7. FEJEZET

Kikísértek az étterembõl a sarkon túl várakozó rendõrautóhoz. Bár nem látszott annak, bárki hamar kitalálhatta, hogy a rendõrségé, ugyanis mióta 7 dollárba kerül egy gallon üzemanyag, csak a rendõrök használták a nagy Crown Victoria típusú kocsikat. Ráadásul csak a rendõrök parkolhattak kényelmesen a Van Ness kerület utcáinak kellõs közepén anélkül, hogy elragadta volna a jármûvüket a megállás nélkül cirkáló vontató, amely mindig készen állt arra, hogy betartassa San Francisco értelmezhetetlen parkolási szabályait, és begyûjtse a váltságdíjat az elszállított autók után.
Fika kifújta az orrát. A kocsi hátsó ülésén ültem, akárcsak õ. A társa elöl ült és egy ujjal gépelt valamit egy leharcolt laptopon, amely úgy nézett ki, mintha Frédi lett volna az elõzõ tulajdonosa. Fika újból megszemlélte a személyi igazolványomat.
– Csak néhány rutinkérdést akarunk feltenni.
– Láthatnám a jelvényeiket? – kérdeztem.
A fickók kétség kívül rendõrök voltak, de gondoltam, nem árthat, ha tudatosítom bennük, hogy tisztában vagyok a jogaimmal. Fika olyan gyorsan villantotta meg a jelvényét, hogy szinte fel sem fogtam, mit láttam, azonban a társáét alaposan megnézhettem. Megjegyeztem a körzetük négyjegyû számát: 1337. Ezt könnyû volt fejben tartani, hiszen a hackerek sok esetben így írták az „elit” szót. Mindkét pasas meglehetõsen udvariasan viselkedett, és nem akartak úgy megfélemlíteni, mint az elrablóim.
– Le vagyok tartóztatva?
– Idõlegesen õrizetbe vettünk a saját biztonságod érdekében – mondta Fika.
Átadta a jogosítványomat a társának, aki lassan bevitte az adatokat a számítógépébe. Láttam, hogy elgépel valamit, és már majdnem kijavítottam, de végül úgy döntöttem, jobb, ha inkább csöndben maradok.
– Van valami, amit el akarsz mondani nekünk, Marcus? Vagy inkább Marc?
– A Marcus megfelel.
Fika rendesnek látszott, azt leszámítva, hogy betuszkolt a kocsijába.
– Nos, Marcus, el akarsz mondani valamit?
– Például mit? Le vagyok tartóztatva?
– Egyelõre nem vagy letartóztatva – mondta Fika. – Szeretnéd?
– Nem – feleltem.
– Helyes. Azóta figyeltünk, hogy kijöttél a BART állomásról. Az utazáshoz használt kártyád alapján úgy tûnik, elég szokatlan útvonalat jártál be alig néhány óra alatt.
Kicsit megnyugodtam. Nem az Xnet miatt volt ez a felhajtás, legalábbis nem közvetlenül. Azt figyelték, merre utazom a gyorsvasúttal, és arra voltak kíváncsiak, miért jártam be egy meglehetõsen kesze-kusza útvonalat. Micsoda baromság.
– Szóval maguk mindenkit követnek, aki szokatlan útvonalat jár be? Nagyon elfoglaltak lehetnek akkor.
– Nem mindenkit, Marcus. Minden alkalommal értesítést kapunk arról, ha valakinek az útvonala meglehetõsen szokatlan, de mi döntjük el, hogy akarunk-e vizsgálódni, vagy sem. A te esetedben azért döntöttünk így, mert kíváncsiak voltunk, hogy egy magadfajta, eszesnek látszó kölyök, miért utazgat össze-vissza.
Most, hogy már tudtam, nem fogok börtönbe kerülni, mérges lettem. Ezeknek a fickóknak semmi oka nem volt arra, hogy utánam nyomozzanak, ráadásul még a BART is segítette õket ebben. Vajon kinek spicliskedett az utazási kártyám, amikor regisztrálta a szokatlan útvonalamat?
– Azt hiszem, jobban örülnék, ha le lennék tartóztatva.
Fika hátradõlt, és felvonta a szemöldökét.
– Valóban? És miért?
– Úgy érti, a tömegközlekedési eszközökkel szokatlan útvonalat bejárni nem bûncselekmény?
