THESEUS – 3. rész
„Mindenféle állat él itt. Néha még démonok is.” – Ian Anderson, Catfish Rising
A Harmadik Hullám, így neveztek minket. Mind ugyanabban a csónakban, teljes tizennyolc hónappal az ütemterv előtt. Egy kevésbé rettegett gazdaságban a menetrend ilyen mértékű megsértése legalább négy ország, és tizenöt multinacionális vállalat csődjéhez vezetett volna.


Azonban az első két hullám még ennél is nagyobb sietséggel haladt. Harminc perccel az eligazítás előtt még fogalmam sem volt arról, hogy azokkal mi történt, ám azután Sarasti feltöltötte a telemetria adatait a Konszenzus memóriájába. Akkor minden világossá vált előttem; az adatokba sűrített emlékek megtöltötték a belsőmet, és villámgyorsan áradtak szét az agykérgemben. Még most is emlékszem ezekre az adatokra, olyan tisztán, mint azon a napon, amikor rögzítették őket. Mintha
ott lettem volna.


Mintha
én lettem volna.

Nincs velem ember. Eldobható vagyok. A teljesítményem felfokozták, kifacsartak az utolsó cseppig; egy egyszerű műhold, amelynek kamerákat rögzítettek az orrára, s mégis olyan sebességgel száguldok, amely mellett az emberi hús?zselévé fonnyadna. Boldogan süvítek a sötétségbe, ikerhajtóművek tolnak előre, elhomályosítva körülöttem a relativitást, miközben a jó öreg Theseus még csak most haladt el a Mars mellett.

De most, hat milliárd kilométerrel később, az Irányító Központ elzárja az üzemanyagtartály csapjait, és csak lebegni hagy. Az üstökös beúszik a képbe; egy hatalmas, fagyott enigma, amely úgy küldözgeti a jeleit az űrben, mint ahogy a világítótorony teszi a fénnyel. Alapvető érzékelőket hoztunk, hogy ezernyi hullámhosszon elcsípjük ezeket a jeleket.

Ezért a pillanatért éltünk.

Egy szabálytalan ingadozást észlelünk, amely nemrég történt ütközésekre utal. Sebhelyeket észlelünk – sima, jeges kiterjedéseket, ahol az egykori durva felszín szétolvadt és újra megfagyott. Nem elég régen ahhoz, hogy a hátunk mögött terpeszkedő, jelentéktelen nap szóba kerülhessen.

Csillagászati lehetetlenséggel állunk szemben: egy üstökös, amelynek a szívében finomított vas található.

A Burns-Caulfield énekel, ahogy elsiklunk mellette. De nem nekünk; nem vesz tudomást a jelenlétünkről és az elhaladásunkról sem. Valaki egészen másnak szánja a dalait. Talán egy napon találkozhatunk a titokzatos hallgatósággal. Talán ott várnak ránk valahol a távoli űrben. Az Irányító Központ a hátunkra fordít, hogy továbbra is a célon maradva, még legyen egy kis remény némi adatgyűjtésre. Elküldik az utolsó utasításokat, belekapaszkodnak az egyre halványuló jeleinkbe. Érezni lehet a zavartságukat, vonakodnak elengedni minket; egyszer-kétszer még az a kérdés is elhangzik, hogy nem tudnánk-e megfontolt pályamódosításokkal és a gravitáció hatására még egy kicsit az üstökös közelében maradni.

Azonban a sebesség csökkentése a nyámnyiláknak való. Mi a csillagok felé tartunk.

Viszlát, Burnsie. Viszlát, Irányító Központ. Viszlát, Nap.

Találkozunk a hőhalálban.
Óvatosan közelítjük meg a célpontot.

A második hullámban hárman vagyunk – lassabban, mint az elődeink, igen, azonban még mindig sokkal gyorsabban, mint bármi húshoz kötött dolog. Töméntelen hasznos súlyt viszünk magunkkal, amely révén gyakorlatilag mindenre képesek vagyunk. Minden hullámhosszt érzékelünk, a rádióhullámoktól kezdve a leghaloványabbakig. Az automata mikroszondáink mindent képesek megmérni, amire utasítást kapnak az irányítóiktól; a fedélzeten található parányi gyártósorok képesek atomokból felépíteni bármilyen eszközt, hogy olyan feladatokat is végrehajthassunk, amelyhez az irányítók nem szereltek fel minket berendezésekkel. Az atomokat és az ionokat az űrből nyerjük, hogy anyag formálódjon a gyomrunk mélyén.

Ez a súlytöbblet lelassított minket, és az út felénél megkezdett fékezőmanőverek még inkább. Az utazás második fele folyamatos küzdelem az indulási pillanattól számított sebesség ellen. Nem a leghatékonyabb módja az utazásnak. Ha nem volna ennyire sürgős, akkor beállhattunk volna egy optimális sebességre, talán egy-két bolygó mellett elhaladva még egy kis extra lendületre is szert tehettünk volna. Azonban az idő nagyon nyomaszt minket, így száguldunk, ahogy csak a csövön kifér. El kell érnünk a célt – nem mehetünk túl rajta, és nem is csapódhatunk bele, mint az első hullám. Az első hullám csak egy pillantást vethetett a felszínre, nekünk viszont alaposan fel kell térképeznünk minden pontját.

Sokkal több felelősség nehezedik ránk.

