– Úgy gondoltam, hogy fizika szakra jelentkezem – mondta Darryl.Az apja a Berkeley-i Kaliforniai Egyetemen tanított, ami azt jelentette, hogy simán bekerülhet, ha oda felvételizik; és Darryl esetében ezzel kapcsolatban más lehetőség még csak fel sem merült.– Oké, de nem tudnál online cuccokból tanulni?– Az apám azt mondta, olvassam el, és egyáltalán nem terveztem mára semmi bűntényt.– A lógás nem bűntény, csak kihágás. A kettő teljesen más dolog.– Mit fogunk csinálni, Marcus?– Hát, elrejteni nem tudom, szóval meg kell szabadulnunk a nyomkövetőtől.A nyomkövetőket tönkretenni meglehetősen alattomos dolog volt. Egyetlen kereskedő sem szereti, ha rossz szándékú vásárlók járkálnak a boltjában, megrongálva a termékeiket, ezért nem egyeztek bele abba, hogy beépítsenek ezekbe a nyomkövetőkbe egy olyan zárókódot, amellyel ki lehet őket kapcsolni. A nyomkövetőket természetesen át lehetett programozni, de nem akartam ezt tenni a könyvtári könyvekkel. Persze nem olyan, mintha kitépkednéd belőle a lapokat, de akkor is helytelen, hiszen egy átprogramozott könyvet nem lehet visszatenni a helyére, és nem lehet többé megtalálni sem. Olyan lesz, mint egy tű a szénakazalban.Így csak egyetlen választásom maradt: adni neki egy kis sugárkezelést. A szó szoros értelmében, ugyanis 30 másodperc egy mikrohullámú sütőben elég jól hazavágott bármilyen nyomkövetőt. És amikor Darryl visszaviszi majd a kötetet a könyvtárba, látni fogják, hogy nem működik, így egyszerűen nyomtatnak egy újat, ismét bekódolják a nyomkövetőt a könyv katalógusinformációi alapján, és szépen mehet vissza a polcra. Már csak kerítenünk kellett egy mikrohullámú sütőt.– Még két perc, és a tanári szoba teljesen üres lesz – mondtam.Darryl megragadta a könyvét, és az ajtó felé indult.– Felejtsd el, megyek órára.Megfogtam a könyökét, és visszarángattam.– Nyugi már, D, ne szarj be! Minden rendben lesz.– A tanári szoba? Marcus, talán nem emlékszel, mint mondtam? Ha még egyszer rajtakapnak bármin, akkor kicsapnak. Hallod? Kicsapnak!– Nem fognak rájönni – mondtam. Az egyetlen hely, ahol most egyetlen tanár sem tartózkodott, az épp a tanári szoba volt. – A hátsó úton megyünk. – A tanári egyik végében volt egy kis konyha, külön bejárattal azon tanárok számára, akik csak be akartak ugrani egy csésze kávéra. A mikrohullámú sütő, ami állandóan pattogatott kukoricától és kiömlött levestől bűzlött, ott volt bent, egy kis hűtőszekrény tetején. Darryl mormogott valamit, és nekem gyorsan ki kellett találnom valamit. – Figyelj, már úgyis becsöngettek. Ha most beállítasz az órádra, késés miatt fognak megbüntetni. Jobb, ha ilyenkor már be sem mégy. Én bármelyik terembe be tudok surranni ebben az iskolában, D, te is láttad már. Nyugi, tesó, vigyázok rád! – Darryl megint morgott valamit, és ez azt jelentette, hogy beadta a derekát. – Zúzzunk – mondtam, és elindultunk.Sima ügy volt. Megkerültük a tantermeket, aztán a hátsó lépcsőn lementünk az alagsorba, és onnan az elülső lépcsőkön épp a tanári szobához jutottunk. Mivel egy hang sem hallatszott odabentről, gyorsan elfordítottam a fogantyút, betuszkoltam Darrylt a terembe, és csendesen bezártam az ajtót. A könyv alig fért be a mikrohullámú sütőbe, így az ügy még nagyobb őrültségnek