A társa lehunyta a szemét, és megdörzsölte az ujjaival, miközben Fika egy nagyot sóhajtott.
– Nézd, Marcus, mi a te oldaladon állunk. Ez a rendszer segít nekünk, hogy elkapjuk a rosszfiúkat. Terroristákat és kábítószer neppereket. Talán te magad is egy díler vagy. Ez az utazási kártya remek módja annak, hogy körbejárd a várost. Névtelenül.
– Mi a baj a névtelenséggel? Thomas Jeffersonnak jó volt. Különben is, le vagyok tartóztatva?
– Vigyük haza – mondta a másik. – Beszélhetünk a szüleivel.
– Azt hiszem, ez egy remek ötlet – mondtam. – Biztos vagyok benne, hogy a szüleim kíváncsiak lesznek arra, mire is költi az állam az adóra befizetett dollárjaikat…
Ezzel viszont elvetettem a sulykot. Fika már éppen kiszállt volna az autóból, de a szavaim hallatán visszafordult, arcán teljesen kidagadtak az erek.
– Miért nem fogod be, amíg megteheted? Azok után, ami az elmúlt két hét alatt történt, ennyire nehezedre esik egy kis együttmûködés? Tudod mit? Talán valóban le kellene tartóztatnunk téged. Eltöltenél egy-két napot a börtönben, miközben az ügyvédeid lázasan keresnének. Nagyon sok minden történhet ennyi idõ alatt. Nagyon sok. Mit szólnál hozzá?
Egy szót sem szóltam. Eddig mérges voltam, most viszont a szar is megfagyott bennem a félelemtõl.
– Sajnálom – nyögtem végül, és máris utáltam magam, amiért kimondtam.
Fika átült az elsõ ülésre, aztán a társa sebességbe rakta a kocsit, és elindultunk a 24. utcán a Potrero Hill felé. A lakcímemet is a személyimbõl tudták meg. Amikor megérkeztünk, a rendõrök becsöngettek, és az anyám nyitott ajtót, de csak résnyire, a láncot a zárban hagyva. Körbenézett, aztán felém fordult.
– Marcus, kik ezek az emberek?
– Rendõrség – mondta Fika, és felemelte a jelvényét, hogy az anyám megnézhesse, nem kapta el olyan gyorsan, mint elõlem. – Bemehetnénk, kérem?
Anyu bezárta az ajtót, levette a láncot, aztán beengedte a zsarukat. Azok bekísértek engem, és ahogy ott álltunk, Anyu végigmért minket.
– Mirõl van szó?
Fika rám mutatott.
– Szerettünk volna feltenni néhány egyszerû kérdést a fiának a gyorsvasúttal bejárt utazási útvonala miatt, de nem volt hajlandó válaszolni, ezért azt láttuk a legjobbnak, ha hazahozzuk.
– Le van tartóztatva? – kérdezte, miközben lassan elõvette az akcentusát.
– Ön amerikai állampolgár, asszonyom? – kérdezte a másik rendõr.
Anyám olyan tekintettel nézett rá, amely még a vakolatot is lepergette volna egy házról.
– Hát persze, hogy az vagyok – mondta déli akcentussal. – Talán én is le vagyok tartóztatva?
A két zsaru összenézett.
– Azt hiszem, rosszul közelítettük meg ezt az egészet – mondta a másik. – Egy új megelõzési program keretein belül azonosítottuk a fiát, mivel egy meglehetõsen szokatlan útvonalat járt be a tömegközlekedési eszközöket igénybe véve. Ha észlelünk egy szokatlan útvonalat, vagy egy gyanús személyt, vizsgálatot indítunk.
– Várjunk csak – szólt közbe Anyu. – Honnan tudják, hogy a fiam a tömegközlekedést használta.
– Az utazási kártya révén. Nyomon követi az útját.
– Értem – mondta az anyám, és összefonta a karját.
Ez nem sok jót jelentett. Már az is rossz elõjel volt, hogy nem kínálta meg teával a rendõröket – ez gyakorlatilag olyan volt, mintha a levelesládán keresztül beszélgetett volna az urakkal –, ám az összefont karok aztán végképp. Abban a pillanatban szerettem volna elszaladni, hogy vegyek neki egy nagy csokor virágot.
– Marcus megtagadta, hogy elmondja nekünk, miért járt be ilyen szokatlan utat.
– Azt mondják, hogy a fiam egy terrorista, amiért utazott néhány busszal?
