Helentől viszont nem akartam elköszönni. Nem akartam visszamenni oda. Az volt a probléma, hogy nem is kellett. Nem maradt olyan hely a világban, ahol egy hegy ne tudott volna felkerekedni, és odamenni Mohamedhez. A menny csupán egy külvárosa volt a világméretű falunak, és ez a falu nem hagyott számomra kifogásokat.Egyenesen az otthonomból kapcsolódtam rá. Az új beültetéseim – küldetés-specifikus dolgok, amelyeket épp az előző héten illesztettek a fejembe – megérintették a nooszférát, és bekopogtattak a Mennyország kapuján. Néhány szelíd lélek fogadott, aztán eltűntek a szemem elől.Odabent voltam.Ez nem valami előszoba, vagy fogadóterem volt. A Mennyországot nem a hétköznapi látogatók kívánsága szerint alakították ki; bármilyen paradicsomi hely, amelyben a hús-vér ember otthon érezhette volna magát, az elképzelhetetlenül közönséges lett volna az egyébként ott élő, testetlen lelkek számára. Természetesen semmi oka nem volt annak, hogy egy látogató és egy helybéli ugyanazt a nézőpontot ossza. Akármilyen hagyományos nézetet alkalmazhattam volna, ha akartam volna, hogy olyan formában táruljon elém a hely, amilyenben éppen a kedvem szerint elképzelem. Kivéve az Eltávozottakat, természetesen. Ez volt a Túlvilág egyik jellemzője: csak ők dönthették el, milyen arcot láttatnak mások felé.Azonban annak a dolognak, amivé az anyám vált, nem volt arca, és én sem akartam semmiféle maszk mögé rejtőzve a színe elé állni.– Helló, Helen.– Siri! Milyen csodás meglepetés!Egy absztrakt műbe beleszőtt másik absztrakt alkotás leképeződésének tűnt az alakja – ragyogó panelek tucatjainak lehetetlen összefonódása, mintha egy füstüveg tábla darabjait egyenként lángra lobbantottak és életre keltettek volna. Úgy kavargott előttem, mint egy halraj a tó vizében. Csupa fény volt, sarkok és szögek, mint valami háromdimenziós Escher-lehetetlenség (1). És mégis, valahol mégis felismertem őt ebben a jelenségben. A Mennyország egy álom volt, és csak az ébredéskor döbbent rá az ember, hogy azok az alakok, akikkel az ott töltött idő alatt találkozott, egyáltalán nem hasonlítottak a valós mivoltukra.Azonban volt valami ismerős ebben az egész különös látomásban. Ez a világ, amelyben anyám létezett, fahéj illatú volt.Elvonatkoztattam a ragyogó alakzattól, és megpróbáltam elképzelni, ahogy a teste egy tápoldattal teli kádban fekszik, valahol mélyen a föld alatt.– Hogy vagy? – kérdeztem.– Jól, nagyon jól. Persze, időbe telik, mire hozzászokom a tudathoz, hogy az elmém többé már nem teljesen az én elmém. – A Mennyország nemcsak megtöltötte az agyat, de el is vett belőle, hiszen a parlagon heverő szinapszisok energiáiból tartotta fenn a saját rendszerét. – Neked is be kell ide költöznöd, minél előbb, annál jobb. Soha nem jutna eszedbe többé, hogy elmenj!– Épp erre készülök, elmegyek – mondtam. – Holnap kihajózunk.– Kihajóztok?– A Kuiper-öv felé. Tudod, a Szentjánosbogarak.– Ó, igen. Azt hiszem, hallottam valami erről. Ami azt illeti, nem kapunk túl sok hírt a kinti világról.– Nem érdekes, csak arra gondoltam, beugrom, hogy elköszönjek.– Örülök, hogy megtetted. Reméltem, hogy anélkül is találkozhatom veled.– Mi nélkül?– Tudod; anélkül, hogy apád hallgatózna.Már megint…– Apa bevetésen van, Helen. Bolygóközi konfliktus. Valamit csak hallottál erről.