tűnt, mint a legutóbbi próbálkozásom. Lelkiismeretesen bebugyoláltam néhány papírtörlőbe, mielőtt betettem volna a gépbe. – Ezek a tanárok disznók – sziszegtem.Darryl nem válaszolt, falfehér volt és ideges. A nyomkövető nagy szikrázások közepette kipurcant; meglehetősen szép látvány volt (bár közel sem annyira szép, mint amit akkor látsz, ha fagyott szőlőt raksz a mikrohullámúba, amit ráadásul csak akkor hiszel el, ha magad is szemtanúja vagy). Most már csak annyi dolgunk volt, hogy szép csendben kiosonjunk az iskola területéről. Darryl kinyitotta az ajtót, és elindult kifelé, én ott tipegtem mögötte, aztán egy pillanattal később már a lábamon taposott és a könyökével a mellkasomnak ütközött, ahogy megpróbált visszahátrálni a kis konyhába, ahonnan épp az imént jöttünk ki.– Vissza – suttogta. – Gyorsan! Charles az!Charles Walker és én nem jövünk ki valami jól egymással. Egy évfolyamba járunk, és őt is legalább annyi ideje ismerem, mint Darrylt, de a hasonlóság itt véget is ér. Charles mindig is egy kicsit nagyobb volt a korához képest, de most, hogy benne volt a focicsapatban, még inkább kilógott a sorból. Dühkitörései és viselkedési problémái vannak – harmadikban az egyik tejfogam bánta a vele való találkozást, de megúszta, ahogy szinte mindent, hiszen ő lett az iskola legaktívabb spiclije. Meglehetősen kellemetlen eset, amikor egy ilyen verekedős srác beáll spiclinek, és a lehető legnagyobb élvezettel szalad a tanárokhoz, ha bármilyen kihágást észrevesz. És Benson imádta Charles-t. Charles még az is elárulta a tanároknak, hogy valamilyen speciális húgyhólyag problémája van, így aztán mindig tökéletes kifogást találhatott arra, hogy szabadon mászkáljon az iskola folyosóin, beköphető tanulókra vadászva.Amikor legutóbb Charles besározott, kénytelen voltam abbahagyni a Live-ozást. Nem akartam, hogy újra rajtakapjon valamin.– Mit csinál?– Azt csinálja, hogy erre jön – mondta Darryl reszketve.– Oké – bólintottam. – Itt az ideje, hogy megtegyük a vészhelyzet esetén szükséges óvintézkedéseket!Elővettem a telefonom. Jó előre kitaláltam már ezt, és Charles nem fog még egyszer lebuktatni. Küldtem egy e-mailt az otthoni szerveremnek, és az akció mozgásba lendült. Másodpercekkel később Charles telefonja látványosan megbolondult. Több tízezer hívást és üzenetet kapott egyszerre, minek következtében az összes létező csengőhang megszólalt, és nem is akart abbamaradni. A támadást botnet eszközökkel sikerült megvalósítanom, amiért lett egy kis bűntudatom, de végtére is a jó ügy érdekében tettem. A botnet afféle túlvilág, ahová a vírusfertőzést kapott számítógépek kerülnek. Amikor beszedsz egy vírust, a számítógéped egy IRC csatornán keresztül küld egy üzenetet a botmasternek, az illetőnek, aki a vírust készítette, hogy a géped – és még egy csomó másik – készen áll arra, hogy teljesítse az utasításait. A botnetek félelmetesen veszélyesek, mert akár több százezer, internethez kapcsolódó számítógépet is képesek egyszerre kezelni. Persze ezek a gépek úgy viselkednek, mintha semmi problémájuk nem lenne, ám ha a botmaster utasítást ad, akkor pont olyanokká válnak, mint az agymosott zombik, és követik az irányítójuk utasításait.Manapság már annyi megfertőzött számítógép van, hogy