Most, ahogy közeledünk, látjuk mindazt, amit ők, és még többet is. Látjuk a hegeket, és lehetetlen vasmagot. Halljuk az éneket. És ott, rögvest az üstökös fagyott felszíne alatt megpillantjuk a szerkezetet; geológiába oltott építészet. Még nem vagyunk elég közel ahhoz, hogy alaposan szemügyre vegyük, és a radarunk sem tud egyelőre elég részletes képet adni. De ravaszak vagyunk, hiszen három van belőlünk, kellő távolságra egymástól. Három radarforrás hullámhosszát be lehet úgy állítani, hogy egy előre meghatározott pontban találkozzanak – és ezek a lehetővé teszi a felbontás nagymértékű növelését, egészen pontosan huszonhét faktoriálissal.

A Burns-Caulfield egy pillanatra abbahagyja furcsa éneklését, amint mozgásba lendítjük a tervünket. Aztán a következő pillanatban vakság köszönt ránk.

Csak időleges jelenség – a szűrők gyors, reflexszerű kitágítása annak érdekében, hogy a hirtelen túlcsordulást ellensúlyozza. A szenzorok másodperceken belül újraindulnak, a diagnosztikai programok sehol sem jeleznek meghibásodást. Kapcsolatot keresek a többiekkel, és tőlük is megegyező jelenségről kapok megerősítést. Mind tökéletesen működőképesek vagyunk, a környezet váratlanul megnövekvő ionsűrűsége nem tett kárt egyikünk szenzoraiban sem. Mind készek vagyunk arra, hogy folytassuk a Burns-Caulfield megfigyelését.

Az egyetlen probléma csupán az, hogy a Burns-Caulfield úgy tűnik, nyomtalanul eltűnt…
A
Theseus nem vitt magával hagyományos legénységet – nem voltak navigátorok, mérnökök, nem súrolta fel a fedélzetet senki, és nem voltak emberek olyan feladatok elvégzésére, amelyeket egy kisebb berendezés jobban is képes volt ellátni. Lassítson más hajókat a felesleges legénység, lepjék el azokat a hajókat, amelyeket kizárólag kereskedelmi célok vezérelnek. Mi csak azért voltunk itt a hajón, mert még senki sem készítette el a megfelelő programot a Kapcsolatfelvételhez. A naprendszer határain túl, vállunkon a világ sorsának terhével, a
Theseus nem sokat törődött az önbecsüléssel.


Itt voltunk hát, felélesztve, csontosan, csikorogva: Isaac Szpindel, hogy tanulmányozza az idegeneket. A Négyek Bandája – vagyis Susan James és a másodlagos személyiségei –, hogy megpróbáljanak kommunikálni velük. Amanda Bates, hogy harcoljon velük, ha a szükség úgy kívánja. És Jukka Sarasti, hogy összetartson minket, és kiadja a parancsokat, hogy úgy mozgasson minket, mint valami sakkfigurákat egy többdimenziós játéktáblán, amelyet csak vámpírok láthattak.


Leültetett minket egy nagy konferencia asztal köré a hajó központi részében. Az egész úgy volt berendezve, hogy az óvatlan tekintetek és az eltompult elmék azt gondolhatták, egy hal szemén keresztül látják a dolgokat. Az egység körbe-körbe forgott, ám egyelőre a normál gravitáció csupán egyötödét állította elő. Hat órán belül már elérjük az 1 G felét, és meg is maradunk ezen a szinten, amíg a hajó úgy nem véli, hogy mindannyian teljesen felépültünk a visszatérés okozta sokkból. A következő napok során a szabadesés egy ritka és áldott jelenség lesz.


Könnyed szoborszerű tárgyak jelentek meg az asztal tetején. Sarasti az adattárolóinkba is feltölthette volna az információkat – az egész eligazítást levezényelhette volna a Konszenzus segítségével, anélkül, hogy bárkinek is fizikailag össze kellett volna gyűlnie egy helyen –, ám a hallgatóság figyelmének elnyerése érdekében jobb, ha az összes résztvevő egy helyen tartózkodik.


Szpindel odahajolt hozzám, mint valami összeesküvő.


– Lehet, hogy a vérszívó csak együtt akarta látni ezt a sok húst, nem?


Ha Sarasti meg is hallotta, nem mutatta semmi jelét; még nekem sem. A képernyő közepén látható sötét foltra mutatott, és a tekintete elveszett a sötét üveg mögött.


– Ismeretlen objektum. Infravörös kisugárzás, metán osztály.


A kijelzőn nem volt semmi. A látszólagos célpontunk egy nagy fekete korong volt, egy sötét űr, csillagok nélkül. A valóságban azonban legalább tízszer nagyobb volt a tömege, mint a Jupiternek, és nagyjából 20 százalékkal nagyobb is volt. Pontosan útba esett; túl kicsi volt, hogy égjen, túl távoli ahhoz, hogy visszaverje a még távolabbról érkező napfényt, túl nagy tömegű ahhoz, hogy gázóriás legyen, és túlságosan fényes ahhoz, hogy barna törpének tűnjön.


– Mikor bukkant ez fel? – kérdezte Bates, miközben az egyik kezében egy gumilabdát nyomkodott, s minden mozdulatánál elfehéredtek az ujjpercei.


– A röntgen-sugárzás már a 2076-os mikrohullámú kutatásnál is jelen volt. – Hat évvel a Tűzeső előtt. – Soha nem erősítették meg, soha nem észlelték újból. Olyan, mint egy L-osztályú törpéből származó kitörés, ám akkor látnunk kellene valamit, ami elég nagy ahhoz, hogy ilyen hatást fejtsen ki, viszont abban a gyűrűben az ég teljesen sötét. Az IAU (1) statisztikai hibaként tartja számon.


