Bólintottam.– Tíz fej többet ér, mint egy.– Az egyesülés feltehetően nem túl régen következett be. Sok szakértő úgy gondolja, hogy a megfelelő körülmények között az ember most is képes… részekre bomlani.– Ó, hogyne, hiszen te vagy az élő példa.Megrázta a fejét.– Én most nem az agy fizikai szétválasztásáról beszélek. Természetesen arra is megvan a lehetőség, de elméletileg nincs is szükség sebészeti beavatkozásra. Az egyszerű stressz is kiválthatja a szétválást, feltéve, hogy elég erőteljes. Ha például a gyerekkor egy korai szakaszában éri az embert.– Valóban?– Nos, elméletben – vallotta be James, aztán hirtelen Sascha került előtérbe, és ő folytatta. – Elmélet, a lószart. Dokumentált eseteket tartanak nyilván már legalább ötven éve.– Valóban? – ismételtem meg a kérdést, és ellenálltam a kísértésnek, hogy utánanézzek a belső rendszeren; a távolba révedő tekintet árulkodó lett volna. – Ezt nem tudtam.– Ami azt illeti, egyáltalán nem arról van szó, mint amiről manapság beszélnek. Korábban e téren a tudósok lófaszt se tudtak a több személyiségről; rendellenességnek nevezték, és úgy kezelték, mint valami fertőzést. Úgy gondolták az a megfelelő gyógymód, ha megtartanak egy személyiséget, és a többit meggyilkolják. Persze ők nem ezt a kifejezést használták rá. Azt mondták, ez az egyesítés, vagy valami hasonló hangzatos szarság. Annak idején ezt csinálták: létrehoztak más személyeket, hogy azok elnyeljék a fájdalmakat és a szenvedést, aztán egyszerűen megszabadultak tőlük, ha már nem volt rájuk szükség.Nem azzal a tónussal beszélt, amire egy ismerkedési esten számítottunk volna. James aztán nyugodtan visszasüllyedt a vezetőülésbe, és a társalgás lassan áttért a megszokott kerékvágásba.Sem akkor, sem azóta nem hallottam, hogy a Banda bármelyik tagja is úgy nevezte volna magát, hogy alteregó. Teljesen ártalmatlanul hangzott, amikor Szpindel ezt a kifejezést használta. Kíváncsi voltam, vajon miért vették ekkora sértésnek, és most, ahogy a bevetés előtti perceket a sátramban lebegve próbáltam elütni, volt időm kutatni egy keveset, anélkül, hogy bárki is látta volna a felakadó tekintetemet.A Konszenzus adatai szerint az alteregó kifejezés már több mint száz éve létezett. Sascha igazat mondott; volt idő, amikor a többszemélyiségűséget MPD-nek (1) nevezték, azaz rendellenességnek tartották, nem pedig egy állapotnak, és sosem idézték elő mesterségesen, vagy szándékosan. Az akkori szakértők úgy vélték, hogy a több személyiség jelensége véletlenszerűen alakult ki, jobbára nagyon erőteljes sokkhatások, vagy gyermekkori lelki sérülések hatására – az így kialakult személyiségek arra szolgáltak, hogy elszenvedjék a sérüléseket, miközben a tényleges személyiség elrejtőzik az agy egy biztonságos szegletében. Túlélési stratégia és önfeláldozási szertartás is volt ez egyben – a tehetetlen lélek feldarabolta magát, létrehozva önmaga reszkető töredékeit, abban reménykedve, hogy az anyának és apának nevezett bosszúálló istenek nem lesznek túlságosan telhetetlenek.Egyiket sem tartották valóságosnak, derült ki. Legalábbis egyikről sem bizonyították. Abban az időben még a hozzáértők sem voltak többek rögtönzött rituálékat eltáncoló kuruzslóknál, akik próbálkoztak mindenfélével – súlyos kérdésekkel és kimondatlan tanácsokkal teli beszélgetésekkel, amik leginkább a felöklendezett