Elhagytuk Ben Rayliegh-határát (1). A Theseus rátekintett egy gyönge fénykibocsátásra, amely a Nagy Kutya (2) felől érkezett – egy rég elveszett galaxis megcsonkított maradványai felől, amelyek beleolvadtak a miénkbe évmilliárdokkal ezelőtt. Valami olyan felé közeledtünk, amely nem a Tejútrendszerből származott. A szonda lefelé kanyarodott, és közelebb ért, elég közel ahhoz, hogy színelemzést végezzen. Ben felszíne ragyogott, mint valami forrongó hab a gyémánt keménységű felszínhez érve. Valami felragyogott, halovány szikra újra és újra.– Villámok? – találgatott James.Szpindel megrázta a fejét.– Meteoritok. Biztos rengeteg kis szikla van a közelben.– Nem jó színek – felelte Sarasti.Ő fizikailag nem volt jelen közöttünk – most is a sátrában tartózkodott –, de a Konszenzus révén a képe ott lehetett a fedélzeten, ahol csak akarta.Adatok hömpölyögtek át az elmémbe: tömeg, átmérő, sűrűség. Ben egy napja hét óráig és tizenkét percig tartott. Egy kiterjedt, de mégis masszív öv keringett az egyenlítője körül, amely inkább hasonlított egy tóruszhoz (3), mint gyűrűhöz – az egykori holdak porrá zúzott maradéka, amely majdnem fél millió kilométer távolságra volt a felhőktől.– Meteoritok – vigyorgott Szpindel. – Mondtam én.Úgy tűnt, igaza volt; ahogy a szonda közeledett azok a gombostűfejnyi szikrák kiterjedtek, és úgy tűntek, mint valami ragyogó, kérészéletű kötőjelek, amelyek végigkarcolták a légkört. A sarkpontok irányában, a felhőkben az elektromosság tompa villámai cikáztak.Gyenge rádiójeleket is fogtunk. A külső légkör tele volt metánnal és ammóniával; lítium, víz és szén-monoxid nagy mennyiségben. Ammónium-hidrogénszulfid (4) és alkáli halogenid anyagok keveredtek azokban szakadt, kavargó felhőkben. Természetes lúgok kavarogtak a felsőbb rétegekben. Mostanra már a Theseus is ki tudta venni a részleteket ebből a távolságból, de a felderítőnk elég közel volt ahhoz, hogy a részletekbe is belelásson. Már nem csak egy korongot látott. Egy sötét, konvex falra tekintett le, amely forrongó barna és vörös rétegekbe burkolózott, és néhol kivehetően feltűntek antracén (5) és pirén (6) foltok is.A milliónyi meteoritok egyikének kondenzcsíkja végighasította Ben felszínét, éppen előttünk; egy pillanatig úgy éreztem, hogy látom azt a parányi sötét foltot a magjában, de aztán hirtelen megszakadt a jel. Bates halkan káromkodott. A kép elhomályosodott, aztán lassan helyreállt, ahogy a szonda más frekvenciát keresett a jelek továbbításához. Mivel a hosszúhullámok feletti tartományban nem boldogult, inkább alatta keresett lehetőségeket.De a jel most is akadozott. Egyenesben tartani a jelet még millió kilométer távolságból sem okozott volna nehézséget, hiszen a röppályáink pontos parabolákat írt le, és a relatív helyzetünket bármikor könnyen ki lehetett számolni. De a meteorit kondenzcsíkja úgy ugrált és kavargott a jel körül, mintha csak folyamatosan ki akarta volna zökkenteni a pályájáról. Az izzó gáz elhomályosította a részleteit, és kétségeim voltak afelől, hogy akár egy sziklaszilárd kép is elég éles lett volna ahhoz, hogy az emberi szem észrevegyen részleteket. De akkor is. Valami nem stimmelt ezzel a parányi fekete ponttal ott a közepében, az elhalványuló fényességben. Valami, amit az agyam egy primitív része egyszerűen képtelen volt természetesként elfogadni…A kép megint rándult egyet, aztán elsötétedett, és nem is jött többé vissza.– A szonda kiégett – jelentette Bates. – Vége. Mintha beleütközött volna egy Parker-spirálba.Nem kellett hozzá különösebb tudás, hogy megértsük. Az arcára volt írva; ahogy döbbenten felvonta a szemöldökét tudni lehetett, hogy valamilyen mágneses mezőről beszél.– Ez – mondta, aztán hirtelen elhallgatott, ahogy a Konszenzus képernyőjén megjelent egy szám: 11,2 Tesla.