Néha a nyílt téren ért minket a sugárzás. A Banda csak motyogott magában, és bizonytalan volt abban, hogy melyik személyiség éppen kicsoda. Egyik alkalommal én is elvesztem, és egy különös éber bénultságba estem, miközben idegen lények vonszoltak lefelé az egyik folyosón; szerencsére ismerős kezek visszarángattak, és szólt egy magát valóságosnak tartó hang is, amely megnyugtatott, hogy ezt az egészet csak kitaláltam. Amanda Bates kétszer is találkozott Istennel, látta azt a fattyút maga előtt, és minden kétséget kizáróan állította, hogy a Teremtő nemcsak egyszerűen létezett, hanem beszélt is hozzá, csak és kizárólag őhozzá. Amikor aztán bemenekültünk a harangba, mindkét alkalommal elveszítette a hitét, de egy időre mégis megérintette a dolog. A szondái, az ener-giától megrészegülve, de még az irányíthatósági határon belül tántorogtak, és szinte minden apróságra ráemelték a fegyvereiket.A robotok viszont hamar odavesztek. Némelyik egy szemvillanásnyit sem létezett, a többi néhány percen belül semmivé lett. Azok tartottak ki a legtovább, amelyek a leglassabbak voltak – félig vak, vastagon páncélozott darabok, amelyek magas frekvenciájú hangokkal adták és vették az utasításokat. Néha megtámogattuk ezeket optikai úton kommunikáló robotokkal is, amelyek gyorsabbak és idegesebbek voltak, de ezek még inkább sebezhetőbbek voltak. Ők együttesen védtek minket egy olyan ellenséggel szemben, amely még meg sem mutatta ma-gát.Nem is volt erre szüksége, hiszen a katonáink ellenséges tűz nélkül is elhullottak.Mindezektől függetlenül, mi végeztük a munkánkat – görcsöktől, képzelgésektől és alkalmi vonaglásoktól kísérve. Próbáltuk védeni egymás hátát, miközben mágneses csápok furakodtak be a fülünk mélyére, amitől kitört rajtunk a tengeri betegség. Előfordult, hogy belehánytunk a sisakunkba, aztán csak vártunk, sápadt arccal és összeszorított fogakkal szívtuk a fanyar levegőt, míg a ruhánk rendszerei megtisztították a sisakot a bűzös daraboktól. És persze halkan hálát adtunk a sugárzásálló sisakrostélyoknak.Hamar nyilvánvalóvá vált számomra, hogy nem csak ágyútölteléknek vagyok ott. Nem számított, hogy nincs olyan nyelvi képzettségem, mint a Bandának, vagy olyan biológiai tudásom, amivel Szpindel rendelkezett, mert az én két kezem is hasznos volt egy olyan helyen, ahol bárki bármelyik pillanatban harcképtelenné válhat. Minél több embert küldött Sarasti a terepre, annál nagyobb volt az esély arra, hogy lesz legalább egyvalaki, aki egy adott pillanatban legalább félig használható. Azonban még így is alig voltunk olyan állapotban, hogy bármit is elérjünk, vagy elvégezzünk. Minden egyes behatolással az ellenséges területre vakmerően veszélyeztettük magunkat.De csináltuk, amit kellett. Vagy ez, vagy mehettünk volna haza.A munka végtelenül kis lépésekkel haladt előre, és szinte minden irányban falakba ütköztünk. A Banda semmi bizonyítékot nem talált jelekre, vagy szövegekre, viszont a lény mechanikájának minden részletét elég könnyen meg lehetett figyelni. A Rorschach néha megváltoztatta magát, gerendákat lökött ki magából a folyosók köré, amelyek úgy borultak össze, mint ahogy a porckarikák veszik körbe az emberi légcsövet. Némelyik ezek közül aztán órákon belül összezsugorodott, és megszilárdult, lustán, mint a forró gyertyaviasz. Úgy tűnt, szemtanúi vagyunk, ahogy az egész szerkezet különálló részei növekednek. A Rorschach a tüskéi végén növekedett; a behatolásainkat a