gyermekkorok emlékeiben vájkáló vadászatokra hasonlítottak. Aztán, ha a varázsdobok és csörgők nem segítettek, jött egy adag haloperidol (2). Az emberi elme feltérképezésére használt technológia sem volt túl előrehaladott állapotban, az elme befolyásolásáról nem is beszélve. Így a terapeuták és a pszichiáterek csak bökdösték az áldozataikat, és mindenféle neveket alkottak azon jelenségek számára, amelyeket nem értettek meg, aztán kedvükre vitáztak az olyan nagy öregek sírjai felett, mint Freud vagy Klein. Mindent elkövettek annak érdekében, hogy tudósoknak tűnjenek.Ám elkerülhetetlenül a tudomány volt az, amely végül a vesztüket okozta – az MPD-t már a jóval a szinaptikus újrahangolás előtt szinte teljesen elfelejtették. Azonban az alteregó egy abból a korból származó szó volt, és a hozzátapadt jelentések megmaradtak. Azok között, akik még emlékeztek a régi történetekre, az alterego az árulás és az emberi áldozat kódszava volt. Az alteregó azt jelentette, ágyútöltelék.Ahogy beleképzeltem magam a Banda helyzetébe, értettem, hogy Sascha miért ragaszkodott ehhez a mítoszhoz, és azt is értettem, Susan miért engedte neki. Végeredményben nem volt semmi valószínűtlen az elméletben, ezt a Banda létezése is bizonyította. Amikor lehámoznak egy már létező entitásról, a semmiből gyúrnak bele a felnőtt létbe – egy személy apró töredéke, amely még egy saját testtel sem rendelkezik –, akkor egy bizonyos fokú düh teljességgel megbocsátható. Persze mind egyenlők vagytok, mind együtt vagytok. Egyik személyiség sem jobb a másiknál. És továbbra is Susan az egyetlen közülük, aki rendelkezik vezetéknévvel.Jobb volt ezt a haragot régi, vélt vagy valós, sérelmeken kitölteni, mint olyanokra kivetíteni, akikkel ugyanazt a testet birtokolják.Azonban észrevettem valami mást is. Az alattunk úszó behemót folyamatos növekedéséről tudósító képernyők és számsorok össztüzében nemcsak arra jöttem rá, miért akadt ki Sascha a szó hallatán, hanem azt is megértettem, hogy Szpindel – kétség kívül nem tudatosan – miért ezt a kifejezést használta.Amennyire meg tudtam állapítani, a Theseus fedélzetén mindenki egy alteregó volt.Mi viszont ott zsúfolódtunk a járműben, bebugyolálva a szabvány űrruhába, teletömve védőrétegekkel, s feltehetően úgy festettünk, mint múlt századi mélytengeri búvárok. A ruha most egyensúlyban volt – túl sok védőréteg rosszabb lett volna, mintha egyáltalán nem kerül rá semmi. Az csak szétaprózta volna az elsődleges részecskéket, s kétszer annyi, nem kevésbé veszélyes másodlagos részecske bombázta volna a testünket. Néha el kell fogadni egy mérsékelt kockázatot, az egyetlen megoldás az volt, hogy bebugyoláltuk magunkat ólomba, mint egy bogár.Hat órával azután indultunk, hogy a legközelebb voltunk az idegenhez. A Scylla úgy rohant előre, mint egy lelkes gyermek, amely végre elszakadhat egy kis időre a szüleitől. Azonban körülöttem egyáltalán nem tapasztaltam a lelkesedést, egy kivételtől eltekintve – a Négyek Bandája szinte ragyogott az űrruha sisakja mögött.– Izgatott vagy? – kérdeztem.– Hogy a picsába ne – felelte Sascha. – Terepmunka, Keeton. Az első kapcsolat.– Mi van, ha nincs ott senki? Mi van, ha viszont igen, és egyáltalán nem kedvelnek minket?