EPILÓGUS

Barbara a július 4-i hétvégén hívott be az irodájába. Nem én voltam az egyetlen, aki ezen a hétvégén az irodában tartózkodott, viszont egyedül nekem volt erre az az indokom, hogy nem hagyhattam el a várost.
Végül csak azzal vádoltak meg, hogy elloptam Masha telefonját. A vád megegyezett az ügyvédemmel, hogy ejtenek minden vádpontot az elektronikus terrorizmus és a tömeges uszítás vonatkozásában, cserébe a lopás kisebb vétségéért. Három hónapos elzárást kaptam egy fiatalkorúak számára fenntartott javítóintézetben, napközbeni eltávozással. Az intézetben aludtam, egy hálóteremben valódi bûnözõkkel, bandatagokkal, drogosokkal, és néhány igazán kemény alakkal. Napközben viszont „szabadon” kijárhattam, hogy elvégezzem a „munkámat”.
– Elengedik õt, Marcus – mondta Barbara.
– Kit?
– Johnstone-t. Carrie Johnstone-t – felelte. – A zárt katonai bíróság felmentette minden vádpont alól, az ügyet lezárták. Visszahelyezték a szolgálatba, és elküldik Irakba.
Carrie Johnstone volt Rövidhajú Nõ valódi neve. Ez még a Kalifornia Legfelsõbb Bíróság egyik elõzetes meghallgatásán derült ki, de több sosem. Egy szót sem szólt arról, hogy kitõl kapta az utasításokat, miket tett, kiket fogatott el, és miért. Minden nap némán ült a bíróság termében, és nem szólt egy szót sem.
Eközben a szövetségiek azon zúgolódtak és háborogtak, hogy a kormányzó egyoldalú döntéssel, törvénytelenül járt el a Treasure Island-i börtön bezárásakor, illetve amikor a polgármester helyben hagyta a szövetségi nyomozók kitiltását San Franciscóból. E nyomozók többsége az állam börtöneibe került, akárcsak az Öbölmenti Ház õrei.
Azonban a Fehér Házból nem érkezett semmilyen hivatalos állásfoglalás. Aztán az egyik nap a kormányzó és a Belbiztonsági Hivatal vezetõje egy közös, rideg és feszült sajtótájékoztatót tartott, amelyen bejelentették, hogy megállapodtak egymással. A BH egy zárt, katonai bírósági vizsgálat keretein belül fog nyomozni a Bay Bridge-et ért bombatámadást követõ intézkedésekben történt „lehetséges félreértések” ügyében. A bíróság minden eszközzel azon lesz, hogy a ténylegesen elkövetett bûncselekményeket kellõképpen büntesse. Cserébe Kalifornia Állam szenátusának kezébe kerül a kaliforniai BH intézkedések irányításának a joga, vagyis minden, az államot érintõ nemzetbiztonsági kérdés jóváhagyása, kivizsgálása, végrehajtása.
A tájékoztatóra összesereglett riporterek kiabálása fülsüketítõ volt, de Barbara kapta az elsõ kérdés lehetõségét.
– Kormányzó úr, minden tiszteletem az Öné, de meg kell kérdeznem. Kétségbevonhatatlan bizonyítékok állnak a rendelkezésünkre azzal kapcsolatban, hogy államunk egyik polgárát, nevezetesen Marcus Yallow-t a BH tisztjei szimulált kivégzésnek vetették alá, feltételezhetõen a Fehér Ház utasítására. Az állam tényleg nem próbál igazságot szolgáltatni az állampolgárainak, akik ilyen törvénytelen és barbár kínzások szenvedõ alanyai voltak?
A hangja remegett egy kicsit, de nem csuklott el. A kormányzó széttárta a karját.
– A katonai bíróság majd igazságot szolgáltat. Ha Mr. Yallow, vagy bármelyik másik személy, akinek oka van hibáztatni a Belbiztonsági Hivatalt, további igazságszolgáltatást szeretne, akkor természetesen keresetet nyújthat be a szövetségi kormány ellen.