legközelebb lévőtől legalább száz méterre végeztük, de láthatóan a növekedési folyamat ilyen távolságra is elért.Ha ez része is volt a normális növekedési folyamatnak, csupán halovány árnyéka lehetett annak, ami minden bizonnyal a belső részeken játszódhatott le. Azt a jelenséget közvetlenül nem vizsgálhattuk meg, legalábbis belülről nem; a tüske felé haladva a folyosók egyre halálosabbá váltak. De az öt látogatásunk alatt a Rorschach újabb nyolc százalékkal nőtt, olyan ostobán és darabosan, mint egy kristály.Én ettől függetlenül próbáltam tenni a dolgom. Összegyűjtöttem és összeállítottam olyan adatokat, amelyeket soha nem fogok megérteni. A legjobb tudásom szerint figyeltem a rendszereket körülöttem, minden egyes mozzanatukat beleépítettem az adatok közé. Az agyam egyik fele összegzéseket és szintéziseket állított fel, míg a másik csak értetlenül bámulta a felfoghatatlan adatokat. Azonban egyik sem tudta megmondani, honnan szedtem a megérzéseimet.Nehéz volt. Minden megfigyelést beszennyezett a jelenlétem. Próbáltam a lehető legjobbat kihozni magamból. Nem tettem olyan javaslatokat, amelyek esetleg befolyásolhatták volna a kritikus döntéseket. A terepen azt tettem, amire utasítottak, és semmi többet. Igyekeztem olyan lenni, mint Bates robotjai – egyszerű eszköz, amely nem javasol, így nincs hatással a csapat teljesítményére. Azt hiszem, ezt jól megoldottam, legalábbis az esetek jó részében.A megérzéseim és következtetéseim egyre csak gyűltek a Theseus adattovábbító rendszerében, elküldetlenül. Túl nagy volt az interferencia ahhoz, hogy a jeleket továbbítani lehessen a Földre.Szpindel gyorsan elhadarta a lehetséges elmezavarokat. A Konszenzust hívtam segítségül, és rátaláltam egy másikra, eltemetve a limbikus rendszerben, a központi idegrendszer alatt, egészen a kisagy mélyén. Az agytörzsben rejtőzött, és idősebb volt, mint maguk a gerincesek. Zárkózott volt – hallott, látott, és érzett, függetlenül attól a többi résztől, amelyek rétegekként borultak rá, mint evolúciós utógondolatok. A túlélésért létezett. Nem volt ideje tervezésre vagy absztrakt elemzésekre, csak a legalapvetőbb szenzoros érzékelésre fordított energiát. De gyors volt és eltökélt, olyan gyorsan volt képes reagálni a veszélyekre, hogy mások annyi idő alatt fel sem fogták a veszély létét.És amikor nem volt rá képes – amikor a csökönyös, ellenszegülő neocortex (2) nem engedte el a pórázról –, még akkor is megpróbálta továbbítani azt, amit látott. Isaac Szpindel így megtapasztalhatott egy kimondhatatlan érzéket, és tudta, hová kell nyúlnia. Vagyis a Banda egy lemeztelenített változatát őrizte a fejében. Ahogy mindenki más is.Tovább kerestem, és megtaláltam Istent magát az agy velejében, megtaláltam azt a töltést, ami Bates-et révületbe taszította, Michelle-nél pedig vonaglást idézett elő. Megtaláltam a Gray-szindróma nyomait a halántéklebenyben. Hallottam, amint hangok szónokolnak a skizofréniások elméjében. Rátaláltam olyan pontokra, amik azt sugallták embereknek, hogy tagadják meg a saját végtagjaikat, elképzeltem azt a mágneses mezőt, amely az ő helyükben cselekedett, mint amikor Cruncher megpróbálta amputálni a saját karját. És a XX. századi esettanulmányok egy félig elfeledett pöcegödrében – a Cotard-szindróma címszó alatt – megtaláltam Amanda Bates és a hozzá hasonlók esetét, akiknek az agyát valami arra kényszerítette, hogy megtagadja saját létezését. „Valamikor még volt szívem”, mondta