– Atyaég – mormolta Szpindel. – Helyes ez a szám?Sarasti megköszörülte a torkát. Egy pillanattal később egy visszajátszás tűnt fel a képernyőn, a telemetria legutolsó néhány másodperce felnagyítva, kiélesítve és kontrasztosítva a látható fény tartományától egészen az infravörös tartományig. Ott volt az a sötét valami, lángok által körbenyalva, és ott látszott a nyomában az izzó kondenzcsík is. Aztán elhalványodott, ahogy az objektum elhagyta a légkör sűrűbb alsó tartományát, és magasabbra tartott. Aztán már nem is látszott mögötte a kondenzcsík. Az a valami, ami ott izzott a közepében, kitört az űrbe; egy halványodó zsarátnok. Egy hatalmas, kúp alakú lencse tátongott az elején, mint valami száj. Zömök pikkelyek torzították el tojás alakú potrohát.Ben megingott, és minden megint elsötétült.– Meteoritok – mondta Bates szárazon.Én nem tudtam, mit gondoljak. Az a valami lehetett meteor, de lehetett akár egy rovar is.– Milyen nagy? – kérdeztem a másodperc töredékével azelőtt, hogy a válasz megérkezett volna.Négyszáz méter széles a leghosszabb tengelye mentén.Ben ismét feltűnt előttünk, biztonságos távolságban – egy sötét, elmosódott korong a Theseus elülső érzékelőinek középpontjában. De én emlékeztem a közeli látványra is: egy ragyogó gömb, fekete tűzzel a szívében, amely szüntelen elég, és szüntelen újjászületik.Több ezer volt ezekből az objektumokból.A Theseus megborzongott teljes hosszában. Csupán egy apró lökéshullámként érzékeltük ezt, de abban a pillanatban úgy gondoltam, hogy pontosan tudom, miként érzett a hajó.A Theseus egy kilencvennyolc másodperces meghajtással olyan ívre terelt minket, amely viszonylag könnyed erőfeszítésekkel orbitális röppályává is módosulhatott – vagy egy gyors elhaladó pályává, ha kiderülne, hogy a környezet túlságosan is veszélyes. Az Icarus-áramlás eltűnt, az energiája elveszett térben és időben. A hajó óriási napernyője lassan összezáródott, és elcsomagolta magát addig, míg újra energiára nem fog szomjazni. Az elraktározott antianyag mennyiség azonnal csökkenni kezdett, és most legalább ébren voltunk, hogy megfigyeljük. Az egész elenyésző volt, de valahogy mégis zavaró volt, ahogy a negatív szám hirtelen megjelent a kijelzőn.Hátrahagyhattunk volna magunk mögött egy bóját az űrben, hogy energiát gyűjtsön. Susan James meg is jegyezte ezt.– Túl kockázatos – felelte Sarasti teketóriázás nélkül.Szpindel közelebb hajol James-hez.– Miért is adnánk nekik valami mást, amire lövöldözhetnének, nem?Még több szondát küldtünk előre; olyan gyorsan, erősen és üzemanyag-takarékosan lőttük ki őket, hogy másra nem is voltak alkalmasak, csak megközelítésre, és önmegsemmisítésre. Nem tudták levenni a lencséiket a Big Ben körül keringő szerkezetekről. A Theseus is meredten figyelt most már, távolabbról ugyan, de sokkal élesebben. Ám, még ha azok a repkedő valamik tisztában is voltak a jelenétünkkel, teljességgel figyelmen kívül hagytak minket. Egyre csökkenő távolságból figyeltük, ahogy össze-vissza kavarogtak, milliónyi szögben leírva szabályos parabolákat. Egyszer sem láttuk, hogy összeütköztek volna – sem velünk, sem a Ben egyenlítője körül keringő sziklarengeteggel. Mindegyik kis üstökös egy pillanatra belemerült az atmoszférába, ahol lángra kaptak, lelassultak, aztán újra felgyorsulva visszatértek az űrbe.Bates kimerevítette a Konszenzus egyik képét, kiemelt rajta néhány adatot, és levonta a következtetést.– Scramjet (7).Kevesebb, mint két nap alatt közel négyszázezer ilyen objektumot figyeltünk meg. Valószínűleg ennyi volt belőlük, mert egy idő után már nem fedeztünk fel többet. A legtöbb elég közel, és meglehetősen gyorsan repült el, de Sarasti készített egy elemzést a röppályáikat illetően. Akár évekig is elidőzhettünk volna ott anélkül, hogy bármelyikükkel is ütköztünk volna.