– Nemcsak a terroristákat akarjuk ezzel a módszerrel elkapni – mondta a rendõr –, hanem drogárusokat, utcai bandák tagjait, és esetleg néhány zsebtolvajt is.
– Gondolják, hogy a fiam egy drogdíler?
– Nem ezt mondtuk, de…
Anyám tapsolt egyet, hogy elhallgattassa a rendõrt.
– Marcus, légy szíves, add ide a táskád!
Odaadtam. Anyu kinyitotta, és nekünk háttal állva átkutatta.
– Biztos urak – mondta végül. – Biztosíthatom Önöket, hogy a fiam táskájában nincsenek kábítószerek, robbanóanyagok, vagy lopott holmik. Azt hiszem, ezzel végeztünk is. Azonban, mielõtt távoznának, legyenek szívesek megadni a jelvényük számát!
Fika gúnyosan elmosolyodott.
– Az ACLU eddig háromszáz feljelentést tett a városi rendõrség ellen, úgyhogy kénytelen lesz kivárni a sorát.

Anyu csinált nekem egy csésze teát, aztán leszidott, hogy miért ettem, amikor tudtam, hogy falafelt készít vacsorára. Apu is hazaért közben, így elmeséltük neki, hogy mi történt. Megrázta a fejét.
– Lilian, õk csak a munkájukat végezték. – Kék ing és világos öltöny volt rajta, mint mindig, amikor a Szilikonvölgybe szólította a munkája. – A világ már nem olyan, mint két héttel ezelõtt.
Anyám letette a csészét.
– Ne légy nevetséges! A fiad nem egy terrorista. A tömegközlekedési szokásai nem szolgáltatnak okot arra, hogy a rendõrség nyomozni kezdjen.
Apu levette a zakóját.
– A munkám alatt végig ezt vizsgáljuk, hogy a számítógépek, miként tudják megtalálni a hibákat, anomáliákat, és végeredményeket. A számítógép az adatbázisban található bejegyzések alapján készít egy átlagos profilt, aztán kiadjuk az utasítást, hogy keressen meg minden olyan bejegyzést az adatbázisban, amelyek élesen eltérnek ettõl a profiltól. Ez egy része egy összetettebb elemzési rendszernek, amelyet már századok óta alkalmaznak. Enélkül a kéretlen levelek szûrése sem mûködhetne…
– Azt akarod mondani, hogy a rendõrségnek is éppen úgy kéne viselkedni, mint egy spam-szûrõ programnak? – kérdeztem.
Apu sosem haragudott, ha vitába szálltam vele, de ma láttam rajta, hogy nagyon feszült. Mégsem tudtam megállni, mert nem hittem el, hogy a saját apám a rendõrség pártját fogja!
– Nem, én csak azt akartam hangsúlyozni, hogy teljességgel érthetõ, ha a rendõrségi nyomozásokat megelõzi egy kis adathalászat, amelyet aztán a járõrök személyesen is kivizsgálnak, hogy felfedjék, valóban létezik-e a vélt rendellenesség. Nem hiszem, hogy a számítógépnek kellene eldöntenie, hogy kit tartóztasson le a rendõrség, de abban segítségükre lehet, hogy megtalálják a tût a szénakazalban.
– De a közlekedési rendszerbõl lekért adatokkal épp õk maguk állítják elõ a szénakazalt – vetettem ellen. – Az egy hatalmas adatmennyiség, és szinte semmi használhatót nem tartalmaz a rendõrség szemszögébõl. Teljesen felesleges.
– Megértem, hogy nem tetszik, amiért ez a rendszer kellemetlenséget okozott neked, Marcus, de mindenkinek el kell fogadnia a helyzet súlyosságát. Nem bántottak, igaz? Sõt, még haza is hoztak. – Azzal fenyegettek, hogy börtönbe zárnak, gondoltam magamban, de annak nem lett volna semmi értelme, hogy ki is mondjam. – Viszont – folytatta Apu –, még mindig nem árultad el, hol a pokolban voltál, hogy ilyen szokatlan útvonalat jártál be?
Ez felbõszített.
– Azt hittem, hogy bíztok a döntéseimben, hogy nem kémkedtek utánam. – Legalábbis ezt állították. – Tényleg azt akarjátok, hogy minden utazásomról beszámoljak nektek?

