Kezdőlap Alkotók Karakterek Tartalomjegyzék Linkek
Kép

6. FEJEZET

Akár hiszitek, akár nem, a szüleim iskolába küldtek másnap. Hajnali háromkor aludtam el, de reggel hétkor az apám már ott állt az ágyam lábánál, azzal fenyegetőzve, hogy akár a lábamnál fogva is kirángat onnan. Nagy nehezen felkeltem – talán motyogtam is valamit –, és elmentem zuhanyozni. Anyu belém erőltetett egy szelet pirítóst és egy banánt, miközben arra vágytam, bárcsak a szüleim engednék, hogy kávét is ihassak otthon. Az iskolába menet persze tudtam venni, de ahogy láttam őket, a feketéjüket kortyolgatni, miközben ide-oda járkáltam a lakásban öltözködve és a táskámat összepakolva, az egyszerűen elviselhetetlen volt.
Már vagy ezerszer elsétáltam az iskolába, de a mai nap más volt. Átvágtam a dombokon, hogy a Mission negyed felé menjek, és mindenhol teherautókat láttam. A jelzőlámpák és táblák zömére új érzékelőket és kamerákat szereltek fel, és még megannyi megfigyelésre alkalmas eszköz hevert sokfelé, arra várva, hogy üzembe helyezzék őket. A Bay Bridge elleni támadás meghozta a várt hatást. Az egész város olyan legyőzött hatást keltett a mindenhol jelenlévő kamerák miatt.
A 24. utcánál lévő török kávéárusnál vettem egy feketét. Alapvetően a török kávé nem több, mint kávénak álcázott sár. Néha olyan sűrű, hogy a kanál is megállna benne, ráadásul jóval több koffeint tartalmaz, mint például egy Red Bull. Egy Wikipedia bejegyzésben olvastam, hogyan győzedelmeskedett az Ottomán Birodalom: úgy, hogy őrült, halálos fekete kávétól hajtott lovasok vívták a csatáikat.
Előhúztam a kártyámat, hogy fizessek, mire a boltos elfintorodott.
– Kártyával nem lehet – mondta.
– Mi? Miért nem?
Már évek óta ennél a töröknél hódoltam a kávészenvedélyemnek. Minden alkalommal a szememre vetette, hogy még túl fiatal vagyok ahhoz, hogy ilyen erős kávét igyak, és iskolaidő alatt egyáltalán nem is akart kiszolgálni, mondván, bizonyára lógok az órákról. De az évek alatt sikerült egyfajta közös megegyezőre jutnunk. Szomorúan megrázta a fejét.
– Úgysem értenéd. Menj iskolába, kölyök!
Ha valaki azt mondja nekem valamiről, hogy úgysem értem, akkor természetes, hogy csak azért is, meg akarom érteni. Hízelegtem neki egy kicsit, hogy mondja el, amire gondol. Úgy nézett rám, mintha ki akarna dobni, de amikor megkérdeztem, hogy azért nem mondja el, mert azt gondolja, nem vagyok elég méltó arra, hogy a boltjában vásároljak, megadta magát.
– A biztonság – mondta, és körbenézett a boltjában, amelynek polcain kis dobozokban sorakoztak a különféle magok és szárított babok. – A kormány. Most már mindent figyelnek, benne van az újságokban is. A Kongresszus tegnap jelentette be a PATRIOT Act II-t. Most már minden alkalommal ellenőrizni tudnak, ha használod a kártyádat. De én azt mondom, nem. Az én boltom nem fog segíteni a kormánynak, hogy a vevőim után kémkedhessen. – Leesett az állam. – Azt gondolod nem nagy ügy, igaz? Mi rossz van abban, ha a kormány tudja, mikor veszel magadnak kávét? Az, hogy ez az egyik módja annak, nyomon kövessék, hol vagy éppen, vagy merre jártál. Mit gondolsz, miért jöttem el Törökországból? Ahol a kormány állandóan az emberek után kémkedik, az nem jó hely. Húsz évvel ezelőtt a szabadság miatt költöztem ide, és most nem fogok részt venni abban, hogy ezt a szabadságot elvegyék.
