Még most sem tudom, hogy létezett e ez a negyedik hullám. Sosem találkoztam olyan bizonyítékokkal, amelyek biztosan utaltak volna erre. Lehet, hogy ott hagytuk őket bukdácsolni a Burns-Caulfieldnél. De az is lehet, hogy követtek minket egészen a Big Benhez, közel lopakodtak, hogy láthassák, mire készülünk, aztán sarkon fordultak, mielőtt a dolgok rosszra fordultak volna.Kíváncsi vagyok, hogy valóban ez történt-e, hogy épségben hazajutottak-e.De most, hogy visszagondolok, remélem, nem.Hát ennyi, gondoltam. Túl közel merészkedtünk, és most visszatámadnak.– Mi a…Egy villanás látszott a központi csatornán, ahogy Bates bejelentkezett a hajóhídról.– Beindult a főhajtómű. Irányt változtatunk.– Miért? Hova? Kinek a parancsára?– Az enyémre – mondta Sarasti, ahogy megjelent felettünk.Senki sem szólalt meg. Ahogy a központi modul felé lebegtem az egyik folyosón, csiszolás és karistolás hangja ütötte meg a fülemet. Bejelentkeztem a nyersanyag elosztó állományába; a gyártó berendezés átállította magát lakkozott kerámia tömeggyártására. Védelem a radioaktív sugárzás ellen. Egyszerű megoldás volt, mondhatni primitív, nem olyan aprólékos, mint az irányított mágneses mezők, amiket általában használtunk. Egy pillanattal később álmosakat pislogva a Banda is előbújt a hálókuckójából, és ezúttal Sascha szólalt meg.– Mi a fasz?– Nézd – mondta Sarasti, aztán megragadta a Konszenzust és megrázta. Ez nem egy egyszerű eligazítás volt, adatok garmadája zúdult ránk – gravitációs kutak és orbitális röppályák, ammónium és hidrogén viharfelhőkkel végzett nyírófeszültség (1) szimulációk eredményei, térhatású felszíni képek különféle sugárzási szűrőkön keresztül nézve. Láttam töréspontokat, nyeregpontokat, és instabil egyensúlyi helyzeteket, öt dimenzióban terpeszkedő katasztrófákat. Az érzékszerveim megfeszültek, hogy befogadják ezeket az információkat, agyam épségben maradt része pedig azért küzdött, hogy legalább a töredékét megértsem.Valami rejtőzött ott, ez biztos volt.A Ben gyarapodási öve még mindig nem úgy viselkedett, ahogy kellett volna. Ez a hiba nem volt nyilvánvaló; Sarastinak nem kellett minden kavicsot, törmeléket és hegyet feltérképeznie, és mégis elég közel jutott. De sem ő, sem a hajóval megosztott intelligencia nem volt képes e furcsa röppályákat úgy leírni, mintha azok egy múltbéli esemény utóhatásai volnának. A csillagközi por nem egyszerűen leülepedett, hanem valami ismeretlen ritmusra mozgott, mintha valami rendre kinyúlt volna a felhők mögül, hogy az űrben keringő hulladékot magához húzza.De nem minden törmelék csapódott be. A Ben egyenlítői régiójában folyamatosan villogtak a meteor becsapódást jelentő fények – igaz, egy szemvillanás alatt el is halványodtak –, azonban a becsapódások sűrűsége nem igazán volt összhangban a lehulló meteorok mennyiségével. Az egész jelenség olyan volt, mintha a becsapódásra ítélt szikladarabok egy része váratlanul eltűnt volna egy másik univerzumban.Vagy valami elkapta őket. Valami, ami negyven órás ciklusban járta körül a Ben egyenlítőjét, elég alacsonyan ahhoz, hogy elrejtőzzön az atmoszférában. Valami, ami nem látszott se normál fényviszonyok között, se az infravörös tartományban, sem a radarok képernyőin. Valami, ami talán puszta feltevés maradt volna, ha egy meteorit véletlenül nem húz izzó csóvát az atmoszférán keresztül e dolog mögött, épp amikor a Theseus azt a területet figyelte.Sarasti ezt vetítette elénk; egy fényes kondenzcsík, amelyik átlósan szeli át a Ben örökké sötétbe burkolózó táját, egy-két fokot balra, majd visszafelé kitérve, mielőtt beleveszett volna a sötétbe. A kimerevített képen egy jégszerű körvonal látszódott, amin áttükröződik a fény.Egy kilenc kilométer hosszú körvonal.