Amint beértem a szobámba, elõkaptam az Xbox gépemet. A projektort a mennyezetre irányítottam, hogy az ágyam fölé vetítse a képet (igaz, emiatt le kellett szednem a remek punk rock posztereimet). Bekapcsoltam a gépet, és néztem, ahogy betölt a program. E-mailt akartam küldeni Jolunak és Vanessának, hogy elmeséljem a kalandomat a rendõrséggel, de amint rátettem az ujjaimat a billentyûzetre, megtorpantam. Egy fura érzés kerített hatalmába, de nem olyan, amit akkor éreztem, amikor rádöbbentem, hogy az én kedves laptopomból árulót csináltak. Ezúttal az jutott eszembe, mi van, ha a remekül mûködõ Xnet is áruló, és továbbítja a csatlakozási pontokat a Belbiztonsági Hivatal felé.
Apu szavai kavarogtak a fejemben: A számítógép az adatbázisban található bejegyzések alapján készít egy átlagos profilt, aztán kiadjuk az utasítás, hogy keressen meg minden olyan bejegyzést az adatbázisban, amelyek élesen eltérnek ettõl a profiltól.
Az Xnet biztonságos volt, hiszen a használói nem közvetlenül kapcsolódtak az internetre. Egyik Xboxról ugráltak a másikra, amíg találtak egyet, ami kapcsolódott az internetre, és azon a gépen keresztül küldték el az adatcsomagjaikat, kódolt formában. Senki sem tudta megmondani egy ilyen adatról, hogy az az Xnetrõl származik-e, vagy csak egy egyszerû banki, kereskedelmi, vagy más ok miatt került kódolásra. Nem lehetett kitalálni, hogy ki az, aki Xnetet használ.
De mi is a helyzet az Apu által említett dologgal? Korábban is eljátszottam már a Bayes-féle matematikával. Darryl és én egyszer megpróbáltuk megírni a saját spam-szûrõ programunkat, és amikor ilyesmivel próbálkozik az ember, szüksége van a bayes-i matematikára. Thomas Bayes egy XVIII. században élt angol matematikus volt, akinek senki sem törõdött a munkásságával századokon keresztül, mígnem a tudomány eljutott a számítástechnikához, és a tudósok rájöttek, hogy az õ módszerével nagyon könnyen lehet hatalmas adattömegeket statisztikailag elemezni, ami a modern világ információhegyeinek esetében meglehetõsen hasznos.
A bayes-i statisztika a következõképpen mûködik. Tegyük fel, hogy van egy rakás kéretlen leveled. Veszed a levélben található összes szót, és megszámolod, hányszor jelenik meg. Ezt nevezik szógyakorisági diagramnak, és azt mutatja meg, hogy mi a valószínûsége annak, hogy bizonyos szóhalmazok valójában kéretlen levelek. Most vegyél egy nagy halom e-mailt, amelyek egyike sem spam – ebben a közegben úgy nevezik ezeket, hogy „ham” –, és végezd el ugyanazt a mûveletet. Várj, amíg új levél érkezik, aztán számold meg a benne található szavakat. Most használd a szógyakorisági diagramot, hogy meghatározd, az új levél spam, vagy sem. Ha spam, akkor ennek megfelelõen módosítanod kell a diagramot. Persze sokféleképpen át lehet dolgozni a technikát – párosával venni a szavakat, régi adatokat elhagyni, stb. –, de alapvetõen ez a lényeg. Egyike azoknak az egyszerû, de nagyszerû ötleteknek, amelyek teljesen egyértelmûnek tûnnek rögvest azután, hogy elõször hallasz róla.
Számtalan alkalmazási formája van – a számítógép révén meg lehet számolni a vonalakat egy képen, hogy az inkább „kutya” vonalgyakorisággal, vagy „macska” vonalgyakorisággal bír. De kiszûrhetõ vele a pornó, vagy a banki csalás is. Azaz hasznos dolog. Viszont ez nem jó hír az Xnet számára. Tegyük fel, hogy az egész netet lehallgatják – amit a Belbiztonsági Hivatal minden bizonnyal meg is tesz. A kódolásnak köszönhetõen az adatcsomagokat figyelve azt nem lehet kideríteni, hogy ki küldözgeti ezeket. Azt viszont igen, hogy kinél áll fenn lényegesen magasabb kódolt adatforgalom, mint az átlagos. Egy rendes internethasználó számára a szörfölés 95%-a tiszta üzenetekbõl áll, és legfeljebb a maradék marad kódolva. Azonban, ha valakinek az adatforgalma 95%-ban kódolt csomagokból áll, akkor az számíthat rá, hogy felbukkan Fika számítógépvadász hasonmása, hogy kifaggassa az illetõt, hogy véletlenül nem kábítószerkereskedõ terrorista, aki az Xneten kommunikál.