– Talán egy keveset. Tudod, nem mindig örültem ezeknek a… hosszú kiküldetéseknek, amiken apád részt vett, de most, hogy belegondolok, talán mégis csak így volt szerencsés. Minél kevesebbet volt otthon, annál kevesebbet ártott.– Ártott? – Neked. – A jelenés egy pillanatra megdermedt, mintha tétovázna. – Még sosem beszéltem neked erről, de… Nem. Most sem kellene.– Mit nem kellene?– Feltépni a régi sebeket.– Miféle régi sebeket?Ó, igen, már késő volt. Nem tudtam abbahagyni, muszáj volt mindig rákérdeznem. Épp, ahogy ő akarta.– Nos – kezdett bele –, néha amikor visszajöttél, akkor még nagyon fiatal voltál, szóval, amikor visszajöttél, az arcod mindig olyan kemény és elszánt volt, és minden alkalommal eltűnődtem azon, vajon mitől lehetsz ennyire dühös. Mi bosszanthat fel ilyen nagyon egy gyereket?– Helen, miről beszélsz? Honnan jöttem vissza?– Azokról a helyekről, ahová magával vitt. – A fények úgy remegtek meg, mintha megborzongott volna. – Akkoriban még ő is ott volt. Igaz, nem volt olyan fontos ember, hiszen csak egy könyvelő volt, aki rajongott a karate iránt, és törvényszékiek társaságában órákig beszélt a játékelméletről és a csillagászatról, halálra untatva mindenki.Ezt megpróbáltam elképzelni – az apám, mint beszédes ember.– Ez egyáltalán nem jellemző Apára.– Persze, hogy nem. Túl kicsi voltál ahhoz, hogy emlékezz, de akkor még csak egy kis ember volt. Sőt, még most is az, a titkos küldetések és magas szintű eligazítások ellenére is. Sosem értettem, hogy az embereknek ez miért nem tűnt fel. De akkoriban még szeretett beszélni; nem az ő hibája volt, gondolom. Nagyon nehéz gyerekkora volt, és sosem tanulta meg, hogy úgy kezelje a problémákat, mint egy felnőtt ember. Erre te azt mondanád, hogy leginkább az erejét használta. Ezt természetesen nem tudtam azelőtt, hogy hozzámentem volna. Ha tudtam volna, akkor… de én vállaltam ezt a kötelezettséget. A kötelezettséget, amelyet sosem szegtem meg.– Mit akarsz ezzel mondani? Durván bánt veled? – Amikor visszajöttél azokról a helyekről. – Durván bánt… velem is?– A durvaságnak sok formája van, Siri. Néha a szavak sokkal mélyebb sebet ejtenek, mint a puskagolyók. De magára hagyni egy gyereket…– Engem nem hagyott magamra. Ott hagyott veled.– Elhagyott minket, Siri. Néha akár hónapokra is, és sosem tudhattuk, hogy visszajön-e egyáltalán. Ő választotta ezt az életet, Siri. Nem volt szüksége erre a munkára, annyi más lehetőség adódott előtte, amelyhez képzett volt. Lehetőségek, amelyeket éveken keresztül kihasználatlanul hagyott.Hitetlenkedve megráztam a fejem, de nem mertem hangosan kimondani – anyám azért gyűlölte az apámat, mert neki nem jött el az a pillanat, hogy haszontalanná váljon.– Az nem Apa hibája volt, hogy a bolygóközi biztonsági szolgálat még mindig létfontosságú – mondtam.Úgy beszélt tovább, mintha meg sem hallotta volna a szavaimat.– Volt idő, amikor ez elkerülhetetlen volt, amikor a korunkbeli embereknek dolgozniuk kellett a megélhetésért, de még ezekben az időkben is az volt a jellemző, hogy az emberek a családjukkal akarták tölteni az idejük nagy részét. Még akkor is, ha ezt nem engedhették meg. Az, hogy valaki a munkát választja, amikor erre már semmi szüksége sincs, ez… – Az alakja szertefoszlott, majd újra megjelent a vállam közelében. – Igen, Siri, ezt is nevezhetjük durvaságnak. Ha az apád csak fele annyira lojális lett volna hozzám, mint én őhozzá, akkor…Felidéztem magam előtt a legutolsó pillanatot, amikor láttam, aztán megráztam a fejem.