– Álcázza magát – mondta Sascha lenyűgözött hangon.– Bár nem valami jól – jegyezte meg Bates, és előre lökte magát. – Nyilvánvalóan valamilyen hőálló anyag lehet. – A fedélzetre vezető lépcsősor közepén landolt, megkapaszkodott a korlátban, hogy a lendület ne vigye tovább, aztán megállapodott az egyik lépcsőfokon. – Miért nem vettük észre korábban?– Nem volt háttérfény – vélekedett Szpindel.– Nem csak a kondenzcsík a lényeg. Nézzétek a felhőket. – Egy biztos, a Ben felhőrétege a szokásos szövevényes elrendeződést mutatta. Bates tovább ment, és a fedélzeten található tárgyalóasztal felé indult. – Korábban is látnunk kellett volna.– A többi szonda nem lát ilyen jelenséget – mondta Sarasti. – Ez a szonda viszont egy nagyobb szögből közelít a területre. Huszonhét fok.– Mihez képest nagyobb szögből? – kérdezte Sascha.– Az alapvonalhoz képest – morogta Bates. – A köztük és közöttünk lévő távolság.Egyértelműnek tűnt; a Theseus egy meghatározott ívben közeledett, azonban a szondák, amelyeket útnak indítottunk, nem a Hohmann-pálya (2) elve szerint közelítettek a Ben felé, hanem egyenesen, a pályájuk mindössze egy-két fokkal, vagy egyáltalán nem tért el attól a képzeletbeli egyenes vonaltól, amely összekötötte a Theseust és a Bent. Kivéve ezt ez egyetlen egy szondát. Ez szélesebb ívet írt le, így kiszúrta ezt a jelenséget.– Minél messzebb esik az irányunktól, annál inkább látható – vélekedett Sarasti. – Azt hiszem, hogy tisztán látható bármilyen pályáról, amely merőleges a miénkre.– Vagyis mi egy vakfoltban vagyunk? Ha irányt váltanánk, akkor mi is láthatnánk?Bates megrázta a fejét.– Ez a vakfolt is mozog, Sascha. Ez…– Követ minket – préselte ki Sascha alig hallhatóan. – A kurva anyját.Szpindel megborzongott.– Nos, akkor mi ez?A képernyőn látható sziluett képkockái váratlanul megmozdultak. Valami szemcsés és nehezen kivehető dolog kiemelkedett a Ben légkörének felhői és örvényei mögül. Domborulatokat lehetett kivenni, tüskéket, de sima felületek nem látszottak; ahogy néztem, nem tudtam eldönteni, hogy a kitüremkedő alakból mennyi a valóság, és mennyi az alatta elterülő felhőréteg kitüremkedése. Az egész forma leginkább egy tóruszhoz hasonlított, vagy egy gyűrűhöz, amely egy sereg recés felületű valamiből állt, mindenesetre hatalmas volt, majdnem harminc kilométer hosszú.Miközben Sarasti az összefoglalót tartotta nekünk, a hajó gyorsulása abbamaradt. Odalent minden elcsendesedett. Mi viszont közeledtünk. Az eddigi óvatosságunk már a múlté volt, most egyenesen a célpont felé tartottunk.– Az ott lent elég nagy – jegyezte meg Sascha. – Ráadásul láthatatlan. Nem kellene egy kicsit óvatosabbnak lennünk ezek tudatában?Szpindel megvonta a vállát.– Kérdőre akarnál vonni egy vámpírt?Egy új ábra jelent meg a kijelzőn. Frekvencia hisztogram és spektrum analízis látszódott, ahogy a vízszintes vonalak hirtelen kicsúcsosodnak, majd összeesnek – a látható fény kórusa.– Modulált lézer – jelentette Bates.– Onnan? – nézett fel Szpindel.Bates bólintott.– Éppen, amikor lelepleztük az álcáját. Meglehetősen érdekes időzítés.– Inkább ijesztő időzítés – felelte Szpindel. – Honnan tudta egyáltalán?– Megváltoztattuk az irányunkat. Egyenesen felé tartunk.A fények tovább vibráltak, mintha a hajó ablakán kopogtatnának.