Szpindel szemöldökei úgy emelkedtek meg, mint egymásnak udvarló hernyók.


– Mi változott?


Sarasti halványan elmosolyodott, de zárva tartotta a száját.


– Az adatbázis nagyon telített lett a Tűzesőt követően. Mindenki idegeskedik, és nyomok után kutatnak. Miután a Burns-Caulfield felrobban… – Megköszörülte a torkát. – Kiderül, hogy a sugárzás talán egy másik objektumtól származik, és akkor lehet érzékelni, ha a földi mágneses mező kellőképpen elvékonyodik.


– Mitől? – kérdezte Bates.


– Nem tudom.


Statisztikai következtetések és elméletek halmai álltak az asztalon, miközben Sarasti felvázolta az eset hátterét: az objektum a fél világ figyelmének kereszttüzében is majdnem teljesen rejtve maradt, csak a legintenzívebb keresések előtt nem. Ezernyi mérés és kép készült, amelyeket elemeztek, szűréseknek vetettek alá, mire sikerült valamit kihámozni a statikus zörejből. Ám még ezt is csak épphogy lehetett bizonyosnak tekinteni. Sokáig nem is tűnt valósnak, csak egy lehetséges szellemnek, mígnem a
Theseus elég közel nem került ahhoz, hogy megtörje a hullámot. Egy kvantum részecske, amely olyan nehéz, mint tíz Jupiter.


A földiek a Big Ben nevet adták neki. A
Theseus épphogy elhaladt a Szaturnusz mellett, amikor hirtelen megjelent mögöttünk. Más nem nagyon tehetett volna ilyen felfedezést, hiszen egyetlen másik hajó sem volt képes annyi üzemanyagot magával vinni, mint a mienk.


És most itt voltunk.


– Mondd tovább – morgott Szpindel.


Az asztal túloldalán Bates megbillentette a csuklóját. A kezében tartott labda elúszott a fejem mellett, és hallottam, ahogy lepattan a burkolatról (nem, nem a burkolatról, helyesbítettem magamban automatikusan: a kapaszkodókról).


– Ezek szerint azt feltételezzük, hogy az üstökös csak egy ügyes elterelés volt.


Sarasti bólintott. A labda visszapattant a látóterembe, aztán elszállt a fejem felett, aztán eltűnt a hajógerinc mögött, hogy a gyönge gravitációnak köszönhetően egy parabolát mintázva visszaforduljon.


– Tehát azt akarják, hogy hagyjuk őket békén.


Sarasti összeérintette az ujjbegyeit, és a nő felé fordult.


– Ezt javaslod?


Bates visszakozott.


– Nem. Én csak azt mondom, hogy a Burns-Caulfield létrehozása rengeteg anyagot és erőfeszítést igényelt. Bárki is hozta létre, nyilvánvalóan szeretné megőrizni a névtelenségét, és minden jel arra mutat, hogy ehhez meg is van a megfelelő technológiája.


A labda megint pattant egyet, és újból felénk tartott. Bates félig-meddig kiugrott a székéből (kissé lebegett is), és majdnem el is kapta. A mozgásában fel lehetett fedezni az újszülött állatok esetlenségét, amelyet részben az újjáéledés után visszamaradt merevség, részben a Coriolis-erő (2) okozott. Ezzel együtt, ez igen nagy fejlődés volt négy óra alatt. A többiek még csak alig estek át a járási fázison.


– Talán nem is volt ez olyan nagy munka nekik, nem? – töprengett Szpindel. – Talán piszok könnyű volt.


– Ebben az esetben viszont talán mégsem olyan xenofóbok (3), de lényegesen fejlettebbek. Nem volna célszerű csak úgy nekik rontani.


Sarasti visszafordult a vibráló ábrákhoz.


– Vagyis?


Bates a visszaszerzett labdát gyömöszölte az ujjbegyeivel.


– Lassan járj, tovább érsz. Lehet, hogy elveszítettük a legjobb radarunkat a Kuiper-övben, de ettől még nem kell vakon nekimennünk. Küldjük oda a szondáinkat, különböző vektorok mentén. Addig ne közelítsük meg, míg legalább azt ki nem derítettük, hogy barátokkal, vagy ellenségekkel van dolgunk.


James megrázta a fejét.


– Ha ellenségesek volnának, a Szentjánosbogarakat is felfegyverezték volna. Vagy küldtek volna egyetlen hatalmas objektumot, hogy a becsapódás pusztítson el mindent, és nem vacakoltak volna hatvanezer kis rovarral.


– A Szentjánosbogarak csak kezdeti kíváncsiságra utalnak – mondta Bates. – Azt nem tudhatjuk, hogy tetszett-e nekik, amit láttak.


– És mi van akkor, ha ez az egész elterelés teória egy nagy rakás szar? – Odafordultam, és egy kicsit meglepődtem. James szája mozgott, de nem ő mondta őket, hanem Sascha. – Ha rejtve akarsz maradni, nem lobbantod lángra az eget kibaszott tűzijátékokkal – folytatta. – Nincs szükséged elterelésre, ha senki sem keres, és senki sem keres, ha elég jól lapítasz. Ha annyira kíváncsiak voltak, miért nem kémkedtek valami rejtett kamerával?


– Kockáztatják, hogy észrevesszük őket.


– Nem akarok kötözködni, Jukka, de a Szentjánosbogarak sem surrantak el a radarok alatt…


Sarasti kinyitotta a száját, majd bezárta; sűrűn sorakozó fogai felvillantak egy pillanatra, és hallhatóan összekoccantak. Az asztal felett világító ábrák visszatükröződtek a lencséiről, polikróm torzulások ott, ahol a szemének kellett volna lennie.


