Amanda Bates viszont odakint rekedt velük.– Mi a franc – zihálta Szpindel.A szemei élénken kutatták a környezetet.– Te is látod? – kérdeztem.Bólintott.– Mi történt Bates-szel? Megsérült a szkafandere?– Nem hiszem.– Akkor miért mondta, hogy ő már úgyis halott? Mi a…– Csak képletesen értette – magyaráztam. – Nem úgy, hogy neki már vége van, vagy meg fog halni. Csak azt mondta, hogy most halott. Mintha egy beszélő holttest volna.– Honnan… – tudom? Ostoba kérdés. Az arca rángott és remegett a sisakban. – Ez őrület, nem?– Határozd meg, mi az, hogy őrület.A Banda csendesen, szorosan Szpindel mögött lebegett a szűkös sátorban. Amint bezártuk magunk mögött az ajtót, Cruncher abbahagyta a sopánkodást a lábával kapcsolatban. Vagy egyszerűen csak elnyomták őt; mintha Susan egy felvillanását láttam volna a kesztyűs kezek rándulásában.Szpindel hangja tört utat a rádión.– Ha Bates halott, akkor mi is azok vagyunk.– Talán nem. Kivárjuk, amíg elvonul a sugárzás hulláma, aztán kitörünk innen. Különben is – tettem hozzá –, nem volt halott. Csak azt mondta.– Basszus – mondta Szpindel, és kinyúlt, hogy a tenyerét a sátor falának nyomja. Az anyag ide-oda mozgott. – Valaki mégis kirakott egy jelátalakítót…– Nyolc óránál – mondtam. – Egy méterre.Szpindel elvette a kezét a sátorról. A műszereimen számadatok jelentek meg, és bevilágították a ruháinkat. Kint még mindig öt Tesla erősséget mutatott, de legalább csökkent valamelyest. A sátor úgy mozgott körülöttünk, mintha lélegezne – felfúvódott, aztán összeesett, ahogy valami elhaladt mellettünk.– Mikor jött vissza a látásod? – kérdeztem.– Amint beértünk ide.– Szerintem korábban. Az akkumulátort is láttad.– Csak belekaptam. – Felnyögött. – Nem mintha egyébként is sokkal ügyesebb volnék. Bates! Ott vagy?– Utána nyúltál, és majdnem elkaptad. Az nem csak vakszerencse volt.– Nem hát. Vaklátás. Amanda, kérlek, válaszolj!– Vaklátás?– A receptorok nem sérülnek – felelte, de nem igazán figyelt rám. – Az agy megalkotja a képet, de mégsem fér hozzá, és az agytörzs veszi át a szerepét.– Az agytörzs látja a képet, de te mégsem?– Igen, valahogy úgy, de most fogd be a szád, és… Amanda, hallasz engem?– Nem…A hang nem a sátorból jött. Végigremegett Szpindel karján, és alig volt hallható. Odakintről jött.– Mandy őrnagy! – kiáltotta Szpindel. – Életben vagy!– Nem… – suttogta egy elhaló hang.– Hiszen beszélsz hozzánk, ami azt jelenti, hogy rohadtul nem vagy halott.– Nem…Összenéztünk Szpindellel.– Mi a baj, őrnagy? – Csend. A Banda finoman nekiverődött a sátor falának, tekintete üveges volt. – Bates őrnagy! Hallasz engem?– Nem.Halott hang volt – nyugodt, távolról hallatszó, lassú átviteli sebességgel érkező. De kétség kívül Bates hangja volt.– Őrnagy, be kell ide jönnöd – mondta Szpindel. – Be tudsz jönni?– Nem.– Megsérültél? Valami akadályoz?– N-nem…Talán mégsem az ő hangja volt, csak a hangszálait használta fel hozzá.– Nézd, Amanda, veszélyben vagy. Odakint túlságosan forró a helyzet! Érted, amit mondok? Be…– Nem itt kint vagyok – mondta a hang.– Akkor hol vagy?– Sehol…Szpindelre néztem, ő vissza rám. Egyikünk se szólt egy szót sem. James viszont igen. Végre megszólalt, a hangja lágy és óvatos volt.– Mi vagy te, Amanda? – Semmi válasz. – Te vagy a Rorschach?Itt, ennek a szörnyetegnek a gyomrában ezt könnyen el is hittük volna.– Nem…– Akkor mi?– S-semmi. – Sima és mechanikus hang volt. – Nem vagyok semmi.– Azt mondod, hogy nem létezel? – kérdezte Szpindel lassan.– Igen.A sátor remegett körülöttünk.– Akkor hogyan tudsz beszélni? – tette fel a kérdést Susan. – Ha te nem létezel, akkor mihez beszélünk?– Valami… máshoz. – Egy sóhajtás hallatszott. Statikus légzés. – Nem hozzám.– Basszus – motyogta Szpindel. Az arca felragyogott, mintha egy hirtelen ösztön megsúgta volna neki a megoldást mindenre. Elvette a kezét a sátor faláról, mire a kijelzőm azonnal elcsendesedett. – Szétolvad az agya. Be kell őt hoznunk onnan.Az ajtónyitó kar felé nyúlt, de én elkaptam a karját.– A hullám…– Már elcsendesedett. A legrosszabbon már túl vagyunk.– Azt mondod, már biztonságos?