– Akármi is legyen az ott lenn – mondta Bates –, hozzánk beszél.– Akkor itt az ideje, hogy mi is üdvözöljük – mondta egy ismerős hang.Susan James ismét önmaga volt.A többiek mind a feladataikkal voltak elfoglalva. Szpindel a Sarasti által lemodellezett alakzatot vetette alá egy sor vizsgálatnak különféle szűrésekkel, hogy megpróbáljon megtudni valamit az idegen objektum biológiájáról. Bates az adatokat elemezte. Sarasti felülről figyelt minket, miközben az elméjében bizonyára olyan összetett vámpír-gondolatok kavarogtak, amelyeket mi úgysem érthettünk volna meg. De ezek csak mellékes dolgok voltak. Igazából a Négyek Bandája került a középpontba, és Susan James jól irányította őket.Megragadta a legközelebb eső széket, leült, aztán a magasba emelte a kezét, mintha egy zenekart vezényelne. Az ujjai furcsán remegtek a levegőben, ahogy virtuális ikonokat nyomogatott, ajkai és az állkapcsa finoman rángatózott a szubvokális parancsok nyomán. Megérintettem a képernyőt, és láttam, amint az idegen jel körül egy szöveg bontakozik ki.Engedélyt kérünk a megközelítéshez, küldte az üzenetet a Banda. Egyszerű és egyenes; csak tények és adatok, hogy az üzenet minél kevésbé legyen kétértelmű és félreérthető. Az olyan nagyszerű fordulatok, mint a „békével jöttünk” még várhattak. Az első kézfogás még nem adott okot a mélyebb eszmecserére.– Az ünnepség miatt jöttél?Angol. A hang emberi volt, egy férfié. Öregnek hatott.– Azért jöttünk, hogy felderítést végezzünk – felelte a Banda, bár a hangjuk valójában a Theseus hangja volt. – Beszélni szeretnék azokkal, akik az objektumokat a világűrbe küldték.– Az első kapcsolatfelvétel. Ez egy olyan dolog, amit meg kell ünnepelni.Ellenőriztem a forrást. Nem, ez nem egy fordítás volt; ez volt a nyers jel, amely a magát Rorschach-nak nevező idegen felől érkezett. Legalábbis a jel egy része, amelyben voltak más, nem akusztikus összetevők is, belekódolva a sugárba.Ezeket vettem szemügyre, miközben James a szokásos hajóközi protokollnak megfelelően küldözgette az üzeneteket.– Információt kérek az ünnepléssel kapcsolatban.– Érdeklődsz – mondta a hang, amely erősebb volt, és fiatalabbnak tűnt.– Igen.– Igen?– Igen – felelte a Banda türelmesen.– Igen?Egy apró hezitálás következett.– Ez a Theseus.– Tudom – a válasz most mandarin nyelven érkezett. – De ki vagy te?A jelek harmóniájában nem történt nyilvánvaló változás, de valahogy a hang most sokkal élesebben csendült.– Susan James vagyok, a hajó…– Nem lennél itt boldog, Susan. Fétis jellegű vallási hiedelmekről van szó. Veszélyes előírások vannak érvényben.James az ajkába harapott.– Pontosítást kérek. Veszélyben vagyunk ezektől az előírásoktól?– Igen, lehetséges.– Pontosítást kérek. Az előírások a veszélyesek, vagy az alacsony légköri környezet?– A zavarok környezete. Figyelj oda, Susan. A figyelmetlenség közönyt jelent – mondta a Rorschach. – Vagy tiszteletlenséget – tette hozzá egy pillanattal később.A beszélgetés derekán Sarasti is leereszkedett a fedélzetre, de a lába egyik lépcsőfokot sem érintette. Kinyúlt, és elkapta a korlátot, hogy biztonságosan érjen földet; csak egy pillanatra billent ki az egyensúlyából. Ha én próbáltam volna meg ezt a mutatványt, valószínűleg úgy pattogtam volna végig a fedélzeten, mint egy kavicsa a betonkeverőben. Az idegennel folytatott beszélgetés hátralévő részében mozdulatlanul állt, az arcáról semmit sem lehetett leolvasni, a szemeit eltakarta a sötét ellenző. Amikor a Rorschach jele egy mondat közepén megszakadt, egy intéssel összehívta a legénységet a központi egység asztala köré.