Kínában mindig ez történik. Valami okos lázadó kitalálja, egy kódolt kapcsolat segítségével megpróbálja megkerülni a Kínai Nagy Tûzfalat – amely az ország összes internetes kapcsolatát felügyelet alatt tartja –, hogy egy másik országban lévõ számítógéphez kapcsolódjon. Így a párt már nem tudja megmondani, hogy az illetõ mit csinál a neten: talán pornót néz, talán bombakészítési leírásokat olvas, mocskos leveleket vált a filippínó barátnõjével, politikai hírekbõl szemezget, vagy a szcientológiával barátkozik. Nem is kell tudniuk. Elég, ha azt látják, hogy az adatforgalmában sokkal több a kódolt csomag, mint a környezetében bárkinek. És ekkor elküldik egy munkatáborba, hogy példát statuáljanak, és mindenki lássa, mi történik a nagyokosokkal.
Eddig azt gondoltam, hogy az Xnet bizonyára felkerült a Belbiztonsági Hivatal radarjára, de talán nem örökre. Ráadásul a mai eset után már abban sem voltam biztos, hogy nekem bármennyivel is jobb, mint szerencsétlen kínai nagyokosoknak. Minden Xnet használót veszélynek tettem ki. A törvény nem azt nézte, hogy valóban tettél-e bármi rosszat; már azért is megfigyelés alá vetettek, ha csak egy kicsit is eltértél a normálistól. És most már nem tudtam megállítani – az Xnet mûködött, élte a maga életét.
Valahogy máshogy kellett megoldanom.
Azt kívántam, bárcsak beszélhetnék errõl Joluval. A Pigspleen Net nevû internetszolgáltatónál dolgozott, amely már tizenkét éves korában lecsapott rá, így Jolu lényegesen többet tudott a netrõl, mint én. Ha valaki tudta, hogy tarthatjuk távol magunkat a börtöntõl, akkor az õ volt. Szerencsére holnap este amúgy is megbeszéltünk egy találkozót a kedvenc helyünkre. Hivatalosan ez lett volna a szokásos heti Harajuku Fun Madness csapatmegbeszélés, de mivel a játékot felfüggesztették, és Darrylnek nyoma veszett, inkább csak búslakodásból állt, kiegészítve a napi telefonhívásokkal és üzenetváltásokkal, ami abból állt, hogy: „Jól vagy? Tényleg megtörtént ez?” Jó lenne már valami másról is beszélgetni.

– Te meghibbantál – mondta Vanessa. – Teljesen, totálisan, abszolúte hülye vagy, vagy mi?
Az iskolai egyenruha volt rajta, mert nem volt kedve haza meg visszautazni az iskolája által mûködtetett buszjárattal. Gyûlölte, ha ebben az uniformisban kellett mutatkoznia nyilvános helyen, mert úgy nézett ki benne, mint a Sailor Moon bármelyik szereplõje – rakott szoknya, mellény, és térdzokni. Azóta volt rosszkedvû, hogy belépett a kávéházba, amely tele volt idõsebb és vagányabban festõ emós mûvészeti tanulókkal, akik halkan kuncogtak az italuk felett, ahogy Van elvonult mellettük.
– Mit akarsz, mit tegyek, Van? – kérdeztem.
Én is kezdtem ideges lenni. Az iskola elviselhetetlen volt a játék nélkül, és még Darryl is hiányzott. Egész nap, az órák alatt csak az tartotta bennem a lelket, hogy úgyis találkozom a csapatommal, legalábbis a maradékával, és most mi is egymásnak estünk.
– Nem akarom, hogy kockáztass, M1k3y!
Megborzongtam. A csapatmegbeszéléseken mindig a játékbeli neveinket használtuk, de az enyém most megegyezett azzal, ami alatt az Xnetet is használtam, és megrémültem, amikor meghallottam egy nyilvános helyen.
– Ne használd többé ezt a nevet ilyen helyen – mordultam fel.
Van megrázta a fejét.
