Nekem az egész azzal kezdődött, akit úgy hívnak, Robert Paglino.Nyolc éves koromban ő volt a legjobb barátom; az egyetlen barátom. Mindketten kitaszítottak voltunk, akiket összekötött a fogyatékosság. Az enyém fejlődési volt, az övé viszont genetikai. Egy ellenőrizetlen genotípus miatt hajlamos lett a rövidlátóságra, a pattanásokra, és – ahogy az csak később derült ki – fogékony a narkotikumokra. A szülei sosem vették a fáradtságot, hogy optimalizálják. Az a néhány XX. századi őskövület, aki még mindig hitt Istenben, azt is vallotta, hogy az embernek nem szabad beleártania magát abba, amit az Úr megalkotott. Ez volt az oka annak, hogy noha mindkettőnket kijavíthattak volna, ez csak az egyikünkkel történt meg.Amikor megérkeztem a játszótérre, láttam, hogy nagyjából fél tucat gyerek állja körül Pag-et – akik közvetlenül előtte álltak a fejét ütötték, a többiek vártak a sorukra, miközben korcsnak és ragyásnak csúfolták. Csak néztem, amint tétován maga elé emeli a kezét, hogy kivédje a legkeményebb ütéseket. Sokkal jobban sejtettem, hogy mi jár az ő fejében, mint a sajátomban; attól tartott, hogy a támadói azt gondolják majd, azért emelte fel a karjait, hogy visszaüssön, és emiatt még erősebben kezdik ütlegelni. Már akkor is, nyolc évesen, csupán egy agyféltekével, kivételesen jó megfigyelőképességem kezdett kialakulni.De nem tudtam, mit tegyek.Egy ideje nem is találkoztam Pag-gel. Teljesen biztos voltam benne, hogy kerül engem. De mégis, amikor látod, hogy a legjobb barátod bajba került, akkor segítesz. Nem igaz? Még akkor is, ha az esélyek nem túl rózsásak – ugyan hány nyolcéves merne nekirontani hat nagyobb gyereknek. Legfeljebb segítséget hív. Vagy szól valakinek. Vagy tesz valamit. Bármit.De én csak álltam ott, és igazából nem is akartam segíteni rajta.Ennek nem volt semmi értelme. Még ha nem is lett volna a legjobb barátom, akkor is átérezhettem volna a helyzetét. Nekem sokkal kevesebb részem volt a nyílt erőszakban, mert a rohamaim jobbára távol tartották tőlem a többi gyereket, vagy megrémítették őket, amikor éppen megpróbáltak lefogni. Ezzel együtt azért nekem is kijutott a csúfolásból és a verésből, vagy egy méretes rúgásból, ami átröpít A-ból B-be. Tudtam, mit jelent ez az egész.Legalábbis tudtam… valamikor.De azt a részemet kivágták belőlem, az agyam rossz részével együtt. Még mindig azon igyekeztem, hogy valahogy visszaszerezzem ezeket a dolgokat, újra tanultam mindent a megfigyelés révén. A falkában élő állatok mindig megszabadulnak a gyengébb társaiktól. Ezt minden gyerek ösztönösen tudja. Talán csak hagynom kellene, hogy végbe menjen ez a folyamat, talán nem kellene beleavatkoznom a természet törvényeibe. Pag szülei sem avatkoztak bele a természet dolgaiba, és tessék, hová vezetett ez – a fiuk ott fetrengett a porban, miközben egy csapat genetikailag módosított gyerek rugdosta a bordáit.Végül a propaganda diadalmaskodott ott, ahol az empátia kudarcot vallott. Akkoriban nem nagyon gondolkodtam, csak megfigyeltem, és inkább emlékeztem, mint következtetéseket vontam le a dolgokból – és itt most az emlékeimre hagyatkoztam, ahogy eszembe jutott az a sok ezer történet, amelyben azokat dicsőítették, akik kiálltak a bajba jutottak