– Beszél – mondta.James bólintott.– Nem mond túl sokat, csak arra kér, hogy tartsuk a távolságunkat. A hangja eddig egy felnőtt férfiéhoz hasonlított, bár az érezhető életkora mintha változott volna néhányszor.Ezt Sarasti is tudta.– Szerkezet?– A hajóközi protokoll tökéletes volt. A szókincse sokkal bővebb, mint ahogy arra következtetni lehetne az űrhajók közötti általános navigációs kommunikációból, azaz feltehetően hallgatták a rendszeren belüli adásokat; úgy saccolom, évek óta. Viszont, a szókincse közel sem akkora, mint amekkorára szert lehet tenni a különféle szórakoztató műsorok adásait figyelve.– Milyen helyesen használják azt a szókészletet, amelyet ismernek?– Mondatokat építenek fel, bár nem túl bonyolultan, de ha folyamatosan tudunk velük kommunikálni, akár még fejlődhetnek is ebben. Nem papagájok, Jukka. Ismerik a szabályokat. Ez a név is például…– Rorschach – mormolta Bates, miközben az ujjpercei folyamatosan ropogtak, ahogy a labdáját nyomorgatta. – Érdekes választás.– Ellenőriztem a nyilvántartást. Van egy I-CAN szállítóhajó a marsi hurokban, amely a Rorschach névre hallgat. Bárkihez is beszélünk, valószínűleg úgy tekinti magát, mintha mi egy hajóként kezelnénk őt, ezért választott egyet a mi általunk használt nevek közül.Szpindel zökkent le a mellettem lévő székbe, miután visszajött az étkezőből, a kezében egy adag kávét tartott, ami úgy remegett, mint valami zselé.– Pont ez a nevet szúrta ki a belső rendszerben közlekedő hajók közül? Túl szimbolikusnak tűnik ahhoz, hogy csak egy véletlen választás legyen.– Nem hiszem, hogy véletlen volt. A szokatlan elnevezések magyarázatot igényelnek. Tegyük fel, hogy a Rorschach pilótája egy másik hajóval kommunikációt kezdeményez, és ennek a másik hajónak a rádiósa azt feleli, ó, Nagymama, hogy neked milyen furcsa neved van… A Rorschach válaszol, és elmond valami történetet, honnan ered ez a név, és ez az egész beszélgetés kijut a világűrbe. Ha valaki figyeli ezt a beszélgetést, akkor nem csak a nevet és a hozzá kapcsolódó hajót ismerheti meg, hanem a név mögöttes tartalmát is. Az idegen barátaink valószínűleg a nyilvántartásban szereplő hajók legalább felét lehallgatták, és így jutottal arra a következtetésre, hogy a Rorschach jobban jellemez egy ennyire különleges valamit, mint mondjuk az SS Jaymie Matthews.– Territoriális és okos – grimaszolt Szpindel, miközben egy kancsót húzott elő a széke alól. – Nagyszerű...Bates megvonta a vállát.– Talán territoriális, de nem szükségszerűen agresszív. Sőt, kíváncsi lennék, hogy egyáltalán képes lenne-e ártani nekünk, ha akarna.– Gondolom, igen – mondta Szpindel.Az őrnagy elutasítóan intett a kezével.– A nagy hajók lassan fordulnak. Ha arra készülnének, hogy célba vesznek, azt időben észrevennénk. – Körbenézett az asztalnál ülőkön. – Csak én vagyok az egyetlen, aki szerint ez kissé különös? Egy idegen valami olyan csillagközi technológiával, amellyel úgy sorakoztathatja fel a meteoritokat, mintha parádézó elefántok volnának. És rejtőzködik? Előlünk?– Hacsak nincs ott valami más is – vetette fel James óvatosan.Bates megrázta a fejét.– Az álca tervezett volt, nekünk szánták, senki másnak.– De még mi is átláttunk rajta – tette hozzá Szpindel.– Pontosan. Ezért gyorsan elővették a B tervet, ami egyelőre kimerült a végtelen pofázásban és néhány homályos figyelmeztetésben. Csak azt akarom ezzel mondani, hogy nem úgy viselkednek, mint valami óriások. A Rorschach viselkedése improvizációnak tűnik. Nem hiszem, hogy számítottak ránk.