– Vissza fog esni a forgalom – böktem ki. El akartam mondani, hogy hősnek tartom, és megrázni a kezét, de csak ennyire futotta. – Mindenki hitelkártyát használ.
– Többé talán nem. Talán a vásárlóim azért jönnek ide, mert tudják, hogy én szeretem a szabadságot. Ki is teszem az ablakba. Talán más boltok is így tesznek. Úgy hallottam, az ACLU* is pert indít emiatt.
– Én biztos itt fogok vásárolni – mondta, és így is gondoltam. Benyúltam a zsebembe. – Hú, viszont nincsen nálam aprópénz.
Lebiggyesztette az ajkát, és bólintott.
– Sokan mondják ezt. De rendben van. Add a pénzt inkább az ACLU javára.
Két perc alatt többet beszélgettem a törökkel, mint az elmúlt évek alatt összesen. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire szenvedélyes. Mindig csak úgy gondoltam rá, mint az én személyes kávédíleremre. Most kezet ráztam vele, és amikor kiléptem az üzletéből, úgy éreztem, mintha valami közös csapatban lennénk. Egy titkos csapatban.

Két napot hiányoztam az iskolából, de úgy tűnt, nem maradtam le semmiről. A robbantások után, amikor a város igyekezett magához térni a sokkból, be is zárták az iskolát egy napra. Az utána következő nap pedig, úgy tűnt, az eltűntek és a feltételezett halottak gyászolásával telt. Az újságokban a hiányzók életéről lehetett olvasni, emlékekről. A web is tele volt ilyen rövid gyászjelentések ezreivel.
Kellemetlen, de én is a feltételezett halottak között voltam. Ezt még nem tudtam, amikor beléptem az iskola udvarára, és hirtelen mindenki kiabálni kezdett, pillanatok alatt százak vettek körül, és vagy a vállamat veregették, vagy a kezemet rázták. Olyan lányok csókolgattak, és nemcsak az arcomat, akiket nem is ismertem; úgy éreztem magam, mint egy rock sztár. A tanárok csak egy árnyalatnyival voltak visszafogottabbak. Ms. Galvez legalább annyit sírt, mint az anyám, és háromszor is megölelt, mielőtt tovább engedett, hogy leüljek a padba. Ekkor vettem észre, hogy volt valami új a tanteremben. Egy kamera. Ms. Galvez látta, hogy éppen azt bámulom, és átadott nekem egy iskolai papírra készült másolatot valamilyen engedélyről.
A San Franciscói iskolák szövetségének vezetősége rendkívüli ülést tartott, amelyen névtelen szavazást tartottak arról, hogy a város minden iskolás gyermekének szüleitől engedélyt kérnek arra, hogy az iskolákban zárt láncú kamerarendszert helyezzenek működésbe minden tanteremben és a folyosókon. A törvény értelmében nem kényszeríthettek minket arra, hogy olyan iskolába járjunk, amelyikben minden négyzetmillimétert kamerák figyelnek, kivéve, ha önként lemondunk ezen alkotmányos jogunkról. Az iraton az állt, a szövetség biztos abban, hogy a város összes szülője beleegyezik a javaslat helyességébe, és együtt fog működni, ám biztosítani fogják a tanítást azon gyerekek számára is, akiknek a szülei nemet mondanak, igaz, „védelem nélküli” tantermekben.
Miért volt kamera a tantermekben? Természetesen a terroristák miatt. Azzal, hogy felrobbantották a hidat, azt jelezték, hogy az iskolák következnek majd. Legalábbis az iskolák tantestületei erre a következésre jutottak.
Háromszor is elolvastam a papírt, aztán jelentkeztem.
– Igen, Marcus?
– Ms. Galvez, ezzel az irattal kapcsolatban…
– Igen, Marcus?
– Nem az a terrorizmus lényege, hogy rettegésben tartson minket? Ezért is nevezik terrorizmusnak, nem?
– Minden bizonnyal.
Az osztályból mindenki engem bámult. Nem tartoztam a legjobb tanulók közé, de kedveltem az ilyen vitákat. Mindenki azt leste, mit fogok mondani.