– Nem hiszem, hogy Apa ne lett volna lojális velünk.Helen sóhajtott.– Nem vártam, hogy megérted. Nem vagyok ostoba, tudtam, mire megy ki a játék. Nekem egyedül kellett téged felnevelnem. Mindig nekem kellett keménynek lennem, nekem kellett fegyelmet tartanom, mert az apád épp valamelyik titkos küldetését végezte. Aztán hazajött egy hétre, vagy kettőre, jobb esetben, és mindjárt ő lett a mintaapa, mert méltóztatott otthon tartózkodni. Nem hibáztatlak azonban sem téged, sem őt. Bűnbakok keresése most már úgysem old meg semmit. Én csak… Nos, azt gondoltam, jobb, ha ezt mind tudod. Értsd úgy, ahogy jónak érzed.Egy kéretlen emlék jutott az eszembe: Amikor kilenc éves voltam, Helen egy alkalommal odahívott az ágyához, a kezével végigsimított a sebhelyemen, és az arcomon éreztem a puha leheletét. Most már te vagy a ház ura, Siri. Az apádra nem számíthatunk többé. Most már csak te vagy, és én…Egy ideig nem szóltam egy szót se.– Ez sem használt, igaz? – kérdeztem végül.– Ezt hogy érted?Körbenéztem ebben az absztrakt jelenségben.– Itt mindenható vagy. Bármire vágysz, bármit elképzelsz, az megvalósul. Azt gondoltam, ez a hely jobban megváltoztat majd.Szivárványszínű alakzatok táncoltak, nevetést erőltetve.– Ez nem elég változás neked?Közel sem. Ez a Mennyország egy hazugság volt. Nem számított, hogy Helen mennyi épületet és alakot teremtett meg itt bent, nem számított, hány üres lélek dicsőítette őt énekekkel, vagy osztozott vele az elszenvedett igazságtalanságok felett érzett fájdalmában, valójában csak ő maga volt, magában beszélve. Voltak más valóságok is, amelyek felett neki nem volt hatalma, más emberek, akik nem az ő szabályai szerint cselekedtek – és ha Helen az eszükbe is jutott, nem sokat törődtek vele.Helen az élete végéit megjátszhatta, hogy nem találkozik ezekkel az alakokkal, de tudta, hogy ott vannak kint, körülötte, és ez a gondolat az őrületbe kergette. Miután otthagytam ezt a Mennyországot, az a gondolat futott át az agyamon, hogy bármilyen hatalmas is volt az anyám, csak egyetlen módon érhette el, hogy igazán boldoggá váljon a saját valóságában.Ha azon kívül minden mást eltörölhetne.A Banda a hajó középső részében időzött, a sátrukba visszabújva ügyködtek valamin. Sarasti ma nem mutatkozott közöttünk, a szobájából követte nyomon az előkészületeket. A társalgóban így hárman maradtunk – Bates, Szpindel, és én.– Talán direkt elektromágnesesség ellen – nyújtózott Szpindel, elnyomva egy ásítást. – Az ultrahang erősíti a mágneses mezőt, legalábbis az élő szövetekben. Nem lehet, hogy valami ilyesmi történik ebben az esetben is?Bates széttárta a kezét.– Kit tudja… Ilyen erővel akár fekete mágia is lehet, és talán tündérekkel is találkozunk majd odalent.– Nem zárhatjuk ki teljesen. De azért lehetne egy-két jó tippünk…– Mint például?Szpindel felemelte az egyik ujját.– Azok a rétegek, amelyeken átvágtuk magunkat nem származhatnak egyetlen olyan anyagcserével kapcsolatos folyamatból, amelyet ismerek. Vagyis, ez a valami nem él, legalábbis nem biológiai értelemben. Na, nem mintha ez manapság olyan nagyon különleges volna – tette hozzá, körbenézve a szörnyetegünk gyomrában.– És mi van a szerkezet belüli élettel?