– Az még jobb. Úgy tudjuk megvizsgálni azt a helyet, hogy az őrszemeik nem leskelődnek a vállunk felett.Azon töprengtem, hogy vajon a Banda többi tagja is így gondolta-e. Egészen biztos voltam benne, hogy Michelle nem ezen a véleményen volt.A Scylla összes nyílása le volt fedve. Kifelé semmit sem lehetett látni, odabent pedig csak robotok, testek, és a tompa árnyék vetült a sisakom kijelzőjére. Azonban szinte éreztem, ahogy a radioaktív sugárzás úgy hatol át a páncélzatunkon, mintha az csupán papír zsebkendő lett volna. Éreztem a Rorschach mágneses mezejének göröngyös dombjait és mélyedéseit. Érezte, ahogy a Rorschach maga egyre közelebb ér hozzánk – egy tűzben elégett idegen erdő elszenesedett maradványa, amely inkább volt valami természetes, mint mesterséges képződmény. Elképzeltem a szerteágazó nyúlványok között cikázó elektromos kisüléseket. Elképzeltem, amint az egyik útjába kerülünk.Miféle teremtmények választanak egy ilyen helyet otthonuknak?– Valóban úgy gondolod, hogy megtaláljuk a közös hangot – mondtam.James megvonta a vállát, de a mozdulat szinte teljesen elveszett az űrruha alatt. – Elsőre talán nem. Talán nem jó irányból közelítettünk az elején, ezért át kell verekednünk magunkat sok félreértésen. Végül azonban ki fogjuk ismerni egymást.Úgy gondolta, megválaszolta a kérdésemet.A jármű megbillent, és mi egymásnak ütköztünk, mint a tekebábuk. Harminc másodpercnyi manőverezés után a hajónk végül megállapodott. A sisak kijelzőjén vidám, kék és zöld animáció villant fel; a jármű dokkoló része áthatolt azon a hártyán, amely a Rorschach belsejébe vezető felfújható folyosót zárta el. Még ha csak egy rajzos jelenet is volt, végtelenül pornográfnak tűnt.Bates a légzsiliphez ment, és hátracsúsztatta a belső ajtót.– Mindenki bukjon le!Létfenntartó berendezésekkel és védőrétegekkel megtömve ez egyáltalán nem volt könnyű mozdulat. A sisakok megbillentek, és összekoccantak. A robotok, amelyek úgy lebegtek felettünk, mint hatalmas és halálos csótányok, életre keltek, és leváltak a mennyezetről. Elvonultak a szűkös térben, biccentettek az úrnőjüknek, aztán elhagyták a helyet.Bates lezárta a belső tolóajtót. A zár körbefordult, aztán egy üres terembe vezető ajtó tárult fel. A robotok türelmesen várakoztak a folyosón. Semmi sem ugrott rájuk. Bates követte őket.Szinte egy örökkévalóság volt, mire megkaptuk az első képeket. Az átviteli sebesség minimális volt, a bitek csak csörgedeztek. A hang viszont elég könnyedén áramlott oda-vissza.– Eddig semmi meglepetés – jelentette Bates eltorzított, remegő hangja.Az élőképet azonban sokkal többre értékeltük volna, mint bármennyi szót. Ott; a hátul haladó robot szemein keresztül láthattuk az előtte haladó robot mozdulatlan, szemcsés, fekete-fehér képét. Egy képeslap volt a múltból – a kép hanggá változott, a metán vaskos, ügyetlen vibrációi a hajótesten. Hosszú másodpercekig tartott, mire minden egyes állókép összeállt a kijelzőn; láttuk, ahogy a robotok leereszkednek a vájatba, egyenesen bele a Rorschach bélrendszerébe, egy szisztematikusan növekvő, kísérteties és ellenséges barlangrendszerbe. Minden kép bal alsó sarkában megjelentek a Tesla értékek, és az időpont.Ha nem bízol az elektromágnesen spektrumban, akkor sok mindenről le kell mondanod.