– Persze, hogy nem. A Burns-Caulfield…– Nem hiszem, hogy most számítottak ránk.– Hmm – mormolta Szpindel a hallottakon rágódva.Az őrnagy végigsimított az egyik kezével kopasz fején.– Miért gondolnák, hogy feladjuk, miután rájöttünk, hogy figyeltek minket? Persze, hogy máshol kerestük volna. A Burns-Caulfield csak egy elterelő, vagy késleltető akció volt, de ha a helyükben lettem volna, én úgy számoltam volna, hogy előbb-utóbb felbukkanunk itt. De azt hiszem, valahogy elszámolták. Előbb értünk ide, mint ahogy ők ezt tervezték, és rajta kaptuk őket letolt gatyával.Szpindel feltépte a kávé tasakját, és beletöltötte a kancsóba.– Elég nagy tévedés egy olyan valamitől, ami elvileg piszok értelmes, nem? – Egy hologram bontakozott ki a kancsón, ahogy a forró folyadék hozzáért, és haloványan vibrált. A helyiséget betöltötte a kávé illata. – Főleg azután, hogy olyan alaposan felmértek minket – tette hozzá.– És mit láttak? I-CAN hajókat. Napvitorlákat. Hajókat, amelyeknek évekbe telik, hogy eljussanak a Kuiper-övhöz, és nem marad több üzemanyaguk, hogy onnan bármerre is tovább haladjanak. Akkor még csak szimulátorokon léteztek a most használt hajtóművek, és alig fél tucat prototípus készült el. Könnyen lehet tévedni. Bizonyára rájöttek, hogy egy kis eltereléssel időt nyerhetnek.– De mire? – tűnődött James.– Bármi is legyen az – mondta Bates –, páholyból nézhetjük végig.Szpindel bizonytalan kézzel megemelte a kancsót, és belekortyolt. A kávé megremegett a börtönében, a felszíne lötykölődött és fodrozódott a gravitáció hatására. James elhúzta a száját, jelezve elégedetlenségét. Folyadékok tárolására szolgáló nyitott tetejű edények használata tilos volt változó gravitációjú környezetben, még az olyanok számára is, akik nem rendelkeztek a Szpindeléhez hasonló ügyességi problémákkal.– Szóval csak blöffölnek – mondta ki Szpindel.Bates bólintott.– Én erre tippelek. A Rorschach még nem áll készen, még fejlődik. Az is lehet, hogy valamiféle automatizált rendszerrel állunk szemben.– Vagyis figyelmen kívül hagyhatjuk a „Ne lépj a fűre” táblát, mi? Egyszerűen besétálunk.– Megtehetjük, hogy kivárjuk a megfelelő pillanatot. Nem erőltethetjük a dolgot.– Vagy úgy. Szóval, ha most el is tudnánk vele bánni, te inkább azt akarod, hogy várjunk addig, amíg nemcsak álcázott lesz, hanem sebezhetetlen is. – Szpindel megborzongott, és letette a kávéját. – Hol kaptad te a katonai kiképzést? Valami sportakadémián?Bates nem törődött az ugratással.– Éppen azért kellene még egy ideig békén hagyni, mert a Rorschach még fejlődésben van. Fogalmunk sincs arról, hogy milyen lehet a… kifejlett, igen, azt hiszem, ez a jó szó, szóval milyen lehet a kifejlett formája. Természetes, hogy elrejtőzött. Sok állat elrejtőzik a ragadozók elől, különösen a kölykök, de ettől ők maguk még nem ragadozók. Igen, ez kitérő magatartás. Nem adja meg nekünk azokat a válaszokat, amiket keresünk. De talán az ott nem is tudja a válaszokat, erre nem gondoltatok? Milyen eredményre jutnál, ha megpróbálnál kivallatni egy emberi magzatot? A kifejlett példány egy teljesen más állat is lehet.– A kifejlett példány akár szét is rúghatja a seggünket.