– Oxigén nélküli légkör, ami feltehetően kizárja az összetett, többsejtű életformák létezését. Mikrobák talán, de ha így is van, melegen ajánlom, hogy a mintákban megjelenjenek. Ám egy olyan összetett létforma, amely gondolkodni tud, amely képes megépíteni egy ilyet – mutatott a Konszenzus képernyőjén látható ábrára –, annak nagy energiát igénylő anyagcsere folyamatra van szüksége, és ahhoz az oxigén elengedhetetlen.– Vagyis azt gondolod, hogy az a valami üres?– Ezt mondtam volna? Tudom, hogy az idegen lények rejtélyesek meg minden, de azt még mindig nem értem, hogy miért építene meg bárki egy város nagyságú életteret olyan mikrobák számára, amelyeknek még oxigénre sincs szükségük.– Valami csak lakik ott! Miért kellene egyáltalán légkör, ha ez csak egy afféle terraformáló gépezet?Szpindel a Banda sátra felé mutatott.– Susan megmondta. Az atmoszféra még nem alakult ki teljesen azon a valamin, így van egy szabad sétánk, amíg a lakói fel nem bukkannak.– Szabad?– Jó, majdnem szabad. Tudom, hogy egyelőre annak a valaminek csak egy apró töredékét láttuk, azonban ez a valami minden kétséget kizáróan észlelt minket. Sőt, ahogy emlékszem, ránk is ripakodott. Ha értelmesek, és a szándékaik ellenségesek, akkor miért nem lőttek még ránk?– Talán megtették.– Ha valami rejtőzik ott, ami elintézte a kis robotokat, akkor az nem tehette ezt annál gyorsabban, mint ahogy az alapkörnyezet reagálna bármire is.– Amit te alapkörnyezetnek nevezel, talán csak egy aktív védelmi rendszer. Mi másért volna ez a lakótér ilyen lakatlan?Szpindel a szemét forgatta.– Jól van, tévedtem. Még ahhoz sem tudunk eleget, hogy találgassunk.Holott megtettük jó néhányszor. Miután a szondánk szenzorjai javíthatatlanná roncsolódtak, visszarendeltük felszíni munkára – végtelen lassúsággal tágította azt a rést, amelyet a lézerrel ütöttünk, mígnem nagyjából egy méter átmérőjűvé nem vált. Eközben Bates vezetésével átalakította a kis robotokat – pajzzsal vérteztük fel őket a nukleáris reaktor és a ciklotron hatásaival szemben –, és amint közel értünk, úgy dobáltuk meg velük a Rorschach testét, mintha köveket hajigáltunk volna valami elátkozott erdőbe. Mindegyik áthatolt a szonda által égetett lyukon, és hajszálvékony száloptikás vezetéket húzott maga után, hogy azon keresztül szolgáltassanak adatokat, kijátszva az idegen jármű körüli töltést.Jobbára csak momentumok jutottak el hozzánk, alig néhány volt értékelhető hosszúságú. Láttuk, hogy a Rorschach falai mozdulnak, lassú persztaltikus mozgással. Láttunk szirupos vájatokat összehúzódni, amelyek idővel bármely rést bezárhattak. A kis kémeink könnyedén átrepültek néhány helyiségen, másokban viszont csak bukdácsoltak a túl erős mágnesesség miatt. Elhaladtak hosszú, torokhoz hasonlító képződmények mellett, amelyekben pengevékonyságú fogak ezrei sorakoztak csavarvonalasan, párhuzamos elrendezkedésben. Óvatosan megkerültek megannyi különös alakzatba rendeződött, folyamatosan változó felhőt, amelyekből töltéssel rendelkező cseppek módjára tört elő az elektromágneses erő.Ám végül minden egyes robotunk eltűnt, vagy megsemmisült.– Nem lehetne megerősíteni a pajzsukat? – kérdeztem.Szpindel rám nézett.– A szenzorokat kivéve mindent beburkoltunk – magyarázta Bates. – Ha azokat is eltakarnánk, akkor a robotok egyszerűen megvakulnának.