– Látod, errõl beszélek. Ezért börtönbe is kerülhetsz, Marcus, de nem csak te, hanem sok másik ember is. Azután, ami Darryllel történt…
– Épp miatta csinálom ezt az egészet! – Többen felénk fordultak, ezért halkabban folytattam. – Azért csinálom, mert nem fogom hagyni, hogy ezek megússzák ezt.
– Azt hiszed megállíthatod õket? Elment az eszed. Õk a kormány.
– Ez még mindig a mi országunk – mondtam. – Jogunk van, hogy ezt tegyük.
Van úgy nézett ki, mintha sírni akarna. Vett néhány mély lélegzetet, aztán felállt.
– Én ezt nem tudom megtenni, sajnálom. És nem nézhetem, ahogy ezt csinálod. Mintha egy lassan guruló autóroncsot néznék. Ebbe bele fog törni a bicskád, viszont én jobban kedvellek annál, hogy ezt végignézzem.
Lehajolt, megölelt, aztán nyomott az arcomra egy puszit, ami kicsit a számat is érintette.
– Vigyázz magadra, Marcus – mondta.
A szám forrónak tûnt ott, ahol összeért az ajkaival. Jolut is megölelte, de puszi nála elmaradt. Aztán elment, mi meg csak bámultunk magunk elé. Az arcomat a tenyerembe temettem.
– Bassza meg.
Jolu megveregette a hátamat, aztán rendelt nekem még egy lattét.
– Rendben lesz.
– Szerinted Van megérti?
Vanessa családjának fele Észak-Koreában élt. A szülei nem felejtették el azokat az embereket, akiknek továbbra is annak az õrült diktátornak az uralma alatt kell élniük, akiknek nem sikerült, hogy Amerikába meneküljenek. Jolu megvonta a vállát.
– Talán épp emiatt borult ki, mert tudja, milyen veszélyes az ilyesmi.
Tudtam, mire gondol. Vanessa két nagybátyját börtönbe zárták, ahonnan soha többé nem kerültek elõ.
– Igen – mormoltam.
– Hogyhogy nem voltál fenn az Xneten tegnap este?
Örültem, hogy elterelte a szót. Elmondtam neki mindent, a bayes-i elméletet, és a félelmeimet azzal kapcsolatban, hogy nem folytathatjuk az Xnetes dolgot anélkül, hogy el ne kapnának minket. Elgondolkodva hallgatta a mondókámat.
– Értem, mire akarsz kilyukadni. Az a probléma, hogy ha valakinek az netkapcsolatán keresztül túl nagy a kódolt adatok forgalma, az eltér a megszokottól. Viszont, ha nem kódolsz, akkor a rosszfiúk könnyedén lehallgathatnak.
– Pontosan – bólogattam. – Egész nap ezen töprengtem. Talán le kellene lassítani a kapcsolatot, vagy elosztani az adatokat még több felhasználó között.
– Az nem mûködne – vágott közbe Jolu. – Ahhoz, hogy az észrevétlenség szintjére lassuljon, gyakorlatilag le kéne kapcsolni az egész rendszert, ami nem járható út.
– Igazad van, de mi mást tehetnénk?
– Mi lenne, ha megváltoztatnánk a normális adatok fogalmát?
Ezért ajánlották fel neki tizenkét éves korában, hogy dolgozzon a Pigspleen cégnek. Vess fel neki egy problémát két rossz megoldási lehetõséggel, és biztos, hogy kitalál egy egészen más lehetõséget. Izgatottan bólogattam.
– Mondd tovább!
– Mi lenne akkor, ha egy átlagos San Franciscói internet-felhasználó jóval több kódolt adatforgalmat bonyolítana le naponta. Ha meg tudjuk változtatni az eloszlást, hogy nagyjából fele-fele arányban legyen tiszta és kódolt adatforgalom, akkor azok, akik az Xnetet használják, többé-kevésbé normális felhasználóknak tûnnének.
– De hogy lehet ezt elérni? Az emberek többsége nem elég óvatos ahhoz, hogy biztonságos, kódolt linkeken szörfölgessen. Õk nem látják át, hogy mi rossz van abban, ha mások is látják, mit nézeget éppen a neten.
– Igen, de nem is ez a lényeg, mert a weboldalak adatforgalma nem jelentõs. Azt kellene elérni, hogy az emberek rutinszerûen letöltsenek nagy, kódolt fájlokat minden nap, és ez legalább akkor kódolt adatforgalmat generálna, mint mondjuk több ezer oldal.