– Nem, halálos. Mindig halálos, és ő odakint van. A mostani állapotában súlyos károkat okozhat neki a…Valami kívülről nekiütközött a sátornak. Valami megragadta a külső nyitókart, és meghúzta. A menedékünk úgy tárult fel, mint ahogy az ember kinyitja a szemét. A feltáruló résen keresztül Amanda Bates bámult ránk.– A műszerem 3,8-at mutat – mondta. – Az elviselhető, igaz? – Senki sem mozdult. – Gyerünk, emberek, vége a pihenőidőnek!– Ama… – hebegte Szpindel. – Jól vagy?– Itt? Nem hinném. Mozogjunk, dolgunk van!– Te… létezel? – kérdeztem.– Milyen hülye kérdés ez? Szpindel, milyen erősségű a mező? Tudunk dolgozni benne?– Ööö… – Hallhatóan nyelt egyet. – Talán abba kellene hagynunk, őrnagy. A hullám…– Az én adataim szerint a hullám csúcsa már elvonult, és már csak kevesebb, mint két óránk van arra, hogy befejezzük a műszerek kihelyezését, körbenézzünk, és eltűnjünk innen. Meg tudjuk ezt tenni hallucinációk nélkül?– Nem hiszem, minimális látomásokra számítanunk kell – vallotta be Szpindel. – Viszont komolyabb hallucinációktól nem kell tartanunk egy újabb hullám érkezéséig.– Remek.– Ami persze bármikor bekövetkezhet.– Nem hallucináltunk – jegyezte meg James halkan.– Ezt később majd megbeszéljük – mondta Bates. – Most…– Volt ott valami minta – magyarázott tovább James. – A mezőben. A fejemben. A Rorschach beszélt. Talán nem hozzánk, de beszélt.– Jó – mondta Bates, ellökte magát, és ellebegett mellettünk. – Így talán végre megtanulhatunk beszélni hozzá.– Talán megtanulhatjuk hallani őt – felelte James.A testünk mélyén végtelenül kicsi szakadások tépték pépessé a sejtjeinket. A plazmahártyákon megszámlalhatatlan mennyiségű szakadás keletkezett. Túlterhelt javító enzimek igyekeztek elkeseredetten összekapcsolódni a darabokra zúzott génekkel, hogy valamennyire elodázzák az elkerülhetetlent. A beleim szövetei elkezdtek leválni, még mielőtt a test többi részének csak a leghalványabb esélye is lett volna a halálra.Mire dokkoltunk a Theseus fedélzetén, Michelle-t és engem is a hányinger környékezett (furcsa mód a Banda többi tagja egyáltalán nem szenvedett ettől a tünettől, és nekem fogalmam sem volt, hogy ez miként lehetséges). Perceken belül a többieken is ki kell, hogy ütközzenek ezek a tünetek. Sürgős beavatkozás nélkül az elkövetkező két nap során a belünket is kiokádtuk volna. Aztán a test úgy tett volna, mintha felépült volna a sokkból, és talán egy hétig semmilyen fájdalmat nem éreztünk volna. Úgy járkáltunk és beszéltünk volna, mint bármely másik élőlény, és talán meg is győztük volna magunkat arról, hogy valójában halhatatlanok vagyunk.Végül összeomlottunk volna, belülről elrothadva. A szemünkön, a szánkon, és minden egyéb létező testnyilásunkból ömlött volna a vér, és ha létezett bármilyen könyörületes isten, akkor még azelőtt meghaltunk volna, hogy a testünk felhasad, mint egy túlérett, megrohadt gyümölcs.Azonban a Theseus, a megmentőnk, megóvott minket attól, hogy így végezzük be. Az űrkompból egyenesen egy hatalmas ballonba szálltunk be, amelyet Sarasti állított fel, hogy a ruháinkból és az eszközeinkből áradó sugárzást kiszűrje; kimásztunk a sugárszennyezett szkafandereinkből, és a többi ruhánkat is hátrahagyva, meztelenül lebegtünk ki a hajó testébe. Libasorban úsztunk végig a hajógerinc mentén – a Repülő Halottak, tökéletes formációban. Jukka Sarasti – illedelmesen hátramaradva – felnyalábolta a ballont, és eltűnt a hajó hátsó felében, hogy a radioaktív öltözeteinket beleszórja a megsemmisítőbe.Be a kriptába. A koporsóink nyitva vártak bennünket. Hálásan süllyedtünk el bennük, szótlanul élvezve az ölelésüket. Bates vért köhögött fel, miközben a fedelek a helyükre csúsztak.A csontjaim halkan zúgtak, miközben a kapitány lassan elvégezte a szükséges folyamatokat. Elaludtam, mint egy halott ember. Azzal kapcsolatban, hogy valaha is kiszabadulok a koporsómból, csak elméleteim voltak, és persze néhány ismerős gép megerősítése.Amikor felébredtem, farkaséhes voltam. Halovány hangfoszlányok szűrődtek felém a hajótest irányából. Néhány pillanatig csak