9. FEJEZET

Olyan dühös volt, hogy azt hittem, felrobban. Mintha már említettem volna, hogy csak nagyon ritkán láttam elveszíteni a fejét, azon az estén azonban teljesen kiborult.
– Nem fogod elhinni. Ott volt az a rendõr, talán lehetett úgy tizennyolc éves, és állandóan azt szajkózta, hogy én miért voltam tegnap Berkeley-ben, mikor az ügyfelem Mountain View-ban van? Próbáltam neki elmagyarázni, hogy én a Berkeley-ben tanítok, mire azzal felelt, hogy õ azt hitte, én egy tanácsadó vagyok, és kezdtük az egészet elölrõl. Mint valami szituációs komédiában, ahol a rendõröket eltalálta volna valamilyen hülyévé tévõ sugár. Ami még szörnyûbb volt, hogy azt állította, ma is voltam Berkeley-ben, de én közöltem, hogy nem voltam, mire õ váltig bizonygatta, hogy mégis. Aztán megmutatta a FasTrak kivonatot, amelyen az állt, hogy ma három alkalommal is áthaladtam a San Mateo hídon. És ez még nem minden! Vett egy mély lélegzetet, ami azt jelentette, hogy rettenetesen dühös. – Információjuk volt arról, hogy merre járok, még olyan helyekrõl, ahol nincs is leolvasó. Csak úgy véletlenszerûen kiszúrtak ellenõrzésre. Ez nem jó! Szent szar! Mindenkit nyomon követnek, de valójában fogalmuk sincs semmirõl!
Lesiettem a konyhába, és az ajtóból figyeltem. Tekintetem találkozott anyuéval, és mindketten felvontuk a szemöldökünket, mintha csak épp abban egyeztünk volna meg, ki vesse apu szemére: „Nem megmondtam?” Bólintottam. Anyu be tudta vetni a hitvesi hatalmát, hogy pillanatok alatt eloszlassa apu rosszkedvét olyan módszerekkel, amelyek nekem nem álltak rendelkezésemre.
– Drew – mondta anyu, és megragadta a karjánál fogva, hogy végre befejezze a fel-alá járkálást a konyhában, és ne hadonásszon a karjaival, mint valami utcai prédikátor.
– Mi van? – csattant fel.
– Azt hiszem, tartozol Marcusnak egy bocsánatkéréssel.
Halkan, de keményen beszélt. Apu és én csak kis kavicsok vagyunk, anyu viszont egy igazi kõszikla. Apu rám nézett, és a szeme összeszûkült, ahogy elgondolkodott egy percre.
– Rendben – mondta végül. – Igazad van. Én hozzáértõ ellenõrzésrõl beszéltem, de ezek a fickók teljesen amatõrök. Sajnálom, fiam, igazad volt. Ez nevetséges. – Kinyújtotta a kezét, kezet ráztunk, aztán teljesen váratlanul szorosan megölelt. – Istenem, mit csinálunk ezzel az országgal, Marcus? A te generációd megérdemelné, hogy valami jobbat örököljön, mint ez.
Amikor elengedett, észrevettem a mély ráncokat az arcán, amelyeket korábban még sosem. Visszamentem a szobámba, és játszottam egy keveset egy Xnet játékkal. Volt egy egész tûrhetõ multiplayer játék, egy óramûvekkel mûködõ kalózos történet, amelyben minden nap – vagy legalább kétnaponta – meg kellett csinálni néhány küldetést, hogy felhúzhasd a legénységedet, mielõtt rabolni és fosztogatni indulnál. Az a fajta játék volt, amit alapvetõen utáltam: rengeteg ismétlõdõ küldetés, amelyek teljesítése egyáltalán nem volt élvezetes, minimális játékos a játékos elleni küzdelem (azt eldöntendõ, ki irányítsa a hajót), és még kevesebb megoldásra váró rejtvény. Minél többet játszottam ezzel, annál jobban hiányzott a Harajuku Fun Madness, ami remek elegye volt a való világban megoldandó online rejtvényeknek, és a csapatjátéknak. De ma ez a kalózos játék is épp az volt, amire szükségem volt – agyatlan szórakozás.
Szegény apám; én tettem ezt vele. Azelõtt boldog volt, biztos abban, hogy az adóra befizetett dollárjait arra költik, hogy biztonságban élhessen. Én azonban elpusztítottam ezt a bizonyosságát. Persze minden hamis volt, de ez tartotta õt mozgásban. Most, ahogy láttam õt megtörve és reménytelenül, arra gondoltam, vajon az a jobb, ha tiszta szemmel, de reménytelenül élsz, vagy ha vakon a bolondok paradicsomában. A szégyen – a szégyen, amit azóta éreztem, hogy kiadtam a jelszavaimat, miután megtörtek – most visszatért, amitõl kedvetlen lettem, és egyszerûen csak el akartam menekülni magam elõl.