– Jónak tűnik – közölte Bates. – Bemegyek.Egy barátságosabb univerzumban gépek vonultak volna végig ezen a bizarr sugárúton, és tökéletes felbontású, kristálytiszta képeket közvetítettek volna. Szpindel és a Banda kávét szürcsölgettek volna a hajó irányító szobájában, utasítva a robotokat, hogy miből vegyenek mintát, és miről készítsenek közeli felvételeket. Egy barátságosabb univerzumban nekem nem is kellett volna ott lennem.A következő képen Bates jelent meg, amint előbukkant abból a fekélyből. Rögtön utána háttal látszódott, amint feltérképezte a környezetet. Aztán egyenesen ránk bámult.– Ó, minden rendben – mondta. – Gyertek… le ide…– Csak ne olyan gyorsan – mondta Szpindel. – Hogy érzed magad?– Jól. Egy kicsit furcsán, de…– Furcsán? Hogy érted ezt?A sugárzásfertőzés elsődleges tünete a hányinger volt, de hacsak nem vétettünk komoly hibát a számításaink során, akkor még legalább egy-két óránk volt a tünetek első jelentkezéséig. Azon túl mindannyian halálos adagot szenvedtünk volna el a sugárzásból.– Enyhe szédülés – jelentette Bates. – Egy kicsit kísérteties itt lenn, de… azt hiszem, ez Grey-szindróma. Elviselhető.A Bandára néztem, a Banda Szpindelre. Ő csak megvonta a vállát.– Nem lesz ennél jobb – hallatszott Bates hangja. – Az óra… az óra ketyeg, emberek. Gyertek le!Megtettük.Elátkozott.Bár a falak nem mozdultak, mégis megtették – az ember szeme sarkában ott volt az a bizarr érzés, hogy valami mindig mozog. Az állandó érzés, hogy valaki mindig figyel, a gonosz és idegen megfigyelők jelenlétének rémisztő bizonyossága. Több alkalommal is megfordultam, hátha megpillanthatom e fantomok egyikét. De minden alkalommal csak a folyosón lebegő, félig vak robotok egyike, vagy valamelyik tágra nyílt szemű, reszkető társam bámult vissza rám. A furcsán csillogó, fekete, lávaszerű falakban rejtőző szemek valahogy mindig egy pillanattal korábban záródtak le. A lámpáink fénye nagyjából húszméternyire szorította vissza a sötétséget minden irányban, azon túl köd és árnyék kavargott. És a hangok – a Rorschach úgy nyikorgott körülöttünk, mint egy jégben rekedt ősi fa tákolmány. Az elektromosság úgy sziszegett, mint egy csörgőkígyó.Azt mondogatod magadban, hogy ez csak jobbára képzelgés. Emlékezteted magad arra, hogy ez az egész dokumentumokkal alátámasztható, a hús és a mágneses tér túlzott közelségének elkerülhetetlen következménye. Nagy energiájú mezők csalogatják elő a szellemeket és a homályos árnyakat a homloklebenyből, dermesztő rettegést hoznak a felszínre a középagyból, hogy elárasszák vele a tudatot. Szórakoznak a motoros idegekkel, és minden idegszálat arra ösztökélnek, hogy úgy énekeljenek, mint törékeny kristályok.Energiaképződmények. Csupán erről van szó. Ezt mondogatod magadban, olyan sokszor, hogy idővel elveszti a valós értelmét, és visszasüllyed monoton varázsszóvá, amellyel megpróbálod távol tartani a gonosz szellemeket. Hiszen nem valósak, sem a sisakodon kívül sustorgó hangok, se azok az árnyak, amelyek ott suhannak el a szemed sarkában. Mindez csak az elme szüleménye, ugyanaz a különös köd, amely annak idején meggyőzte az embereket arról, hogy szellemeket látnak, idegen lények rabolják el őket, vagy megkísértik őket olyan lények, mint például… a vámpírok… És ekkor eszedbe jut, hogy vajon Sarasti valóban ott maradt a hajó fedélzetén, vagy egész idő alatt itt rejtőzött, rád várva…– Egy újabb hullám – figyelmeztetett Bates, és a sisak kijelzőjén máris pörögni kezdtek a számok. – Készüljetek!