lebegtem a kapszulámban, és élveztem bizonyos dolgok hiányát – se fájdalom, se hányinger. Se az a rémisztő tudatalatti gondolat, hogy az ember saját teste megállíthatatlanul kocsonyává rothad. Gyengeség és éhség, csak ezeket éreztem, de egyébként jól voltam.Kinyitottam a szemem.Valami, ami egy karhoz hasonlított. Szürke és csillogó, túlságosan… túlságosan vékony ahhoz, hogy egy emberé legyen. A végében még kézfej sem volt. Rengeteg izület, egy tucatnyi helyen elfordulni képes végtag. Egy alig látható testből türemkedett ki, amely ott lebegett a kapszulám végében, egy sötét forma sziluettje, még több összefüggéstelenül mozgó végtaggal. Mozdulatlanul lebegett előttem, mintha ledermedt volna, amiért rajtakaptam valami illetlen cselekedett közepette.Mire összekaptam magam annyira, hogy felordítsak, a jelenés eltűnt.Szinte kirobbantam a koporsómból, s körbenéztem. Nem láttam semmit – csak egy üres kripta, egy meztelen alakkal. A tükrökkel borított teremben csupa üres kapszulák sorakoztak. Megszólítottam a Konszenzust, és a gép közölte, hogy minden rendszer normálisan működik.Nem volt tükörképe, jutott hirtelen eszembe. A tükörben egyáltalán nem látszott.Elindultam a hajógerinc mentén, a szívem még mindig hevesen kalapált. A központi modult feltárult előttem, Szpindel és a Banda beszélgetett ott halkan. Szpindel felnézett, és üdvözlésképp felém integetett remegő kezével.– Meg kell vizsgálnod – követeltem, de a hangom közel sem volt annyira magabiztos, mint ahogy reméltem.– Ha már elismered, hogy van valami problémád, már meg is tetted az első lépést – felelte Szpindel. – De ne várj csodákat.Visszafordult a Bandához; most James volt jelen, aki a vizsgáló székben ült, és a szeme elé vetített villódzó mintákat bámulta.Megragadtam a lépcső alját, és felhúztam magam. A Coriolis-erő (1) úgy taszított félre, mint ahogy a szél teszi egy lobogóval.– Vagy hallucinálok, vagy van valami a fedélzeten – mondtam.– Hallucinálsz.– Komolyan beszélek.– Én is. Húzz egy számot, és állj be a sorba!Tényleg komolyan beszélt. Miután nyugalmat erőltettem magamra, és elolvastam a jeleket, rájöttem, hogy még csak meg sem lepődött a viselkedésemen.– Gondolom, elég éhes lehetsz a kimerítő heverészés után, igaz? – kérdezte Szpindel, és a galéria felé intett. – Egyél valamit, néhány perc és ott vagyok én is.Miközben ettem, megpróbáltam felidézni a legutóbbi összegzésemet, de az csak az agyam felét foglalta le; a másik fele még mindig reszketett az ébredés utáni élménytől. Hogy eltereljem a gondolataimat, megnyomtam a rádió gombját.– Valóságos volt – mondta éppen James. – Mindannyian láttuk.Nem. Nem lehetett az.– Nézd meg ezt – köszörülte meg a torkát Szpindel.A szerkezet egy újabb képet vetített elé – egy kis fekete háromszög fehér háttéren. A következő pillanatban a kép tucatnyi megegyező másolatra robbant szét, aztán azok újabb több tucatnyira. A burjánzó rajzolatok a középső monitoron forogtak, primitív geometriai alakzatok, amelyek bálozók módjára pörögtek-táncoltak tökéletes alakzatba rendeződve. Mindegyik újabb és újabb kisebb háromszögeket szült a csúcsából, széttöredezve, forogva, egy végtelen, elképesztő mozaiktengerré fejlődve…Egy vázlatfüzet, jöttem rá. Egy interaktív rekonstrukciós rendszer, amely célirányos kérdések alapján építi fel a látottakat. Susan reagált arra, amit látott – nem, több volt belőlük; nem, az irányzék nem pontos; igen, ez az, de nagyobb volt –, és Szpindel gépe szinte az elméjéből kiszippantva ezeket a visszajelzéseket valós időben alakította a kijelzőn látható ábrát. Ez egy nagy lépés volt a nyelvnek nevezett dologhoz képest. Az egyszerű emberek talán azt gondolták volna, hogy ez már maga a gondolatolvasás.Holott nem volt az. Csupán visszajelzések és korreláció. Nincs szükség telepatikus képességekre ahhoz, hogy egy mintát átformáljunk egy másikká. Szerencsére.– Ez az! Ez az! – kiáltott fel Susan.A háromszögek a végtelenségig ismételték egymást. A kijelző most tele volt egymásba illeszkedő, aszimmetrikus pentagrammákkal; halpikkelyek egész pókhálóját alkotta a minta.