Az én karakterem a Zombie Charger nevû kalózhajó egyik matróza volt, és míg nem voltam online, szépen lejárt. A hajón levõ összes játékost végig kellett kérdezgetnem, mire az egyikük hajlandónak bizonyult arra, hogy felhúzzon. Ez legalább lekötött, és még tetszett is. Volt valami varázslatos abban, hogy egy vadidegen szívességet tesz neked. És mivel mindez az Xneten történt, tudtam, hogy minden idegen valahol barát is egy kicsit.
> HOL VAGY?
A karakter, amelyik vállalta, hogy felhúzzon, Lizanator névre hallgatott, és nõnemû volt, bár ez nem jelentette azt, hogy valóban az is volt. A srácokban volt valami bizarr késztetés arra, hogy nõi karakterekkel játsszanak.
> SAN FRANCISCO.
> NEM, TÖKFEJ. SAN FRANCISCÓBAN HOL?
> MIÉRT, TE VALAMI PERVERZ VAGY?
Ez általában véget is vetett a beszélgetéseknek. Persze a játékok tele voltak pedofilekkel meg perverzekkel, és persze zsarukkal, akik megpróbálták ezeket lépre csalni (én viszont reménykedtem, hogy az Xneten egyáltalán nem voltak zsaruk). Egy efféle kérdés bõven elég volt ahhoz, hogy tíz esetbõl kilencszer más témára terelje a beszélgetést.
> MISSION? POTRERO HILL? NOE? EAST BAY?
> CSAK HÚZZ FEL, OKÉ. KÖSZ.
Abbahagyta a tekerést.
> BEREZELTÉL?
> MIT ÉRDEKEL AZ TÉGED?
> CSAK KÍVÁNCSI VAGYOK.
Valami rossz érzésem támadt vele kapcsolatban. Láthatóan több volt ez részérõl, mint kíváncsiság. Én úgy hívom, paranoia. Kiléptem, és kikapcsoltam az Xboxomat.

Másnap reggel Apu rám nézett az asztal felett.
– Legalább úgy tûnik, javulni fog a helyzet – mondta, és átnyújtotta nekem a Chronicle aznapi számát, amely a harmadik oldalon volt nyitva.
A Belbiztonsági Hivatal szóvivõje megerõsítette, hogy a San Francisco-i iroda háromszáz százalékos költségvetési és állományi emelést kért Washingtontól.
Mi?
Greame Sutherland vezérõrnagy, az észak-kaliforniai BH mûveletek vezetõje egy tegnapi sajtókonferencián megerõsítette a hírt, és megjegyezte, hogy a lépést az öböl térségében megfigyelhetõ meglehetõsen gyanús aktivitás indokolta. „Egy illegális kommunikációs csatornára bukkantunk, és azt feltételezzük, szabotõrök dolgoznak azon, hogy hamis biztonsági riasztásokkal aláássák a munkánkat.”
Összevontam a szemöldökömet. Mi a fene.
„Ezek a hamis riasztások valószínûleg csak a figyelem elterelésére szolgálnak és egy késõbbi, valós támadást lepleznek. Az egyetlen hatékony módja küzdelemnek ez ellen, ha megemeljük az ellenõrzési szintet, hogy teljes körûen át tudjunk vizsgálni mindent és mindenkit.”
Sutherland megjegyezte, a város több pontján is tapasztalt hosszabb várakozás nagyon „sajnálatos”, és azon dolgoznak, hogy megszüntessék ezeket.
Elképzeltem, ahogy a városban négyszer-ötször több BH tiszt járõrözik, akiket az én hülye ötleteim vonzottak a helyszínre. Vanessának igaza volt. Minél többet küzdöttem ellenük, annál rosszabbá vált a helyzet. Apu rámutatott az újságra.
– Lehet, hogy ezek a fickók bolondok, de legalább módszeresen azok. Addig fognak munkára újabb és újabb ügynököket, míg meg nem oldják a problémát. Az egész könnyen kezelhetõ, ha belegondolsz. Minden adatot lekövetnek a városban, minden egyes nyomot. El fogják kapni a terroristákat.
Nekem ennyi elég volt.
– Apu! Nem hallod saját magad? Ezek arról beszélnek, hogy gyakorlatilag San Francisco minden egyes lakóját át fogják vizsgálni!
– Igen – felelte. – Így van. El fognak kapni minden kábítószer kereskedõt, gazfickót, tartásdíj-csalót, és terroristát. Csak várd ki. Ez lehet a legjobb dolog, ami valaha is történet ezzel az országgal.