mellett.Felemeltem egy ököl nagyságú követ a földről, és közelebb lépve a csődülethez, fejbe vertem vele kettőt Pag támadói közül, még azelőtt, hogy bárki rájöhetett volna, mire készülök. Egy harmadikat, aki felkapta a fejét a váratlan fenyegetést észlelve, arcon vágtam a kővel, és hallani lehetett, ahogy eltörnek a csontjai. Emlékszem, hogy azon töprengtem, miért nem tölt el élvezettel a reccsenés hangja, miért nem jelent többet annál a ténynél, hogy egy ellenféllel kevesebb maradt. A többi kölyök elfutott a vér láttán. Az egyik bátrabb biztosított arról, hogy halott ember vagyok, aztán mielőtt eltűnt volna az utcasarkon, még visszakiáltott a válla felett:– Kibaszott zombi!Három évtizednek kellett eltelnie, hogy megértsem az iróniát e megjegyzés mögött.A verekedő kölykök közül kettő a lábam előtt vonaglott. Az egyiknek addig rúgtam a fejét, míg nem mozdult többet, aztán odafordultam a másikhoz. Valami megragadta a karomat, mire gondolkodás nélkül megpördültem, és nem is néztem fel, csak amikor meghallottam, hogy Pag felkiált, és arrébb ugrik.– Ó – mondtam. – Sajnálom.Az egyik gyerek mozdulatlanul hevert a földön, a másik nyöszörgött, és a fejét fogva összetekeredett, mint valami sün.– Basszus – morogta Pag. Az orrából szakadatlan folyt a vér, és összepettyezte a pólóját. Az arcán lassan megjelentek a kék-zöld foltok. – Basszus, basszus, basszus…– Jól vagy? – kérdeztem tőle, csak hogy mondjak valamit.– Basszus, te… vagyis… te még sosem… – Megtörölte a száját; a vér szétkenődött a kézfején. – Most aztán bajban vagyunk, haver.– Ők kezdték.– Igen, de te… Nézd meg őket!A nyöszörgő kölyök négykézláb próbálta magát elvonszolni. Azon tűnődtem, vajon mennyi idő alatt találna segítséget, és arra gondoltam, hogy vajon meg kellene-e ölnöm, mielőtt ezt megtehetné.– Korábban sosem tettél ilyet – mondta Pag.Korábban… Úgy értette, az operáció előtt.Éreztem valamit akkor, ott – távoli, halvány, de félreérthetetlen érzést. Dühöt.– Ők kezdték…Pag szeme elkerekedett, és elhátrált.– Mit csinálsz? Tedd azt le!Felemeltem az ökölbe szorított kezemet, de nem emlékeztem rá, hogy mikor. Lassan szétnyitottam az öklöm. Eltartott egy ideig, és utána jó sokáig csak meredtem bámultam a kezeimre. A kő a földre hullott, véresen, vörösen csillogva.– Segíteni próbáltam – mondtam, és nem értettem, hogy miért nem fogta ezt fel.– Már nem vagy ugyanaz – felelte Pag biztonságos távolságból. – Már egy cseppet sem vagy az a Siri.– Dehogynem, nem légy hülye!– Kivágták az agyadat!– Az egyik felét, az ep…– Igen tudom, az epilepszia miatt! Azt hiszed, nem tudom? De abban az agyféltekében te is ott voltál… vagy, egy részed legalább… – Küzdött a szavakkal, hogy pontosan meg tudja fogalmazni, mit gondol. – De most más vagy. Mintha az anyád és az apád megöltek volna…– Az anyám és az apám – mondtam szokatlanul csendesen – megmentették az életem. Máskülönben meghaltam volna.