Sacha elhallgatott.


Sarasti újból beszélni kezdett.


Feláldozzák a rejtőzködést a gyorsaság oltárán. Mire reagálni tudnál, már meg is szerzik, amit akarnak.


Csendesen, türelmesen beszélt, mint egy jóllakott ragadozó, aki épp a következő zsákmányának magyarázza el a vadászat szabályait –
minél tovább tart becserkésznem téged, annál több esélyed marad a menekülésre. De Sascha már régen elmenekült. A vonásai úgy tűntek el, ahogy egy megrettent seregélyraj rebben szét, és amikor legközelebb kinyitotta Susan James száját, már Susan James volt az, aki megszólalt.


– Sascha tisztában van a jelenlegi helyzettel, Jukka. Csupán aggódik, hogy talán nem ez a legjobb.


– Van jobb ötleted, ami működhet? – kérdezte Szpindel. – Több lehetőség? Nagyobb biztonság?


– Nem tudom – sóhajtotta James. – Azt hiszem, nincs. De… De nekem ez akkor is furcsa, hogy szándékosan félre akartak minket vezetni. Én csak azt reméltem, hogy… – Széttárta a kezét. – Talán nem is nagy ügy. Biztos vagyok benne, hogy hajlandóak lesznek beszélni, ha jól végezzük el a bemutatkozást. Csupán arról van szó, hogy egy kicsit óvatosabbnak kellene lennünk, talán…


Sarasti felállt a székéből, és fölénk lebegett.


– Bemegyünk. Amit tudunk elég, de nem késlekedhetünk tovább.


Bates a homlokát ráncolta, és feldobta a labdáját a levegőbe.


– Csak annyit tudunk, hogy egy van valami az utunkban, de arról fogalmunk sincs, hogy van-e valaki azon az objektumon.


– Van – közölte Sarasti. – Várnak minket.


Senki sem szólalt meg néhány másodpercig, csak valakinek a ropogó ízületeit lehetett hallani.


– Ööö…


Anélkül, hogy felnézett volna, Sarasti karja kivágódott, és lehalászta a levegőből Bates lassan aláhulló labdáját.


– A
Theseus négy órával és negyvennyolc perccel ezelőtt jelet fog, amelyre ugyanolyan jelzéssel felel. Semmi. Egy szonda fél órával az ébredésünk előtt útnak indul. Nem megyünk oda vakon, de nem is várakozunk. Ők már látnak minket. Minél tovább tétlenkedünk, annál nagyobb az esélye, hogy ők teszik meg az első lépést.


A sötét, alaktalan valamit néztem az asztalon – nagyobb, mint a Jupiter, és mi még csak nem is látjuk. Abból a hatalmas árnyékmasszából valami egyszerűen kinyúlt, és a lehető legnagyobb természetességgel, és hihetetlen pontossággal megérintett minket egy lézersugárral.


Egyáltalán nem látszottak egyenlőnek a feltételek.


Szpindel szólalt meg, kimondva mindannyiunk helyett a kérdést.


– Ezt végig tudtad, és csak most mondod el nekünk?


Sarasti mosolya ezúttal széles volt, és kivillantotta a fogait; olyan volt, mintha egy seb nyílt volna az arca alsó részén. Talán ez csak a ragadozók vonása volt. Nem tudta megállni, hogy ne játszadozzon a zsákmánnyal.
Az nem különösebben számított, ahogy kinéztek. A megnyúlt végtagok, a sápadt bőr, a szemfogak és a széles állkapocs – ezek persze mind észrevehetőek és valamennyire idegenek is voltak, de nem voltak zavarók, vagy félelmetesek. Még a szemeik sem. A kutyák és a macskák szeme is világít a sötétben, és mégse ráz ki minket a hideg, ha meglátjuk a sötétben.


Nem a kinézetük volt zavaró, hanem a mozgásuk.


Talán a reflexeikben volt valami. Vagy ahogy a végtagjaikat tartották – mint az imádkozó sáskák; hosszú, ízelt végtagok, amelyekről pontosan tudni lehetett, hogy bármikor kicsaphatnak és megragadhatnak téged. Amikor Sarasti rám nézett – valóban, a saját szemével, a lencsék nélkül –, félmillió év olvadt el hirtelen. A tény, hogy létezett, nem jelentett semmit. Az sem, hogy elég erőssé váltunk ahhoz, hogy felélesszük a saját rémálmainkat, és a szolgálatunkba állítsuk őket. A géneket nem lehet megtéveszteni. Tudják, mitől kell félni.


Természetesen ez személyesen is meg kell tapasztalni. Robert Paglino ismerte a vámpírok történetét a legapróbb részletekig, de még azzal a temérdek technikai adattal a fejében sem igazán értette meg a lényeget.


Felhívott, mielőtt útnak indultunk volna. Ne számítottam rá; miután ismertették, hogy kiket választottak ki, az ellenőreink csak olyanok hívásait engedték át, akik rajta voltak a különösen fontos személyek listáján. Kiment a fejemből, hogy ezen Pag is rajta van. Nem beszéltünk egymással Chelsea óta. Beletörődtem, hogy soha nem hallok felőle többet.


De most itt volt.


– Űrember – mondta, és bizonytalanul mosolygott.


– Örülök, hogy látlak – feleltem, mert az emberek ezt a fordulatot szokták használni hasonló helyzetekben.