– Hát nem azt csináljuk éppen, amire a terroristák számítottak? Nem ők kerülnek ki győztesen, ha mi gyáván viselkedünk, és mindenhová kamerákat aggatunk ki?
Ideges morajlás futott végig a termen. Valaki más is jelentkezett; Charles volt az. Ms. Galvez felszólította.
– A kamerák felszerelése csökkenti a félelmünket, és megvéd minket.
– Mitől véd meg? – kérdeztem, anélkül, hogy felszólítottak volna.
– A terrorizmustól – felelte Charles, és a többiek is bólogattak.
– Mégis hogyan? Ha egy öngyilkos merénylő berohan ide, hogy felrobbantson mindenkit, mi…
– Ms. Galvez! Marcus megszegi az iskolai szabályokat. Nem szabad terrorista támadásokkal viccelődnünk.
– Ki viccelődik?
– Köszönöm mindkettőtöknek – szólt közbe Ms. Galvez. Kissé morcosnak tűnt, és nekem bűntudatom támadt, amiért tönkretettem az óráját. – Azt hiszem, ez egy igen érdekes beszélgetés, de talán várni kellene vele egy későbbi óránkig. Úgy gondolom, ezek az események még túl sok érzelmet kavarnak fel mindenkiben ahhoz, hogy ma vitát nyithassunk róluk. Most viszont térjünk vissza a női választójogért harcoló aktivistákhoz, rendben?
Az óra további részében a szüfrazsettekről beszélt, és az általuk kitalált új lobbizási módszerekről, amelyek során minden hivatalban négy nő győzködte a tisztviselőket arról, hogy nem lesz politikai jövőjük, ha továbbra sem engedélyezik a választójogot a nők számára. Normális esetben ez olyan téma volt, ami érdekelt – a kis emberek ráveszik a hatalom birtokosait, hogy becsületesen cselekedjenek. Azonban ma mégsem tudtam odafigyelni. Bizonyára Darryl hiánya miatt. Mindketten szerettük a társadalomtudományokat, és az óra alatt a Tankönyvekre feltelepített IM program segítségével titkosan cseverésztünk a témáról.
Az elmúlt éjjel húsz DVD-t írtam tele a ParanoidXbox programmal, és most mind ott lapult a táskámban. Azoknak szántam őket, akikről tudtam, hogy nagyon szeretnek játszani. Mindegyiküknek volt egy (vagy kettő) Xbox Universal gépük, de már nemigen használták őket, mert a játékok meglehetősen drágák voltak, viszont nem túl érdekesek. Az ebédszünetben és a tanulószobákban szólítottam meg őket, és hosszasan áradoztam nekik a ParanoidXbox révén elérhető játékokról. Ingyenesek és jók is – függőséget okozó játékok, amelyekkel rengetegen játszanak, a világ minden pontjáról.
Amikor ingyen osztogatsz valamit, hogy el tudj adni egy másik terméket, úgy nevezik, hogy „borotvapenge” üzlet – az olyan cégek, mint például a Gillette, ingyen adja a borotvákat, viszont a pengékért egy rakás pénzt legombol rólad. A nyomtatók festékpatronjai a legdurvábbak ezen a téren – azokhoz képest még a világ legdrágább pezsgője is olcsónak számít. Az ilyen borotvapenge üzletek lényege, hogy csak egyetlen helyről lehetséges beszerezni a „pengét”. Ha a Gillette kilenc dollárt nyerészkedik egy cserélhető pengén, akkor miért ne hozzunk létre egy versenytársat, aki egy ugyanolyan penge eladásán csak négy dollárt kaszál: az ilyen 80%-os profithatároktól válik egy átlagos üzletember nyáladzó vadállattá. Éppen ezért a Microsofthoz hasonló borotvapenge vállalatok rengeteg erőfeszítést tettek annak érdekében, hogy nagyon nehezen, vagy jobbára csak illegális módon lehessen a pengéikkel versenyre kelni. A Microsoft például az összes Xbox gépét védte attól, hogy olyan programokat futtassak rajtuk, amelyekért a gyártó nem fizette ki a horribilis licenszdíjakat.
