18. FEJEZET

Egy idõben az volt a kedvenc szórakozásom, hogy magamra öltöttem egy köpenyt, és szállodák elõcsarnokaiban lebzseltem, láthatatlan vámpírnak tettetve magam, miközben mindenki megbámult. Bonyolult dolog ez, és közel sem olyan bizarr, mint amilyennek hangzik. Az élõ szerepjáték magába tömöríti egy dráma szakkör, egy sci-fi találkozó, és a D&D legjobb tulajdonságait. Persze megértem, ha nektek ez most mégsem hangzik túl meggyõzõen, de amikor még csak tizennégy voltam, nekem bejött.
A legjobb játékokkal azonban a városon kívüli cserkésztáborokban találkoztunk: összegyûlt több száz gyerek – fiúk és lányok –, akik a tábor felé haladva, a pénteki forgalomban küszködve, történeteket meséltek egymásnak, vagy felvágósan, hosszú órákon keresztül, valami hordozható elektronikus készüléken játszottak. Aztán az érkezést követõen mindenki a fûben találta magát, néhány idõsebb férfi és nõ elõtt, akik rettenetes, házi készítésû, kopott és horpadt páncélokat viseltek – valószínûleg a megfelelõ korban így festettek ezek a páncélok –, amelyek nem úgy néztek ki, mint a filmek csillogó-villogó vértezetei, hanem inkább hasonlítottak egy hónapig használt katonai egyenruhára.
Ezeket az embereket névlegesen megfizették, hogy vezessék ezeket a játékokat, de persze csak akkor kapták meg a munkát, ha egyébként olyan mentalitásúak voltak, hogy ingyen is elvállalták volna. Egy elõzetesen kitöltött kérdõív alapján csapatokra osztottak minket, azt követõen megkaptuk a csapaton belüli rangunkat, mintha egy baseball csapat tagjai lettünk volna. Utána a kezünkbe nyomták a feladatok leírását. Olyan volt ez, mint amikor a kémek, vagy ügynökök, megkapják a megbízásukat egy filmben: itt a személyazonosságod, itt a küldetés, és itt vannak a titkok, amiket tudsz a csoportról.
Mire ezekkel végeztünk, már vacsoraidõ volt: fellobbantak a tábortüzek, nyársra tûzött húst és serpenyõs tofut sütöttünk (Észak-Kaliforniában a vegetáriánus étkezés nem divat), amit utána jól befaltunk. Ekkorra már a legtöbb gyerek valamennyire beleélte magát a karakterébe. Én az elsõ játékalkalmamkor egy varázsló szerepét kaptam. Volt egy kis szütyõm tele babszemekkel, amelyek a varázslataimat szimbolizálták – amikor eldobtam, hangosan el kellett kiáltanom a varázslat nevét (tûzgolyó, varázslövedék, fénysugár) –, és ha eltaláltam vele a másik játékost, vagy „szörnyet”, akkor annak fel kellett buknia. Néha természetesen döntõbírót kellett hívnunk egy-egy esethez, de alapvetõen elég szabályosan játszottunk. Senki sem szerette a döntnököket.
Amikor eljött a takarodó ideje, már mindenki teljesen a karaktere szerint viselkedett. Tizennégy évesen ugyan nem voltam teljesen tisztában azzal, milyennek is kellene lennie egy varázslónak, de a filmekre hagyatkozva egész jól ráéreztem a dologra. Lassan, mély hangon beszéltem, az arcomon igyekeztem megõrizni valami misztikusnak ható kifejezést, és persze csupa misztikus dologra gondoltam.
A küldetésünk elég nehéz volt – vissza kellett szereznünk egy szent ereklyét, amelyet egy ogre lopott el, akinek feltett szándéka, hogy leigázza a környezõ vidéket. Ez azonban nem nagyon izgatott engem. Kaptam ugyanis egy személyre szabott küldetést, amelyben el kellett fognom egy bizonyos koboldot, hogy a famulusommá tegyem, illetve volt még egy szála a történetnek, miszerint az ellenséges csapatban volt egy titkos ellenfelem, aki részt vett a családom meggyilkolásában, amikor még kisgyerek voltam – persze a karakterem –, és természetesen fogalma sem volt arról, hogy én most bosszúra szomjazom. Nyilván nem én voltam az egyetlen gyerek, aki kapott ilyen külön feladatot, és éppen rám vadászott, szóval amellett, hogy élveztem a bajtársiasságot a csapatom tagjaival, mindig figyelnem kellett arra, nehogy valaki hátbaszúrjon, vagy mérget csempésszen az ételembe.