– Láttam a nevedet. Megcsináltad.


– Nem nagy ügy.


– Basszus, dehogynem. Te vagy az emberi faj élharcosa. Te vagy a mi első, egyetlen, és ugyanakkor utolsó reménysége is az ismeretlennel szemben. Megmutattad nekik, haver.


Felemelte az öklét, és diadalmasan megrázta.
Megmutatni nekik, ez mindig is sarkalatos pont volt Robert Paglino életében. De sikerült neki, hogy legyőzze a természetes születés hátrányát átalakítással, felerősítéssel, és közönséges csökönyösséggel. Abban a világban, ahol az emberiség soha nem látott mértékben vált feleslegessé, mi mindketten megtartottuk egy másik kor státuszát: profin dolgoztunk.


– Szóval, egy vámpír parancsolgat neked – mondta. – Mesélj, milyen tűzzel küzdeni a tűz ellen.


– Csak gyakorlat, amíg neki nem megyünk az igazinak.


Nevetett. Fogalmam sem volt, miért, mindenesetre én is elmosolyodtam. Tényleg jó volt látni őt.


– Nos, milyenek? – kérdezte.


– A vámpírok? Nem tudom, még csak ma találkoztam az elsővel.


– És?


– Nehéz megmondani. Úgy tűnt, mintha néha nem lenne teljesen tisztában a környezetével… mintha belemerült volna a maga kis világába.


– Hidd el, hogy tisztában van vele. Ezek olyan gyorsak, hogy az már félelmetes. Tudtad, hogy egyszerre képesek felfogni a Necker-kocka (4) mindkét aspektusát?


A kifejezés ismerősen csengett. Gyorsan rákerestem, és feltűnt előttem az ismerős ábra. Most már emlékeztem: klasszikus kétértelmű illúzió. Néha az egyik oldalt, néha a másikat látjuk előrébb lévőnek; váltakoznak, miközben az ábrát figyeljük.


– Te és én, mi, egyszerre csak egyféleképpen tudjuk értelmezni a képet – magyarázta Pag. – A vámpírok azonban képesek egy időben látni mindkettőt. El tudod képzelni, mit jelent ez?


– Hogy egy sosem elég.


–
Touché. De mindegy is, nem az ő hibájuk, hogy a kis populációkban a semleges jelleg változatlan marad.


– Nem tudom, hogy a kereszt-iszony semlegesnek nevezhető-e.


– Eleinte az volt. Mennyi merőlegest lehet látni a természetben? – Legyintett egyet. – De nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy képesek olyat is végrehajtani, ami egy ember számára idegileg lehetetlen. Egyszerre több dolgot is képesek párhuzamosan átgondolni. Egyszerűen csak látják azokat a dolgokat, amiket mi csak hosszú lépések sorozatai után érünk el, és nem is kell gondolkodniuk. Van egyáltalán olyan ember, aki képes volna fejből felsorolni az össze prímszámot egy és egymilliárd között? Régen egy-két autista képes volt ilyen szarságra.


– Sosem használja a múlt időt – mormoltam.


– Mi? Ó, igen – bólintott Pag. – Sosem tapasztalják meg a múlt időt. Az csak egy újabb fonál nekik. Nem emlékeznek a dolgokra, hanem újraélik őket.


– Mint valami sokk utáni visszatérő látomás?


– Nem annyira sokkos az. – Elfintorodott. – Legalábbis nekik.


– Úgy tűnik, ez a te kedvenc témád. A vámpírok.


– Hé, mindenkinek, aki csak egy kicsit is foglalkozik az idegekkel, a vámpírok a kedvenc témája. Most éppen néhány szövettani vizsgálatot végzek. A szemeiken.


– Aha – feleltem tétován.


– Basszus – mondta. – Az a fényvisszaverő réteg a szemükben, ami úgy ragyog. Rémisztő.


Megrázta a fejét, ahogy felidézte maga előtt.


– Még nem is láttál egyet sem – vetettem fel.


– Élőben? Nem, miért?


– Nem a ragyogás számít. Sokkal inkább… – kerestem a megfelelő szót. – Sokkal inkább a viselkedés, talán.


– Igen – mondta valamivel később. – Azt hiszem, néha ott kell lenned, nem igaz? Ezért is irigyellek téged.


– Nem kellene.


– Dehogynem. Még ha soha nem is találkozol azokkal, akik a bogarakat küldték, ott leszel egy helyen összezárva ezzel a… Sarastival, igaz? Remek kutatási lehetőség.


– Halott ügy. Nekem csupán az orvosi leleteimben van közöm az idegekhez.


Felnevetett.


– Mindegy. Ahogy mondtam, csak láttam a neved az újságokban, és eszembe jutott, hogy néhány hónap múlva messzire utazol, és talán jobban teszem, ha nem várom meg, míg te hívsz. – Már két éve. – Azt hittem, nem jut át a hívásom – folytatta. – Azt hittem, feketelistára tettél.


– Nem, soha.


A földet nézte, és hallgatott.


– Felhívhattad volna – bökte ki végül.


– Tudom.


– Haldoklott. Fel kellett…


– Nem volt idő.


Hagyta, hogy ez a hazugság ott lebegjen egy ideig közöttünk.


– Nem számít már – mondta. – Csak sok szerencsét akartam kívánni.


Ez sem volt teljesen igaz.


– Köszönöm, jól esik.


– Rúgd szét az idegenek seggét. Feltéve, ha az idegeneknek van ilyen.