Épp a Faraday-harangot állítottam fel. Legalábbis próbáltam. Elég egyszerű műveletnek kellett volna lennie; a fő horgonyvezetéket már végigvezettem a folyosó kezdetétől a közepén lebegő petyhüdt zsákig. Azon voltam, hogy – igen, volt ott valami… Valahogy középen akartam tartani a harangot. A fal úgy csillogott a sisakra szerelt lámpa fényében, mint a nedves agyag. Az elmémben sátáni rúnák képe ragyogott.Belevágtam a kötél tartóját a falba. Megesküdtem volna rá, hogy mintha az elhúzódott volna. Kilőttem a rögzítőpisztolyt, és elindultam vissza a folyosó közepe felé.– Itt vannak – suttogta James.Valami tényleg ott volt. Éreztem, hogy mindig ott van mögöttem, de sosem láttam, bármerre is fordultam. Éreztem a látóteremből rendszeresen kisuhanó hatalmas, morgó sötétséget, azt a ragadozó szájat, amely olyan széles volt, mint a folyosó maga. Most már bármelyik pillanatban megiramodhatott felénk, hogy elképzelhetetlen gyorsasággal bekebelezzen minket.– Ezek… csodálatosak – mondta Bates.A hangjából semmi félelem nem érződött. Inkább le volt nyűgözve.– Mi? Hol? – Bates folyamatosan forgott, megpróbálta egyszerre belátni a kör mind a háromszázhatvan fokát. Az irányítása alatt álló robotok nyugtalanul mozogtak körülötte, mintegy páncélozott zárójelet vonva köré, elzárva őt a folyosó mindkét irányától. – Mit látsz?– Nem ott kint. Itt bent. Mindenhol. Hát nem látod?– Én semmit sem látok – mondta Szpindel remegő hangon.– Az elektromágnesen mezőben vannak – magyarázta James. – Így kommunikálnak. Ez az egész szerkezet tele van beszéddel, ez…– Nem látok semmit – ismételte Szpindel. A lélegzete hangos és kapkodó volt a rádión keresztül. – Megvakultam.– Francba! – Bates ott termett Szpindel mellett. – Hogy lehet… A sugárzás…– Nem… Nem hiszem, hogy ez annak a hatása.Kilenc Tesla, és a szellemek ott voltak mindenhol. Aszfalt és lonc illatát éreztem.– Keeton! – szólt Bates. – Itt vagy még?– I-igen…De csak alig. Ott voltam megint a harangnál, a kezem a kioldó zsinóron. Megpróbáltam nem törődni azzal, hogy valami a vállamon kopogtatott.– Hagyd azt! Vigyük ki innen!– Nem! – Szpindel tehetetlenül lebegett a járatban, a pisztolya a tokjában verdesett. – Ne! Dobjatok ide valamit!– Mi?Csak a fejedben vannak! Csak a fejedben…– Dobj ide valamit! Akármit!Bates habozott.– Azt mondtad, hogy megva…– Csak dobd már!Bates levett az övéről egy tartalék energiatelepet, és elhajította. Szpindel kinyúlt, de elügyetlenkedte. Az akkumulátor kicsúszott a kezéből, és nekipattant a falnak.– Minden rendben lesz – nyögte. – Csak vigyetek be a sátorba.Megrántottam a zsinórt, és a harang hirtelen felfúvódott, mint egy hatalmas acél mályvacukor.– Mindenki befelé!Bates egyik kezével megragadta a pisztolyát, a másikkal meg Szpindelt, aztán átlökte nekem, miközben egy érzékelő műszert nyomott a sátor külső burkára. Úgy húztam félre a harang bejáratát, mintha egy darab vart kapartam volna le egy sebről. – Befelé! James! Gyere ide!Átlöktem Szpindelt a membránon, amely érzékien szétnyílt előtte, és végigsimított minden egyes porcikáján, ahogy lassan bemászott.– James! Mi lesz…– Szedjétek le rólam! – Durva hang, nyers és rémült, és egyben félelmetes is. Annyira férfias, amennyire egy nőtől telik. Most Cruncher uralta a testet. – Szedjétek le rólam!Odanéztem. Susan James teste lassan bukfencezett a folyosón, és mindkét kezével a jobb lábát markolta.