megértse az angol nyelvet, ugye?– Néha csak egy marad nekem – mondta, és megrázta a fejét.Nem akart szabadulni a témától. Szinte éreztem, ahogy rendszerezi magában a kérdéseket, és tudtam, hogy mind egyre inkább személyessé válnak.– De hagyjuk most ezt – vettem elejét a kérdéseinek. – Ott tartottunk, hogy megmutatod, hogyan kell azt a dolgot megcsinálni az ujjaiddal…Egy ravasz mosoly letörölte a kérdések sötét árnyait az arcáról.– Ó, hát persze…Kockázatos, ha az ember belebonyolódik. Túl sok a zavaró tényező. A fészer össze szerszáma kicsorbul és elrozsdásodik abban a pillanatban, ha belefolysz abba a rendszerbe, amelyet éppen megfigyelsz.De szükség esetén még mindig helyre lehet hozni.– Most elrejtőzik – mondta Sarasti. – Most sebezhető.– Akkor bemegyünk.Semmi új nem történt, napok óta egyenesen közeledtünk a Ben felé. Talán a kínai szoba felvetés erősítette meg bennünk ezt a döntést. Bárhogy is volt, a Rorschach újra feltűnt, és mi készen álltunk arra, hogy a tolakodás egy következő szintjére ugorjunk.A Theseus terhes volt; egy szonda pihent a gyártórészlegben, az összeszerelése nem sokkal az utolsó fázisok előtt állt le, a küldetés előre nem látott körülményei miatt. Az eligazítások között aztán mégis döntés született arról, hogy működőképessé kell tenni, átalakítva kapcsolatfelvételre és felszíni vizsgálódásra egyaránt. Jó tíz órával a Rorschach visszatérése előtt kilőttük a szondát, amely belekeveredett a törmelékgyűrűbe, és ott kikapcsolt. Ha a számításaink helyesek voltak, akkor egyetlen szikladarab sem veszélyeztette a szonda épségét mielőtt az újra bekapcsolt volna. Ha minden a terveink szerint alakul, akkor az az idegen intelligencia, amely milliónyi apró valamit irányított, egy újabbat talán nem fog észre venni. Elfogadható kockázat. Ha ennyit nem vállalunk el, akár otthon is maradhattunk volna.Így aztán vártunk: négy optimalizált hibrid, valahol az emberiesség határán, és egy ragadozó, amely irányított minket, ahelyett, hogy egyszerűen felfalt volna élve. Vártuk, hogy a Rorschach visszatérjen a megszokott íven. A szonda is készen állt. Szpindel Zsákbamacskának nevezte el, egy régi gyerekjáték után, amely a Konszenzus adatbankjában még csak nem is szerepelt. A nyomában közelítettünk, az idő és az inercia tényezők pontos kiszámítását felhasználva, hogy átnavigálhassunk a Ben gyarapodási övében található kaotikus sziklatengerben. A Theseus röviden felmordult, a gerincvonalon elhelyezkedő korrekciós hajtóművek felfelmorajlottak, ahogy a fedélzeti számítógép megkezdte az ereszkedésünket az örvénybe.Egy terv sem éli túl az ellenséggel való találkozást, jutott eszembe, de nem tudom, honnan emlékeztem rá.– Megvan – mondta Bates. Egy folt jelent meg a Ben pereménél, a kijelző ráközelített a nagyobb képért. – Közeledik.A Rorschach továbbra is láthatatlan maradt a Theseus számára, hiába közeledtünk. A szonda is felébredt, ahogy apró tüskeszerű törmelékek kavarogtak előtte. A Ben lapos, végtelen horizontja megremegett az elé beúszó átlátszó lény mögött. A Konszenzus képernyője is vibrálni kezdett, hullámok futottak át rajta.– Elég nagy mágneses tér – jegyezte meg Szpindel.– Fékezés – jelentette Bates. A szonda finoman megfordult, és begyújtotta a rakétáit.– Bejövő jel – mondta Sascha; ebben a műszakban most ő volt a Banda hangja. – Ugyanaz a forma.– Fogadd! – utasította Sarasti.– Rorschach a Theseusnak. – A hang ezúttal egy középkorú nőé volt. – Üdv megint, Theseus.Sascha elvigyorodott.– Látjátok? Egyáltalán nincs megsértődve, a nagy, szőrös farok meg sem rázta.– Ne válaszolj – mondta Sarasti.