– Csak öten vagyunk, Pag. Kilencen, ha a tartalékainkat is beleszámoljuk. Nem nevezhetnénk hadseregnek.


– Csak mondtam, emlős testvérem. Ásd el a csatabárdot, átkozd a torpedókat, és csillapítsd le a kígyót. –
Emeld fel a fehér zászlót, gondoltam. – Gondolom, sok a dolgot, én csak…


– Nézd, akarsz találkozni? Már régen nem voltam a QuBitban.


– Jó lenne, de most éppen Mankoyában vagyok.


– Úgy érted, fizikailag is?


– Aha, régi szokások.


– Kár.


– Mindegy, nem zavarlak tovább. Csak azt akartam, tudod…


– Köszönöm.


– Szóval, tudod. Akkor minden jót – mondta Robert Paglino.


Ha belegondolok, ez volt az oka annak, hogy felhívott. Nem gondolta, hogy lesz még egy alkalom.
Pag engem hibáztatott azért, hogy a dolgok úgy végződtek Chelsea-vel. Valahol érthető. Én őt hibáztattam, amiért elkezdődtek.


Részben azért kezdett el az emberi döntéshozatal folyamatainak vizsgálatával foglalkozni, mert a gyerekkori barátja a szeme láttára változott meg. Én nagyjából hasonló okok miatt jutottam a Szintézisbe. Az útjaink szétágaztak, és nem nagyon találkoztunk személyesen, de két évtizeddel azután, hogy brutálisan megvertem néhány gyereket az ő védelmében, még mindig Robert Paglino volt az egyetlen és legjobb barátom.


– Lazítanod kell egy kicsit – mondta nekem. – És ismerem is azt a nőt, aki tudja, hogyan kell a konyharuhát használni.


– Na, valószínűleg ez volt a legrosszabb metafora az emberi nyelv kialakulása óta – jegyeztem meg.


– Komolyan, jót fog tenni neked. Kiegyensúlyoz, kényelmesebben fogod érezni magad, érted?


– Nem, Pag, nem értem. Kiről van szó? Ő is az emberi döntéshozatal tudományával foglalkozik?


– Majdnem. Neuroesztétikával (5).


– Még van erre kereslet?


El sem tudtam képzelni.


– Nem sok – vallotta be Pag. – Az az igazság, hogy a nő már visszavonult. De még mindig érti a dolgát.


– Nem tudom, Pag. Ez úgy hangzik, mint valami munka.


– De nem neked. Vele sokkal könnyebb lesz, mint azokkal, akikkel egyébként dolgod van. Okos, szexi. A te esetedben ez még egy terápiával is felérne.


– Ha terápiára akartam volna menni, felkerestem volna egy terapeutát.


– Bizonyos értelemben ő is az.


– Igen? És elég jó?


Végigmért tetőtől talpig.


– Annyira azért nem. De nem is ez számít. Arra gondoltam, hogy ti ketten összeillenétek. Chelsea szerintem egyike azon keveseknek, akit nem taszítana el a nemi élettel kapcsolatos problémád.


– Mindenkinek problémája van a nemi életével manapság, ha nem tűnt volna fel.


Észre kellett, hogy vegye, hiszen a népesség évtizedek óta rohamosan csökkent.


– Próbáltam szépen fogalmazni. Úgy értettem, hogy nem menekül el az emberek közötti érintkezéstől való viszolygásod láttán.


– Az eufémizmus, ha téged embernek nevezlek?


Elvigyorodott.


– Az más kérdés. Nekünk már történelmünk van, Siri.


– Kösz, de nem kérek belőle.


– Már késő. A nő már úton van a találkozó helyszínére.


– Találko… Te egy seggfej vagy, Pag.


– Lehet.


Így történt, hogy egy társalgóban találtam magam. A világítás meglehetősen visszafogott volt, az ülések alól és az asztalok széléről szűrődött ki; az árnyékok, legalábbis ezen a délutánon, különösen hosszúra nyúltak. Ez egy olyan hely volt, ahol az alap ember is megjátszhatta, hogy lát az infravörös tartományban.


Én is így tettem egy pillanatra, és végigmértem az egyik sarokfülkében ülő nőt; legalább egy fél tucat etnikum vonásai keveredtek benne büszkén és békésen, anélkül, hogy bármelyik is egy árnyalatnyival nagyobb hangsúlyt kapott volna a többinél. Valami derengett az arcán, egy halovány, smaragdszínű folt, az egész helyet elborító gyönge vörös fényben. A haja fekete felhőként lebegett a feje körül, ahogy közeledtem felé, időnként megpillantottam apró fémcsíkokat, amelyek lehetővé tették a súlytalanság illúziójának keltését. Természetes fényben a pirospozsgás bőre valószínűleg épp olyan jellegtelen, mint a dacos korcsoké.


Mindazonáltal vonzó volt, de ilyen fényben szinte mindenki az; minél hosszabb a hullámhossz, annál lágyabb a fókusz. Nem véletlen, hogy a kefélőkuckókban nincs fényár.

Nem fogsz bedőlni, mondtam magamban.


– Chelsea – mutatkozott be. Apró ujjai az asztal lapján pihentek. – Egykori neuroesztéta, jelenleg egy élősködő köszönhetően a géneknek és a technikának.


Az arcán levő derengés élénk színű szárnyakkal verdesett – egy tetoválás, egy foszforeszkáló pillangó.


– Siri – mondtam. – Szabadúszó közvetítő, alázatos szolgája a géneknek és a technikának, amely téged parazitává tett.