– James! – Bates odalavírozott a másik nőhöz. – Keeton! Gyere, segíts! – A karjánál ragadta meg a Bandát. – Cruncher? Mi a baj?– Ez! Vak vagy? – Amikor csatlakoztam hozzájuk, akkor vettem csak észre, hogy nem egyszerűen megmarkolta a lábát, hanem szabályosan rángatta. Le akarta tépni.Valami hisztérikusan nevetett a sisakom belsejében.– Fogd meg a karját – mondta nekem Bates, aztán megragadta Cruncher jobbját, és megpróbálta lefejteni az ujjait a lábáról. – Cruncher, engedd el! Most!– Szedjétek le rólam!– Ez a te lábad, Cruncher!Birkózva közeledtünk a harang felé.– Dehogy az enyém! Csak nézd meg, hogy lenne az enyém… Ez halott. Hozzám tapadt…Már majdnem ott voltunk.– Cruncher, figyelj! – csattant fel Bates. – Hallasz? Figyelj…– Szedd már le!Nagy nehezem betuszkoltuk a Bandát a sátorba. Bates arrébb húzódott, ahogy bevetődtem én is. Elképesztő volt, ahogy összetartotta a helyzetet. Valahogy távol tartotta a démonokat, és úgy terelt minket be a menedékbe, mint ahogy a juhászkutyák a nyájat a vihar közeledtével. Ott volt, amikor…Azonban nem jött be a sátorba utánunk. Nem is volt ott. Megfordultam, és láttam, hogy a teste ott lebegett a sátor előtt, az egyik kesztyűs keze az ajtó szélét markolta, de még a ruháját borító megannyi kapton (3), kromel (4), és polikarbonát (5) rétegen keresztül is, a sisakján tükröződő, torz fények takarásában is láttam, hogy valami nem volt rendben. Minden vonás, ami ő volt, egyszerűen eltűnt.Az ott kint nem lehetett Amanda Bates. Amit láttam, az nem volt több egy rezzenéstelen próbababánál.– Amanda? – hebegte mögöttem a Banda, kissé hisztérikusan.– Mi történik? – kérdezte Szpindel.– Én itt maradok kint – mondta Bates. A hangjából semmit sem lehetett megállapítani. – Úgyis halott vagyok.– Mi? – értetlenkedett Szpindel. – Biztos az leszel, ha…– Hagyjatok itt – jelentette ki Bates. – Ez parancs.Aztán ránk zárta a harangot.Úgy nevezte, makramé (6) – egy kiinduló idegszál, zuhatagszerű hatások, a kritikus idegdúcok összefonása. Míg én olvastam az emberi testből, addig Chelsea megváltoztatta azt – megtalálta a kritikus idegi pontokat, és megbolygatta őket, mintha egy kavicsot dobott volna az emlékek állóvizébe, aztán figyelte, ahogy a tajtékok lassan hatalmas zuhataggá növekednek a psziché vízesésében. Képes volt boldogságot előidézni annyi idő alatt, ami egy szendvics elkészítéséhez kell, akár az ebédidő alatt képes volt megbékéltetni az embert az egész gyerekkorával.Mint az emberi találmányok többsége, ez is megtanult nélküle működni. Az emberi természet kezdett olyanná válni, mint egy gyártósor, és maga az emberiség a gyártóból eltolódott a termék irányába. De mégis. Számomra Chelsea képességei új megvilágításba helyeztek egy különös, régi világot – elmék kivágása és beillesztése nem egy absztrakt társadalom jobbá tétele érdekében történt, hanem pusztán az egyén önös érdekeiért.– Had adjam meg neked a boldogság ajándékát – mondta.– Már így is elég boldog vagyok.– Még boldogabbá teszlek. ÁVV.– Micsoda?– Átmeneti viselkedési változtatás.– Engem már elégszer megváltoztattak. Megváltoztatsz még egy szinapszist, és talán egy teljesen új személlyé válok.– Ez nevetséges, és ezt te is tudod. Vagy azt gondolod, hogy minden megszerzett tapasztalattal egy másik emberré válsz?Ezen elgondolkodtam.