fillérekért „felbérelheted” őket egy-két órára. Leginkább arra használják őket, hogy teleszemeteljék a postafiókodat pénisznövelő kapszulák reklámjaival, vagy épp a legaktuálisabb vírusokkal, amelyek arra kényszerítik a géped, hogy csatlakozzon a botnet hálózatba. Nos, én úgy 3000 számítógép segítségét kértem nagyjából tíz másodpercig, hogy általuk szöveges üzenetekkel és telefonhívásokkal bombázzam Charles készülékét, aminek a számát valamelyik Bensonnál tett látogatásom során lestem le egy papírdarabról.Mondanom se kell, Charles telefonja nem volt alkalmas arra, hogy kezelje ezt a helyzetet. Először is, az SMS-ek megtöltötték a memóriáját, így a szoftver akadozni kezdett, és nem tudta futtatni azokat az alkalmazásokat, amelyek szabályozták a csengőhangokat, vagy megpróbálták elmenteni a hívó felek hamis számait. (Jut eszembe, tudjátok, milyen könnyű hamis hívószámokat generálni? Legalább ötvenféle módszer létezik rá – elég, ha beírod a Google-be, hogy „hívószám hamisítás”, és voilá.)Charles döbbenten meredt a készülékére, és vadul ütögette a kijelzőjét, miközben a szemöldökét összevonva próbált megküzdeni azokkal a démonokkal, amelyek megszállták az egyik személyes tárgyát. A terv első fele tökéletesen működött, ám Charles nem azt csinálta, amit kellett volna neki – én ugyanis arra számítottam, hogy majd keres egy helyet, ahol nyugodtan kitalálhatja, mit is kéne csinálnia a telefonjával.Darryl megrázta a vállam, és elhúzott az ajtónyílásból.– Mit csinál? – suttogta.– Hazavágtam a telóját, de csak áll, mint a hülye, ahelyett, hogy elhúzna innen.Nem lesz könnyű újra életet lehelni abba a készülékbe. Ha a memóriája megtelt, jó időbe fog telni, mire sikerül majd betölteni azokat a kódokat, amelyek a hamis üzenetek kitörléséhez szükségesek – ráadásul az övén nem volt ilyen nagy mennyiségű üzenet kitörlésére való alkalmazás, szóval egyesével kellett őket eltűntetnie.Darryl arrébb tolt, és kilesett a résnyire nyitott ajtón. A következő pillanatban a vállai reszketni kezdtek. Megijedtem, hogy talán pánikba esett, de amikor visszarántottam, láttam, hogy úgy röhög, még a könnye is kicsordult.– Galvez épp most baszta le, amiért óra alatt a folyosón mászkált, és zajongott a telefonjával. Látnod kellett volna, ahogy ráripakodott, láthatóan élvezte.Ünnepélyesen kezet ráztunk, és kisurrantunk a folyosóra, onnan le a lépcsőkön, el az épület mögött, át a kapun, ki a Küldetés dicsőségesen napfényes délutánjába. A Valencia Street sosem látszott még ennyire szépnek. Az órámra néztem.– Igyekezzünk! Húsz perc múlva kell találkoznunk a többiekkel a drótkötélpálya közelében.Van vett észre minket hamarabb. Egy koreai turistacsoportban őgyelgett; ez volt a kedvenc álcázási módszere, amikor éppen lógott az iskolából. Mióta létezik a lógási blog, megszaporodtak a kotnyeles kereskedők és boltosok, akik minket lesnek, és az árulkodó bizonyítékokat felteszik a netre, hogy a tanfelügyelők felhasználhassák ezeket. Van elvált a tömegtől, és elindult felénk. Darryl már ezer éve belezúgott a lányba, aki viszont elég kedves volt ahhoz, hogy úgy tegyen, mintha nem tudná ezt. Ahogy odaért hozzánk, megölelt, aztán átlépett Darrylhez és adott egy gyors puszit az arcára, amitől ő a füle hegyéig