– Az indienetrõl beszélsz?
– Az ám.
Az indienet volt az, ami a világ egyik legsikeresebb internet szolgáltatójává tette a Pigspleen Net vállalatot. Ez még abban az idõben történt, amikor a nagy lemezkiadó cégek elkezdték beperelni azokat a rajongókat, akik nem megvásárolták kedvenceik albumait, hanem letöltötték a zenét a netrõl. Sok független kiadó viszont megdöbbent ezen. Hogy lehet pénzt csinálni úgy, hogy bepereled a vásárlóidat? Erre a kérdésre a Pigspleen alapítója adott választ: egy lehetõséget kínált mindazon elõadók számára, akik együtt akartak mûködni a rajongóikkal, és nem ellenük küzdeni. Engedélyezniük kellett, hogy a Pigspleen szabadon letölthetõvé tegye a zenéiket az elõfizetõik számára, és ezért cserébe a mûvészek részesedést kaptak az elõfizetési díjakból, annak mértékében, hogy a zenéjük mennyire népszerû az elõfizetõk körében.
És ez bejött. Független kiadók és mûvészek százai kötöttek szerzõdést a Pigspleennel, és minél nagyobb lett a zenei kínálat, annál több zenekedvelõ hagyta ott korábbi szolgáltatóját, hogy átváltson, így leszerzõdött elõadók számára is több pénz folyt vissza. Egy éven belül a Pigspleen százezer új elõfizetõt regisztrált, ami mostanra már egymillió fölé emelkedett, és ez a teljes városi szélessávú internetkapcsolatok több mint fele volt.
– Az indienet egy feljavított kódja az én védõfalam már hónapok óta – mondta Jolu. – Az eredeti programokat gyorsan és eléggé összecsapva írták meg, és egy kis erõfeszítéssel sokkal hatékonyabbá lehetne tenni õket. De nem volt rá idõm még. Az egyik legfontosabb mûvelet a kapcsolatok kódolása volt, mert Trudy így szereti.
Trudy Doo hozta létre a Pigspleen céget. Õ egy régi San Franciscói punk legenda, az egykori Speedwhores nevû anarcho-feminista zenekar énekese, aki nem utolsó sorban roppant háklis a magánélet védelmére. Teljesen el tudtam hinni, hogy elvi alapon ragaszkodott a cége által nyújtott szolgáltatás kódolásához.
– Nehéz lesz? Vagyis, sokáig fog tartani?
– Hát, rengeteg kódolásra van szükség.
Pont azt csinálta, amit akkor szokott, ha valami nagyon nehéz kódolási problémán töprengett – elnézett a távolba, a tenyerével dobolt az asztalon, amitõl a kávé kilötykölõdött a csészébõl. Nevetni akartam. Akár balul is elsülhet minden, ami elég ijesztõen hangzott, de tudtam, hogy Jolu meg fogja írni azt a kódot.
– Tudok segíteni?
– Miért, azt hiszed, egyedül nem boldogulok vele? – nézett rám.
– Mi?
– Ezt az egész Xnet hálózatot úgy hoztad létre, hogy nekem nem is szóltál róla. Meg sem említetted. Arra gondoltam, talán ebben a dologban sincs szükséged a segítségemre.
Megdöbbentem.
– Mi? – ismételtem. Jolu elég feldúltnak látszott, érezni lehetett rajta, hogy ez már jó ideje zavarta. – Jolu…
Rám nézett, és tudtam, hogy milyen mérges. Hogy is hagyhattam õt ki ebbõl? Istenem, néha akkora marha vagyok.
– Nézd, haver, nem nagy ügy – mondta, és természetesen úgy értette, hogy ez egy nagyon komoly ügy –, csak az a gáz, hogy meg sem kérdezted. Utálom a Belbiztonsági Hivatalt. Darryl nekem is a barátom volt. Segíthettem volna neked!
Legszívesebben elsüllyedtem volna.