Azok, akikkel én találkoztam, nem foglalkoztak ezzel, és azonnal fellelkesültek, amikor közöltem, hogy ezek a játékok nem esnek semmilyen ellenőrzés alá. Mostanában azonban minden online játék tele volt kellemetlen tényezőkkel. Először is, ott voltak a perverzek, akik megpróbáltak rávenni, hogy találkozz velük valami félreeső helyen, ahol aztán előbújt belőlük a Hannibal Lecter. Aztán a zsaruk, akik ártatlan gyerekeknek álcázva magukat azon fáradoztak, hogy lebuktassák ezeket a perverzeket. A legrosszabbak mégis az ellenőrök voltak, akik minden idejüket azzal töltötték, hogy a játékosok beszélgetéseit figyelték, hogy mikor mivel szegik meg a felhasználói szabályzatot, amely világosan megmondja, hogy nincs flörtölés, nincs káromkodás, és nincs „semmiféle nyílt vagy burkolt nyelvezet, amely sértően említ bármilyen szexuális irányultságot és a nemiséget”.
Nem jár ezen minden percben az agyam, de mégis egy tizenhét éves srác vagyok. A szex újra és újra felbukkan a beszélgetéseimben, de ha ez véletlenül játék közben történik, akkor nem menekülsz. Az a vég. Viszont a ParanoidXbox játékokat nem ellenőrizte senki, mivel azokat nem cégek működtették – egyszerű játékok voltak, amelyeket hackerek írtak. Így hát ezek a játékőrült kölykök bevették a mesémet. Elvitték a DVD-ket, és ígéretet tettek, hogy másolnak a barátaiknak is – hiszen a játékok akkor a legélvezetesebbek, amikor a barátaiddal együtt játszhatsz.
Amikor hazaértem, azt olvastam, hogy szülők egy csoportja beperelte az iskolát a tantermekben felszerelt kamerák miatt, de azon erőfeszítésük, hogy egy előzetes végzés is szülessen ezek ügyében, elvetélt.

Nem tudom, ki találta ki az Xnet nevet, de megragadt. A Munin** utazva is erről lehetett hallani. Van felhívott, és megkérdezte, hogy hallottam-e a dologról, és egészen megdöbbentem, amikor rájöttem, miről is beszél. A DVD-k, amiket a múlt héten kezdtem szétosztogatni, alig két hét leforgása alatt eljutottak egészen Oaklandig. Ez egy kicsit aggasztott, és figyelnem kellett – megszegtem egy szabályt, amiért akár örökre lecsukhattak.
Nehéz hetek voltak. A BART teljesen megszűntette a készpénzes fizetést, és nyomkövetős kártyákra cserélte le őket, amelyeket fel kellett mutatni a belépőkapuknál. Szépek és egyszerűek voltak, de akárhányszor használtam egyet, mindig eszembe jutott, hogy most éppen nyomon követnek. Az Xnetre is kitettek egy bejegyzést, amelyben rövid történetek voltak olyan csoportosulásokról, akik a BART állomásokon tüntettek a bevezetett módszerek ellen.
Most már mindenre az Xnetet használtam. Egy hamis e-mail címet is létrehoztam a Pirate Party – ez egy svéd politikai szervezet, ami gyűlöli az interneten keresztüli megfigyelést – segítségével, és megígértem nekik, hogy titokban tartom a címeiket, még a rendőrök előtt is. Úgy tudtam elérni ezt az e-mailt, hogy az Xnet révén a szomszédos internetkapcsolatokat váltogattam, remélve, hogy névtelen maradok, mígnem eljutottam a svédországi szerverhez. Már nem használtam a w1n5ton nevet. Ha Benson rájött, akkor másnak sem jelenthetett volna gondot. Az új álnevem, amelyet hirtelen ötlettől vezérelve választottam, M1k3y volt, és hamar egy rakás e-mailt kaptam olyan emberektől, akik chatszobákban és üzenőfalakon értesültek arról, hogy én tudok nekik segíteni az Xnetre való kapcsolódás beállításaiban.