– Csak ugratsz – esett le az állam. – Kérlek, mondd, hogy így van. Szerinted ez járt a fejükben, amikor megírták az alkotmányt? És a Bill of Rights?
– Azt még az adathalászat elõtti korban írták – mondta. Félelmetesen nyugodt volt, teljesen bizonyos a saját igazában. – A gyülekezés szabadsága rendben van, de miért ne ellenõrizhetnék a társadalmi hálódat a rendõrök, ha így kiszúrhatják, hogy éppen bandatagokkal vagy terroristákkal lógsz.
– Azért, mert ez támadás a magánéletem ellen! – jelentettem ki.
– És akkor mi van? Mit szeretnél jobban, magánéletet vagy terroristákat?
Ah! Gyûlöltem így vitatkozni az apámmal, és kávéra is szükségem volt.
– Ugyan már, Apu! A magánélet megsértésével nem lehet terroristákat elkapni, csak annyit érnek el vele, hogy ártatlan embereket hoznak kellemetlen helyzetbe.
– Honnan tudod, hogy nem fognak el terroristákat így?
– Hol vannak, akiket elfogtak?
– Biztos vagyok benne, hogy idõvel lesz, akit letartóztatnak. Várd ki a végét!
– Apu, mi a fene történt veled tegnap este óta? Annyira dühös voltál a zsarukra.
– Ne beszélj ilyen hangon velem, Marcus. Tegnap este óta annyi történt, hogy volt egy kis idõm gondolkodni, és persze elolvastam ezt itt – rázta meg az újságot. – Azért állítottak meg, mert a rosszfiúk összezavarták õket. Át kell állítaniuk a technikai eszközeiket, hogy ne lehessen õket megtéveszteni. De utána már rendben lesz, és az idõszakos közúti ellenõrzés megfizethetõ ár. Ez most nem jó idõ arra, hogy a Bill of Rights pontjait szavaló ügyvédet játssz. Most áldozatokat kell hozni a városunk biztonságáért.
Nem tudtam befejezni a reggelimet. Beraktam a tányért a mosogatógépbe, aztán elindultam az iskolába. El kellett szabadulnom otthonról.

Az Xnetezõk egyáltalán nem örültek a fokozott rendõrségi megfigyelésnek, de tudtam, hogy nem fogják lapítva tûrni. Valaki betelefonált a KQED* egyik mûsorába, és közölte velük, hogy a rendõrség csak az idejét vesztegeti, hogy mi hamarabb romokba dönthetjük az egész rendszert, mint hogy õk felgöngyölítenék az ügyet. A felvétel lett aznap este a legnépszerûbb letöltés az Xneten.
– Ez itt az Élõ Kalifornia, és most egy San Franciscói nyilvános telefonról hívó névtelen személlyel beszélgetünk. Neki is megvan a saját véleménye a napokban tapasztalt fennakadásokról. Rendben, adásban van.
– Oké. Tudják, ez még csak a kezdet. Úgy értem, csak most kezdtük el. Hozzanak csak nyugodtan akár egymillió fakabátot, és állítsanak megfigyelõ pontokat minden sarokra. Mindet össze fogjuk zavarni! Különben is, mi ez a lószar a terroristákról? Mi nem vagyunk terroristák! Röhej. De most komolyan. Azért zavartuk össze a rendszerüket, mert gyûlöljük a Belbiztonsági Hivatalt, viszont szeretjük a városunkat. Terroristák? Azt se tudom, hogyan betûzik a dzsihádot. Béke veletek!
Teljesen idióta volt az egész. Nemcsak az összefüggéstelen szavak, de a kárörvendõ hangnem is. Úgy hangzott, mint egy kölyök, aki illetlenül büszke magára. Az is volt. Az Xneten is errõl folyt a vita. Sokan teljesen idiótának tartották, amiért betelefonált, mások szemében viszont hõs volt. Én attól tartottam, hogy biztos volt valahol egy kamera, amely éppen arra a nyilvános fülkére figyelt. Vagy egy leolvasó, ami feljegyezte a kártyái adatait. Reméltem, hogy legalább letörölte az ujjlenyomatait a fülkérõl, kapucnit húzott a fejébe, és nem voltak nála iratok, de valószínûleg nem így tett. Kíváncsi voltam, vajon mikor állít majd be hozzá a rendõrség.
Mindig tudtam, ha valami nagy dolog történik az Xneten, mert olyankor milliónyi e-mail áradt a postafiókomba, hogy tudassák M1k3y-vel a legfrissebb eseményeket. Éppen olvastam valamit Mr. Nem-tudom-lebetûzni-a-dzsihádot betelefonálásával kapcsolatban, amikor teljesen megbolondult a postafiókom. Mindenkinek volt egy üzenete a számomra – fõként linkek –, amelyek a sok névtelen blog egyikére mutattak.
