9. FEJEZET


Olyan dühös volt, hogy azt hittem, felrobban. Mintha már említettem volna, hogy csak nagyon ritkán láttam elveszíteni a fejét, azon az estén azonban teljesen kiborult.


– Nem fogod elhinni. Ott volt az a rendőr, talán lehetett úgy tizennyolc éves, és állandóan azt szajkózta, hogy én miért voltam tegnap Berkeley-ben, mikor az ügyfelem Mountain View-ban van? Próbáltam neki elmagyarázni, hogy én a Berkeley-ben tanítok, mire azzal felelt, hogy ő azt hitte, én egy tanácsadó vagyok, és kezdtük az egészet elölről. Mint valami szituációs komédiában, ahol a rendőröket eltalálta volna valamilyen hülyévé tévő sugár. Ami még szörnyűbb volt, hogy azt állította, ma is voltam Berkeley-ben, de én közöltem, hogy nem voltam, mire ő váltig bizonygatta, hogy mégis. Aztán megmutatta a FasTrak kivonatot, amelyen az állt, hogy ma három alkalommal is áthaladtam a San Mateo hídon. És ez még nem minden! Vett egy mély lélegzetet, ami azt jelentette, hogy rettenetesen dühös. – Információjuk volt arról, hogy merre járok, még olyan helyekről, ahol nincs is leolvasó. Csak úgy véletlenszerűen kiszúrtak ellenőrzésre. Ez nem jó! Szent szar! Mindenkit nyomon követnek, de valójában fogalmuk sincs semmiről!


Lesiettem a konyhába, és az ajtóból figyeltem. Tekintetem találkozott anyuéval, és mindketten felvontuk a szemöldökünket, mintha csak épp abban egyeztünk volna meg, ki vesse apu szemére: „Nem megmondtam?” Bólintottam. Anyu be tudta vetni a hitvesi hatalmát, hogy pillanatok alatt eloszlassa apu rosszkedvét olyan módszerekkel, amelyek nekem nem álltak rendelkezésemre.


– Drew – mondta anyu, és megragadta a karjánál fogva, hogy végre befejezze a fel-alá járkálást a konyhában, és ne hadonásszon a karjaival, mint valami utcai prédikátor.


– Mi van? – csattant fel.


– Azt hiszem, tartozol Marcusnak egy bocsánatkéréssel.


Halkan, de keményen beszélt. Apu és én csak kis kavicsok vagyunk, anyu viszont egy igazi kőszikla. Apu rám nézett, és a szeme összeszűkült, ahogy elgondolkodott egy percre.


– Rendben – mondta végül. – Igazad van. Én hozzáértő ellenőrzésről beszéltem, de ezek a fickók teljesen amatőrök. Sajnálom, fiam, igazad volt. Ez nevetséges. – Kinyújtotta a kezét, kezet ráztunk, aztán teljesen váratlanul szorosan megölelt. – Istenem, mit csinálunk ezzel az országgal, Marcus? A te generációd megérdemelné, hogy valami jobbat örököljön, mint ez.


Amikor elengedett, észrevettem a mély ráncokat az arcán, amelyeket korábban még sosem. Visszamentem a szobámba, és játszottam egy keveset egy Xnet játékkal. Volt egy egész tűrhető multiplayer játék, egy óraművekkel működő kalózos történet, amelyben minden nap – vagy legalább kétnaponta – meg kellett csinálni néhány küldetést, hogy felhúzhasd a legénységedet, mielőtt rabolni és fosztogatni indulnál. Az a fajta játék volt, amit alapvetően utáltam: rengeteg ismétlődő küldetés, amelyek teljesítése egyáltalán nem volt élvezetes, minimális játékos a játékos elleni küzdelem (azt eldöntendő, ki irányítsa a hajót), és még kevesebb megoldásra váró rejtvény. Minél többet játszottam ezzel, annál jobban hiányzott a Harajuku Fun Madness, ami remek elegye volt a való világban megoldandó online rejtvényeknek, és a csapatjátéknak. De ma ez a kalózos játék is épp az volt, amire szükségem volt – agyatlan szórakozás.


Szegény apám; én tettem ezt vele. Azelőtt boldog volt, biztos abban, hogy az adóra befizetett dollárjait arra költik, hogy biztonságban élhessen. Én azonban elpusztítottam ezt a bizonyosságát. Persze minden hamis volt, de ez tartotta őt mozgásban. Most, ahogy láttam őt megtörve és reménytelenül, arra gondoltam, vajon az a jobb, ha tiszta szemmel, de reménytelenül élsz, vagy ha vakon a bolondok paradicsomában. A szégyen – a szégyen, amit azóta éreztem, hogy kiadtam a jelszavaimat, miután megtörtek – most visszatért, amitől kedvetlen lettem, és egyszerűen csak el akartam menekülni magam elől.