– Szerintem te valóban meghaltál – mondta a legjobb barátom. Az egyetlen barátom. – Szerintem Siri meghalt, kivágták belőled, és eldobták, és te most egy egészen más gyerek vagy, aki a maradékból lett. Nem vagy ugyanaz. Azóta nem. Nem vagy ugyanaz.Nem tudom azóta sem, hogy Pag tisztában volt-e azzal, amit mondott. Talán az anyja egyszerűen kirántotta a csatlakozóját és kiszakította abból a játékból, amivel az előző tizennyolc órát töltötte, és kizavarta a friss levegőre. Talán azután, hogy űrlényekkel harcolt a videojátékban, most mindenhol azokat látta. Talán.De volt némi igazság abban, amit mondott. Emlékszem, hogy Helen is mondta (nem is egyszer), hogy milyen nehéz az alkalmazkodás. Mintha egy teljesen új személyiséged lenne, mondta, és talán így is volt. Nem véletlenül nevezik radikális agyműtétnek – az agy egyik féltekéjét egyszerűen kidobják a hibás dolgokkal együtt, így a másiknak kettő helyett kell működnie. Elég végiggondolni, milyen folyamatokon kell átesnie a megmaradt agyféltekének, hogy felvegye a fonalat. Végül persze sikerül. Az agy egy roppant rugalmas része az emberi testnek – eltart egy darabig, míg alkalmazkodik, de alkalmazkodik. Én is alkalmazkodtam. Mégis… Mi minden veszett oda, torzult el, vagy alakult át, mire véget ért az alkalmazkodási folyamat. Igen, talán van benne valami, hogy már nem ugyanaz a személy vagyok, aki korábban lakozott ebben a testben.Persze aztán feltűntek a felnőttek is. Gyógyszereket adtak, és hívták a mentőket. A szülők kikeltek magukból, repkedtek a vádak, de úgy elég nehéz helyt adni a sérült gyermek védelmében ordítozó szülő vádjainak, ha a játszótérről készült felvételekben három nézőpontból is jól látszik, hogy az említett kisangyal – és öt barátja – egy fogyatékos gyerek bordáit rugdossa. Az anyám a szokásos dolgokat ismételgette a problémás gyerekről, a hiányzó apáról – Apu megint valahol a világ túlsó végében volt –, és a felhajtás hamar elült. Pag és én barátok maradtunk, egy rövid szünetet leszámítva, amely ráébresztett minket arra, hogy az iskolából eltanácsoltak számára igen kevés társadalmi lehetőség marad, ha nem tartanak ki egymás mellett.Tehát túléltem az esetet, és még milliónyi hasonló gyerekkori emléket. Felnőttem, és boldogultam. Megtanultam beilleszkedni. Megfigyeltem, elraktároztam, levontam a következtetéseket, és lemásoltam a megfelelő viselkedési mintákat. Nem sok volt ezek közül olyan, ami szívből jött – igen, talán ez rá a legjobb kifejezés. Voltak barátaim és ellenségeim, ahogy mindenki másnak. Én választottam őket a sokéves megfigyelések során összeállított viselkedési mintákat és körülményeket tartalmazó listák alapján.Lehet, hogy elszigetelődve nőttem fel, de legalább objektíven láttam mindent, és ezért Robert Paglinót illeti a köszönet. Az ő megfigyelése lendített mindent mozgásba. Ez vezetett el engem az Egyesítéshez, a csúszómászókkal való katasztrofális találkozáshoz, és ez óvott meg a Földet sújtó legrosszabb sorstól is. De azt hiszem, minden nézőpont kérdése. A nézőpont igenis számít; most már – vakon, magamban beszélve, egy koporsóba zártan sodródva a naprendszer széle felé – ezt is látom. Az első alkalommal azóta, hogy egy összevert, vérző orrú barát, egy játszótéri verekedést követően meggyőzött arról, hogy felejtsem el a saját nézőpontomat.Talán tévedett. Vagy én. De a távolság – az a krónikus érzés, hogy idegen vagy a saját fajtád tagjai között –, az nem is annyira rossz dolog.Különösen akkor jött jól, amikor a valódi idegenek felbukkantak.
1/13 rész