> SZERENCSÉS MENEKÜLÉS.
> ÉPPEN AZ EMBARCADERO KÖRNYÉKÉN ZAVARTUK A RENDÕRÖK MUNKÁJÁT, FASTRAK KÁRTYÁK ADATAIT CSERÉLGETTÜK, HOGY EGY KIS HAMIS PUSKAPORT SZÓRJUNK SZÉT. MINDENHOL ZSARUK VOLTAK, DE MI OKOSABBAK VOLTUNK NÁLUK; MINDEN ESTE AZON A KÖRNYÉKEN NYÜZSÖGTÜNK, DE SOSEM KAPTAK MÉG EL MINKET. HÁT MA ESTE IGEN. HÜLYE HIBA VOLT RÉSZÜNKRÕL, MERT HANYAGOK VOLTUNK, ÉS ÍGY ELKAPTAK BENNÜNKET. EGY TITKOSÜGYNÖK FOGTA EL A HAVEROMAT, AZTÁN MINDENKIT. MÁR JÓ IDEJE FIGYELTÉK A TÖMEGET, OTT ÁLLT AZ EGYIK TEHERAUTÓJUK NEM MESSZE. ABBA TUSZKOLTAK BE NÉGYÜNKET, DE A TÖBBIEK SZÉTSZÉLEDTEK.
> A TEHERAUTÓ TELE VOLT EMBEREKKEL, MINT A SZARDÍNIÁS KONZERV – IDÕSEK, FIATALOK, FEKETÉK, FEHÉREK, SZEGÉNYEK, GAZDAGOK – ÉS KÉT RENDÕR PRÓBÁLTA KIKÉRDEZNI ÕKET, MIKÖZBEN AZ ÜGYNÖKÖK ÚJABB ÉS ÚJABB EMBEREKET HOZTAK. EGYESEK IGYEKEZTEK A SOR ELEJÉRE TOLAKODNI, HOGY MINÉL ELÕBB ÁTESSENEK A KIKÉRDEZÉSEN, ÍGY MI EGYRE HÁTRÉBB KERÜLTÜNK, ÓRÁKAT TÖLTÖTTÜNK OTT, RÁADÁSUL NAGYON MELEG IS VOLT, ÉS EGYRE NAGYOBB LETT A ZSÚFOLTSÁG.
> ESTE 8 KÖRÜL VOLT VÁLTÁS, JÖTT KÉT ÚJABB ZSARU, AKIK JÓL LETEREMTETTÉK AZT A KETTÕT, AKI MÁR KORÁBBAN IS OTT VOLT, MERT A SORT ELNÉZVE ÚGY TÛNT, NEM CSINÁLNAK SEMMIT. VITATKOZTAK EGY DARABIG, AZTÁN A KÉT RÉGI TÁVOZOTT, AZ ÚJAK MEG LEÜLTEK AZ ASZTALOKHOZ, ÉS EGYMÁS KÖZÖTT PUSMOGTAK EGY DARABIG. AZTÁN AZ EGYIK FELÁLLT, ÉS KIABÁLNI KEZDETT: „MINDENKI MENJEN HAZA! JÉZUS, JOBB DOLGUNK IS VAN ANNÁL, HOGY MÉG TÖBB KÉRDÉSSEL ZAKLASSUK ÖNÖKET! HA BÁRMI TÖRVÉNYBE ÜTKÖZÕT TETTEK, AKKOR NE TEGYÉK TÖBBET, ÉS LEGYEN EZ EGY FIGYELMEZTETÉS MINDAHÁNYUK SZÁMÁRA.”
> AZ ÖLTÖNYÖS EMBEREK ETTÕL PERSZE KIBORULTAK, AMI SZENZÁCIÓS VOLT, HISZEN PÁR PERCCEL KORÁBBAN MÉG AZON PUFFOGTAK, HOGY MIÉRT TARTJÁK ÕKET FOGVA, MOST MEG FELHÁBORODTAK, AMIÉRT ELENGEDTÉK ÕKET. HÁT KI ÉRTI EZT! MIUTÁN ELENGEDTEK MINKET, GYORSAN FELSZÍVÓDTUNK, ÉS HAZASIETTÜNK, HOGY EZT MEGÍRHASSUK. HIGGYÉTEK EL, MINDENHOL TITKOS ÜGYNÖKÖK VANNAK. HA MEGPRÓBÁLJÁTOK MEGZAVARNI A RENDSZERÜKET, LEGYETEK ÓVATOSAK, ÉS KÉSZÜLJETEK FEL ARRA IS, HOGY MENEKÜLNI KELL. DE HA ELKAPNAK TITEKET, LEGYETEK TÜRELEMMEL, AMÍG ELÉG NAGY LESZ A FOGVA TARTOTTAK SZÁMA AHHOZ, HOGY MINDENKIT ELENGEDJENEK, MERT TÚL ELFOGLALTAK.