– Figyelj, Jolu, hülye voltam, belátom. Valamikor hajnali kettõkor találtam ki az egészet. Bekattantam, ahogy csináltam, de… Nem tudtam elmagyarázni. Igaza volt, és ez volt a baj. Lehet, hogy akkor éppen hajnali kettõ volt, de másnap, vagy az azt követõ nap beszélhettem volna róla neki. De nem tettem, mert tudtam, mit mondana – hogy ez egy trehány hack, és jobban át kellene gondolnom az egészet. Jolu mindig tudta, hogyan kell az én hajnali ötleteimet használható kódokká alakítani, de az eredmény mindig egy kicsit éltért attól, amit én eredetileg kitaláltam. Ezt viszont én akartam létrehozni, és teljesen beleéltem magam M1k3y szerepébe. – Sajnálom – böktem ki végül. – Nagyon, nagyon sajnálom. Teljesen igazad van. Kiborultam, és csináltam valami hülyeséget. Nagy szükségem van a segítségedre, mert nélküled ez nem mûködhet sokáig.
– Komolyan mondod?
– Naná. Te vagy a legjobb programozó, akit ismerek. Egy kibaszott zseni vagy, Jolu. Megtisztelnél vele, ha kisegítenél ebben a dologban.
Tovább dobolt az asztalon.
– Csak, tudod… Te vagy a kapitány. Van az ész. Darryl… Õ volt a helyettesed, aki mindent megszervezett és ügyelt a részletekre. De a programozás az én dolgom volt. Viszont ezzel úgy éreztem, azt akarod a tudtomra adni, hogy nincs rám szükséged többé.
– Haver, én egy marha vagyok. Jolu, te vagy a leghozzáértõbb ember, aki ezt meg tudná csinálni. És hidd el, nagyon, nagyon, nagyon…
– Jól van, elég, állj le! Oké. Hiszek neked. Mindannyian eléggé ki vagyunk borulva mostanság. Szóval, persze, hogy segíthetsz. Még talán fizetni is tudunk neked – van egy kis költségvetésem szerzõdéses programozók esetére.
– Tényleg? – Még sosem fizettek nekem azért, hogy kódot írjak.
– Persze. Valószínûleg elég jó vagy ahhoz, hogy megérdemeld.
Elvigyorodott, és belebokszolt a vállamba. Jolu általában nagyon lezser, ezért is hozta rám a frászt. Kifizettem a kávékat, és kiléptünk az utcára. Felhívtam a szüleimet, hogy közöljem velük, hová megyek. Jolu mamája, miután odaértünk, csinált nekünk egy csomó szendvicset. Bezárkóztunk Jolu szobájába a számítógépével és az indienet kódjával, és nekiláttunk minden idõk leghosszabb programíró szeánszának. Miután fél tizenkettõ felé Jolu szülei lefeküdtek, zsákmányul ejtettük a kávégépet, így volt, ami ébren tartott minket.
Ha még nem programoztál számítógépet, akkor feltétlenül próbáld ki. Nincs hozzá hasonlítható dolog az egész világon. Amikor egy számítógépet programozol, az pontosan azt teszi, amire utasítod. Olyan, mintha egy szerkezetet terveznél – bármilyen szerkezetet, egy autót, csaptelepet, vagy csuklópántot –, matematikai mûveletek révén. Bámulatos, és csodálattal tölt el. A számítógép a legbonyolultabb szerkezet, amit valaha is használni fogsz. Apró tranzisztorok milliárdjaiból áll, amelyek bármilyen programot végrehajtanak, amit csak el tudsz képzelni. De amikor leülsz a billentyûzet elé, hogy megírj egy programsort, a tranzisztorok pont azt csinálják, amit parancsolsz nekik.
A legtöbbünk sosem tervez majd autót, vagy egy repülõgépet. Nem tervez épületet, vagy várost. Ezek mind nagyon bonyolult tervezést igényelnek, amelyekhez az olyanok, mint én nem értenek. Ehhez képest a számítógépek legalább tízszer bonyolultabbak, és mégis úgy táncolnak, ahogy te fütyülsz. Egy egyszerû kód megírását egy délután alatt meg lehet tanulni. Kezdd az olyan programnyelvvel, mint például a Python, amelyet arra találtak ki, hogy az olyanok számára is lehetõvé tegyék a programozást, akik sosem tanultak ilyesmit. Akkor is próbálj írni egy kódot, ha csak egy délutánt szánnál rá. A számítógépek irányíthatnak, de ugyanakkor meg is könnyíthetik az életedet – ha te akarod irányítani a gépeket, akkor meg kell tanulnod kódot írni.
Aznap éjjel rengeteg kódot írtunk.