– Ne mondd, hogy ez véletlenszerű – mondta Susan diadalmasan.– Nem – felelte Szpindel. – Ez egy Klüver-állandó.– Egy…– Csak egy hallucináció, Suze.– Igen… De valami beleültette ezt a fejünkbe, igaz? És…– Nem. Mindig is ott volt a fejedben, már a születésed pillanatában is.– Dehogy.– Az agy mély szerkezetének rajzolata. Néha még a vakon született emberek is képesek látni ezt.– Még egyikünk sem látott ilyet korábban. Soha!– Hiszek neked. De odaát nem volt semmiféle információ. Az nem a Rorschach volt, aki beszélt, csupán… interferencia. Mint minden más.– Hiszen olyan élénk volt! Nem az a tünékeny valami, amit az ember csak a szeme sarkából vél látni. Ez ott volt. Valóságosabb volt a valóságosnál.– Ezért nem tudod azt mondani, hogy nem volt az. Mivel valójában nem láttad, a szemed nem volt használatban, ezért a kép élességének nem volt akadálya.– Ó – bökte ki James. – Basszus – tette hozzá halkan.– Igen, sajnálom – felelte Szpindel. – Én kész vagyok, ha te is.Felnéztem, Szpindel nekem integetett. James felállt a székből, de már Michelle volt az, aki gyorsan megszorította a férfi kezét, és végül Sascha húzott el mellettem morgolódva, a hálóhelye felé igyekezve.Mire odaértem a szerkezethez, Szpindel már félig fekvő helyzetbe igazította a széket.– Feküdj le!Megtettem.– Nem arról beszélek, amikor odaát voltunk a Rorschach gyomrában, tudod. Hanem erről, itt. Most láttam valamit, amikor felébredtem.– Emeld fel a bal kezed – mondta. – Csak a balt, oké?Leengedtem a jobb kezem, és felszisszentem az apró tűszúrás nyomán.– Ez elég primitív módszer.Szpindel az ujjai között forgatta a kémcsövet, amelyben egy körömnyi méretű, rubinszínű csepp remegett.– A nyers minta a legjobb bizonyos analízisekhez.– Nem a kapszulák végzik az ilyen vizsgálatokat?Bólintott.– Vedd úgy, mint valami minőségi tesztet! Karban kell tartani a hajó legénységét. – A vérmintát a legközelebbi pultra öntötte. A vércsepp szétterült, s a felszín úgy szívta magába a véremet, mintha valami kiszáradt sivatag lett volna. – Megemelkedett a kolinészter (2) enzimeket megkötő molekulák száma. Nyam.Amennyire tudtam, a vérvizsgálati eredményeim valóban finomak voltak Szpindel számára. Ő nemcsak elolvasta az eredményeket, hanem érezte, szagolta, látta, és megtapasztalta az adatokat, mintha azok citromcseppek lettek volna a nyelve hegyén. Az egész BioMed alrendszer mintha Szpindel egyfajta protézise lett volna – a test kiterjesztése tucatnyi különböző érzékelési módozattal, amelyek kapcsolatban álltak egy olyan aggyal, amely alapvetően csupán öt érzékelést ismert.Nem volt véletlen, hogy annyira összekapcsolódott Michelle-lel. Szpindel maga is már-már szinesztéziás volt.– Egy kicsivel több időt töltöttél a kapszulában, mint mi – jegyezte meg.– Van ennek jelentősége?Megvonta a vállát.– Talán a te szerveid valamivel jobban megsültek a sugárzásban, mint a mieink. Talán csak gyengébb az állóképességed. A kapszulád nyilván jelezte volna, ha felfigyel valami… közelgő veszélyre, gondolom. Ó!– Mi az?– Néhány sejt a koponyád mentén kissé túlburjánzik. Még több a hólyagodban és a vesédben.– Daganatok?– Mégis mire számítottál? A Rorschach nem holmi gyógyfürdő.– De a kapszula…Szpindel megpróbált biztatóan mosolyogni, de inkább csak grimaszba torzult az arca.– A kapszula kijavítja a sérülések kilencvenkilenc egész kilenctized százalékát, igen. Mire eléred azt a fennmaradó egytized százalékot, már belekerülsz a távlati csökkenés (3) hatásába. Ezek a daganatok kicsik, komisszár. Jó esély van arra, hogy a tested saját maga képes lesz elbánni velük. Ha mégsem, akkor meg tudjuk, hol keressük őket.– Az agyamban levők… Azok okozhatták esetleg…– Nem hiszem – vágta rá, aztán elgondolkodva beleharapott az alsó ajkába. – Persze nemcsak a rákos sejteket köszönhetjük a Rorschachon tett látogatásnak.– Amit láttam, itt, a kriptában. Egy nagy központi masszából nyúlt ki több, megannyi izülettel rendelkező kar. Az egész olyan nagy volt, mint egy ember… azt hiszem.Szpindel bólintott.– Szokj hozzá.– A többiek is látják ezeket a dolgokat?