> MI TETTÜK ÕKET ELFOGLALTTÁ. AZ A SOK EMBER ABBAN A TEHERAUTÓBAN AZÉRT VOLT OTT, MERT MI ÖSSZEZAVARTUK A RENDSZERÜKET. SZÓVAL, CSAK ÍGY TOVÁBB!
Ettõl elég szarul éreztem magam. Azt a négy embert – kölykök, akikkel sosem találkoztam – majdnem örökre lecsukták azért, mert elindítottam valamit. Mert azt tették, amit mondtam nekik, hogy tegyenek. Semmivel sem voltam jobb egy terroristánál.

A Belbiztonsági Hivatal természetesen megkapta, amit kért. Az elnök és a kormányzó is megjelent a tévében, és közölték, nem számít a pénz, ha az a biztonságot szolgálja. Az iskolában végig kellett néznünk ezt a bejelentést. Apu persze boldog volt. Az elnököt a megválasztása óta utálta, mondván, semmivel sem volt jobb az elõdjénél – aki egy katasztrófa volt –, most azonban mást se hallottam tõle, csak azt, hogy mennyire megfontolt és lendületes ez az új elnök.
– Hagyd rá apádra – mondta anyu egyik este, miután hazaértem az iskolából.
Anyu letelepedési szakértõ, aki briteknek segít abban, hogy megtalálják a helyüket San Franciscóban, és a lehetõ legtöbb esetben otthonról dolgozik. A Egyesült Királyság fizet neki azért, hogy megválaszolja azokat a leveleket, amit az Államokban tartózkodó, rajtunk amerikaiakon kiigazodni nem tudó britektõl kap. Elmagyarázza nekik, hogyan vannak nálunk a dolgok, és azt mondta, ezt most jobb otthonról csinálni, így legalább õ sem lát, vagy beszél egyetlen amerikaival sem.
Nincsenek illúzióim Angliával kapcsolatban. Amerika gond nélkül a sutba hajítja az alkotmányát, ha valami dzsihádhitû rossz szemmel tekint az országra, azonban az iskolában megtanultam, hogy a briteknek még alkotmányuk sincs. De olyan törvényeik vannak, amitõl feláll a szõr a hátadon: egy egész évre börtönbe dughatnak, ha biztosak abban, hogy terrorista vagy, de nincs elég bizonyítékuk arra, hogy ezt be is bizonyítsák. Nos, hogy lehetnek biztosak valamiben, ha nem is tudják bebizonyítani? Hogy gondolhatják? Látták álmukban, amint elkövetsz valami terrorista cselekedetet?
Ráadásul a brit ellenõrzéshez képest az amerikai rettenetesen amatõrnek tûnik. Egy átlagos londonit körülbelül ötszázszor fényképeznek le, miközben az utcákon sétál. Minden rendszámtáblát lefotóznak minden sarkon. A banktól kezdve a tömegközlekedési vállalatig mindenki lelkes a megfigyelést illetõen, és gond nélkül beköp, ha egy kicsit is gyanús vagy. De anyu nem így látja. A fõiskolás évei alatt jött el Nagy-Britanniából, és igazán sose érezte itt otthon magát, annak ellenére, hogy egy petalumai fiúhoz ment feleségül, és született itt egy gyereke. Neki ez a barbárok országa volt, és mindig is Angliát tekintette a hazájának.
– De anyu, nincs igaza. Neked ezt tudnod kellene. Minden, ami naggyá tette ezt az országot, azt most lehúzzák a vécében, és apu ezt nem látja. Nem tûnt fel neked, hogy egyetlen terroristát sem fogtak el? Apu is csak azt hajtogatja, hogy biztonságban kell lennünk, de azt is tudnia kellene, hogy a legtöbbünk egyáltalán nem érzi magát biztonságban. Veszélyben érezzük magunkat.
– Tudom, Marcus. Hidd el, nekem sem tetszik, ami az országgal történik. De az apád… – elhallgatott. – Amikor a támadás után nem jöttél haza, apád azt hitte, hogy… – Felállt, készített magának egy csésze teát. Mindig ezt tette, ha kényelmetlenül érezte magát, vagy ha bizonytalan volt valamiben. – Marcus – mondta. – Marcus, mi azt hittük, hogy meghaltál. Meg tudod ezt érteni? Napokig sirattunk téged. Arra gondoltunk, hogy darabokra robbanva az óceán mélyére süllyedtél. Meghaltál, mert néhány fattyú eldöntötte, hogy megöl pár száz embert, hogy elérjenek vele valamit.