elpirult.Furcsa párt alkottak ők ketten. Darryl van nehezebb helyzetben, de egész jól viseli, és van egy jellegzetes rózsaszín árnyalata az arcának, ami mindig bevörösödik, ha izgatottá válik. Már 14 éves korában kiserkent az arcszőre, de szerencsére egy rövid időszak után – amit magunk között csak a „Lincoln évek” néven emlegettünk – elkezdett rendszeresen borotválkozni. És Darryl magas. Nagyon, nagyon magas, mint egy kosárlabda játékos. Ezzel ellentétben Van jó fél fejjel alacsonyabb nálam, vékony alkatú, és az egyenes szálú fekete haját mindig valamilyen őrült, az internetről szedett minta szerint fonta be. Csinos, rézárnyalatú bőre volt, sötét szemekkel, és imádta a hatalmas, retek nagyságú üveg gyűrűket, amelyek csilingelő hangot hallattak, amikor táncolt.– Hol van Jolu?– Hogy vagy, Van? – kérdezte elcsukló hangon Darryl, aki mindig lemaradt néhány körrel a beszélgetés során, ha Van is jelen volt a társaságban.– Remekül, D. De hogy van a te kis mindened? Ó, Van igazi rosszlány volt. Darryl majdnem elájult, de szerencsére épp akkor tűnt fel túlméretezett bőr baseball kabátjában, fényes cipőjében és kedvenc mexikói pankrátorunkat, El Santo Juniort reklámozó lyukacsos hátú baseball sapkájában Jolu, megmentve őt a teljes megaláztatástól. Jolu, teljes nevén José Luis Torrez, volt kis csapatunk negyedik tagja. Egy szuperszigorú katolikus iskolába járt a külső Richmond kerületben, tehát neki igazán nehéz volt kiszöknie a suliból, de mindig megoldotta; senki sem értett úgy az ellógáshoz, mint Jolu. Szerette a kabátját, mert jó hosszú volt – ami meglehetősen divatosnak számított a város egyes részein –, és eltakarta a katolikus iskola kötelező szarságait, amelyeket a sasszemű spiclik azonnal kiszúrtak volna.– Nos, akkor mindenki készen áll? – kérdeztem, miután túlestünk a köszönéseken. Elővettem a telefonomat, és megmutattam nekik a térképet, amit korábban letöltöttem. – Ahogy kivettem, megint el kell mennünk a Nikko felé, aztán onnan egy tömbnyit O’Farrell irányába, onnan pedig balra Van Ness felé, és ott kell majd megtalálnunk a wireless jelet.Van elfintorodott.– Az egy elég rázós része a Tenderloin kerületnek.Ezzel nem tudtam vitába szállni. San Franciscónak az a része meglehetősen bizarr volt. Ha a Hilton főbejáratán keresztül lépsz a város utcáira, minden olyan turistáknak való, családi éttermek, villamos, meg ilyenek. Ha viszont a hátsó ajtón lépsz ki, akkor a város egy másik arca tárul eléd, ami nem más, mint a ’Loin, ahol egy helyen gyűlt össze az összes leharcolt transzvesztita kurva, nagypályás strici, alattomos drogkereskedő és szerencsétlen hajléktalan. Egyikünk sem volt elég idős azokhoz a dolgokhoz, amikkel ők üzleteltek (noha nem egy velünk egykorú prosti próbált boldogulni a ’Loin utcáin).– Nézd a jó oldalát – mondtam. – Biztonságosabb, ha fényes nappal megyünk oda, és biztos, hogy a többi játékos holnapnál előbb nem fog ott felbukkanni. Ezt nevezzük az AVJ-k világában helyzeti előnynek.Jolu rám vigyorgott.– Úgy állítod be, mintha jó buli lenne odamenni. – mondta.– Jobb, mint unit enni – feleltem.