Az én karakterem a Zombie Charger nevű kalózhajó egyik matróza volt, és míg nem voltam online, szépen lejárt. A hajón levő összes játékost végig kellett kérdezgetnem, mire az egyikük hajlandónak bizonyult arra, hogy felhúzzon. Ez legalább lekötött, és még tetszett is. Volt valami varázslatos abban, hogy egy vadidegen szívességet tesz neked. És mivel mindez az Xneten történt, tudtam, hogy minden idegen valahol barát is egy kicsit.


> HOL VAGY?


A karakter, amelyik vállalta, hogy felhúzzon, Lizanator névre hallgatott, és nőnemű volt, bár ez nem jelentette azt, hogy valóban az is volt. A srácokban volt valami bizarr késztetés arra, hogy női karakterekkel játsszanak.


> SAN FRANCISCO.


> NEM, TÖKFEJ. SAN FRANCISCÓBAN HOL?


> MIÉRT, TE VALAMI PERVERZ VAGY?


Ez általában véget is vetett a beszélgetéseknek. Persze a játékok tele voltak pedofilekkel meg perverzekkel, és persze zsarukkal, akik megpróbálták ezeket lépre csalni (én viszont reménykedtem, hogy az Xneten egyáltalán nem voltak zsaruk). Egy efféle kérdés bőven elég volt ahhoz, hogy tíz esetből kilencszer más témára terelje a beszélgetést.


> MISSION? POTRERO HILL? NOE? EAST BAY?


> CSAK HÚZZ FEL, OKÉ. KÖSZ.


Abbahagyta a tekerést.


> BEREZELTÉL?


> MIT ÉRDEKEL AZ TÉGED?


> CSAK KÍVÁNCSI VAGYOK.


Valami rossz érzésem támadt vele kapcsolatban. Láthatóan több volt ez részéről, mint kíváncsiság. Én úgy hívom, paranoia. Kiléptem, és kikapcsoltam az Xboxomat.


Másnap reggel Apu rám nézett az asztal felett.


– Legalább úgy tűnik, javulni fog a helyzet – mondta, és átnyújtotta nekem a Chronicle aznapi számát, amely a harmadik oldalon volt nyitva.

A Belbiztonsági Hivatal szóvivője megerősítette, hogy a San Francisco-i iroda háromszáz százalékos költségvetési és állományi emelést kért Washingtontól.


Mi?

Greame Sutherland vezérőrnagy, az észak-kaliforniai BH műveletek vezetője egy tegnapi sajtókonferencián megerősítette a hírt, és megjegyezte, hogy a lépést az öböl térségében megfigyelhető meglehetősen gyanús aktivitás indokolta. „Egy illegális kommunikációs csatornára bukkantunk, és azt feltételezzük, szabotőrök dolgoznak azon, hogy hamis biztonsági riasztásokkal aláássák a munkánkat.”


Összevontam a szemöldökömet. Mi a fene.

„Ezek a hamis riasztások valószínűleg csak a figyelem elterelésére szolgálnak és egy későbbi, valós támadást lepleznek. Az egyetlen hatékony módja küzdelemnek ez ellen, ha megemeljük az ellenőrzési szintet, hogy teljes körűen át tudjunk vizsgálni mindent és mindenkit.”

Sutherland megjegyezte, a város több pontján is tapasztalt hosszabb várakozás nagyon „sajnálatos”, és azon dolgoznak, hogy megszüntessék ezeket.


Elképzeltem, ahogy a városban négyszer-ötször több BH tiszt járőrözik, akiket az én hülye ötleteim vonzottak a helyszínre. Vanessának igaza volt. Minél többet küzdöttem ellenük, annál rosszabbá vált a helyzet. Apu rámutatott az újságra.


– Lehet, hogy ezek a fickók bolondok, de legalább módszeresen azok. Addig fognak munkára újabb és újabb ügynököket, míg meg nem oldják a problémát. Az egész könnyen kezelhető, ha belegondolsz. Minden adatot lekövetnek a városban, minden egyes nyomot. El fogják kapni a terroristákat.


Nekem ennyi elég volt.


– Apu! Nem hallod saját magad? Ezek arról beszélnek, hogy gyakorlatilag San Francisco minden egyes lakóját át fogják vizsgálni!


– Igen – felelte. – Így van. El fognak kapni minden kábítószer kereskedőt, gazfickót, tartásdíj-csalót, és terroristát. Csak várd ki. Ez lehet a legjobb dolog, ami valaha is történet ezzel az országgal.