– Szonda pozícióban – jelentette Bates.A Zsákbamacska a célirányban siklott, és hirtelen – eltüsszentette magát. Ezüst lomok vágódtak ki a célpont irányában, láthatóan a semmibe: milliónyi apró, ragyogó tű, amelyek elég gyorsan haladtak ahhoz, hogy mellettük a Theseus sebessége lassúnak tűnjön. Azonnal a messzibe vesztek. A szonda követte a mozgásukat, minden röppályát alaposan megfigyelt, és minden fényvisszaverődést precízen elraktározott. A tűk nyílegyenesen repültek az egyenes vonalon közeledő valami felé, de aztán a Lorentz-erő (4) következtében váratlan ívekben, vagy dugóhúzószerű spirálban repültek tovább, új, zavaros röppályákat követve. Eközben azonban a Konszenzus képernyőjén megjelent a Rorschach mágneses terének rajzolata, amely első pillantásra egy hagyma rétegeihez hasonlított.– Tádámm – mondta Szpindel.Jobban szemügyre véve a hagymaforma inkább más alakot öltött. Bemélyedések jelentek meg, hosszan kígyózó energiaalagutak, behálózva minden irányt.– Rorschach a Theseusnak. Hello, Theseus. Ott vagy?A fő képernyő mellett egy holografikus monitoron három pont látszódott állandó mozgásban, nagyjából egy háromszöget alkotva – a Theseus helyezkedett el a csúcspontban, a Rorschach és a Zsákbamacska pedig alul.– Rorschach a Theseusnak. Látlak…Ez a hang sokkal közvetlenebb, mint a korábbiak eddig bármikor.Sascha felnézett Sarastira, de nem tette hozzá, amit gondolt: Biztos vagy ebben? Ő már elgondolkodott ezen, persze minek töprengni a tévedés lehetséges következményein, amikor a döntés már megszületett. Mindazonáltal Sascha úgy gondolta, hogy egy kicsit már késő bármin is változtatni.Egyébként is, Sarasti döntése volt.A Rorschach mágneses terében hatalmas gyűrűk alakultak ki. Az emberi szem számára láthatatlanok voltak, de még a monitorokon is csak nagyon halványan jelentek meg a körvonalak; az ezüst kacatok már teljesen szétszóródtak, így a számítógép is csak feltételezésekre hagyatkozhatott. Az új struktúrák lágyan lebegtek a mágneses mezőben.– Úgy látom, nem változtattad meg az irányod – jegyezte meg a Rorschach. – Nem volna tanácsos tovább folytatnod a közeledést. Komolyan. A saját biztonságod érdekében.Szpindel megrázta a fejét.– Hé, Mandy. A Rorschach most a szondához beszél?– Ha igen, én nem látom. Nincs véletlenszerű fény, sem irányított jelek. – Elvigyorodott. – Úgy tűnik, elosont a radar alatt. És ne szólíts Mandy-nek!A Theseus felnyögött, és megremegett. Egy pillanatra elvesztettem az egyensúlyomat, de még idejében kinyújtóztam, hogy megtámasszam magam.– Pályamódosítás – jelentette Bates. – Váratlan szikladarab.– Rorschach a Theseusnak. Kérlek, válaszolj! A jelenlegi irányod elfogadhatatlan, ismétlem, a jelenlegi irányod elfogadhatatlan. Erősen javaslom, hogy módosítsd a röppályádat!Mostanra a szonda alig néhány kilométerre siklott a Rorschach előtt. Ilyen távolságból sokkal többet meg tudott figyelni, nemcsak a mágneses mezőt – különféle színekkel jelölve magát a Rorschach-t mutatta meg. Láthatatlan ívek és tüskék világítottak a képernyőn, és a megannyi paraméter különféle színekben játszott: gravitáció, fényvisszaverés, anyagkibocsátás. A tüskék hegyéből kivágódó masszív elektromos nyalábok citromsárgán virítottak a képen. Az egész Rorschach úgy festett, mint valami rajzfilmfigura.– Rorschach a Theseusnak. Kérlek, válaszolj!A Theseus morajlott, miközben manőverezett. Egy újabb törmelékdarab alig hatezer méterre tőle süvített el.– Rorschach a Theseusnak. Ha nem tudsz válaszolni, akkor… Szent szar!A monitoron látható rajzfilmfigura megremegett, és eltűnt.Én azonnal tudtam, hogy mi történhetett: A Zsákbamacska túl közel merészkedett az egyik láthatatlan hurokhoz, és a béka nyelvéhez hasonló gyorsasággal kicsapó energianyaláb elhallgattatta. Úgy tűnt, örökre.– Értem már, hogy mire készültök, ti faszszopók! Azt gondoltátok, hogy mi itt mind kabaszottul vakok vagyunk?Sascha összeszorította a fogát.