Hiányzott a Harajuku Fun Madness; a szolgáltató határozatlan időre felfüggesztette a játékot. Azt mondták, biztonsági okokból nem tartják célszerűnek, hogy a jelenlegi helyzetben elrejtsenek dolgokat, és aztán arra buzdítsák az embereket, hogy keressék meg azokat. Mi van, ha valaki azt gondolja, egy bombáról van szó? Mi van, ha valaki épp a célhelyre rejt el egy bombát? És akkor mi történik, ha belém csap a villám, amikor esernyővel sétálok? Tiltsuk be az esernyőket! Küzdjük a villámok fenyegetése ellen!
A laptopomat mindenesetre tovább használtam, bár minden alkalommal, amikor hozzányúltam, borzongató érzés fogott el. Bárki is poloskázta be, bizonyára hamar érdeklődni kezdene, hogy miért nem használom. Ezért kitaláltam, hogy minden nap szörfölök vele egy kicsit a neten, mindig egyre kevesebbet, hogy úgy tűnjön, szép lassan megváltoztatom a szokásaimat; a hirtelen visszavonulás túl feltűnő volna. Leginkább a rémisztő gyászjelentéseket olvasgattam – szomszédok és ismerősök ezrei, akik holtan hevertek az öböl fenekén.
Az igazat megvallva, a házi feladataimat is egyre jobban elhanyagoltam. Más dolgom volt. Minden nap újabb és újabb ParanoidXbox lemezeket kellett megírnom – ötvenet, olykor hatvanat is –, aztán szétosztani a városban olyan embereknek, akik maguk is vállalták, hogy sokszorosítják és osztogatják a barátaiknak a programot. Nem igazán aggódtam, hogy lebukom ezzel, mert elég jó volt a kripto. Kriptográfia, titkosírás, ha így jobban tetszik; egy olyan dolog, amely már a Római Birodalom óta létezett. (Ami azt illeti Augustus Caesar maga is kedvelte ezt, és szerette megalkotni a saját kódjait, amelyek közül néhányat manapság viccek poénjaként hallhatunk.) A titkosírás tiszta matematika; kemény matematika. Most nem fogom elmagyarázni részleteiben, mert én sem vagyok egy nagy matekzseni – ha érdekel, keress rá a Wikipedián. De hogy lássátok, miről van szó, itt egy meghatározás, ami egész jó fedi a lényeget: Bizonyos matematikai műveleteket meglehetősen egyszerű elvégezni az egyik irányba, ám nagyon nehéz a másikba. Gyerekjáték két nagy prímszámot összeszorozni egymással, hogy egy még nagyobb számot kapjunk. Viszont nagyon-nagyon nehéz egy bármilyen hatalmas számból meghatározni, hogy melyik két prímszám szorzata.
Vagyis, ha kitalálsz egy titkosítási módszert, amely nagy prímszámok összeszorzásán alapszik, akkor kikódolni a prímszámok ismerete nélkül elég nehéz. Baromi nehéz. Még a világ összes számítógépe sem volna rá képes. Egy kódolt üzenet négy részből áll. Az eredeti üzenetből, amit tiszta szövegnek nevezünk. A megkavart szövegből, vagyis a kódolt szövegből. A rendszerből, ami nem más, mint a rejtjelezés. Végül pedig a megoldókulcsból, amely az a titkos dolog, amely a rendszert és a tiszta szöveget összevegyítve létrehozza a kódolt üzenetet.
Az ilyen rejtjelezéseket az ember mindig igyekszik titokban tartani. Minden elhárításnak és kormánynak megvannak a maga titkosító rendszerei, és természetesen a kulcsok hozzájuk. Sem a nácik, sem a szövetségiek nem akarták, hogy mások is megtudják, mi módon rejtjelezték az üzeneteiket. Ez jó ötletnek hangzik, nem? Hát nem. Amikor valaki először említette nekem ezt a prímszámok összeszorzásáról szóló dolgot, egyből rávágtam: „Ugyan már, ez lószar! Úgy értem, biztos nehéz dolog ez a prímszorozgatás, vagy mifene, de egykor az is lehetetlen volt, hogy az ember repüljön, vagy eljusson a Holdra, vagy olyan adathordozót készítsen, amelynek több memóriája van néhány kilobyte-nál. Valaki bizonyára már rájött arra, hogyan kell ilyen üzeneteket kikódolni.” Elképzeltem, ahogy a Nemzetbiztonsági Hivatal matematikusai egy hegy gyomrában ülve a világ összes e-mail üzenetét elolvassák, és közben jókat kuncognak.