– Akár az embrió is képes lehet erre, nem tudhatjuk – forgatta a szemét Bates. – Jézus, Isaac, te vagy a biológus! Nem nekem kellene elmagyaráznom, hogy hány rejtőzködő teremtmény válik különösen veszélyessé, amikor sarokba szorítják. A tarajos sül egyáltalán nem egy agresszív állat, de megszór a tüskéivel, ha nem törődsz a figyelmeztetésével.Szpindel nem válaszolt. Arrébb csúsztatta az asztalon a kávéját, egészen a kinyújtott karjának távolságáig. A folyadék ott pihent a kancsóban, a sötét korong szinte teljesen párhuzamos volt a peremével. Egy pillanatra úgy éreztem, mintha látnám a folyadék felületének domborodását is. Szpindel halványan elmosolyodott, amikor ezt észrevette. James megköszörülte a torkát.– Nem akarom megszólni a meggyőződésedet, Isaac, de még alig merítettük ki a diplomatikus lehetőségeket. És legalább megvan a szándék benne, hogy beszéljen, még ha a kommunikáció nem is egészen úgy alakul, ahogy azt mi szeretnénk.– Persze, beszél – mondta Szpindel a kancsót bámulva. – De nem úgy, mint mi. – Nem, de…– Nem csak akadozik a beszéde, hanem egyenesen diszlexiásnak tűnik néha, észrevetted? Összekeveri a névmásokat is.– Ahhoz képest, hogy a nyelvet teljes egészében passzív hallgatózáson keresztül sajátította el, meglepően folyékonyan beszél. Sőt, ahogy meg tudom állapítani, sokkal hatékonyabban fejlődik a beszédben, mint ahogy mi tesszük.– Nem árt, ha hatékony vagy a nyelvet illetően, ha ennyire kitérő válaszokat akarsz adni, nem igaz?– Ha az a valami ember volna, akkor talán egyetértenék veled – felelte James. – De ami nekünk kitérésnek, vagy megtévesztésnek tűnik, az akár azzal is magyarázható, hogy kisebb értelmezési egységekre támaszkodik.– Értelmezési egység? – kérdezett vissza Bates.James bólintott.– Igen, például egy sornyi szöveget szavanként értelmez, nem pedig teljes mondatokat figyelembe véve. Minél kisebb egy ilyen egység, annál gyorsabban lehet értelmezni, ezáltal nagyon gyors szemantikus reflexek fejleszthetők ki. Az egész árnyoldala az, hogy nehéz fenntartani a logikai összefüggéseket, hiszen egy nagyobb szerkezetben nagyobb valószínűséggel keveredik össze egy minta.– Hohó! – Szpindel hirtelen kiegyenesedett, és megfeledkezett a folyadékok és a centripetális erő kapcsolatáról.– Én csak azt mondom, hogy nem szándékos megtévesztéssel állunk szemben. Egy entitás, amely az információkat egy bizonyos szinten elemzi, nem feltétlenül van tudatában annak, hogy ez egy másik szinten következetlenségeket eredményez. Talán magasabb szinteket tudatosan nem is képes elérni.– Nem csak erről van szó.– Isaac, nem alkalmazhatsz emberi normákat egy…– Kíváncsi voltam, hogy mit akartál elérni – mondta Szpindel, és beletúrt a beszélgetés kivonatába, aztán egy pillanattal később kiemelt egy részletet.– Csak egy ötlet volt. Nem bizonyított semmit.– Volt valami különbség? A válaszidőben?James tétovázott, aztán megrázta a fejét.– Hülye ötlet volt. Nagyon sok változó van, nem tudhatjuk, hogy hogyan… Úgy értem, ezek idegenek…– Egy kóros állapot tipikus esete.– Miféle állapoté? – kérdeztem.– Ez nem jelent semmit, csak azt, hogy ők különböznek az alapvető emberi vonásoktól – erősködött James. – Ezt egyikünk sem hagyhatja figyelmen kívül.– Miféle állapoté? – próbálkoztam újra.James megrázta a fejét, Szpindel válaszolt helyette.– Van egy szindróma, amelyről már bizonyára hallottál. Jellemzői a hadarás, a lelkiismeret hiánya, a szójátékokra és önellentmondásokra való hajlam. Semmi érzelmi kapcsolat.– Most nem emberi lényekről van szó – mondta James halkan.