– A gyorsabbak a hajtűfordulóknál több, mint 50 G-t szenvednek el – magyarázta Szpindel. – A hús ezt nem képes elviselni, szóval én azt mondom, azokban nincs élőlény.– A hús megerősíthető – felelte Sarasti.– Igen, de ehhez már olyan mértékű módosítás szükséges, hogy azt nyugodtan nevezheted gépnek is.Az objektumok felülete tökéletesen egyforma volt. Négyszázezer repülő szerkezet, és mind ugyanolyan. Ha volt is közöttük olyan, amelyiket alfa hímnek lehetett volna nevezni, azt szabad szemmel nem lehetett kiszűrni.Az egyik este – mert a fedélzeten ügyeltünk a napszakokra is – a megkínzott elektronika egy elhaló sikolyát követve a megfigyelő helyiségbe mentem. Szpindel ott lebegett, és a műszereket figyelte. Bezárta a védőhálót, hogy kirekessze a csillagokat, és egy analitikus kis fészket hozott létre. Grafikonok és adatokkal teli ablakok sokasága töltötte be a kupola belsejét, mintha a Szpindel fejében rejtőző virtuális tér nem lett volna elég arra, hogy elraktározza ezeket. Taktikai táblázatok világítottak minden irányban, villódzó tetoválások foltjaival beborítva a testét. A Dekorált Ember.– Bejöhetek? – kérdeztem. Válaszként csak mordult egyet. Bent a kis kupolában olyan hang hallatszott, amely egy heves záporra hasonlított, és elnyomta azt a sikítást, ami miatt idejöttem. – Mi az?– A Ben mágneses tere – felelte anélkül, hogy hátrafordult volna. – Jó, mi?A közvetítőknek nincs véleményük, mert az a megfigyelési potenciált nagyon lecsökkenti. Ezúttal azonban megengedtem magamnak, hogy megszegjem ezt a szabályt.– A statikus hangok jók, de ezt a sivítást tudnám nélkülözni.– Tréfálsz? Ez a szférák zenéje, komisszár. Egyszerűen gyönyörű, mintha valami régi jazz zenét hallgatnál.– Azt sosem tudtam megérteni.Megvonta a vállát, és a kitörölt valami bejegyzést, csak az eső kopogó hangja maradt. Kapkodó tekintete egy különös grafikonra tapadt.– Akarsz egy összefoglalót a feljegyzéseidhez?– Persze.– Akkor itt van.A fény tükröződött vissza a kesztyűjéről, mint egy szitakötő áttetsző szárnyáról, ahogy előre mutatott: az elnyelődési spektrum jelent meg előttem. Fényes csúcsok emelkedtek és süllyedtek, emelkedtek és süllyedtek, tizenöt másodperces szakaszokban. A magyarázó feliratokban csak a hullámhosszok és az angström (8) értékek jelentek meg.– Ez micsoda?– Az űrbúvárok fingja. Azok kis nyavalyások komplex organizmusokat eregetnek bele az atmoszférába.– Mennyire összetetteket?– Azt nehéz volna megmondani, legalábbis egyelőre. Csak nagyon halovány nyoma van, és hamar szétoszlanak. De cukrokat és aminosavakat biztosan tartalmaznak. Talán proteineket is, vagy még ezeknél is többet.– Élet? Mikrobák?Egy idegen terraformáló folyamat…– Az attól függ, hogy miként határozzuk meg az élet kifejezését, nem igaz? – mondta Szpindel. – Még egy Deinococcus (9) sem élne túl sokáig odalenn. De ez egy hatalmas légkör. Valószínűleg nem sietik el a dolgot, ha azon dolgoznak, hogy újraélesszék az egészet beoltás révén.Ha így volt, akkor a folyamat alaposan felgyorsítható önmásoló beoltó organizmusokkal.– Nekem ez nagyon is úgy hangzik, mint valami életforma.– Mint valami mezőgazdasági aerosol, legalábbis nekem. Azok kis szarosok ezt az egész hatalmas gázóriást át akarják formálni egy Jupiternél is nagyobb rizsfölddé. – Ijesztően elvigyorodott. – Valaminek ott nagyon nagy étvágya van, nem? Azon is el kell gondolkodni, hogy nem leszünk-e egy kicsit létszámhátrányban?A vámpír foglalta nekünk össze mindezt, miközben grafikonok, és minden lehetséges vizuális segédeszköz ott vibrált az asztalon.– Önreprodukáló organizmus. A magokból kikelnek ezek az üstökösszerű valamik, amelyek nyersanyagokat vesznek fel a gyorsulási övben. Itt érezhető zavar van, az öv még mindig bizonytalan.