– A látható fény ártalmatlannak tűnik. Mi lenne, ha csak optikai…– Már így is csak optikai összeköttetést használunk – csattant fel Szpindel. – Talán magad is észrevetted azt a sok szar képet, amit kaptunk.– De nincs valami, tudod… – A megfelelő szavak után kutattam. – Valami szűrő? Ami átengedi a látható hullámhosszokat, viszont az ártalmas sugárzásokat kiszűri, vagy visszatartja.Szpindel felhorkantott.– Hogyne, úgy nevezik: légkör. Még ha rendelkezésünkre is állna ilyen, körülbelül ötvenszer mélyebb, mint a Földé, akkor volna esély, hogy valamennyit megszűrjünk a sugárzásból. A Föld esetében természetesen a bolygó mágneses mezeje is sokat segít, de ezen a helyen én nem kockáztatom meg, hogy mágneses teret hozzak létre.– Ha nem futnánk mindig bele ezekbe a kitörésekbe – mondta Bates. – Ez az igazi probléma.– Véletlenszerűek? – tudakoltam.Szpindel megvonta a vállát, ami inkább borzongásnak tetszett.– Ezzel a valamivel kapcsolatban aligha beszélhetünk véletlenről. De ki tudja? Több adatra van szükségünk.– Amit valószínűleg nem fogunk tudni beszerezni – mondta James, a plafonon sétálva –, ha a robotjaink mind odavesznek.Ezzel a ténnyel mind tisztában voltunk. Kockáztattunk, és egymás után áldoztuk fel a robotokat, abban reménykedve, hogy az egyik végre szerencsével jár, azonban minél távolabb kerültek a Theseustól, a túlélési esélyük annál inkább közelített a nullához. Megpróbáltuk bevonni a száloptikát, hogy csökkentsük az adatvesztést, de ettől a szálak túl vastaggá és merevvé váltak, és olyan sok réteg miatt úgy festett az egész, mintha a robotok egy bot végében fickándoznának. Azzal is megpróbálkoztunk, hogy elvágjuk a vezetékeket, hogy a gépek maguk fedezzék fel a környezetet, repüljenek bele a sugárzásokba, és raktározzák el a mérési adatokat későbbi elemzésekhez, ám egyik sem tért vissza. Mindent megpróbáltunk.– Bemehetünk mi magunk is – mondta James.Vagyis, majdnem mindent.– Hogyne – felelte Szpindel olyan hangon, amelyből egyértelműen érezni lehetett, valójában arra gondol: Dehogy!– Ez az egyetlen módja, hogy használható információkhoz jussunk.– Igen, például megtudhatjuk, hány másodperc kell ahhoz, hogy az agyad kocsonyává váljon.– A szkafandereinket is elláthatjuk pajzsokkal.– Úgy, mint Mandy robotjait?– Jobban tennéd, ha nem szólítanál így – jegyezte meg Bates.– A helyzet az, hogy a Rorschach így is, úgy is végez veled, akár mechanikus vagy, akár hús-vér.– Nekem az a véleményem, hogy az élőlényekkel másképp végez – felelte James. – Hosszabb idő alatt.Szpindel megrázta a fejét.– Ötven perc alatt hulla leszel, még pajzsokkal is. Sőt, még azokban az úgynevezett védett zónákban is.– Akár három óráig tünetmentesek maradhatunk, sőt, még utána is napokba telik, mire valójában meghalnánk, de mi jóval ennek bekövetkezése előtt visszatérünk a hajóra, és alávetjük magunkat a kezelésnek. Ezzel mind tisztában vagyunk, Isaac, az adatok ott vannak a Konszenzus tárolóiban. Ha mi tudjuk, neked is tudnod kellene. Vagyis, a jelenleg folytatott vita tökéletesen szükségtelen.– Ez a te nagy megoldásod? Harminc óránként kitesszük magunkat a sugárzásnak, aztán én minden alkalom után kivágom az elrákosodott sejteket, és összefoltozlak titeket?– Az ellátás automatikus, a kisujjadat sem kell mozdítanod.– Ott van még a mágneses tér is, amely hatással van az emberi agyra. Attól a pillanattól fogva hallucinációk áldozataivá válnánk, hogy…– Az öltözékeket le lehet árnyékolni.