– Azt…– Nem – mondta Sarasti.– De a…Sarasti torka mélyéből sziszegő hang tört elő. Korábban még sosem hallottam, hogy egy emlős ilyen hangot bocsátott volna ki magából. Sascha azonnal elhallgatott.– Még megvan – hallatszott Bates hangja, ahogy az irányítással küszködött. – Egy pillanat…– Hívd vissza ezt a valamit most azonnal, hallod? Most azonnal!– Megvan – nyögte Bates, ahogy a kép visszajött. – Csak újra be kellett fogni a lézert.A szondát valami alaposan eltérítette a pályájáról, mint amikor a vízben sodródó embert hirtelen magával rántja egy áramlat, és lehajítja a vízesésbe, de még mozgott és jeleket is sugárzott. Igaz, csak korlátozottan. Bates azon küzdött, hogy valamennyire a jelenlegi pályáján tartsa. A Zsákbamacska megingott, és irányíthatatlanul bucskázott a Rorschach mágneses mezeje felé. Az idegen lény hatalmasnak tűnt a kamerájában. Az adás akadozni kezdett.– Folytassuk a közeledést – mondta Sarasti nyugodtan.– Szeretném – morogta Bates. – Próbálom.A Theseus megint megbillent, és dugóhúzóba fogott. Megesküdtem volna, hogy hallottam, ahogy a hajótest lemezei egymáson őrlődnek. A monitoron egy újabb kőszikla úszott keresztül.– Azt hittem, számoltál ezekkel – morogta Szpindel.– Háborút akarsz szítani, Theseus? Ezt próbálod elérni? Azt hiszed, készen állsz rá?– Nem támad – jelentette ki Sarasti.– Talán mégis – mondta Bates halkan, és láttam mekkora erőfeszítésébe került. – Ha a Rorschach képes ezeknek a röppályáját irányítani…– Normális szórás, jelentéktelen korrekciók.Bizonyára a számadatokra értette, mert nekünk a hajótest morajlása egyáltalán nem tűnt jelentéktelennek.– Rendben – mondta hirtelen a Rorschach. – Értjük már. Azt gondolod, hogy itt nincs is senki, igaz? Valami nagy tudós utazik veled, aki azt mondja, nincs mitől tartanod, igaz?A szonda benne volt a sűrűjében. A csökkenő sebesség miatt sok jel elveszett, de a tompa látható fényben kirajzolódtak a Rorschach hatalmas gerincei, mindegyik akkora volt, mint egy felhőkarcoló. A képek meginogtak, miközben Bates igyekezett irányban tartani a szondát. A Konszenzus telemetriai adatokkal szórta tele a termet, de egyiket sem tudtam, hogy mit jelenthet.– Azt gondolod, hogy mi nem vagyunk más, csupán egy kínai szoba – mondta a Rorschach gúnyosan.A szonda a becsapódáshoz közelített, kétségbeesetten kutatva valami rögzítési pont után.– Tévedsz, Theseus.Nekiütődött valaminek, és beszorult.És hirtelen a Rorschach megjelent a képernyőn – nem rejtőzött burok mögé, nem vették körül hamis színekben játszó szimulált erőterek. Ott volt előttünk, az emberi szemnek is láthatóan.Képzelj el egy tekergőző, sötét és fényelnyelő tüskékből álló koronát, amely annyira sűrű, hogy az emberi fejre sem tehető fel. Mindez ott köröz egy csillag körül, amelynek a fénye csak annyira elég, hogy a körülötte keringő objektumok körvonalait kirajzolja. A néha felvillanó véres fénypászmák tompa sebekként ragyogtak fel, még inkább hangsúlyozva a mindenhol eluralkodó sötétséget.Képzelj el valamit, ami megtestesíti a kínzást és a szenvedést magát, valamit, ami annyira kifacsarodott és eltorzult, hogy még megszámlálhatatlan fényévnyi távolságból, biológiai és megjelenésbeli különbségekkel együtt sem tudsz másra gondolni, csak arra, hogy amit látsz, az egész szerkezet önmaga a fájdalom.És mindez egy város méreteiben.Halványan pislákolt, miközben bámultuk. Villám kúszott végig az ezer méternél is hosszabb gerinceken. A Konszenzus a pokolhoz hasonlító dolog hatalmas, sötét és gonosz képét tárta elénk. A külső csak hazugság volt. A lény egyáltalán nem volt csodálatos.– Most már túl késő – mondta egy hang valahonnan a mélyből. – Mind halottak vagytok. Susan? Susan, ott vagy? – Rövid csend. – Te leszel az első.
8/13 rész