– Kétlem. Mindenki másképp éli meg ezt, mintha – remegő arca azt tükrözte, nem biztos, hogy ki akarja mondani, amit gondol – a Rorschach bemocskolt volna minket.– Arra számítottam, hogy a hallucinációkat csak a terepen fogjuk észlelni – vallottam be. – De hogy itt is?– TMS (4) effektus – tördelte az ujjait Szpindel. – Ragadós, mi? A neuronok átkerülnek egy bizonyos állapotba, és eltart egy ideig, míg kikerülnek abból. Sosem voltál TAT-vizsgálat (5) alanya? Pedig neked aztán tényleg belepiszkáltak a fejedbe.– Egyszer-kétszer – feleltem. – Talán.– Ez ugyanaz az elv.– Vagyis továbbra is látni fogok ilyen dolgokat?– A jó hír az, hogy idővel eltűnnek majd. Alapesetben egy-két hét, és az ember újra normális lesz. De itt kint, annak a valaminek a közelségében… – Megvonta a vállát. – Itt túl sok a változó tényező. Köztük is a leglényegesebb, hogy egészen addig fogunk visszajárni arra a valamire, amíg Sarasti másképp nem dönt.– De alapvetően ezek csak mágneses hatások, igaz?– Valószínűleg. Mindazonáltal annak a hatalmas izének a jelenlétében én nem mernék fogadni semmire sem.– Okozhatja valami más is a hallucinációt? – kérdezte. – Valami, ami ezen a hajón van?– Mire gondolsz?– Nem tudom. Mondjuk egy repedés a Theseus mágneses védőpajzsán.– Normális esetben, nem. Persze, mindannyiunk fejében vannak kis beépített hálózatok, nem igaz? Neked a fél agyad egy mesterséges szerkezet, amely, ki tudja, milyen mellékhatásokat tartogat még a számodra. De miért érdekel ez téged ennyire? A Rorschach maga nem elég indok neked e sok furcsaságra?Én már láttam őket korábban is, mondhattam volna.Szpindel erre azt kérdezhette volna, hogy mikor és hol.Amire talán úgy válaszoltam volna, hogy amikor éppen kilestem a magánéleteteket, atomjaira zúzva a noninvazív megfigyelés utolsó lehetőségét is.– Talán semmi az egész. Kicsit izgága voltam az utóbbi időben. Azt hittem, láttam valami bizarr dolgot a hajógerinc mentén, még mielőtt átmentünk volna a Rorschach gyomrába. Csak egy pillanat volt az egész, tudod, és mire odafordultam, hogy szemügyre vegyem, már eltűnt.– Több izülettel rendelkező végtagok egy központi testből?– Te jó ég, dehogy. Csak egy pillanatkép. Ha bármi is volt az, akkor bizonyára Amanda gumilabdáját láttam ott lebegni.– Talán. – Szpindel egész jól szórakozott. – Mindazonáltal nem tesz semmit, hogy ellenőrizzük, nincs-e repedés a védőpajzson. A biztonság kedvéért. Semmi szükség arra, hogy valami más is hallucinációkra késztessen minket, nem igaz?Megráztam a fejem a felrémlő rémálmok nyomán. Hogy vannak a többiek?– A Bandával minden rendben, bár kissé csalódott. Az őrnagyot nem láttam. – Vállat vont. – Talán kerül engem.– Elég alaposan megrázhatta őt ez.– Nem jobban, mint bárki mást, tényleg. Talán nem is emlékszik az egészre.– Hogyan… Hogyan hihette azt, hogy nem létezik?Szpindel megrázta a fejét.– Nem hitte. Tudta. Pontosan tudta.– De hogyan…– Vegyük a kocsi akkumulátorának töltését, rendben? Néha előfordul, hogy a kábelek elrozsdásodnak. A kijelző azt mutatja, hogy az akku lemerült, ezért te is azt gondolod, hogy lemerült. Mi mást is gondolhatnál? Hiszen valószínűleg nem nyitod fel az akkumulátort, hogy megszámold az elektronokat.– Azt akarod mondani, hogy az agynak van egyfajta létezés jelzője?– Az agyban ezernyi jelző létezik. Tudhatod, hogy vak vagy, még ha valójában nem is, de ugyanúgy tudhatod azt is, hogy látsz, holott valójában megvakultál. És igen, tudhatod, hogy nem létezel, annak ellenére, hogy igen. Ez egy hosszú lista, komisszár. Cotard-szindróma (6), Anton-szindróma (7), Damaszkusz-járvány; csak kezdésnek.Nem mondta, hogy vaklátás.– Milyen volt? – kérdeztem.– Micsoda? – kérdezett vissza, holott pontosan tudta, mire gondoltam.– A karod… Magától mozdult, amikor az akkumulátor felé lendült?– Ó! Nem. Végig te irányítasz, csak… csak van egy fura érzésed, ennyi az egész. Egy megérzés, hogy hová kell nyúlnod. Az agy egyik része a bolondját járatja a másikkal, jó mi? – A székre mutatott. – Szállj le! Már eleget láttam a ronda testedből. Küldd ide Bates-et, ha megtalálod, hol bujkál. Valószínűleg a gyártó helyiségben van, hogy egy még nagyobb robothadsereget fabrikáljon.A gyanakvással vegyes aggodalom úgy sütött az arcáról, mint a napfény.