Én ezt is tettem. A kormányzó tájékoztatóját követõ héten húszezernél is több polgári pert indítottak a BH ellen. Az enyémet az ACLU kezelte, és számtalan javaslatot nyújtottak be a zárt katonai bíróság felé, amely meglehetõsen együttmûködõnek bizonyult sok esetben.
Ám erre nem számítottam.
– Teljesen felmentették?
– A sajtóközlemény nem mond túl sokat. A San Franciscóban, illetve a Treasure Islanden található különleges antiterrorista büntetésvégrehajtó intézetben történt események alapos átvizsgálása után jelen bíróság úgy véli, hogy Ms. Johnstone cselekedetei nem követelnek további fegyelmezést. Itt ez a szó, hogy „további”, mintha már korábban is kapott volna valami büntetést.
Felhorkantam. Mióta elengedtek az Öbölmenti Házból, szinte minden este Carrie Johnstone-nal álmodtam. Ahogy fölém hajol, és önelégült mosollyal az arcán odaszól az embereinek, hogy itassanak meg.
– Marcus… – kezdte Barbara, de leintettem.
– Nem érdekes – feleltem. – Csinálok errõl egy videót. A hétvégén meglesz. A hétfõk tökéletesek az ilyen videókhoz. Mindenki visszajön a hétvégérõl, és arra vár, hogy kapjon valami vicceset, amit tovább küldhet az iskolatársainak, vagy a munkatársainak.
Egy héten kétszer eljártam pszichiáterhez, mivel ez is része volt a bíróságon kötött alkunak. Miután túltettem magam azon, hogy ez valami büntetés, rájöttem, hogy nem is rossz dolog. Segített abban, hogy építõ jellegû dolgokba fogjak bele, amikor éppen rossz hangulatom volt, és ne emésszem magam. A videók is segítettek.
– Mennem kell – mondtam, erõsen ügyelve arra, hogy semmiféle érzelmet ne tükrözzön a hangom.
– Vigyázz magadra, Marcus – felelte Barbara.
Ange megölelt hátulról, ahogy letettem a kagylót.
– Épp most olvastam a neten – mondta.
Egy fõcímfigyelõ program segítségével azonnal el tudta olvasni azokat a híreket, amelyek felkerültek a netre. Ange volt a hivatalos blogolónk, és nagyon jól csinálta. Mindig kiválogatta az érdekes híreket, történeteket, és felrakta õket a hálóra, olyan gyorsan, ahogy egy gyorsétterem szakácsa is dolgozik.
Megfordultam a karjaiban, és én is megöleltem; most már szembõl. Az igazat megvallva, aznap nem sokat dolgoztunk. Vacsoraidõ után nem hagyhattam el a javítóintézetet, õ viszont ott nem látogathatott meg. Fõleg az irodában találkoztunk, de ott mindig sok volt az ember, ami meglehetõsen nehézkessé tette a turbékolásunkat. Azonban egy teljes napig egyedül lenni az irodában igen nagy kísértés volt. Rekkenõ hõség is volt ráadásul, amibõl kifolyólag mindketten elég lengén öltöztünk, így elkerülhetetlen volt, hogy egymáshoz ne érjen a bõrünk munka közben.
– Készíteni fogok egy videót – mondtam. – Még ma fel kéne rakni.
– Oké – felelte. – Vágjunk bele.
Ange felolvasta a sajtóközleményt, én pedig elõadtam egy monológot, ami alá bevágtam azt a felvételt, amely engem mutat, miközben ki vagyok kötözve a vizespadhoz, szemem tágra nyitva a kamera éles fényében, könnyek csorognak az arcomon, és a hajam tele van hányásdarabokkal.