– Most dumáltok, vagy megpróbálunk nyerni? – szólt közbe Van.Utánam ő következett, ha arról volt szó, ki mennyire hardcore játékos, és Van nagyon-nagyon komolyan vette a győzelmet. Így aztán nekivágtunk, négy elszánt jó barát, úton, hogy megfejtsen egy nyomot, és megnyerje a játékot – és örökre elveszítsen mindent, ami fontos.A nyom fizikai összetevője ezúttal néhány GPS koordináta volt – minden nagyobb városnak, ahol játszották a Harajuku Fun Madnesst kiosztottak ilyen koordinátákat –, amelyek egy wireless internet csatalakozási pontot jelöltek. Ezt a pontot viszont egy másik WiFi jel zavarta, amely rejtett volt, hogy a hagyományos hálózatkeresők, amelyek akkor jeleznek, ha valakinek a szabadon hagyott hálózatához közelít az ember, ne fedezhessék fel. Nekünk a rejtett jelet kellett felfednünk, mégpedig a látható jel folyamatos figyelésével, hogy megtaláljuk azt a pontot, ahol az valami rejtélyes oknál fogva nagyon legyengül. Ott aztán egy újabb nyom vár majd minket – legutóbb a Tenderloinban található Nikko hotel puccos sushi étterme, az Anzu napi ajánlatában kellett keresni. A Nikko a Japan Airlines, a Harajuku Fun Madness egyik szponzorának tulajdonában volt, és a szálloda személyzete nagy hűhót csapott, amikor végre megtaláltuk a nyomot. Hoztak nekünk miso levest, és rávettek minket, hogy kipróbáljuk az unit, ami tengeri sünből készített sushi – úgy néz ki, mint valami nyúlós sajt, és olyan szaga van, mint a híg kutyaszarnak. De nagyon jó íze volt. Legalábbis Darryl azt mondta, mert én nem kóstoltam meg.A telefonom WiFi hálózatkeresője három tömbnyire az O’Farrelltől észlelte a jelet, a Hyde Street közelében, egy nem túl bizalomgerjesztő ázsiai masszázs szalon előtt, amelynek ablakában ott vöröslött a ZÁRVA tábla. Az észlelt hálózat neve HarajukuFM volt, vagyis tudtuk, hogy jó helyen járunk.– Ha ott van bent, akkor én nem megyek – mondta Darryl.– Mindenkinek megvan a hálózatkeresője? – kérdeztem. Darryl és Van telefonja beépített keresővel rendelkezett, de Jolu, aki túl divatosnak tartotta magát ahhoz, hogy a kisujjánál vastagabb telefont használjon, egy külön készülékkel volt felszerelkezve. – Oké. Szóródjunk szét, és meglátjuk, mire jutunk. Az a jó, ha a jel gyengül. Ha ilyet találtok, nehogy megforduljatok, hanem menjetek tovább.Hátraléptem, és rátapostam valakinek a lábujjára. Egy női hang feljajdult, mire én aggodalmas arccal megfordultam, attól tartva, hogy valami drogos most megkésel. Ehelyett egy korombeli gyerekkel kerültem szembe. Rózsaszín haja és szögletes, rágcsálószerű arca volt, szemeit nagy napszemüveg takarta, amely leginkább egy pilótaszemüvegre hasonlított. Csíkos harisnyája felett fekete nagymama ruhát viselt, amelyen sok-sok japán kitűző lógott – anime karakterek, régi idők politikai vezetői, és a külföldi szóda-pop zenekarok emblémái. Egy fényképezőt tartott a kezében, és lefotózott engem meg a csapatomat.– Csííííz – mondta. – Ez itt a lógósok kandi kamerája.– Na ne – nyögtem. – Nem mered!– Dehogynem – felelte. – Harminc másodpercen belül felküldöm ezt a képet a netre, hacsak ti négyen át nem engeditek nekem és a barátaimnak ezt a nyomot. Egy óra múlva visszajöhettek érte ti is. Azt hiszem, ez így több is, mint tisztességes ajánlat.Észrevettem, hogy a háta mögött három másik lány áll, hasonló öltözékben, de az egyiknek kék haja volt, a másiknak zöld, míg a harmadiknak lila.