– Valami bajod van vele – mondtam.Először megpróbálta letagadni, de közben rájött, hogy kivel is beszélget.– Személyesen nem. Csupán… Ember vezérelte mechanikus gyalogság. Hús-vér reflexeknek alárendelt elektronikus reflexek. Mondd meg te, hogy hol van a gyenge pont.– Ott kint, a Rorschach gyomrában, de az összes kapcsolat nagyon gyenge.– Én most nem a Rorschachról beszélek – mondta Szpindel. – Mi is odamegyünk. Mi tartja őket vissza, hogy átjöjjenek ide?– Ők maguk.– Talán még nem érkeztek meg – jegyezte meg. – Ám amikor ez bekövetkezik, lefogadom, hogy valami jóval komolyabbal kerülünk szembe, mint néhány tucat anaerob (8) mikroba. – Amikor látta, hogy nem akarok közbevágni, folytatta, de már halkabban. – Egyébként meg a vezetés szart se tud a Rorschachról. Azt gondolták, hogy elküldenek minket egy távoli helye, ahol majd a drónok elvégzik a piszkos munkát. De azt gyűlölik, ha nem az ő kezükben van a gyeplő, mi? Nem vallhatják be, hogy a közkatonák ravaszabbak, mint a tábornokok. A védelmünket veszélybe sodorja a politika, na nem mintha ez újdonság volna, és nem vagyok tengerészgyalogos sem, de ez az egész akkor is olyan, mint valami rossz stratégia.Eszembe jutott Amanda Bates, amikor a robotjainak születésénél bábáskodott. Az én ellenőrzésem csak biztonsági óvatosság.– Amanda… – szóltam.– Mandy rendes. Szép nőstény. De ha harci helyzetbe kerülünk, akkor nem akarom, hogy egy olyan rendszer védje a seggemet, amelyet épp a leggyengébb láncszeme irányít.– Ha majd körbevesz egy seregnyi gyilkos robot, akkor talán…– Persze, az emberek mindig ezt mondják. Egyszerűen nem bízom a robotokban. A géprombolók rendre felemlegetik a számítógépek meghibásodását, és vajon hány véletlen háborútól menekült meg az emberiség csak azért, mert az utolsó szó mindig az emberé volt. Ugyanakkor, és ez egy vicces dolog, komisszár, arról senki sem beszél, hogy mennyi háború robbant ki ugyanezen okból kifolyólag. Még mindig írod azokat a képeslapokat az utókor számára? – Bólintottam, és még csak meg sem rezzentem ezen a kérdésen. Szpindel már csak ilyen volt. – Nos, akkor ezt a beszélgetést nyugodtan ráteheted a következőre. Hátha származik belőle valami jó.Be kell vallanod, tudtad, hogy ez fog történni. Jó tizennyolc hónapja végezted a feladatodat, és el kell ismerni, ez bármilyen mércével is nézve igen szép eredmény. Azonban, szinte szabályszerűen, a szabotőrök sosem futnak be hosszú karriert. Előbb-utóbb mindenkit lekapcsolnak.Nem mindig volt ám így. Volt idő, amikor azt remélhetted, hogy a végén nyugodtan és békésen visszavonulhatsz. Aztán visszahozták a vámpírokat, és ez felborította az erőegyensúlyt. Azok a fattyúk mindig tíz lépéssel előbbre járnak. Nem is csoda, hiszen az emberek levadászása a vérszopó egyik legalapvetőbb képessége.Van ez a sor egy korai szövegkönyvből, nagyon régi, talán még a XX. századból való. Afféle vallásos szöveg – imádság, ha úgy tetszik – azok körében, akik a te szakmádba tartoznak. A vadászok a zsákmányt, az élelmet kergetik, áll a szövegben. A vad az életéért rohan. A tanulság nagyjából az, hogy az űzött vad elmenekülhet a ragadozó elől, mert nagyobb motivációval rendelkezik. Ez talán igaz is volt, amikor még minden arról szólt, hogy ki fut gyorsabban. De most, amikor már a vadászati stratégiák dominálnak, nem igazán állja meg a helyét az állítás. Mindig a vámpírok nyernek.