az egyikük az archívum anyagában. „Most már csak van ott valami, ami ver helyette.” Egy másik azt követelte, hogy temessék el, mert a teste már bűzlött.De volt ott még több, egy teljes katalógus azokról a tökéletesre csiszolt defektusokról, amelyeket a Rorschach még nem zúdított a nyakunkba. Alvajárás. Agnózia (3). Neglekt-szindróma (4). A Konszenzus egy egész sor példát mutatott nekem, hogy az elmém beleremegjen a saját törékenységébe – egy szomjan haló nő volt az első kép, holott alig egy karnyújtásnyira volt tőle a víz, és nem azért halt meg, mert nem látta a vízcsapot, hanem mert nem ismerte azt fel. Aztán ott volt egy férfi, aki számára az univerzum bal oldala nem létezett, mert egyszerűen képtelen volt érzékelni és értelmezni a teste, a szoba, vagy akár egy sor szöveg bal oldalát. Számára a bal, mint fogalom megszűnt létezni.Néha képesek vagyunk felfogni dolgokat, de mégsem látjuk őket, noha ott vannak az orrunk előtt. A semmiből előtűnő felhőkarcolók, vagy az épp velünk beszélő ember hirtelen elváltozása egy pillanat alatt – és mi ezt nem vesszük észre. Ez nem varázslat. Még csak nem is a figyelem elterelődése. Ezt a jelenséget úgy nevezik, hogy nem szándékos vakság, és már bő egy évszázada ismert dolog – a jelenség lényege, hogy a szem egyszerűen nem vesz észre olyan dolgokat, amelyeket az egyetemes tapasztalat valószínűtlenként definiál. De megtaláltam Szpindel vaklátásának ellenpéldáját is, nem egy olyan rendellenességet, amikor egy látó azt hiszi, hogy megvakult, hanem amikor egy vak gondolja azt, hogy lát. Maga a gondolat is őrülten abszurd volt, de mégis… Levált retinák, kiégett látóidegek, a látás képességének elvesztése a fizika törvényeinek lehetőségei szerint: falakba ütközni, orra bukni a bútorokban, és nevetséges magyarázatokat találni az ügyetlenség okára. Bizonyára valaki hirtelen leoltotta a fényeket. Egy színes madár, amely nekirepült az ablaknak, és ez elvonta a figyelmet az előttünk tornyosuló akadályról. Én tökéletesen látok, köszönöm. Az én szememmel nincsen baj.Űr a fejben, Szpindel így nevezte. De nemcsak erről volt szó. Létezett egy modell a világról, amit mi nem kívülről szemléltünk; a tudatos lényünk csak a fejünkben létező szimulációt látta, a valóság egy interpretációját, amely végtelen sokszor frissült az érzékszerveinktől érkező adatok alapján. Ám mi történik akkor, ha ezek az érzékszervek elsötétülnek, de a modell nem képes frissülni? Mennyi ideig bámuljuk azt az elavult képet, meddig dolgozzuk fel újra és újra a régi adatokat egy kétségbeesett, tudatalatti, de végtelenül őszinte tagadás során? Mennyi idő telik el, mire ráébredünk arra, hogy a világ, amit látunk, már nem azt tükrözi, amiben létezünk? Hogy vakok vagyunk?Néha hónapokba telik, az archív adatok szerint legalábbis. Egy szegény nőnek egy évnél is tovább tartott.A logika végérvényesen csődöt mond. Hogy láthatod a madarat, amikor nincs is ablak? Hogyan döntöd el, hol ér véget az általad látott világ fele, amikor nem látod a másik felét, amihez viszonyíthatnál? Ha halott vagy, hogy érezheted a saját tested romlottságát? Ha te nem létezel, Amanda, akkor mi az, ami beszél hozzánk?Mindez hasztalan. Ha a Cotard-, vagy a Neglekt-szindróma markába kerülsz, akkor az érvek nincsenek rád hatással. Amikor valamilyen idegen létforma szolgaságába kerülsz, akkor tudod, hogy az egyén elveszik, és véget ér a realitás. Ugyanazzal a megingathatatlan bizonyossággal gondolod ezt, mint ahogy bármelyik ember pontosan tudja, hogy hol helyezkednek el a végtagjai. Ez egy beégetett bizonyosság, amely nem igényel egyéb megerősítést. E meggyőződéssel szemben mi értelme az érveknek? Mi a logika?A Rorschach gyomrában ezek számára nem volt hely.