– Csak ugratsz – esett le az állam. – Kérlek, mondd, hogy így van. Szerinted ez járt a fejükben, amikor megírták az alkotmányt? És a Bill of Rights?


– Azt még az adathalászat előtti korban írták – mondta. Félelmetesen nyugodt volt, teljesen bizonyos a saját igazában. – A gyülekezés szabadsága rendben van, de miért ne ellenőrizhetnék a társadalmi hálódat a rendőrök, ha így kiszúrhatják, hogy éppen bandatagokkal vagy terroristákkal lógsz.


– Azért, mert ez támadás a magánéletem ellen! – jelentettem ki.


– És akkor mi van? Mit szeretnél jobban, magánéletet vagy terroristákat?


Ah! Gyűlöltem így vitatkozni az apámmal, és kávéra is szükségem volt.


– Ugyan már, Apu! A magánélet megsértésével nem lehet terroristákat elkapni, csak annyit érnek el vele, hogy ártatlan embereket hoznak kellemetlen helyzetbe.


– Honnan tudod, hogy nem fognak el terroristákat így?


– Hol vannak, akiket elfogtak?


– Biztos vagyok benne, hogy idővel lesz, akit letartóztatnak. Várd ki a végét!


– Apu, mi a fene történt veled tegnap este óta? Annyira dühös voltál a zsarukra.


– Ne beszélj ilyen hangon velem, Marcus. Tegnap este óta annyi történt, hogy volt egy kis időm gondolkodni, és persze elolvastam ezt itt – rázta meg az újságot. – Azért állítottak meg, mert a rosszfiúk összezavarták őket. Át kell állítaniuk a technikai eszközeiket, hogy ne lehessen őket megtéveszteni. De utána már rendben lesz, és az időszakos közúti ellenőrzés megfizethető ár. Ez most nem jó idő arra, hogy a Bill of Rights pontjait szavaló ügyvédet játssz. Most áldozatokat kell hozni a városunk biztonságáért.


Nem tudtam befejezni a reggelimet. Beraktam a tányért a mosogatógépbe, aztán elindultam az iskolába. El kellett szabadulnom otthonról.


Az Xnetezők egyáltalán nem örültek a fokozott rendőrségi megfigyelésnek, de tudtam, hogy nem fogják lapítva tűrni. Valaki betelefonált a KQED* egyik műsorába, és közölte velük, hogy a rendőrség csak az idejét vesztegeti, hogy mi hamarabb romokba dönthetjük az egész rendszert, mint hogy ők felgöngyölítenék az ügyet. A felvétel lett aznap este a legnépszerűbb letöltés az Xneten.


– Ez itt az Élő Kalifornia, és most egy San Franciscói nyilvános telefonról hívó névtelen személlyel beszélgetünk. Neki is megvan a saját véleménye a napokban tapasztalt fennakadásokról. Rendben, adásban van.


– Oké. Tudják, ez még csak a kezdet. Úgy értem, csak most kezdtük el. Hozzanak csak nyugodtan akár egymillió fakabátot, és állítsanak megfigyelő pontokat minden sarokra. Mindet össze fogjuk zavarni! Különben is, mi ez a lószar a terroristákról? Mi nem vagyunk terroristák! Röhej. De most komolyan. Azért zavartuk össze a rendszerüket, mert gyűlöljük a Belbiztonsági Hivatalt, viszont szeretjük a városunkat. Terroristák? Azt se tudom, hogyan betűzik a dzsihádot. Béke veletek!


Teljesen idióta volt az egész. Nemcsak az összefüggéstelen szavak, de a kárörvendő hangnem is. Úgy hangzott, mint egy kölyök, aki illetlenül büszke magára. Az is volt. Az Xneten is erről folyt a vita. Sokan teljesen idiótának tartották, amiért betelefonált, mások szemében viszont hős volt. Én attól tartottam, hogy biztos volt valahol egy kamera, amely éppen arra a nyilvános fülkére figyelt. Vagy egy leolvasó, ami feljegyezte a kártyái adatait. Reméltem, hogy legalább letörölte az ujjlenyomatait a fülkéről, kapucnit húzott a fejébe, és nem voltak nála iratok, de valószínűleg nem így tett. Kíváncsi voltam, vajon mikor állít majd be hozzá a rendőrség.


Mindig tudtam, ha valami nagy dolog történik az Xneten, mert olyankor milliónyi e-mail áradt a postafiókomba, hogy tudassák M1k3y-vel a legfrissebb eseményeket. Éppen olvastam valamit Mr. Nem-tudom-lebetűzni-a-dzsihádot betelefonálásával kapcsolatban, amikor teljesen megbolondult a postafiókom. Mindenkinek volt egy üzenete a számomra – főként linkek –, amelyek a sok névtelen blog egyikére mutattak.