– Kik vagytok ti, a Színeshajú Banda?– Mi vagyunk az a csapat, amelyik elkeni a szátokat a Harajuku Fun Madness játékban – válaszolta. – És én vagyok az, aki ebben a pillanatban felrakja a rólatok készült képet a netre, és ti piszok nagy bajba kerültök.Éreztem, ahogy Van megindul mögöttem. A lányiskola, ahová járt, híres volt a verekedésekről, és biztos voltam benne, hogy kész volt ölre menni ezzel a fura lánnyal.Aztán a világ örökre megváltozott.Megéreztük azt a beteges morajlást a lábunk alatt, amelyről minden kaliforniai ösztönösen tudja, hogy az földrengés. Először arra gondoltam, ahogy mindig, hogy menekülni kell: ha bajban vagy, fuss körbe-körbe, és ordítozz. De valójában a lehető legbiztonságosabb helyen tartózkodtunk, nem egy épületben, amely ránk omolhatott volna, és nem is az utca közepén, ahol a lehulló törmelékdarabok agyonüthettek volna minket.A földrengések kísértetiesen csendesek – legalábbis először –, de ez nem volt az. Hihetetlenül erős dübörgés hallatszott, amely sokkal hangosabb volt bárminél, amit valaha is hallottam. A robaj annyira bántó volt, hogy térdre zuhantam, de nem én voltam az egyetlen. Darryl megrángatta a karomat, az épületeken túlra mutatott, és akkor megláttuk, mi történt: óriási fekete felhő emelkedett észak-keleti irányban, arra, amerre az Öböl volt. Még egy dörrenés hallatszott, és a füstfelhő terjedni kezdett, épp úgy, mint azokban a filmekben, amiken felnőttünk. Valaki éppen az imént robbantott fel valami piszok nagy bombát. Még több morajlás következett, amit újabb remegések követtek. Az utca házainak ablakában egymás után bukkantak fel az emberek, és mindannyian dermedt csendben meredtünk a gombafelhőre.Hirtelen megszólaltak a szirénák.Korábban is hallottam már ezekhez hasonlókat – minden kedden ellenőrizték a polgári védelmi szirénákat. Azonban csak filmekben és videojátékokban láttam őket teljesen váratlanul megszólalni, amikor valaki lebombázza a másikat. Légiriadó szirénák. – Menjenek azonnal az óvóhelyekre!Mintha isten hangját hallottuk volna egyszerre minden irányból. Most vettem csak észre, hogy némelyik villanypózna tetején hangszórókat helyeztek el, és ezek mind egyszerre kapcsoltak be.– Menjenek azonnal az óvóhelyekre!Óvóhelyekre? Zavartan néztünk egymásra. Miféle óvóhelyekre? A füstfelhő egyre csak emelkedett, és terjedt. Vajon nukleáris volt? Vajon az utolsó lélegzeteinket vettük? A rózsaszín hajú lány megragadta a barátnőit, és futni kezdtek az utcán, vissza a BART* állomás felé, a domb aljának irányába.– MENJENEK AZONNAL AZ ÓVÓHELYEKRE!Most már mindenki sikoltozott és rohangálni kezdett. A turisták – akiket nagyon egyszerű kiszúrni, hiszen ők azok, akik azt gondolják, hogy Kalifornia egyet jelent a hőséggel, aztán a teljes San Francisco-i nyaralásukat rövidnadrágban és pólóban vacogva töltik – szétszóródtak minden irányban.– Húzzunk mi is! – kiabálta Darryl a fülembe.Alig lehetett hallani a sziréna sivításától, amelybe most már hagyományos rendőrségi szirénák hangja is vegyült. A következő pillanatban egy tucat rendőrjárőr száguldott el mellettünk.– MENJENEK AZONNAL AZ ÓVÓHELYEKRE!– A BART állomásra – ordítottam én is.A többiek bólintottak. Gyorsan felálltunk, aztán együtt rohantunk lefelé az utcában.
2/22 rész