Ez nagyon lassan ülepedett le. Úgy értem, felfogtam, hogy nagyon aggódtak. Sokan meghaltak a bombatámadás során – jelenleg négyezerre becsülték a halottak számát –, és szinte mindenki tudott valakirõl, aki aznap este nem ment haza. Az én iskolámból is eltûntek ketten.
– Az apád bárkit meg tudott volna ölni. Bárkit. Teljesen elvesztette az eszét. Sosem láttad még ilyennek, ahogy én sem. Elvesztette az eszét. Ült az asztalnál, és csak átkozódott, átkozódott, és átkozódott. Durva szavakat, amiket sosem hallottam az õ szájából. Aztán – a harmadik nap – valaki telefonált, és õ biztosra vette, hogy te vagy az, de csak egy téves hívás volt, mire úgy a falhoz csapta a készüléket, hogy az darabokra tört. – Most már értettem, miért volt új a konyhai telefon. – Valami eltört az apádban. Szeret téged, mindketten szeretünk. Te vagy a legfontosabb dolog az életünkben, de nem hiszem, hogy te ezt felfognád. Emlékszel, amikor tíz éves korodban én hazautaztam Londonba egy jó idõre? Emlékszel? – Némán bólintottam. – El akartunk válni, Marcus. Már nem számít, hogy miért. Csak egy rossz emlék már. Néha megtörténik, hogy az emberek, akik alapvetõen szeretik egymást, nem fordítanak egymásra elég figyelmet. Utánam jött, és meggyõzött arról, hogy miattad jöjjek haza. Nem tudtuk volna elviselni, hogy ezt tegyük veled. Miattad megint egymásba szerettünk, és csak te vagy az oka, hogy most is együtt vagyunk.
Egy gombócot éreztem a torkomban. Ezt nem tudtam, soha senki nem beszélt nekem errõl.
– Apád most nehéz idõket él át. Õ most egy teljesen más ember, és idõbe telik, mire visszatér hozzánk, mire újból az az ember lesz, akit szeretek. Addig meg kell õt értenünk.
Hosszan megölelt, és ekkor vettem csak észre, milyen vékonyak a karjai, és milyen ráncos a bõre a nyakán. Nekem õ mindig is az én fiatal, pirospozsgás arcú, vidám, ezüstkeretes szemüvegén át rám nézõ anya volt. És most olyan öregnek tûnt. Én tettem ezt vele. A terroristák. A Belbiztonsági Hivatal. Egy igen bizarr módon, mi mindhárman egy oldalon álltunk, míg anyu, apu és a többi ember a másikon.

Nem tudtam aludni aznap este, mert anyu szavai visszhangoztak a fejemben. Apu feszült volt, és egy szót sem szólt a vacsora alatt, ahogy én sem, mert nem akartam semmi rosszat mondani, ráadásul eléggé kiborult a legfrissebb hírek kapcsán, amelyek szerint az al-Kaida volt a felelõs a robbantásokért. Hat különbözõ terrorista csoport vállalta magára a merénylet elkövetésének a felelõsségét, de a BH csak az al-Kaidáról tartotta elképzelhetõnek, hogy valóban képesek voltak erre.
Feküdtem az ágyamban, és a késõ éjszakai betelefonálós rádiómûsort hallgattam. A szexuális problémák volt a téma, a mûsorvezetõ pedig egy homokos fickó, de én szerettem hallgatni a mûsorát, mert tanácsokkal látta el az embereket, igaz, néha meglehetõsen nyers tanácsokkal, de legalább humoros volt. Aznap este azonban nem tudtam nevetni. A legtöbb betelefonáló azt kérdezte, hogy miként lehet megoldani az együttléteket ebben a jelenlegi feszült helyzetben. Még a szexrõl szóló mûsorba is begyûrûzött ez az egész. Lekapcsoltam a rádiót, és meghallottam egy motor duruzsolását az ablakom alatt.
A hálószobám a legfelsõ emeleten volt. A mennyezet a tetõ ívét követte, így a szobám mindkét oldalán volt ablak – az egyik a Mission kerületre nézett, a másik viszont a ház elõtti utcára. Máskor is szoktak ilyen késõn autók járkálni az utcánkban, ám ez a motorzúgás egészen más volt. Odamentem az utcára nézõ ablakhoz, és kilestem a redõnyön keresztül. Lent az utcán egy fehér, jelzés nélküli furgont láttam, amelynek a teteje tele volt rádióantennákkal, ráadásul annyival, amennyit én még sosem láttam egy autón egyszerre. Nagyon komótosan gurult az utcán, miközben a tetején lévõ egyik tányérantenna lassan forgott körbe-körbe.