> SZERENCSÉS MENEKÜLÉS.


> ÉPPEN AZ EMBARCADERO KÖRNYÉKÉN ZAVARTUK A RENDŐRÖK MUNKÁJÁT, FASTRAK KÁRTYÁK ADATAIT CSERÉLGETTÜK, HOGY EGY KIS HAMIS PUSKAPORT SZÓRJUNK SZÉT. MINDENHOL ZSARUK VOLTAK, DE MI OKOSABBAK VOLTUNK NÁLUK; MINDEN ESTE AZON A KÖRNYÉKEN NYÜZSÖGTÜNK, DE SOSEM KAPTAK MÉG EL MINKET. HÁT MA ESTE IGEN. HÜLYE HIBA VOLT RÉSZÜNKRŐL, MERT HANYAGOK VOLTUNK, ÉS ÍGY ELKAPTAK BENNÜNKET. EGY TITKOSÜGYNÖK FOGTA EL A HAVEROMAT, AZTÁN MINDENKIT. MÁR JÓ IDEJE FIGYELTÉK A TÖMEGET, OTT ÁLLT AZ EGYIK TEHERAUTÓJUK NEM MESSZE. ABBA TUSZKOLTAK BE NÉGYÜNKET, DE A TÖBBIEK SZÉTSZÉLEDTEK.


> A TEHERAUTÓ TELE VOLT EMBEREKKEL, MINT A SZARDÍNIÁS KONZERV – IDŐSEK, FIATALOK, FEKETÉK, FEHÉREK, SZEGÉNYEK, GAZDAGOK – ÉS KÉT RENDŐR PRÓBÁLTA KIKÉRDEZNI ŐKET, MIKÖZBEN AZ ÜGYNÖKÖK ÚJABB ÉS ÚJABB EMBEREKET HOZTAK. EGYESEK IGYEKEZTEK A SOR ELEJÉRE TOLAKODNI, HOGY MINÉL ELŐBB ÁTESSENEK A KIKÉRDEZÉSEN, ÍGY MI EGYRE HÁTRÉBB KERÜLTÜNK, ÓRÁKAT TÖLTÖTTÜNK OTT, RÁADÁSUL NAGYON MELEG IS VOLT, ÉS EGYRE NAGYOBB LETT A ZSÚFOLTSÁG.


> ESTE 8 KÖRÜL VOLT VÁLTÁS, JÖTT KÉT ÚJABB ZSARU, AKIK JÓL LETEREMTETTÉK AZT A KETTŐT, AKI MÁR KORÁBBAN IS OTT VOLT, MERT A SORT ELNÉZVE ÚGY TŰNT, NEM CSINÁLNAK SEMMIT. VITATKOZTAK EGY DARABIG, AZTÁN A KÉT RÉGI TÁVOZOTT, AZ ÚJAK MEG LEÜLTEK AZ ASZTALOKHOZ, ÉS EGYMÁS KÖZÖTT PUSMOGTAK EGY DARABIG. AZTÁN AZ EGYIK FELÁLLT, ÉS KIABÁLNI KEZDETT: „MINDENKI MENJEN HAZA! JÉZUS, JOBB DOLGUNK IS VAN ANNÁL, HOGY MÉG TÖBB KÉRDÉSSEL ZAKLASSUK ÖNÖKET! HA BÁRMI TÖRVÉNYBE ÜTKÖZŐT TETTEK, AKKOR NE TEGYÉK TÖBBET, ÉS LEGYEN EZ EGY FIGYELMEZTETÉS MINDAHÁNYUK SZÁMÁRA.”


> AZ ÖLTÖNYÖS EMBEREK ETTŐL PERSZE KIBORULTAK, AMI SZENZÁCIÓS VOLT, HISZEN PÁR PERCCEL KORÁBBAN MÉG AZON PUFFOGTAK, HOGY MIÉRT TARTJÁK ŐKET FOGVA, MOST MEG FELHÁBORODTAK, AMIÉRT ELENGEDTÉK ŐKET. HÁT KI ÉRTI EZT! MIUTÁN ELENGEDTEK MINKET, GYORSAN FELSZÍVÓDTUNK, ÉS HAZASIETTÜNK, HOGY EZT MEGÍRHASSUK. HIGGYÉTEK EL, MINDENHOL TITKOS ÜGYNÖKÖK VANNAK. HA MEGPRÓBÁLJÁTOK MEGZAVARNI A RENDSZERÜKET, LEGYETEK ÓVATOSAK, ÉS KÉSZÜLJETEK FEL ARRA IS, HOGY MENEKÜLNI KELL. DE HA ELKAPNAK TITEKET, LEGYETEK TÜRELEMMEL, AMÍG ELÉG NAGY LESZ A FOGVA TARTOTTAK SZÁMA AHHOZ, HOGY MINDENKIT ELENGEDJENEK, MERT TÚL ELFOGLALTAK.