– Talán igen.De Chelsea nem engedett, és még a legerősebb boldogság ellenes érvelés is felesleges lett volna; így az egyik délután Chelsea a szekrényeiben turkált, és előhúzott egy hajhálót, amely szürke, zselés tapadókorongokkal volt tele. A háló egy szupravezető pókháló volt, olyan puha, mint a köd, hogy letapogassa az elme ismert tartományait. A korongok kerámia mágnesek voltak. Chelsea érzékelői egy berendezéshez voltak kötve, ez játszotta át az interferencia mintákat.– Régen akkora gépre volt szükség csak a mágnesek tárolásához, mint egy fürdőszoba. – Hanyatt döntött a kanapén, és kiterítette a hálót a fejemen. – Egy ilyen hordozható felszereléssel, mint ez, nem lehet csodát tenni. Találhatunk néhány pontot, és akár meg is bolygathatjuk őket, ha szükséges, azonban a TMS (7) hatása csak átmeneti, egy idő után megszűnik. Maradandó hatások eléréséhez már a klinikára kell mennünk. – És pontosan mit keresünk? Elfojtott emlékeket?– Nem, olyanok nincsenek. – Rám mosolygott, kivillantva a fogait. – Csak olyan emlékek léteznek, amelyeket szándékosan figyelmen kívül hagyunk, ha érted, mire gondolok.– Azt hittem, ez a boldogság ajándéka. Miért…A mutatóujja hegyével megérintette az ajkaimat.– Hiszed, vagy sem, kicsi hattyú, az emberek néha döntenek úgy, hogy figyelmen kívül hagyják még a jó emlékeket is. Az olyanokat, mint, lássuk csak… például, ha élveztek valamit, amiről azt gondolják, hogy nem lett volna szabad. Vagy… – mondta, és megcsókolta a homlokomat –, vagy, ha nem gondolják azt, hogy megérdemelnek egy kis boldogságot.– Vagyis mit keressük?– Nem tudom. Majd, ha megtaláltuk, megmondom. Hunyd le a szemed!Egy halk zümmögést hallottam a fülemben. Chelsea hangja vezetett át a sötétségen.– Nos, ne feledd, hogy az emlékek nem könyvtári archívumok, hanem… improvizációk, tényleg. Sok minden, amit egy bizonyos eseménnyel kapcsolsz össze, akár ténylegesen tévesek lehetnek, függetlenül attól, hogy milyen tisztán emlékszel rájuk. Az agynak megvan az a vicces szokása, hogy képeket állít össze. Részleteket ad hozzá a tényekhez. De ez nem azt jelenti, hogy a te emlékeid nem valódiak, rendben? Becsületes tükröződési annak, hogy te miként láttad a világot, és mindegyik átalakult azzá, ahogy látod. De ezek nem fényképek. Sokkal inkább impresszionista festményekhez hasonlítanak. Oké?– Oké.– Ó, igen – mondta. – Még valami.– Mi?– Mindegy. Csak lássuk, mi történik akkor, ha…Hirtelen tíz éves voltam, korán hazaértem, bementem a konyhába, ahol vaj és pirított fokhagyma illata lengedezett a levegőben. Apa és Helen a szomszédos szobában veszekedtek. A szemetes fedele nyitva volt, és ez néha elég volt ahhoz, hogy Helen kiboruljon. Most azonban egészen más miatt vitatkoztak – hallottam, amint Helen azt mondja, hogy ő csak a legjobbat akarja mindahányunknak, mire Apa azt felelte, hogy vannak határok, és ezt a dolgot nem így kell megközelíteni. Aztán Helen azt mondta: „Te nem tudod, hogy ez milyen, hiszen alig találkozol vele.” Ebből tudtam, hogy miattam veszekednek. Ám ez valójában nem volt túl szokatlan.Ami viszont megrémített, hogy most először Apa nem adta meg magát, és belement a vitába.– Ilyesmit nem kényszeríthetsz rá valakire. Különösen akkor, ha nem tudsz róla semmit.Az apám sosem ordított – a hangja halk és nyugodt volt, mint mindig, azonban most érezhetően hűvösebbnek és keményebbnek hatott.