Valójában nagyjából ez történt a második világháború alatt is. Ez az oka, hogy az élet nem egészen olyan, mint a Wolfenstein Kastélyban, ahol elég sok napot eltöltöttem nácikra vadászva. A lényeg az, hogy a kódolási rendszereket elég nehéz titokban tartani. Ráadásul, ha széles körben használják, akkor mindenki, aki érintett az ügyben, titokban kell, hogy tartsa, viszont abban az esetben, ha valaki átáll a másik oldalra, akkor új rendszert kell kidolgozni. A nácik rendszere az Enigma nevet viselte, és egy kis mechanikus gépezetet, az Enigma Machine-t, használták az üzenetek kódolására, oda-vissza. Minden hajón, tengeralattjárón, és bázison szükség volt egy ilyen gépre, így csak idő kérdése volt, hogy a szövetségesek mikor kaparintanak meg egyet.
Amikor hozzájutottak egyhez, feltörték. A munkálatokat az én nagy példaképem, Alan Turing vezette, aki elég sokat hozzátett a mai számítógépek fejlesztéséhez is. Pechjére homokos volt, így a háborút követően az idióta brit kormány elzárta, és hormonkezeléssel próbálta meggyógyítani a „betegségét”, mire ő öngyilkos lett. Turing életrajzát a 14. születésnapom alkalmából kaptam Darryltől – vagy húsz réteg papírba volt becsomagolva –, és én azóta teljesen Turing fanatikus lettem.
Most már a szövetségesek rendelkezésére állt egy Enigma Machine, így sok náci üzenetet el tudtak csípni. Persze mindez nem kellett volna, hogy nagy problémát okozzon a németeknek, hiszen minden kapitány más és más titkosító kulcsot használt, és mivel a szövetségesek birtokában nem voltak ilyen kulcsok, a gép nem segíthetett a megfejtésben. És itt megy a titkosság a rejtjelezés rovására. Az Enigma rendszer hibás volt. Miután Turing alaposabban foglalkozott vele, kiderítette, hogy a nácik vétettek egy matematikai hibát. Ennek ismeretében Turing az Enigma Machine segítségével bármilyen náci üzenetet képes volt megfejteni, a kulcsoktól függetlenül. Ezért vesztették el a háborút a nácik. Ne értsetek félre, ez természetesen jó. Egy wolfensteini veterán mondja ezt. Senki sem akarja, hogy nácik vezessék az országot.
A háborút követően sok kriptográfiai szakértő foglalkozott a kérdéssel. A dolog lényege az volt, hogy Turing egyszerűen okosabb volt, mint az, aki kitalálta az Enigma rendszert. Akárhányszor valaki kitalált egy kódolási módszert, attól kezdve attól tartott, hogy az sebezhetővé válik egy nála okosabb ember által, aki majd rájön, hogyan lehet feltörni. És minél többet gondolkodtak ezen a témán, rájöttek, hogy bárki kitalálhat egy rendszert, amit más nem tud feltörni. Viszont azt senki sem tudta kitalálni, mit tenne egy okosabb ember.
Ahhoz, hogy tudd, jól működik egy titkosítási rendszer, azt terjeszteni kell. A lehető legtöbb embernek el kell mondanod, miként működik, hogy minden lehetséges módon nekiessenek, és teszteljék a biztonságosságát. Minél több idő eltelik anélkül, hogy hibát találnának, annál biztonságosabb a rendszered.