– Még egyszer sem láttuk, hogy létrejött volna egy új – jegyezte meg Szpindel. – Van valami jele egy gyárnak?Sarasti megrázta a fejét.– Lebontva, talán. Szétszedve. Vagy a „csorda” abbahagyja a reprodukciót egy optimális szám elérésekor.– Ezek csak buldózerek – mutatott rá Bates. – A lakók majd csak ezek után jönnek.– Jó sokan, mi? – tette hozzá Szpindel. – Sokkal többen, mint ahányan mi vagyunk.– De talán még századokig nem is mutatkoznak.– Ezek a cirkálók építik a Szentjánosbogarakat? A Burns-Caulfieldet?Ez egy költői kérdés volt, de Szpindel mégis válaszolt rá.– Nem tudom, hogyan.– Inkább valami más építi azokat. Valami, ami már itt van helyben.Egy pillanatra mindenki elhallgatott. James személyisége megváltozott a csend alatt, és amikor újra kinyitotta a száját, már egy érezhetően fiatalabb valaki uralta őt.– Az ő lakhelyük egyáltalán nem hasonlít a miénkre, ha idekint építenek maguknak egy újat. Ez reményteljes.Michelle volt az, a szinesztéziás.– Proteinek – mondta Sarasti; a szemét teljesen eltakarta az ellenzője.Összehasonlítható biokémia. Lehet, hogy megesznek minket.– Bárkik is legyenek ezek a lények, nem napfényben élnek. Nincsenek területi követeléseik, nem szenvednek hiányt nyersanyagokban, nincs alapjuk semmiféle konfliktusra. Nincs ok arra, hogy ellenségekké váljunk.– Ugyanakkor – mondta Szpindel –, a technológiai fejlettség ellentéteket szül.Michelle felhorkant. – Egy sereg elméleti történész szerint, akik sohasem találkoztak idegen létformákkal. Talán mi most azért vagyunk itt, hogy bebizonyítsuk, tévedtek. – A következő pillanatban Michelle egyszerűen semmivé foszlott, a hangja úgy enyészett el, mint aláhulló falevelek egy porördög nyomában. Susan James újra Susan James volt. – Miért nem kérdezzük meg őket?– Megkérdezni? – értetlenkedett Bates.– Négyszázezer gépezet van odakint! Honnan gondoljuk, hogy nem képesek beszélni?– Hallottuk volna – felelte Szpindel. – Azok csak irányított szondák.– Az nem árthat, ha megpróbáljuk.– Semmi okuk arra, hogy beszéljenek, még akkor sem, ha értelmesek. A beszédkészség és az intelligencia nem minden esetben kapcsolódik szorosan össze, még a Földön sem…James a szemeit forgatta.– Legalább próbáljuk meg! Ezért vagyunk itt. Én ezért vagyok itt! Csak küldjünk nekik egy istenverte jelet.– Rossz ötlet, Suze – mondta Bates. – Tartsuk be a játékszabályokat.– Játékszabály – ismételte, úgy ejtve a szavakat, mintha valami súlyos káromkodás volna.– A kivárás a legjobb stratégia. Ők üzennek, mi visszaüzenünk. A labda most az ő térfelükön van, és ha most megint küldenénk egy jelet, azzal lehet, hogy túl messzire mennénk.– Ismerem a szabályokat, Amanda! Ha a másik fél többé nem kezdeményez, akkor a küldetés további részében nem veszünk róla tudomást, nem küldünk neki jeleket, mert a játékszabályok szerint nem tűnhetünk túl tolakodnak.– A szabály csak akkor érvényes, ha ismeretlennel állunk szemben – magyarázta Bates. – Ha többet tudunk meg, több lehetőség nyílik meg előttünk.James sóhajtott.– Én csak… Nekem úgy tűnik, hogy ti mind azt gondoljátok, hogy azok ott kint ellenségesek. Mintha attól félnétek, hogy egy aprócska jel az egész armadát ránk uszítaná.Bates megvonta a vállát.– Én csak azt mondom, hogy legyünk óvatosak. Lehet, hogy maradinak tűnök, de én nem akarok lebecsülni valamit, ami csillagok között utazik és hatalmas bolygókat terraformál élőhely teremtés céljából. Továbbá, gondolom senkit sem kell emlékeztetnem arra, hogy a Theseus nem csatahajó.Egyértelműen Sarastira célzott. Sarasti maga elé révedt, és nem szólt egy szót sem. Legalábbis hangosan nem, de a tartása, a mozdulatai egyértelműen közölték a gondolatait.Még nem, ez járt a fejében.
5/13 rész