– Ez én vagyok, kifeszítve a vizespadra. Szimulált kivégzéssel kínoznak, és az egészet egy Carrie Johnstone nevû nõ vezeti. A kormánynak dolgozik, és talán emlékeztek rá ebbõl a videóból. – Bevágtam azt a részletet egy másik felvételbõl, amelyen Johnstone és Kurt Rooney látható. – Ez itt Johnstone és Kurt Rooney államtitkár, az elnök legfõbb tanácsadója. A nemzet nem kedveli ezt a várost. Az általános meggyõzõdés szerint ez a város Szodoma és Gomorra, teli buzikkal és ateistákkal, akik megérdemlik, hogy a pokolban rohadjanak meg. San Franciscóban azt gondolják, hogy az ország csak azért törõdik velük, mert éppen õket robbantotta fel valami iszlám terrorista csoport. Arról a városról beszél, amelyikben élek. A legutóbbi számadatok szerint az általa említett napon 4215 San Franciscói polgár halt meg. De némelyikük talán mégsem halt meg. Akadt, akit ugyanabban a börtönben rejtegettek, ahol engem is megkínoztak. Anyák, apák, gyerekek, szeretõk, testvérek sosem fogják újra látni a szeretteiket, mert titokban bezárták õket egy illegális börtönbe, itt a San Franciscói öbölben. Elszállították õket valahová a tengeren túlra. A feljegyzések titkosítottak, de Carrie Johnstone tudja hozzá a kódokat.
Újra bevágtam azt a videót, ahol Carrie Jonhstone a nagy kerek asztalnál ül Rooney társaságában, és nevet. Aztán utána azt a részletet, ahol éppen letartóztatják.
– Amikor letartóztatták, azt gondoltam, végre igazságot szolgáltatnak. Azoknak, akik eltûntek, vagy akiket õ kínoztatott meg. Azonban az elnök – itt bevágtam róla egy képet, ahol nevetve golfozik a szabadsága alatt –, és a legfõbb tanácsadója – Rooney-ról következett egy kép, amelyen éppen kezet ráz az egyik hírhedt terrorista vezérrel, aki valamikor a „mi oldalunkon” állt – közbeléptek. Elküldték Carrie Johnstone-t egy katonai bíróságra, ahol aztán felmentették a vádpontok alól. Valahogy nem találtak semmi kivetnivalót a cselekedeteiben.
Ide készítettem egy fotómontázst azokról a rabokról készült felvételekbõl, amelyeket Barbara a Bay Guardian honlapjára tett fel nem sokkal azután, hogy kiengedtek minket a börtönbõl.
– Mi választottuk meg ezeket az embereket. Mi fizetjük a bérüket. A mi oldalunkon kellene állniuk, hogy megvédjék a szabadságunkat. De ezek az emberek – néhány kép Johnstone–ról, és a társairól, akiket mind bíróság elé állítottak – eljátszották a bizalmunkat. A választások négy hónap múlva lesznek. Ez még elég hosszú idõ. Elég ahhoz, hogy felkeresd öt olyan polgártársad, aki valamiért úgy döntött, hogy nem szavaz, mert nincs kire. Beszélj ezekkel az emberekkel, és ígértesd meg velük, hogy elmennek szavazni. Hogy visszavehessük az országunkat a kínzóktól és a gazemberektõl. Azoktól az emberektõl, akik kinevették az öböl mélyén heverõ halottakat. És ígértessétek meg velük, hogy õk is beszélnek másokkal.
– Sokunk nem ezt az utat választja, de azzal nem ér el semmit. Választani kell. A szabadságot!
– A nevem Marcus Yallow. A saját országom kínzott meg, de mégis szeretek itt élni. Tizenhét éves vagyok, és egy szabad országban szeretnék felnõni. Szabad országban akarok élni.
Ahogy a videó elsötétedett, megjelent a honlapunk logója. Ange tervezte meg Jolu segítségével, aki elintézte, hogy szabad tárhelyet kapjunk a Pigspleen szerverén.
Az iroda egy érdekes hely volt. Hivatalosan úgy neveztek minket, hogy a Szabad Amerikára Szavazók Koalíciója, de a gyakorlatban mindenki számára csak az Xnetezõk voltunk. A szervezetet – nonprofit alapítvány – Barbara és néhány ügyvéd barátja hozta létre, nem sokkal a Treasure Island „felszabadítása” után. Az alapítást segítette néhány technológiában utazó milliomos támogatása is, akik egyszerûen nem akarták elhinni, hogy egy csapat hacker kölyök képes volt ilyen méreteset rúgni a BH seggébe. Néha megkértek minket, hogy ugorjunk le a Sand Hill Roadra, ahol a befektetõink székeltek, és tartsunk egy rövid elõadást az Xnet technológiájáról. Rengeteg vállalkozás indult el, hogy megpróbáljon pénz csinálni az Xnetbõl.