– Ó, igen, vagyis süketen és vakon megyünk be oda. Nagyszerű ötlet.– A fényt átengedhetjük. Az infravörös…– Nem tudom, Suze. Még ha teljesen le is árnyékoljuk a sisakjainkat, és csak egy kamerát használnánk, a vezeték csatlakozási pontjánál akkor is lenne szivárgás.– Valamennyi igen. De inkább ez, mint…– Jézus! – A szája szeglete megremegett, útjára engedve egy apró nyálcseppet. – Had beszéljem ezt meg, Mi…– Én már beszéltem a többiekkel, Isaac. Mind egyetértünk.– Mind? Ettől még nem alkotsz többséget, Suze! Attól, hogy az agyad darabokban áll, még nem kap minden személyiséged szavazati jogot.– Nem értem, miért mondod ezt. Mi mind különbözünk, és külön érzéseink vannak.– De ti egyek vagytok. Az a ti valójában te vagy, csak darabokban.– Eddig nem okozott problémát, hogy különálló személyként kezeld Michelle-t.– Michelle… Úgy értem, igen, ti mind nagyon különbözőek vagytok, de csak egy eredeti létezik. Az alteregóid…– Ne merészelj így nevezni minket! – fakadt ki Sascha jéghideg hangon. – Soha!Szpindel visszakozni próbált.– Nem úgy értettem, tudod, hogy nem…De Sascha már eltűnt.– Mit beszélsz? – kérdezte egy sokkal selymesebb hang. – Azt gondolod, hogy… én… én is ő vagyok, és csak egy szerepet játszom? Azt hiszed, hogy amikor együtt vagyunk, akkor valójában vele vagy?– Michelle – nyögte Szpindel keservesen. – Nem. Én csak…– Nem számít – szólalt meg Sarasti. – Itt nincs helye szavazásnak. – Felettünk lebegett, szemellenzője megint eltakarta a tekintetét. Egyikünk sem hallotta, mikor érkezett. Lassan forgott a tengelye körül, és minket figyelt. – Készítsétek fel a Scyllát. Amanda, szükség van két olyan robotra, amelyek nincsenek a hajóhoz csatlakoztatva, és fegyverzettel rendelkeznek. Kamerák egytől egymillió Angströmig, letakart érzékelők, és semmi önellátó áramkör. Vértest fokozókat, dimenhidrinátot (2), és kálium-jodidot (3) mindenkinek, 1350 arányban.– Mindenkinek? – kérdezte Bates.Sarasti bólintott.– A rés négy óra huszonháromkor nyílik meg – közölte, és elindult lefelé a hajógerinc mentén.– Én nem – feleltem, mire Sarasti megtorpant. – Én nem veszek részt bevetéseken – emlékeztettem.– Most igen.– Én megfigyelő vagyok.Tudta ezt, persze, hogy tudta, hiszen mindenki más is tudta – nem figyelheted meg egy rendszer működését, csak akkor, ha a rendszeren kívül tartózkodsz.– A Földön megfigyelő vagy – mondta –, akárcsak a Kuiper-övben. Itt az vagy, mint a többiek. Tedd, amire utasítalak!Távozott.– Isten hozott – mondta Bates halkan.Ahogy a csapat tagjai szétszéledtek, ránéztem.– Tudod, hogy…– Nagyon messze vagyunk, Siri. Nem várhatunk tizennégy hónapot arra, hogy a feletteseid jóváhagyják ezt, és ezt te is tudod. – Elrugaszkodott, és a Konszenzus által vetített hologramokon keresztül úszva a hajó közepe felé haladt. Aztán hirtelen lefékezte magát, mintha egy váratlan ötlete támadt volna. Megragadott egy vezetéket, és visszafordult felém. – Ne becsüld le magad – mondta. – Vagy Sarastit. Megfigyelő vagy, nem? Biztosra veszem, hogy odalent is bőséges megfigyelni való dolog lesz.– Kösz – feleltem.Ám ekkor már pontosan tudtam, hogy Sarasti miért küld engem is a Rorschach gyomrába, és az ok nem csak a megfigyelés volt.Egy négyfős csalétek nagyobb esélyt adott arra, hogy az ellenség másfelé célozzon.
10/13 rész