– Ez baromság – mondta Helen. – A szülők mindig meghozzák a döntéseket a gyermekeik helyett, az ő érdekükben, különösen akkor, ha orvosi eset…– De ez nem orvosi eset. – Apám hangja erősödött. – Ez…– Nem orvosi eset? Ez a tagadás egy még magasabb szintje a részedről. Kivágták az agyának a felét, ha nem vetted volna észre! Gondolod, hogy képes egy ilyen traumából segítség nélkül felépülni? Ez megint az apád által hangoztatott kemény szeretet módszere? Miért nem tagadod meg tőle az ételt meg a vizet, ha már itt tartunk?– Ha gyógyszerre volna szüksége, akkor felírták volna neki.Mondta a gyógyszer nevét is, de egész beleborzongtam az ismeretlen szóba. Valami kicsi és fehér hívogatott a nyitott szemetesvödör felől.– Jim, térj észhez! Olyan távoli, alig szól hozzám.– Azt mondták, időbe fog telni.– De két évig? Azzal nem ártunk senkinek, ha besegítünk egy kicsit a természetes folyamatokba, még a feketepiac sem jött szóba. Az isten szerelmére, ezen már túl vagyunk!– Nem ez a lényeg.Egy üres tablettás üveg. Ezt dobta ki az egyikük, mielőtt elfelejtette lezárni a kuka fedelét. Kivettem a szemét közül, és megnéztem.– Talán az a lényeg, hogy valaki, aki egy évből alig három hónapot tölt itthon, megpróbál ítélkezni a gyereknevelési módszereim felett! Ha azt akarod, hogy legyen szavad a gyereknevelésben, akkor előbb bizonyítsd, hogy képes vagy kivenni belőle a részedet. Amíg ez nem történik meg, addig elmehetsz a picsába!– Nem fogod még egyszer beletömni azt a sok szart a fiamba! – mondta az apám.Hirtelen a beszéd abbamaradt, és csak halk, fuldokló hangok szűrődtek ki. Belestem az ajtófélfa mellett.Az apám Helen torkát szorongatta.– Azt hiszem – morogta –, ha szükséges, meg tudom akadályozni, hogy bármit is tegyél Sirivel. És azt hiszem, ezzel te is tisztában vagy.Ekkor észrevett. Aztán elvette a kezét az anyám nyakáról, de az arcáról semmit sem lehetett leolvasni.Anyámén viszont félreérthetetlenül virított a diadal.– Ó, istenem, nagyon sajnálom – mondta, és megfogta a kezem.– Te… Te is láttad?– Nem, természetesen nem. Nem tudok olvasni a gondolatokban. De nyilvánvalóan, a felidézett emlék nem lehetett kellemes.– Nem volt annyira rossz.Éles, testetlen fájdalmat éreztem a közelben, mintha egy tintafoltot vettem volna észre egy fehér abroszon. Egy pillanattal később rájöttem, mi az – beleharaptam az ajkamba. Chelsea végigsimított a karomon.– Nagyon kiborultál. Az idegeid… Jól vagy?– Persze, nem nagy ügy. – Sós íz. – Valami azonban kíváncsivá tett.– Micsoda?– Miért csináltad ezt velem?– Mert így megszabadulhatsz tőlük, Cygnus. Ez az egésznek a lényege. Bármi is volt az, bármit is gyűlöltél benne, most már tudjuk, mi volt az. Visszamehetünk, és elfojthatjuk, úgy, mint most. Vagy eltávolíthatjuk örökre is, ha ezt szeretnéd. Csak tedd vissza a sisakot, és…Átölelt, és közelebb húzott magához. Homokillat és izzadtságszag áradt felőle. Szerettem az illatát. Egy pillanatig biztonságban éreztem magam. Egy pillanatig úgy éreztem, hogy a talaj nem csúszhat ki a lábam alól. Amikor Chelsea társaságában voltam, valahogy úgy éreztem, számítok.Azt akartam, hogy az idők végezetéig öleljen át.– Azt hiszem, nem – mondtam.– Nem? – Pislogott egyet, és rám bámult. – Miért nem?Megvontam a vállát.– Tudod, hogy mit mondanak azokról az emberekről, akik nem emlékeznek a múltjukra.
11/13 rész