Ahogy figyeltem a kocsit, a furgon hirtelen megállt, és a hátsó ajtaja kivágódott. A Belbiztonsági Hivatal egyenruháját viselõ fickó ugrott ki belõle – már száz méterekrõl ki tudtam szúrni az ilyeneket – az utcára. Valami kézi szerkezet volt nála, amelynek kék fénye megvilágította az arcát. Fel-alá járkált, elõbb a szomszédok elõtt jegyzetelt valamit a szerkezetben, aztán felénk közeledett. Volt valami ismerõs a mozgásában, ahogy a fejét lehajtva járkált…
Vezeték nélküli hálózatokat keresett! A BH az Xnet csomópontokat kereste! Elengedtem a redõnyt, és szinte átrepültem a szobámban az Xboxomhoz. Bekapcsolva hagytam, hogy letöltsek néhány frankó animációt, amiket az egyik Xnetezõ készített az elnök semmi-sem-drága beszédébõl. Kirántottam a konnektorból a tápkábelt, aztán visszasiettem az ablakhoz, és résnyire húztam a redõnyt. A fickó megint a szerkezetét leste, és a házunk elõtt járkált. Egy pillanattal késõbb visszaült a furgonba, ami elhúzta a csíkot. Elõkaptam a fényképezõmet, és gyorsan lefotóztam néhányszor a furgont meg az antennáit. Aztán megnyitottam a GIMP névre hallgató ingyenes fényképszerkesztõ programot, kitöröltem a háttérbõl mindent, ami arra utalhatna, hogy ki vagyok, vagy hol lakom, és csak a furgont hagytam meg.
A képeket feltöltöttem az Xnetre, és minden leírtam a furgonról, amit csak tudtam. Ezek az alakok egyértelmûen az Xnet után kutattak, ebben biztos voltam. Így meg aztán pláne nem tudtam aludni. Itt volt az ideje egy kis felhúzós kalózos játéknak, és még ilyen késõn is elég sokan szoktak fent lenni. A játék hivatalos neve Clockwork Plunder volt, és egy csapat finn death metál rajongó tini készítette hobbiból. Teljesen ingyenesen lehetett vele játszani, és legalább annyira szórakoztató volt, mint a havi tizenöt dollárba kerülõ Ender’s Universe, Middle Earth Quest, vagy Discworld Dungeons.
Beléptem, és újra ott találtam magam a Zombie Charger fedélzetén, arra várva, hogy valaki majd felhúz. Utáltam ezt a részét a játéknak.
> HÉ, TE!
Írtam az egyik elhaladó kalóznak.
> FELHÚZOL?
Megállt, és rám nézett.
> MIÉRT TENNÉM?
> MERT EGY CSAPATBAN VAGYUNK, ÉS MÉG TAPASZTALATI PONTOT IS KAPSZ ÉRTE.
Micsoda faszfej.
> HONNAN JÁTSZOL?
> SAN FRANCISCO.
Valahogy kezdett ismerõssé válni a helyzet.
> ÉS AZON BELÜL?
Itt kiléptem. Valami nagyon bizarr zajlott a játékban. Rákerestem a blogokra, és egyiket a másik után kezdtem olvasni. Vagy fél tucatot átnéztem már, amikor valami olyanra bukkantam, amitõl megfagyott a vér az ereimben. A blogozók szerették a kvízeket. Miféle hobbit vagy? Jó szeretõ vagy? Milyen bolygón élnél a legszívesebben? Melyik filmbeli karakter lennél? Mennyire vagy érzelmes típus? Meg ilyenek. Kitöltik ezeket, aztán kitöltik a barátaik is, és a végén összehasonlítják az eredményeket. Veszélytelen móka.
De az Xnetes blogokon látható kérdõív megrémített, mert minden volt, csak veszélytelen nem.
• Nemed?
• Hányadik évfolyamba jársz?
• Melyik iskolában?
• Hol laksz a városon belül?