– Beszél hozzánk – mondta James. A sisak üvege mögött a szeme élénk volt, de nem az őrülettől csillogott. Körülöttünk a Rorschach belei váladékoztak, és a szemem sarkából mozogni láttam; még most is nagy erőfeszítést igényelt, hogy ne törődjek az illúzióval. Idegen szavak duruzsoltak az agykérgem alatt, miközben megpróbáltam egy ujj vastagságú kitüremkedésekből álló gyűrűre összpontosítani, a folyosó falának egy részén.– Dehogy beszél – felelte Szpindel néhány lépéssel távolabbról. – Megint képzelődsz.Bates nem felelt. Két robot lebegett felettünk, és három irányt vizslattak.– Nem, ez most más – erősködött James. – A geometria… Most nem olyan szimmetrikus. Egészen hasonlatos a Phaisztoszi koronghoz (5). – Lassan megpördült, és a folyosó sötétjébe mutatott. – Azt hiszem, arra erősebb.– Szólj inkább Michelle-nek – javasolta Szpindel. – Ő talán észhez tudna téríteni.James erőtlenül felnevetett.– Sose mondod, hogy kussoljak, igaz? – Kibiztosította a fegyverét, és tovább siklott a folyosón a homály felé. – Igen, itt határozottan erősebb. Tartalma van, mintha egymásra épülő…A Rorschach egy szemvillanás alatt elvágta őt tőlünk.Sosem láttam még ilyen gyorsan mozogni valamit. Ezúttal nem tapasztaltuk azt a bágyadtságot, amit eddig láttunk a Rorschach növekedését megfigyelve; az írisz egy pillanat alatt kivágódott és lezárta az utat. A folyosó hirtelen három méterre előttünk véget ért, egy matt fekete hártya terebélyesedett szét.A Banda pedig a másik oldalon rekedt.A robotok azonnal támadásba lendültek, lézernyalábok hasítottak át a folyosón. Bates azt ordította, hogy kerüljünk mögé, és tapadjunk a falakhoz, aztán felfelé lökte magát, mint valami akrobata, hogy előnyösebb pozícióba kerüljön; számára ez egyértelmű volt, nekünk kevésbé. A folyosó széle felé evickéltem. Felhevített plazma sugarak szelték a levegőt, vadul vibrálva. A szemem sarkából láttam, hogy Szpindel a folyosó túlsó falához húzódott. A falak megmozdultak. Láttam, ahogy a lézerek elérik a céljukat; ahol eltalálták, a hártya égett papírként húzódott félre, fekete, olajos füstöt okádva a megpörkölődött pereméből, aztán…Hirtelen mindent elöntött a vakító fényesség. Darabokra tört fény árasztotta el a folyosót, ezernyi szögben csapódott be és verődött vissza. Olyan volt, mintha egy nap felé fordított kaleidoszkóp gyomrában estünk volna csapdába. Fény……és éles fájdalom az oldalamban, a bal karomban. Égett hús szaga. Sikítás, aztán csönd.Susan? Susan, ott vagy?Először téged.Körülöttem a fények elhaltak; a testemben fájdalom keveredett azokkal a krónikus látomásokkal, amiket a Rorschach már beleplántált a fejembe. Idegesítő riasztó jelzések vijjogtak a sisakomban – szakadás, szakadás, szakadás –, amíg az űrruha intelligens anyaga be nem foltozta a keletkezett réseket. A bal oldalamban valami őrjítően csípett. Úgy éreztem, mintha megégettek volna.