És most elkaptak; lehet, hogy a csapdát a vámpírok állították, de az egyszerű, köpönyegforgató ember volt az, aki működésbe hozta. Hat órája vagy a falhoz kötözve egy névtelen, bejegyzetlen, földalatti büntetés végrehajtó központ valamelyik szobájában, és azt nézed, ahogy ugyanazok az emberek eljátszadoznak az összeesküvő társaddal, a pároddal. Ezek nem hétköznapi játékok. Fogók és izzó vezetékek a játékszerek, illetve olyan testrészek, amelyek nem arra szolgálnak, hogy leválasszák őket a testről. Most már azt kívánod, hogy a szeretőd bárcsak halott lenne, mint az a másik kettő a celládban, akiknek a maradványai szétszórva hevernek a padlón. De nem engedik, hogy ez megtörténjen. Túlságosan is élvezik.Ez a lényeg. Ez nem egy kihallgatás; kevésbé meggyőző módszerek is léteznek arra, hogy megbízható információkat szedjenek ki az emberből. Azok ott csupán néhány szadista hajlamú alak, akiknek hatalom van a kezében, és éppen elütik az időt, miközben te csak annyit tehetsz, hogy sírsz, összeszorítod a szemed, és nyüszítesz, mint valami álatt, holott még egy ujjal sem értek hozzád. Azt kívánod, bárcsak ne téged hagytak volna utoljára, mert pontosan tudod, hogy ez mit jelent.Azonban a kínzóid hirtelen abbahagyják a játékot, és felszegik a fejüket, mintha valamilyen kollektív belső hangra figyelnének. Bizonyára azt mondja nekik, hogy szedjenek le a falról, vigyenek át a másik szobába, és ültessenek le az íróasztal két oldalán álló fotelek egyikébe, mert ez az eljárás – jóval emberségesebb, mint vártad. Azt is gondolhatod, hogy aki ezt a parancsot adta, az még nagyobb hatalom birtokosa és elégedetlen is, mert a kínzóid arcvonásaiból egy csapásra eltűnik az arrogáns és szadista csillogás.Leülsz és vársz. Az asztal lapján halvány, bizarr szimbólumok villódznak, de ez téged egyáltalán nem érdekel, még akkor sem, ha történetesen értenéd őket, ha netalán azok tartalmaznák a vámpírok összes titkát. Az elméd mélyén azon töprengsz, vajon ez a fordulat a reményt jelenti, de valójában nem mered ezt gondolni. Gyűlölöd magad, amiért a saját menekülésedre gondolsz, miközben a barátaid és társaid a fal túloldalán szétszórt maradványai még mindig melegek.Egy ismeretlen katonai egyenruhába öltözött, zömök indián nő lép be a terembe. A haja rövidre nyírva, a torkát egy szerkezet halvány hálójának erezete dereng. Az agyad legalább tíz méter magasnak látja őt, bár némely érzékközpontos kitart amellett, hogy a nő csak átlagos magasságú.A bal melle fölé tűzött névtáblán az áll: Bates. Rangjelzést nem látsz.Bates lenyúl a combjához, és az odaerősített tokból egy fegyvert húz elő. Önkéntelenül is hátrahúzódsz a székben, de a nő nem rád szegezi a fegyvert. Lerakja az asztalra, elérhető közelségbe, és leül veled szemben.Egy mikrohullámú pisztoly; megtöltve és kibiztosítva. A legalacsonyabb fokozatra állítva csupán a bőr leégését, és némi hányingert okoz. A legerősebb fokozaton egy szemvillanás alatt elforralja az agyadat a koponyádból. E kettő között fájdalmat és sérülést okoz, olyat, amilyet csak el tudsz képzelni.A képzeleted ilyen körülmények között túlérzékenységre vált. Csak bambán meredsz a fegyverre, és megpróbálod kitalálni, hogy hol van a csapda elrejtve.– Két barátod meghalt – mondja Bates, mintha te nem nézted volna végig a haláltusájukat. – Végérvényesen.Végérvényesen; remek.– A testüket újjáépíthetnénk, de az agyukat ért károsodás… – Bates megköszörüli a torkát, mintha kényelmetlenül érezné magát; mintha zavarban volna. Meglepően emberi vonás egy szörnyetegtől. – A harmadikat megpróbáljuk megmenteni, de nem ígérhetek semmit.– Információkra van szükségünk – tér a tárgyra.Hát persze. Az előbbi csak pszichológia volt, egy kis puhítás. Bates játssza a jó zsaru szerepét.– Nincs mit mondanom magának – préseled ki magadból; tíz százalék ellenállás, kilencven százalék következtetés, hiszen nem tudtak volna elfogni, ha nem tudtak volna már mindent előre.– Akkor egyezséget kell kötnünk – mondja Bates. – Valahogy közös nevezőre kell jutnunk.Biztos csak tréfál.A hitetlenkedésed nyilván kiült az arcodra, és nem kerüli el Bates figyelmét sem.– Nem vagyok teljesen közönyös. Az én gyomrom sem veszi be a valóság szimulációra való lecserélésének ötletét. Talán van is ok félni. Nem az én problémám, nem az én munkám, csak a véleményem, ami lehet, hogy téves. De ha kinyírjuk egymást, akkor sosem kapunk válaszokat. Az pedig nem hatékony.A barátaid feldarabolt testére nézel. Látod a darabokat a padlón, némelyik talán még él is egy kicsit, és ennek a ribancnak van pofája a hatékonyságról beszélni?