A kérdõívek eredményei színes pontokként jelentek meg egy térképen, és elég az egészet az a béna magyarázat fogta össze, hogy így könnyebben lehet az embereknek olyan helyeket javasolni, ahol pizzát, vagy hasonló dolgokat vehetnek. De nézzétek meg jobban azokat a kérdéseket, és utána a válaszokat is:
• Férfi
• 12
• Chavez Középiskola
• Potrero Hill
Mindössze két ember volt az egész iskolában, akire ezek az adatok ráilletek. Más iskolákban is hasonló volt a helyzet. Vagyis, ha ki akartad találni, kik használhatják az Xnetet, akkor e kérdõívek révén megtalálhattad õket. Ez elég rosszul hangzott, de valóságban még rosszabb volt: a Belbiztonsági Hivatal egyik embere is használta az Xnetet, és megpróbált elkapni minket. Az Xnetet veszélyeztette a BH.
Kémek voltak közöttünk.

Én több száz embernek adtam tovább Xnet programot tartalmazó lemezeket, és õk is így tettek. Elég jól ismertem azokat, akiknek adtam ilyen lemezt. Némelyiküket nagyon is jól ismertem. Egész életem során ugyanabban a házban laktam, így az évek során rengeteg ismerõsre, barátra tettem szert; volt akivel együtt jártunk óvodába, együtt fociztunk, együtt szerepjátékoztunk, együtt jártunk szórakozni, vagy éppen iskolába. Az AVJ csapatom tagjai voltak a legközelebbi barátaim, de rajtuk kívül is akadtak néhányan, akikben eléggé megbíztam ahhoz, hogy adjak nekik Xnet lemezt. Most rájuk volt szükségem.
Felébresztettem Jolut; megcsörgettem, aztán letettem az elsõ csengetés után, majd ezt megismételtem még két alkalommal. Egy perc múlva már fent is volt az Xneten, így biztonságosan tudtunk beszélgetni. Megmutattam neki a blog bejegyzésemet a lehallgatókkal teli furgonról, és miután elolvasta, teljesen kiborult.
> BIZTOS VAGY BENNE, HOGY MINKET KERESNEK?
Válaszként elküldtem neki a kérdõívet.
> OMG. VÉGÜNK VAN.
> NEM, ENNYIRE MÉG NEM VÉSZES A HELYZET, DE TUDNUNK KELL, KIKBEN BÍZHATUNK MEG TELJESEN.
> HOGYAN?
> EZT AKARTAM MEGKÉRDEZNI. HÁNY OLYAN EMBERT ISMERSZ, AKIBEN TELJESEN MEGBÍZOL, AKIÉRT TÛZBE TENNÉD A KEZED?
> NEM TUDOM, HÚSZAT-HARMINCAT.
> ÖSSZE KÉNE GYÛLNIE EGY CSOPORT ILYEN MEGBÍZHATÓ EMBERNEK, HOGY MEGOSZTHASSUNK EGYMÁS KÖZÖTT EGY BIZTONSÁGOS HÁLÓZATOT.
Az ilyen biztonságos hálózat egyike azoknak a remek titkosítási rendszereknek, amelyekrõl olvastam ugyan, de még sosem próbáltam a valóságban. Ez egy majdnem tökéletes módja volt annak, hogy biztosítson, úgy beszélhetsz azzal, akivel akarsz, hogy más ne tudjon belehallgatni. Egy gond volt vele, hogy ehhez legalább egyszer személyesen is találkozni kellett az illetõvel, hogy mûködhessen a dolog.
> ÉRTEM, EZ NEM GOND. AZ MÁR ANNÁL INKÁBB, HOGYAN TERELSZ ÖSSZE ENNYI EMBERT?
> IGEN, EZT IS MEG AKARTAM KÉRDEZNI. HOGY TUDJUK EZT MEGCSINÁLNI ANÉLKÜL, HOGY LE NE BUKJUNK?
Jolu írt valamit, aztán kitörölte, megint írt valami, és megint kitörölte.
> DARRYL TUDNÁ.
> ISTENEM, EBBEN Õ ANNYIRA JÓ VOLT.
Jolu egy darabig nem írt semmit, aztán váratlanul gépelni kezdett.
> MIT SZÓLSZ EGY BULIHOZ? MI LENNE, HA MIND ÖSSZEGYÛLNÉNK VALAHOL, MINTHA BULIT TARTANÁNK, ÍGY ARRA AZ ESETRE IS VAN EGY TÖKÉLETES ALIBINK, HA VALAKI FELBUKKANNA, ÉS SZÁMON KÉRNÉ RAJTUNK, HOGY MIT CSINÁLUNK.
> SZERINTEM EZ MÛKÖDNE. JOLU, TE EGY ZSENI VAGY!
> TUDOM, ÉS MÁR AZT IS KITALÁLTAM, HOGY HOL KELLENE MEGTARTANI EZT A BULIT. IMÁDNI FOGOD.
> HOL?
> A SUTRO FÜRDÕBEN.


*KQED – San Franciscóban és a környékén mûködõ tévé és rádiócsatorna (A szerk.)