> MI TETTÜK ŐKET ELFOGLALTTÁ. AZ A SOK EMBER ABBAN A TEHERAUTÓBAN AZÉRT VOLT OTT, MERT MI ÖSSZEZAVARTUK A RENDSZERÜKET. SZÓVAL, CSAK ÍGY TOVÁBB!


Ettől elég szarul éreztem magam. Azt a négy embert – kölykök, akikkel sosem találkoztam – majdnem örökre lecsukták azért, mert elindítottam valamit. Mert azt tették, amit mondtam nekik, hogy tegyenek. Semmivel sem voltam jobb egy terroristánál.


A Belbiztonsági Hivatal természetesen megkapta, amit kért. Az elnök és a kormányzó is megjelent a tévében, és közölték, nem számít a pénz, ha az a biztonságot szolgálja. Az iskolában végig kellett néznünk ezt a bejelentést. Apu persze boldog volt. Az elnököt a megválasztása óta utálta, mondván, semmivel sem volt jobb az elődjénél – aki egy katasztrófa volt –, most azonban mást se hallottam tőle, csak azt, hogy mennyire megfontolt és lendületes ez az új elnök.


– Hagyd rá apádra – mondta anyu egyik este, miután hazaértem az iskolából.


Anyu letelepedési szakértő, aki briteknek segít abban, hogy megtalálják a helyüket San Franciscóban, és a lehető legtöbb esetben otthonról dolgozik. A Egyesült Királyság fizet neki azért, hogy megválaszolja azokat a leveleket, amit az Államokban tartózkodó, rajtunk amerikaiakon kiigazodni nem tudó britektől kap. Elmagyarázza nekik, hogyan vannak nálunk a dolgok, és azt mondta, ezt most jobb otthonról csinálni, így legalább ő sem lát, vagy beszél egyetlen amerikaival sem.


Nincsenek illúzióim Angliával kapcsolatban. Amerika gond nélkül a sutba hajítja az alkotmányát, ha valami dzsihádhitű rossz szemmel tekint az országra, azonban az iskolában megtanultam, hogy a briteknek még alkotmányuk sincs. De olyan törvényeik vannak, amitől feláll a szőr a hátadon: egy egész évre börtönbe dughatnak, ha biztosak abban, hogy terrorista vagy, de nincs elég bizonyítékuk arra, hogy ezt be is bizonyítsák. Nos, hogy lehetnek biztosak valamiben, ha nem is tudják bebizonyítani? Hogy gondolhatják? Látták álmukban, amint elkövetsz valami terrorista cselekedetet?


Ráadásul a brit ellenőrzéshez képest az amerikai rettenetesen amatőrnek tűnik. Egy átlagos londonit körülbelül ötszázszor fényképeznek le, miközben az utcákon sétál. Minden rendszámtáblát lefotóznak minden sarkon. A banktól kezdve a tömegközlekedési vállalatig mindenki lelkes a megfigyelést illetően, és gond nélkül beköp, ha egy kicsit is gyanús vagy. De anyu nem így látja. A főiskolás évei alatt jött el Nagy-Britanniából, és igazán sose érezte itt otthon magát, annak ellenére, hogy egy petalumai fiúhoz ment feleségül, és született itt egy gyereke. Neki ez a barbárok országa volt, és mindig is Angliát tekintette a hazájának.


– De anyu, nincs igaza. Neked ezt tudnod kellene. Minden, ami naggyá tette ezt az országot, azt most lehúzzák a vécében, és apu ezt nem látja. Nem tűnt fel neked, hogy egyetlen terroristát sem fogtak el? Apu is csak azt hajtogatja, hogy biztonságban kell lennünk, de azt is tudnia kellene, hogy a legtöbbünk egyáltalán nem érzi magát biztonságban. Veszélyben érezzük magunkat.