A hétvége során végigjátszottuk a történetet. E két nap egyes részeiben afféle bújócskát játszottunk, máskor túlélési gyakorlatokkal teljesítettük a feladatokat, míg olykor logikai fejtörõkkel szembesültünk. A játékmesterek remek munkát végeztek, és mi rákényszerültünk arra, hogy a feladatok teljesítése közben összebarátkozzunk a többiekkel. Az elsõ gyilkos küldetésem célpontja éppen Darryl volt, és én nem tétováztam, hiába volt a barátom. Rendes gyerek, kár, hogy meg kellett ölnöm. Belelõttem egy tûzgolyót, miközben a legyõzött orkok zsebeiben kutakodott kincsek után. A csatában kõ-papír-olló játékkal döntöttük el, ki kerekedik felül, és ez akkor sokkal izgalmasabb volt, mint ahogy most hangzik.
Olyan volt ez, mint valami nyári tábor drámatagozatosoknak. Esténként sokat beszélgettünk a sátrakban, bámultuk a csillagokat, ha melegünk volt, belegázoltunk a folyóba, és persze nem gyõztük elkergetni a szúnyogokat. Barátságokra tettünk szert, vagy örök ellenségeket szereztünk.
Azt nem tudom, hogy a szülei miért küldték el Charles-t Live-ozni. Nem az a fajta gyerek volt, aki igazán élvezte az ilyesmit. Inkább mások szórakozásának elrontásában jeleskedett. Jó, ez talán túlzás. Mindenesetre nem szeretett jelmezbe bújva rohangálni az erdõben. Csak ott lõdörgött körülöttünk, kigúnyolva mindent és mindenkit, miközben arról próbált meggyõzni minket, hogy valójában nem is érezzük olyan jól magunkat, mint gondolnánk. Biztos ti is találkoztatok már ilyen emberrel, aki biztosítja, hogy mindenki a lehetõ legszarabbul érezze magát. Charles másik gondja az volt, hogy nem értette meg a harci helyzetek szimulációjának lényegét. Amikor az erdõben futkározol ilyen gondosan kidolgozott, katonai jellegû játékokat játszol, könnyen felszökik az adrenalin, akár olyan szintre is, hogy képes legyél bárkinek letépni a fejét. Nos, ez nem a legmegfelelõbb állapot, amikor kardokat, buzogányokat, lándzsákat, vagy más fegyvereket tartasz magadnál. Éppen ezért van az a szabály ezekben a játékokban, hogy senki, semmilyen körülmények között sem ütheti meg a másik játékost. A fizikai érintkezés helyett, amikor harci helyzet alakul ki, a játékosok néhány kör kõ-papír-olló révén – persze a tapasztalati pontok, páncélok és egyéb tényezõk révén járó módosítók figyelembe vételével – küzdenek meg egymással. Ha vita van, a döntnökök ítélkeznek. Meglehetõsen kifinomult, ugyanakkor elég bizarr is. Rohansz valaki után az erdõben, beéred, rávicsorogsz, aztán leültök a földre, hogy kõ-papír-ollóval megküzdjetek. Mégis mûködik, és nem utolsó sorban ennek révén marad minden biztonságos és szórakoztató.
Charles ezt nem értette meg. Szerintem képes volt felfogni, hogy a szabály szerint nincs érintkezés, de ugyanakkor arra is képes volt, hogy eldöntse, ez a szabály nem lényeges, és nem fogja betartani. A játékmesterek több alkalommal is figyelmeztették a hétvége során, õ mindig megígérte, hogy betartja a szabályt, de aztán sosem tett így. A nagyobb gyerekek közé tartozott már akkor is, és kifejezetten élvezte, hogy éppen akkor gáncsolt el valakit, amikor az már-már beérte az ellenfelét. Egyáltalán nem nagy élvezet, ha egy gáncs után a sziklás erdei talajon landolsz.