Az üres szék felé intett. Leültem, és az asztalba épített rendszert szemlélve megpróbáltam kitalálni, miként tudnék gyorsan, de mégis udvariasan eltűnni. A vállainak ereszkedése elárulta, hogy élvezi a fényjátékot, és egy kicsit zavarban is volt, amikor beismerte. Monahan volt a kedvenc művésze. Természetes lánynak tartotta magát, mert megőrizte a kémiai libidóját még ezekben az években is, holott egy szinaptikus átszerkesztés sokkal egyszerűbb lett volna. A saját ellentmondásosságában fürdött – egy nő, akinek a professzionális műszerei magukat a gondolatokat szerkesztették, ám mégis bizalmatlan maradt a telefonok elidegenítő hatása miatt. Ösztönösen tele érzelemmel és szeretettel, ugyanakkor ösztönösen félt attól, hogy ezt a szeretet nem viszonozzák, ám egyáltalán nem engedte, hogy e kettő bármitől is visszatartsa.


Tetszett neki, amit látott, amikor rám nézett. Ő is tartott ettől egy kicsit.


Chelsea az asztal hozzám közelebb eső része felé mutatott. Az érintőpad tompán világított, beteges zafírszín a vérvörös fényben, mint egy sor elhajló ujjlenyomat.


– Jóféle drog van itt. Extra hidroxil, vagy valami ilyesmi.


Az idegekre ható szerek nálam nem értek el túl sok hatást; az ilyen szereket azoknak készítik, akiknek egy kicsivel több hús található a fejükben. Megérintettem az egyik műszert, de nem nagyon éreztem a hatást.


– Szóval… Egy közvetítő, aki elmagyarázza az felfoghatatlan dolgokat a közönyösök számára.


Elmosolyodtam ezen a megjegyzésen.


– Sokkal inkább arról van szó, hogy áthidalom a távolságot a dolgok kitalálói és a dolgok megvalósítói között.


Visszamosolygott.


– És hogyan csinálod? Az a rengeteg optimalizált homloklebeny… úgy értem, te hogyan értelmezed őket, amikor felfoghatatlanok?


– Segít rávezetni, hogy szinte mindenki más is érthetetlen. Tapasztalat.


Azt gondoltam, ez majd okoz némi távolságot. De nem így lett. Azt hitte, hogy én csak tréfálkozom. Láttam rajta, rákészül, hogy még több részletet megismerjen, hogy még több kérdést tegyen föl azzal kapcsolatban, amit csinálok, és ez végül a személyemre irányuló kérdésekhez vezetett volna, és így tovább.


– Meséld el, milyen – vettem át a szót – abból megélni, hogy átírod az emberek gondolatait.


Elfintorodott; az arcán látható pillangó idegesen verdesett e mozdulat nyomán, s a szárnyai felfénylettek.


– Istenem, úgy állítod ezt be, mintha arról lenne szó, hogy zombikat gyártunk belőlük. Csak apró cserékről van szó. Megváltoztatjuk a zenei ízlésüket, a kedvelt ételeiket, optimalizáljuk a párválasztó képességeiket, de ezek mind visszafordítható folyamatok.


– Ezekre nincsenek gyógyszerek?


– Nem. Túl sok fejlődési variáció van az agyak között, a mi módszerünk roppant finom. De ez az egész nem csak a mikrosebészetből és kiégetett szinapszisokról szól. Meglepődnél, ha tudnád, milyen sok esetben el lehet végezni az átírást brutálisnak tetsző beavatkozások nélkül is. A változást elő lehet idézni azzal, hogy a megfelelő sorrendben lejátszol bizonyos hangokat, vagy képeket mutogatsz helyes geometriai és érzelmi töltettel.


– Feltételezem, ezek új technikák.


– Nem igazán. A ritmus és a zene ugyanarra az alapelvre épül. Mi csak annyit tettünk, hogy a művészetet átformáltuk tudománnyá.


– Igen, de mikor?


Bizonyára a közelmúltban. Valamikor az elmúlt húsz évben, nagyjából… Amikor újból megszólalt, a hangja vékony lett.


– Robert mesélt nekem az operációdról. Valami epilepszia, igaz? Gyerekkori eset. – Sosem kértem arra kifejezetten, hogy tartsa ezt titokban. Mit számított egyáltalán? Teljesen fel fogok épülni. – Nem ismerem a részleteket – folytatta a nő. – De azt hallottam, hogy a beavatkozás mentes technikák nem vezettek volna eredményre. Biztos vagyok benne, hogy azt tették, ami szükséges volt. – Megpróbáltam elnyomni a gondolatot, de nem sikerült:
Kedvelem ezt a nőt. Akkor megéreztem valamit, valami különös, ismeretlen érzést, amely valahogy feloldottá tett. A szék hirtelen sokkal kényelmesebbnek tűnt. – Egyébként – mondta Chelsea, kissé zavarba esve a hallgatásom miatt –, már régen nem foglalkoztam ezzel a módszerrel… mióta visszavonultam. De azóta is rajongok a személyes találkozókért, ha érted, mire gondolok.


– Igen, Pag említette.


Bólintott.


– Elég régimódi vagyok. Nem zavar?


Nem voltam benne biztos. A való világban még szűz voltam, ez volt az egyike azon kevés dolgoknak, amelyben volt közös pontom a civilizált társadalommal.


– Elvben nem. De nekem úgy tűnik, hogy ez csak egy csomó erőfeszítés, és nincs sok eredménye, nem?