– De ha azok lennének – magyarázta Szpindel –, akkor a Rorschach az antiszociális ember klinikai esete volna.Sarasti az egész vita alatt nem szólt egy szót sem. Most, hogy ez a szó elhangzott, észrevettem, hogy rajtam kívül senki más nem nézett rá.Szpindel sosem volt igazán udvarias. Vagy ez csak azért volt, mert úgy tűnt, hogy ő majdnem képes megérteni Sarasti lényét; ő a szörnyeteg mögé tudott nézni, és elfogadni a lényt magát, amelyet a természet kiközösített a hosszú idő óta emésztett emberi hús miatt. Ez a gondolat valahogy megnyugtatta őt. Állni tudta Sarasti pillantását anélkül, hogy meghátrált volna.– Sajnálom szerencsétlen fickót – mondta egyszer még a kiképzés alatt.Néhányan ezt meglehetősen abszurdnak vélték volna. Annyira tele volt tömve gépekkel, hogy a saját motoros képességei már jelentősen csökkentek, látott a röntgen tartományban és hallotta az ultrahangot, annyira elveszítette az érzékelés képességét, hogy az ujjbegyeit már nem is érezte segítség nélkül. És ez az ember képes volt sajnálatot érezni egy infravörös tartományban látó ragadozó iránt, amely arra született, hogy gyilkoljon a megbánás legapróbb szikrája nélkül?– Az antiszociális emberek iránt érzett szimpátia elég szokatlan – jegyeztem meg.– Lehet, hogy nem kellene így lennie. Mi legalább magunk választottuk ezeket a módosításokat. – Meglendítette a karját, mire a szimulátorba épített távérzékelős szenzor felmorrant és beindult. – A vámpíroknak antiszociálisnak kellett lenniük. Túlságosan is hasonlítanak a prédáikra, és sok rendszertani szakértő nem is tekinti őket alfajnak. De tudod mit? Sosem távolodtak el annyira, hogy megvalósuljon a teljes reproduktív elszigetelődés. Azaz ők sokkal inkább egy betegség, mint egy önálló faj. Csak egy sereg kényszerű kannibál, azonos rendellenességekkel.– És mi ennek az…– Ha az egyetlen dolog, amit képes vagy megenni az a saját fajtád, akkor az empátia az első, ami megszűnik a számodra. Ebben a tekintetben az nem számít rendellenességnek, ha pszichopata vagy. Csak egy túlélési stratégia. De ettől még feláll tőlük a szőr a hátunkon, ezért bezárjuk őket.– Szerinted ki kellett volna javítani a Crucifix-hibát?Mindenki tudta, miért nem került erre sor. Csak egy bolond ébresztene fel egy szörnyeteget úgy, hogy nincsenek biztosítékok. A vámpírokban ez bennük volt – Sarasti megőrült volna, ha közelről megpillantott volna egy négyosztású ablakkeretet. Szpindel megrázta a fejét.– Nem tudtuk volna kijavítani. Vagy kijavíthattuk volna – helyesbített –, de a hiba az agykéreg látással kapcsolatos részében van. Ha korrigálod, akkor azzal kiiktatod a mintafelismerő képességüket, és különben is, mi értelme lenne ennek?– Ezt nem tudtam.– Nos, ez a hivatalos indoklás – mondta, aztán elhallgatott, de a szája gonosz mosolyra húzódott. – Viszont az nem okozott nekünk problémát, hogy kijavítsuk a sejtek kapcsolódási hibáit, amikor szükségünk volt rá. De mindegy is, szerintem ő csak… el van szigetelve. – Egy ideg megrándult Szpindel szája sarkában. – Egy magányos farkas. Te nem éreznéd magad egyedül?– Ők nem szeretik a társaságot – emlékeztettem. Nem eresztesz össze azonos nemű vámpírokat, hacsak nem fogadtál nagy tétekben egy vérfürdőre. Magányos vadászok voltak, akik nagyon ragaszkodtak a területükhöz. A vadak és a vadász minimálisan megfelelő egy a tízhez aránya mellett a legnagyobb veszélyt a túlélésükre a saját fajtájuk jelentette. A természetes szelekció nem tanította meg őket arra, hogy próbáljanak együttműködni egymással.Szpindel mintha meg sem hallotta volna, amit mondtam.– Ez még nem jelenti azt, hogy ne érezhetnék magukat egyedül.– Nem, ez azt jelenti, hogy ezen nem képesek változtatni.
7/13 rész