– Tudom, Marcus. Hidd el, nekem sem tetszik, ami az országgal történik. De az apád… – elhallgatott. – Amikor a támadás után nem jöttél haza, apád azt hitte, hogy… – Felállt, készített magának egy csésze teát. Mindig ezt tette, ha kényelmetlenül érezte magát, vagy ha bizonytalan volt valamiben. – Marcus – mondta. – Marcus, mi azt hittük, hogy meghaltál. Meg tudod ezt érteni? Napokig sirattunk téged. Arra gondoltunk, hogy darabokra robbanva az óceán mélyére süllyedtél. Meghaltál, mert néhány fattyú eldöntötte, hogy megöl pár száz embert, hogy elérjenek vele valamit.


Ez nagyon lassan ülepedett le. Úgy értem, felfogtam, hogy nagyon aggódtak. Sokan meghaltak a bombatámadás során – jelenleg négyezerre becsülték a halottak számát –, és szinte mindenki tudott valakiről, aki aznap este nem ment haza. Az én iskolámból is eltűntek ketten.


– Az apád bárkit meg tudott volna ölni. Bárkit. Teljesen elvesztette az eszét. Sosem láttad még ilyennek, ahogy én sem. Elvesztette az eszét. Ült az asztalnál, és csak átkozódott, átkozódott, és átkozódott. Durva szavakat, amiket sosem hallottam az ő szájából. Aztán – a harmadik nap – valaki telefonált, és ő biztosra vette, hogy te vagy az, de csak egy téves hívás volt, mire úgy a falhoz csapta a készüléket, hogy az darabokra tört. – Most már értettem, miért volt új a konyhai telefon. – Valami eltört az apádban. Szeret téged, mindketten szeretünk. Te vagy a legfontosabb dolog az életünkben, de nem hiszem, hogy te ezt felfognád. Emlékszel, amikor tíz éves korodban én hazautaztam Londonba egy jó időre? Emlékszel? – Némán bólintottam. – El akartunk válni, Marcus. Már nem számít, hogy miért. Csak egy rossz emlék már. Néha megtörténik, hogy az emberek, akik alapvetően szeretik egymást, nem fordítanak egymásra elég figyelmet. Utánam jött, és meggyőzött arról, hogy miattad jöjjek haza. Nem tudtuk volna elviselni, hogy ezt tegyük veled. Miattad megint egymásba szerettünk, és csak te vagy az oka, hogy most is együtt vagyunk.


Egy gombócot éreztem a torkomban. Ezt nem tudtam, soha senki nem beszélt nekem erről.


– Apád most nehéz időket él át. Ő most egy teljesen más ember, és időbe telik, mire visszatér hozzánk, mire újból az az ember lesz, akit szeretek. Addig meg kell őt értenünk.


Hosszan megölelt, és ekkor vettem csak észre, milyen vékonyak a karjai, és milyen ráncos a bőre a nyakán. Nekem ő mindig is az én fiatal, pirospozsgás arcú, vidám, ezüstkeretes szemüvegén át rám néző anya volt. És most olyan öregnek tűnt. Én tettem ezt vele. A terroristák. A Belbiztonsági Hivatal. Egy igen bizarr módon, mi mindhárman egy oldalon álltunk, míg anyu, apu és a többi ember a másikon.


Nem tudtam aludni aznap este, mert anyu szavai visszhangoztak a fejemben. Apu feszült volt, és egy szót sem szólt a vacsora alatt, ahogy én sem, mert nem akartam semmi rosszat mondani, ráadásul eléggé kiborult a legfrissebb hírek kapcsán, amelyek szerint az al-Kaida volt a felelős a robbantásokért. Hat különböző terrorista csoport vállalta magára a merénylet elkövetésének a felelősségét, de a BH csak az al-Kaidáról tartotta elképzelhetőnek, hogy valóban képesek voltak erre.


Feküdtem az ágyamban, és a késő éjszakai betelefonálós rádióműsort hallgattam. A szexuális problémák volt a téma, a műsorvezető pedig egy homokos fickó, de én szerettem hallgatni a műsorát, mert tanácsokkal látta el az embereket, igaz, néha meglehetősen nyers tanácsokkal, de legalább humoros volt. Aznap este azonban nem tudtam nevetni. A legtöbb betelefonáló azt kérdezte, hogy miként lehet megoldani az együttléteket ebben a jelenlegi feszült helyzetben. Még a szexről szóló műsorba is begyűrűzött ez az egész. Lekapcsoltam a rádiót, és meghallottam egy motor duruzsolását az ablakom alatt.


A hálószobám a legfelső emeleten volt. A mennyezet a tető ívét követte, így a szobám mindkét oldalán volt ablak – az egyik a Mission kerületre nézett, a másik viszont a ház előtti utcára. Máskor is szoktak ilyen későn autók járkálni az utcánkban, ám ez a motorzúgás egészen más volt. Odamentem az utcára néző ablakhoz, és kilestem a redőnyön keresztül. Lent az utcán egy fehér, jelzés nélküli furgont láttam, amelynek a teteje tele volt rádióantennákkal, ráadásul annyival, amennyit én még sosem láttam egy autón egyszerre. Nagyon komótosan gurult az utcán, miközben a tetején lévő egyik tányérantenna lassan forgott körbe-körbe.