Ez vonatkozik mostanra is. Ha biztonságban akarod tudni magad, akkor nem egy olyan rejtjelezést használsz, amit a múlt héten talált fel valami zseni, hanem egy olyan rendszert, amit az emberek a lehető legrégebb óta alkalmaznak anélkül, hogy bárki is képes lett volna feltörni. Lehetsz bank, terrorista, kormány, vagy egy egyszerű középiskolás, minden esetben ugyanazt a kódolási rendszert fogod használni. Ha a saját kódolási rendszeredet akarod használni, előfordulhat, hogy valaki véletlenül kiszúrja azt a hibát benne, amit te nem vettél észre, és máris Turing módjára megfejtheti az összes titkodat, jókat nevetgélve a buta csevegéseiden, a pénzügyi tranzakcióidon, vagy a katonai titkaidon.
Tehát, tudtam, hogy a rejtjelezés megvéd majd a lehallgatásoktól, azonban a diagramokra nem voltam felkészülve.

Leszálltam a BART szerelvényéről, és a kártyámat lobogtatva, elindultam kifelé a 24. utcai állomásról. Ahogy általában, most is csupa különös alakkal volt tele az állomás – részegek, Jézus prédikátorai, a földet bámuló mexikóiak, és néhány kölyök valami bandából. Egyszerűen átnéztem rajtuk, amikor elhaladtam mellettük, és felkocogtam a lépcsőkön a felszínre. A táskám most már üres volt, nem rejtőztek benne a ParanoidXbox programmal teleírt lemezek, és ettől egy kicsit megkönnyebbültem. A lépteim is könnyebbek lettek, ahogy felértem az utcára. A prédikátorok javában ontották magukból a Jézust dicsőítő frázisokat, spanyolul és angolul is.
A hamisított napszemüvegeket árusító alakok eltűntek, a helyüket átvették azok, akik olyan játékkutyákat kínálgattak, amelyek ugatás gyanánt lejátszották a himnuszt, és ha mutattál nekik egy képet Oszama bin Ladenről, felemelték a lábukat, mintha vizelni akarnának. Bizonyára volt egy-két elég hasznos áramkör a kis koponyájuk mögött, és én meg is jegyeztem magamban, hogy később majd be kell egyet szereznem, hogy szétszedhessem. Az arcképfelismerő funkció még elég új volt a játékok esetében, hiszen a katonaság is csak nemrég adta tovább a technológiát például kaszinók számára, hogy azok kiszúrhassák a csalókat.
A 24. utcán baktattam a Potrero Hill felé – hazafelé –, és közben nagyokat szippantottam az éttermekből kiáradó burritók illatából, ami eszembe juttatta a vacsorát. Nem tudom, mi késztetett arra, hogy hátranézzek a vállam felett, de megtettem. Talán valami hatodik érzék lehetett, mindenesetre tudtam, hogy követnek.
Két izmos, fehér fickót láttam, akik hetyke bajuszt viseltek, és erről azonnal az jutott eszembe, hogy vagy zsaruk, vagy ők is a Castro negyedben ide-oda karikázó buzi biciklisták közé tartoznak, bár a homik lényegesen többet adnának a frizurájukra. Cementszínű széldzsekit és kék farmert viseltek, elrejtve az öveiket. Eszembe jutott a Batman-öves fickó a fogságom idejéből, és kíváncsi lettem volna, vajon egy zsaru övén milyen eszközök lógnak. Annyit láttam még, hogy mindkét csákó fülében bluetooth headset volt.
Tovább sétáltam, de a szívem a torkomban dobogott. Mióta elengedtek, számítottam rá, hogy megpróbálják kideríteni, mivel foglalatoskodom. Elővigyázatos voltam, de Rövidhajú Nő is megmondta, hogy minden lépésemet figyelni fogja. Mondta, hogy afféle célpont vagyok. Úgy éreztem magam, mintha csak arra várnék, hogy újra elfogjanak, és visszavigyenek a börtönbe. Miért is ne? Miért Darryl senyvedjen a rács mögött, és ne én? Mi mentségem volna? Még ahhoz sem volt bátorságom, hogy elmondjam a szüleimnek – vagy az övéinek –, hogy valójában mi is történt velünk.