– Nem mi kezdtük – mondod.– Nem tudom, és nem is érdekel. Amint mondtam, nem az én feladatom. – Bates a hüvelykujjával a válla felett a háta mögötti ajtó felé bök; nyilván azon keresztül jött be a szobába. – Ott bent – mondja –, vannak azok, akik megölték a barátaidat. Lefegyvereztük őket. Amikor belépsz azon az ajtón, a szobát lekapcsoljuk a rendszerről, és hatvan másodpercig egyetlen kamera sem fogja figyelni. Rajtad kívül senki sem fog felelősségre vonni azért, ami ez idő alatt odabent történik.Ez csak egy trükk. Annak kell lennie.– Mit veszíthetsz? – kérdezi Bates. – Így is azt tehetünk veled, amit csak akarunk. Nincs szükségünk rá, hogy külön okot adj nekünk.Tétovázva elveszed a fegyvert, és Bates nem állít meg.Rájössz, hogy a nőnek igaza van. Az égvilágon semmi vesztenivalód nincs. Felállsz, és hirtelen elpárolog az összes félelmed – a nőre emeled a pisztolyt.– Miért mennék be oda? Itt helyben megölhetnélek.Megvonja a vállát.– Megpróbálhatod. Ha engem kérdezel, akkor csak vesztegeted vele a lehetőségeidet.– Oké. Bemegyek oda, kijövök hatvan másodperc elteltével, és utána mi lesz?– Akkor majd beszélünk.– Mi csak…– Tekintsd ezt a bizalom gesztusának – mondja. – Kárpótlás, ha így jobban tetszik.A közeledtedre az ajtó feltárul, majd bezárul utánad. Ott találod őket, mind a négyet, felsorakoztatva a fel mellett, mint négy keresztre feszített Krisztus. A szemeikben már nincs csillogás. Csak élénk, állati félelem, ahogy a kocka fordult egyet. Amikor belenézel a szemükbe, a Krisztusok közül kettő egyszerűen bevizel.Mennyi van még? Talán ötven másodperc?Nem sok. Kicsivel több idő alatt annyi mindent megtehetnél. De ez is elég lesz, hiszen nem akarod elherdálni ennek a Bates nevű nőnek a jóindulatát.Mert talán ő az utolsó, akivel egyezséget köthetsz.Nyilvánvalóan nem adod meg a bosszú lehetőségét holmi jöttment terrorista picsának, akinek mellesleg száznál is több skalp szárad a lelkén.Ugyanakkor, az eredményeket nem lehetett vitatni – egy kialkudott tűzszünet a földteke harmadik legnagyobb terrorista szervezetével. Az érintett területeken azon nyomban negyvenhat százalékkal esett a terrorista cselekmények száma. Feltétel nélküli törlése jó néhány már futó akciónak, amelyek komolyan veszélyeztettek volna három katakombát, és a teljesen elpusztították volna a duluthi (9) főhadiszállást. Mindez csupán azért, mert Amanda Bates hadnagy – a parancsát az érzései alapján átértelmezve – az empátiát vetette be katonai stratégia gyanántEz az ellenséggel való együttműködés volt, árulás, a rang és minden más elárulása. Diplomaták és politikusok asztala volt ez a fajta cselekedet, nem a katonáké.És mégis, az eredmények számítottak csak.Minden ott volt az aktában – kezdeményezés, kreativitás, és az akarat, hogy mindenáron sikert érjen el az ember bármilyen eszközzel, bármi áron. Az ilyen hajlamot meg kellett büntetni, vagy elég lett volna egy figyelmeztetés is. A vita talán az idők végezetéig húzódott volna, ha az ügy nem szivárog ki, ám megtörtént, és a tábornokoknak máris egy hőssel kellett kezdeniük valamit.A hadbírósági tárgyalása során Bates halálos ítélete egy ponton rehabilitációvá változott át, és a kérdés már csak az volt, hogy ezt kényszermunkán, vagy az Akadémián kell letöltenie. Végül kiderült, hogy a Leavenworth (10) mindkettőt kínálja; a kebelére ölelte, és előléptetést helyezett kilátásba, hacsak bele nem hal. Aztán három évvel később Bates őrnagy már a csillagok felé tartott, ahol azt mondta…Áttörünk, és behatolunk, Siri…Nem Szpindel volt az első, akiben kétségek ébredtek. A többiek fejében is megfordult, hogy Bates jelenléte vajon milyen mértékben köszönhető a képzettségének, és mennyiben a nem megfelelő viselkedésének. Nekem, természetesen, nem volt vélemény ezzel kapcsolatban, de azt láttam, hogy miként sújthat le váratlanul, mint valami kétélű penge.Amikor a világ sorsa forog kockán, kénytelen vagy rajta tartani a szemed azokon, akiknek az életében történt kulcsfontosságú momentum arról szól, hogy kokettál az ellenséggel.
12/13 rész