De mindegy, nekem úgysincs semmi közöm ehhez. Megvan az asztalom egy irodával, itt a Valencia Streeten, ahol ParanoidXbox CD-ket osztogatunk, és konzultációkat tartunk arról, hogyan lehet minél jobb WiFi antennákat építeni. Meglepõen sok átlagos ember ugrott be hozzánk, hogy személyesen adják át az adományaikat – hardware cuccokat (a ParanoidLinux bármilyen gépen fut, nemcsak Xbox Universalokon), és készpénzt. Szerettek minket.
A nagy tervünk az volt, hogy szeptemberben elindítsuk a saját AVJ-nket, természetesen a választások idejére ütemezve, hogy ezáltal is összegyûjtsük a szavazókat, és rábírjuk õket a szavazataik leadására. A legutóbbi választásokon is csupán a szavazásra jogosult amerikaiak 42%-a jelent meg – többen voltak, akik nem szavaztak. Próbáltam az egyik megbeszélésünkre elhívni Darrylt és Vanessát, de visszautasították. Sok idõt töltöttek együtt, de Van kategorikusan kijelentette, hogy semmi érzelem nincs közöttük. Darryl szinte egyáltalán nem beszélt velem, viszont küldött egy csomó, hosszú e-mailt szinte minden olyan témával kapcsolatban, ami nem a terrorizmus, a börtön, vagy Vanessa volt.
Ange megszorította a kezem.
– Istenem, de gyûlölöm, ezt a nõt – mondta.
Bólintottam.
– Csak egy újabb rohadt dolog, amit ez az ország elkövetett Irak ellen – feleltem. – Ha az én városomba küldenék, biztos terrorista válna belõlem.
– Hiszen az lettél, amikor idejött a városba.
– Nos, igen – mondtam.
– Elmész Ms. Galvez meghallgatására hétfõn?
– Persze.
Akkor mutattam be Ange-t Ms. Galveznek, amikor néhány héttel ezelõtt meghívott vacsorára. A pedagógusok szakszervezete elintézte, hogy egy meghallgatás keretein belül megpróbálja visszaszerezni a régi állását. Azt mondták, hogy Fred Benson is tanúskodni fog ellene. Vártam, hogy újra találkozzam az egykori tanárommal.
– Van kedved egy burritóhoz?
– Aha.
– Megkeresem a flaskámat.
Gyorsan vetettem még egy pillantást a leveleimre – a PirateParty szerverén levõ postafiókomban pihenõ levelekre –, mert még mindig tucatszámra érkeztek üzenetek azoktól az egykori Xnetezõktõl, akik még nem ismerték a hivatalos elérhetõségeimet. A legutolsó üzenet egy névtelen brazil címrõl érkezett.
> MEGTALÁLTAM ÕT, KÖSZI. AZT NEM MONDTAD, HOGY JÓL IS NÉZ KI, HÉ!
– Hát ez meg kitõl jött? – kérdezte Ange.
Felnevettem.
– Zebtõl – feleltem. – Emlékszel rá? Megadtam neki Masha e-mail címét. Arra gondoltam, ha már mindketten bujkálnak, talán nem árt, ha ismerik egymást.
– És õ azt hiszi, Masha aranyos?
– Nyugi, szegény srácnak biztos az agyára mentek az elmúlt idõszak eseményei.
– És neked?
– Nekem?
– Aha. A te agyad nem lett az események áldozata?
Eltartottam õt magamtól, és végigmértem tetõtõl talpig. Felém fordítottam az arcát, és a vastag keretes szemüvegén keresztül belenéztem a nagy, hamiskásan csillogó szemébe. Ujjaimmal végigsimítottam a haján.
– Ange, még sosem gondolkodtam ennyire tisztán, mint most.
Megcsókolt, én viszonoztam, és eltöltöttünk együtt egy kis idõt, mielõtt elindultunk volna burritót enni.