Meggyorsítottam a lépteimet, miközben átgondoltam a dolgokat. A táskámban semmi gyanús nem volt, ami esetleg terhelő bizonyítékká válhatna. A Tankönyvemet kissé feltörtem, hogy futtatni lehessen rajta az IM csevegő programot, de hát ez a fél iskola esetében így volt. Megváltoztattam a telefonomon tárolt dolgok rendszerét is – most már volt rajta egy hamis partíció, amit egyetlen jelszóval tisztává lehetett varázsolni, miközben az igazi adatok rejtve maradtak, és egy másik jelszóra volt szükség a megnyitásukhoz. Ez a rejtett rész olyan volt, mint valami szemétkupac – amikor kódolod a dolgokat, azok használhatatlan vacaknak látszanak –, és persze senki sem tudta, hogy ott van. A táskámban sem voltak lemezek. Az otthoni laptopomon nem voltak bizonyítékok, viszont ha valaki egy kicsit is közelebbről szemügyre veszi az Xbox konzolomat, no igen, akkor vége a játéknak. Szó szerint.
Megálltam. Minden tőlem tehetőt megtettem, hogy megóvjam magam a lebukástól, tehát ideje volt, hogy szembenézzek a sorsommal. Beléptem a legközelebbi burrito étterembe, és rendeltem egyet, hozzá egy kis carnitát (darált hús) és extra adag salsa szószt. Még teli gyomorral is le tudtam gyűrni. Kértem még egy pohár horchata nevezetű italt is, ami egy jéghideg, vizes, félédes rizspudingnak látszó dolog (jobb, mint amilyennek hangzik). Leültem az egyik asztalhoz, és eluralkodott rajtam a nyugodtság. Vagy börtönbe visznek az elkövetett „bűneim” miatt, vagy nem. Mióta elkaptak, a szabadságom amúgy is csak ideiglenesnek tűnt. A hazám többé már nem volt a barátom, sőt, épp ellentétes oldalon álltunk, és én tudtam, hogy nem győzhetek.
A két alak épp akkor jött be az étterembe, amikor befejeztem a burritót, és felálltam, hogy desszertnek rendeljek egy adag churrót, ami fahéjas cukorral megszórt sült tészta. Gyanítom, odakint várakoztak, de egy idő után ráuntak a lakomázásomra. Megálltak mögöttem a pultnál, hogy közre fogjanak. Elvettem az édességet az idős hölgytől, kifizettem, és haraptam belőle néhányat, mielőtt megfordultam volna. Legalább egy keveset meg akartam enni a édességből, mert talán hosszú, hosszú ideig ez lesz az utolsó desszertem.
Aztán megfordultam. Olyan közel álltak, hogy tisztán láttam a bal oldali arcán a pattanást, és az összeszáradt fikát a másik orrában.
– Bocsi – mondtam, és megpróbáltam átfurakodni közöttük. A fikás megmozdult, hogy elállja az utamat.
– Uram, lenne szíves velünk fáradni? – mondta az étterem ajtaja felé mutatva.
– Elnézést, de éppen eszem – feleltem, és megint elindultam.
Ezúttal a mellkasomra tette a kezét, hogy megállítson. Gyorsan vette a levegőt az orrán keresztül, amitől a fika furcsán mozgott. Azt hiszem, én is elég szaporán vettem a levegőt, de ez a heves szívverésem miatt nehéz lett volna megállapítani. A másik gyorsan kinyitotta a dzsekijének egy tépőzáras zsebét, ami alól egy rendőrségi jelvény villant elő.
– Rendőrség – mondta. – Legyen szíves, velünk jönni!
– Összeszedem a holmimat – feleltem.
– Majd mi gondoskodunk róla – közölte.
A fikás orrú közelebb jött, egyik lábával belépve az enyém mellé. A küzdősportokban használnak ilyen mozdulatot. Jelzi, hogy a másik épp áthelyezi a súlypontját, hogy bármikor mozdulni tudjon. De én nem akartam elfutni, tudtam, hogy a sorsom elől úgysem menekülhetek el.

* ACLU – American Civil Liberties Union (az amerikai civil szabadságjogokért küzdő szervezet) (A szerk.)
** Muni – San Francisco Municipal Transportation Agency (San Francisco egyik tömegközlekedési vállalata) (A szerk.)

Az első oldalra5 lapot visszaAz előző oldalra6/22 részA következő oldalra5 lapot előreAz utolsó oldalra