Ahogy figyeltem a kocsit, a furgon hirtelen megállt, és a hátsó ajtaja kivágódott. A Belbiztonsági Hivatal egyenruháját viselő fickó ugrott ki belőle – már száz méterekről ki tudtam szúrni az ilyeneket – az utcára. Valami kézi szerkezet volt nála, amelynek kék fénye megvilágította az arcát. Fel-alá járkált, előbb a szomszédok előtt jegyzetelt valamit a szerkezetben, aztán felénk közeledett. Volt valami ismerős a mozgásában, ahogy a fejét lehajtva járkált…


Vezeték nélküli hálózatokat keresett! A BH az Xnet csomópontokat kereste! Elengedtem a redőnyt, és szinte átrepültem a szobámban az Xboxomhoz. Bekapcsolva hagytam, hogy letöltsek néhány frankó animációt, amiket az egyik Xnetező készített az elnök semmi-sem-drága beszédéből. Kirántottam a konnektorból a tápkábelt, aztán visszasiettem az ablakhoz, és résnyire húztam a redőnyt. A fickó megint a szerkezetét leste, és a házunk előtt járkált. Egy pillanattal később visszaült a furgonba, ami elhúzta a csíkot. Előkaptam a fényképezőmet, és gyorsan lefotóztam néhányszor a furgont meg az antennáit. Aztán megnyitottam a GIMP névre hallgató ingyenes fényképszerkesztő programot, kitöröltem a háttérből mindent, ami arra utalhatna, hogy ki vagyok, vagy hol lakom, és csak a furgont hagytam meg.


A képeket feltöltöttem az Xnetre, és minden leírtam a furgonról, amit csak tudtam. Ezek az alakok egyértelműen az Xnet után kutattak, ebben biztos voltam. Így meg aztán pláne nem tudtam aludni. Itt volt az ideje egy kis felhúzós kalózos játéknak, és még ilyen későn is elég sokan szoktak fent lenni. A játék hivatalos neve Clockwork Plunder volt, és egy csapat finn death metál rajongó tini készítette hobbiból. Teljesen ingyenesen lehetett vele játszani, és legalább annyira szórakoztató volt, mint a havi tizenöt dollárba kerülő Ender’s Universe, Middle Earth Quest, vagy Discworld Dungeons.


Beléptem, és újra ott találtam magam a Zombie Charger fedélzetén, arra várva, hogy valaki majd felhúz. Utáltam ezt a részét a játéknak.


> HÉ, TE!


Írtam az egyik elhaladó kalóznak.


> FELHÚZOL?


Megállt, és rám nézett.


> MIÉRT TENNÉM?


> MERT EGY CSAPATBAN VAGYUNK, ÉS MÉG TAPASZTALATI PONTOT IS KAPSZ ÉRTE.


Micsoda faszfej.


> HONNAN JÁTSZOL?


> SAN FRANCISCO.


Valahogy kezdett ismerőssé válni a helyzet.


> ÉS AZON BELÜL?


Itt kiléptem. Valami nagyon bizarr zajlott a játékban. Rákerestem a blogokra, és egyiket a másik után kezdtem olvasni. Vagy fél tucatot átnéztem már, amikor valami olyanra bukkantam, amitől megfagyott a vér az ereimben. A blogozók szerették a kvízeket. Miféle hobbit vagy? Jó szerető vagy? Milyen bolygón élnél a legszívesebben? Melyik filmbeli karakter lennél? Mennyire vagy érzelmes típus? Meg ilyenek. Kitöltik ezeket, aztán kitöltik a barátaik is, és a végén összehasonlítják az eredményeket. Veszélytelen móka.


De az Xnetes blogokon látható kérdőív megrémített, mert minden volt, csak veszélytelen nem.


• Nemed?


• Hányadik évfolyamba jársz?


• Melyik iskolában?


• Hol laksz a városon belül?