– Hát – elmosolyodott. – Az igazi szeretők ilyenek. Vannak olyan szükségletek és igények, amelyeket egyszerűen nem lehet kiirtani. Hogyan is lehetne bárkit okolni azért, ha nemet mond, amikor a lehetőség megvan? Néha biztos gondolkodtál már azon, miért maradtak együtt a szüleid.


Úgy éreztem, még mélyebben belesüppedek a székbe, és csodálkoztam ezen a furcsa, új érzésen. Chelsea említette, hogy a dopamint módosították. Valószínűleg ez volt az oka.


Előrehajolt; nem szemérmesen, de nem is hivalkodóan, és egy pillanatra sem törte meg a szemkontaktust ebben a félhomályban. Éreztem a bőrén keveredő feromon és más szintetikus anyagok citromos illatát.


– De előnyei is vannak, ha egyszer megtanulod a mozdulatokat – mondta. – A testnek hosszú távú memóriája van. És gondolom, észrevetted, hogy a bal kezed ujja alatt nincsen érintőpad, ugye, Siri?


Odanéztem. A jobb karom valamennyire ki volt nyújtva, a mutatóujjam pedig az egyik érintőpadon pihent, ezt másolta le a balom, miközben nem figyeltem oda, és a mutatóujjam haszontalanul dobolt az asztallapon. Visszahúztam.


– Kétoldali rángatózás – vallottam be. – A testem szimmetrikus pozícióba kényszeríti magát, ha nem figyelek oda.


Vártam valami tréfát, vagy legalább egy felvont szemöldököt, de Chelsea csak bólintott, és ott folytatta, ahol abbahagyta.


– Szóval, ha benne vagy, akkor én is. Még sosem volt dolgom korábban egy közvetítővel.


– Nem vagyok büszke.


– Lám, te mindig tudod, mikor mit kell mondani – biccentett felém. – Nos, a neved. Mit jelent?


Nyugodt. Ez az. Nyugodtnak éreztem magam.


– Nem tudom, ez csak egy név.


– Ami azt illeti, nem elég jó. Ha az a szándékunk, hogy hemperegni fogunk, akkor kerítenünk kell neked egy nevet, aminek van valami jelentése.


És ez volt a szándékunk, döbbentem rá. Chelsea döntötte el, míg nem figyeltem oda. Megállíthattam volna őt akkor, és közölhettem volna vele, hogy ez egy rossz ötlet, aztán elnézést kértem volna a félreértésért. De akkor megbántottam volna, és bűnösnek éreztem volna magam, hiszen, ha nem érdekelt a dolog, akkor minek jöttem el erre a helyre. Kedvesnek tűnt, és én nem akartam megbántani.
Csak egy kicsit, mormoltam magamban.
Tapasztalatszerzés.


– Azt hiszem, Cygnus (6) lesz a neved.


– A hattyú? – kérdeztem vissza; rosszabbra számítottam.


Megrázta a fejét.


– Cygnus X-1, egy fekete lyuk.


Homlokráncolva néztem rá, de pontosan tudtam, hogy mire gondolt: egy sötét, sűrű objektum, amely magába szívja a fényt, és mindent elpusztít, ami az útjába kerül.


– Köszi. Miért?


– Nem tudom, van benned valami sötét. – Megvonta a vállát, és szélesen elvigyorodott. – De ettől nem leszel kevésbé vonzó. Megengedhetnéd, hogy átírjak egy-két dolgot az agyadban. Lefogadom, hogy vissza tudnád fordítani.


Később Pag egy kicsit félénken bevallotta, hogy ezt figyelmeztető jelként kellett volna érzékelnem. Élni és tanulni.
__________________
1) IAU (International Astronomical Union): Nemzetközi Csillagászati Unió. Ez a szervezet biztosítja az égitestek (bolygók, csillagok, aszteroidák) és felszíni formáik egyöntetű, szabványos elnevezéseit. A Nemzetközi Tudományos Tanács tagszervezete. A fő célja a nemzetközi együttműködés segítése a csillagászatban. (A fordító)
2) Coriolis-erő: A Coriolis-erő az inerciarendszerhez képest forgó (tehát egyben gyorsuló) vonatkoztatási rendszerben mozgó testre ható egyik tehetetlenségi erő. Az erő nagysága arányos a forgó rendszer szögsebességével, a forgó rendszerben mozgó test sebességével valamint a mozgó test sebességvektora és a forgástengely által bezárt szög szinuszával. Mint minden tehetetlenségi erő, a Coriolis-erő is arányos a test tömegével. Iránya a sebességvektorra merőleges, munkát tehát nem végez. (A fordító)
3) Xenofóbia: Idegengyűlöletet, enyhébb formájában az idegenekkel szembeni idegenkedést jelenti. Megnyilvánulása elkerülés, bizalmatlanság, esetleg nyílt agresszió. (A fordító)
4) Necker-kocka: Egy olyan térbeli ábrázolás (optikai csalódás), amelyben nincs semmi támpontunk arra (pl. árnyékolás), hogy mi van elől és mi hátul, ez az ábra a térben „átfordul”, ha hosszan nézzük. (A fordító)
5) Neuroesztétika: Ez a tudományág a híres műalkotások nagyszerűségét az agy biológiai alapelveinek megtestesülésén keresztül próbálja megmagyarázni, ami lényegében azt jelenti, hogy a nagy műalkotások a dolgok lényegét úgy ragadják meg, ahogyan csak az agy tud lényegi képeket elkapni a világról a folyamatosan változó bejövő érzékfolyamból. (A fordító)
6) Cygnus: Egy csillagkép, a Hattyú. (A fordító)