– Keeton! Nézd meg Szpindelt! Bates kikapcsolta a lézereket. A robotok közelebb merészkedtek, a lézerek helyén tüzes fúvókák és gyémánt hegyű karmok jelentek meg, hogy megbirkózzanak azzal a tükröződő anyaggal, amely a megpörkölődött hártya mögött húzódott.Rostos prizma, döbbentem rá. Összetörte a lézernyalábot, átformálta őket világító repeszekké, és visszaszórta a pofánkba. Ügyes.A hártya felülete azonban még most is világított, pedig a lézerek már nem működtek; egy halovány derengés, ami hol feltűnt, hol elhomályosodott a hártya túlsó oldalán, miközben a robotok megpróbálták áttörni. Egy rövid tétovázás után jöttem csak rá – James fejlámpája.– Keeton!Igaz. Szpindel.A sisakja érintetlen volt. A lézer ugyan átégette a Faraday-hálót, de a ruha máris befoltozta azt a kis lyukat, ami keletkezett rajta. A mögötte lévő lyuk azonban, amely precízen áthatolt a homlokán, megmaradt. Alatta a szemek a végtelenbe révedtek.– Nos? – kérdezte Bates.Az életfunkciók adatait ő is épp olyan könnyen leolvashatta, mint én, de a Theseus képes volt akár a halálból is visszahozni valakit. Az agyat ért károsodást azonban nem tudta orvosolni.– Nem.A robotok szerszámainak zaja abbamaradt, a környezet világosabbá vált. Elfordultam Szpindel holttestétől. A robotok lyukat vágtak a hártya mögötti rostos rétegen, az egyikük most próbálta átverekedni magát a túloldalra.Hirtelen egy új hang hallatszott; halk állati vonyítás, elárvult és disszonáns. Egy pillanatig azt gondoltam, hogy megint a Rorschach suttog hozzánk; a falak mintha egy kicsit összehúzódtak volna körülöttem.– James? – vakkantotta Bates. – James!De nem James volt az. Csak egy kislány egy páncélozott űrruhába öltözött nő testében. Egy kislány, aki halálra rémült.A robot felemelte az összegömbölyödött testet, és visszahozta hozzánk. Bates óvatosan átvette.– Susan? Ébredj, Suze. Biztonságban vagy.A robotok nyugtalanul lebegtek felettünk, szemmel tartva minden irányt, és úgy tettek, mintha minden tökéletes ellenőrzés alatt volna. Bates rám pillantott.– Fogd meg Isaac testét – mondta, aztán visszafordult James felé. – Susan?– N-nem – vinnyogta egy vékony hang, egy kislány hangja.– Michelle? Te vagy az?– Volt ott valami – mondta a kislány. – Megfogott. Megfogta a lábamat.– Tűnjünk innen!Bates magával húzta a Bandát a folyosón. Az egyik robot ott maradt, és a lyukat bámulta, a másik követte az utasítást.– Már elment – mondta Bates kedvesen. – Már nincs ott semmi látnivaló. – N-nem is láthatod – suttogta Michelle. – Mert láth... Láthatatlan.A hártya lassan visszahúzódott, ahogy távolodtunk. A rajta ütött lyuk úgy meredt ránk, mint egy hatalmas, sosem pislogó szem pupillája. Amíg láttuk, üres maradt. Semmi sem jött át rajta, hogy kövessen minket. Semmi, amit láthattunk volna. Egy gondolat kezdett formálódni a fejemben, és bármennyire is próbáltam, nem tudtam tőle szabadulni.Végül, Isaac Szpindel nem jutott be az elődöntőbe.Szótlanul vetkőztünk le a fertőtlenítő sátorban. Bates bújt ki elsőnek a ruhájából, és Szpindel után nyúlt, de a Banda megfogta a kezét, és megrázta a fejét. A személyiségek egymást váltották, miközben megszabadították a holttestet a ruhától. Susan levette a sisakot, a hátizsákot és a mellkast védő részt. Cruncher lehámozta a nyaktól a lábujjakig érő ezüstösen csillogó, ólmozott réteget. Sascha levette a ruhát, pucéran hagyva a sápadt testet. Csak a kesztyűt hagyták rajta. A kesztyű a helyén maradt; az ujjbegyek mindig kitapinthatók voltak benne, de a hús már örökké érzéketlen marad. Szpindel csak bámult felfelé, a homlokán tátongó lyuk alól. A tekintete valamilyen távoli kvazárra szegeződött. Azt gondoltam, Michelle is megjelenik majd, hogy lezárja Szpindel szemeit, de ő nem tette.
13/13 rész