A kérdőívek eredményei színes pontokként jelentek meg egy térképen, és elég az egészet az a béna magyarázat fogta össze, hogy így könnyebben lehet az embereknek olyan helyeket javasolni, ahol pizzát, vagy hasonló dolgokat vehetnek. De nézzétek meg jobban azokat a kérdéseket, és utána a válaszokat is:


• Férfi


• 12


• Chavez Középiskola


• Potrero Hill


Mindössze két ember volt az egész iskolában, akire ezek az adatok ráilletek. Más iskolákban is hasonló volt a helyzet. Vagyis, ha ki akartad találni, kik használhatják az Xnetet, akkor e kérdőívek révén megtalálhattad őket. Ez elég rosszul hangzott, de valóságban még rosszabb volt: a Belbiztonsági Hivatal egyik embere is használta az Xnetet, és megpróbált elkapni minket. Az Xnetet veszélyeztette a BH.


Kémek voltak közöttünk.


Én több száz embernek adtam tovább Xnet programot tartalmazó lemezeket, és ők is így tettek. Elég jól ismertem azokat, akiknek adtam ilyen lemezt. Némelyiküket nagyon is jól ismertem. Egész életem során ugyanabban a házban laktam, így az évek során rengeteg ismerősre, barátra tettem szert; volt akivel együtt jártunk óvodába, együtt fociztunk, együtt szerepjátékoztunk, együtt jártunk szórakozni, vagy éppen iskolába. Az AVJ csapatom tagjai voltak a legközelebbi barátaim, de rajtuk kívül is akadtak néhányan, akikben eléggé megbíztam ahhoz, hogy adjak nekik Xnet lemezt. Most rájuk volt szükségem.


Felébresztettem Jolut; megcsörgettem, aztán letettem az első csengetés után, majd ezt megismételtem még két alkalommal. Egy perc múlva már fent is volt az Xneten, így biztonságosan tudtunk beszélgetni. Megmutattam neki a blog bejegyzésemet a lehallgatókkal teli furgonról, és miután elolvasta, teljesen kiborult.


> BIZTOS VAGY BENNE, HOGY MINKET KERESNEK?


Válaszként elküldtem neki a kérdőívet.


> OMG. VÉGÜNK VAN.


> NEM, ENNYIRE MÉG NEM VÉSZES A HELYZET, DE TUDNUNK KELL, KIKBEN BÍZHATUNK MEG TELJESEN.


> HOGYAN?


> EZT AKARTAM MEGKÉRDEZNI. HÁNY OLYAN EMBERT ISMERSZ, AKIBEN TELJESEN MEGBÍZOL, AKIÉRT TŰZBE TENNÉD A KEZED?


> NEM TUDOM, HÚSZAT-HARMINCAT.


> ÖSSZE KÉNE GYŰLNIE EGY CSOPORT ILYEN MEGBÍZHATÓ EMBERNEK, HOGY MEGOSZTHASSUNK EGYMÁS KÖZÖTT EGY BIZTONSÁGOS HÁLÓZATOT.


Az ilyen biztonságos hálózat egyike azoknak a remek titkosítási rendszereknek, amelyekről olvastam ugyan, de még sosem próbáltam a valóságban. Ez egy majdnem tökéletes módja volt annak, hogy biztosítson, úgy beszélhetsz azzal, akivel akarsz, hogy más ne tudjon belehallgatni. Egy gond volt vele, hogy ehhez legalább egyszer személyesen is találkozni kellett az illetővel, hogy működhessen a dolog.


> ÉRTEM, EZ NEM GOND. AZ MÁR ANNÁL INKÁBB, HOGYAN TERELSZ ÖSSZE ENNYI EMBERT?


> IGEN, EZT IS MEG AKARTAM KÉRDEZNI. HOGY TUDJUK EZT MEGCSINÁLNI ANÉLKÜL, HOGY LE NE BUKJUNK?


Jolu írt valamit, aztán kitörölte, megint írt valami, és megint kitörölte.


> DARRYL TUDNÁ.


> ISTENEM, EBBEN Ő ANNYIRA JÓ VOLT.


Jolu egy darabig nem írt semmit, aztán váratlanul gépelni kezdett.


> MIT SZÓLSZ EGY BULIHOZ? MI LENNE, HA MIND ÖSSZEGYŰLNÉNK VALAHOL, MINTHA BULIT TARTANÁNK, ÍGY ARRA AZ ESETRE IS VAN EGY TÖKÉLETES ALIBINK, HA VALAKI FELBUKKANNA, ÉS SZÁMON KÉRNÉ RAJTUNK, HOGY MIT CSINÁLUNK.


> SZERINTEM EZ MŰKÖDNE. JOLU, TE EGY ZSENI VAGY!


> TUDOM, ÉS MÁR AZT IS KITALÁLTAM, HOGY HOL KELLENE MEGTARTANI EZT A BULIT. IMÁDNI FOGOD.


> HOL?


> A SUTRO FÜRDŐBEN.
*KQED – San Franciscóban és a környékén működő tévé és rádiócsatorna (A szerk.)