Tehát legyõztem Darrylt egy kis tisztáson, ahol éppen kincseket keresett, és azon nevetgéltünk, hogy milyen sunyin játszottam a szerepem. Neki ezután át kellett állnia a szörnyek oldalára – minden legyõzött játékos ugyanis beállt a szörnyek közé, ami azt jelentette, hogy minél tovább húzódott a játék, annál több bestia ólálkodott a nyomodban. Így legalább mindenki tovább játszhatott, viszont a csaták egyre hõsiesebbé váltak.
Charles ekkor bújt elõ egy fa mögül, és elgáncsolt, amitõl olyan nagyot estem, hogy egy pillanatig még levegõt sem tudtam venni.
– Megvagy! – kiabálta.
A szóban forgó játék elõtt nem nagyon ismertem, és nem is voltam túl nagy véleménnyel róla, de akkor ölni tudtam volna. Lassan feltápászkodtam, és ránéztem. Kidüllesztette a mellét, és vigyorgott.
– Halott vagy – mondta. – Elkaptalak.
Elmosolyodtam, és akkor éreztem, hogy valami nincs rendben az arcomon. Megérintettem, a felsõ ajkamat. Véres volt. Az orromból dõlt a vér, és az ajkam felrepedt – megvágta egy kiálló gyökér, amit lefejeltem, amikor elgáncsolt. Beletöröltem a vért a nadrágom szárába, és újfent elmosolyodtam. Úgy tettem, mintha azt gondolnám, ez csak móka. Még nevettem is egy kicsit, és elindultam Charles felé.
Azonban nem tudtam átverni. Hátrálni kezdett, és megpróbált bemenekülni a fák közé. Darryl mozgásba lendült, hogy bekerítse az egyik oldalról, én a másikról. Charles hirtelen sarkon fordult, és elrohant. Darryl lába azonban összeakasztotta a bokáját, és megbotlott. Rárontottunk, és akkor megszólalt az egyik játékmester sípja.
A játékmester nem látta, amikor Charles elgáncsolt engem, viszont tudta, hogyan játszott egész hétvégén. Visszaküldte a táborba, és közölte vele, hogy kizárta a játékból. Charles hevesen tiltakozott, de – legnagyobb örömünkre – a játékmestert ez nem hatotta meg. Miután Charles távozott, tartott nekünk is egy kiselõadást arról, hogy a mi ellenakciónk épp annyira igazságtalan volt, mint az eredeti támadás.
Végül is igaza volt. Azon az estén, miután a játék befejezõdött, mindenki meleg zuhanyt vett a cserkésztábor hálótermeinek fürdõjében. Darryl és én elloptuk Charles ruháit és törölközõjét, összecsomóztuk õket, és beledobtuk mindet a vécébe. Elég sokan boldogan csatlakoztak ehhez az akcióhoz, miközben Charles a gáncsolásaitól elégedetten zuhanyzott. Bárcsak láthattam volna az arcát, amikor kilépett a zuhany alól, és felfedezte, hogy hol is vannak a ruhái. Nehéz döntés ez ilyenkor: átfutsz meztelenül az egész táboron, vagy nekilátsz kicsomózni a vizeletben elázott ruháidat, hogy aztán felvedd õket.
Õ az elõbbit választotta, és valószínûleg én is ezt tettem volna. Sorfalat álltunk a zuhanyzótól a kis kunyhóig, ahol a csomagokat tárolták, és megtapsoltuk, ahogy elfutott. Én álltam a sor elején, én adtam az ütemet.

Ezek a cserkésztáborok évente csak három-négy alkalommal kerültek megrendezésre, amitõl Darryl és én – és még sok más Live-os is – viszonylag heves Live elvonási tünetekkel rendelkeztünk. Szerencsére azonban ott volt a városi hotelekben játszható Nyomorult Napfény. Ez is egy Live játék volt, rivális vámpír klánokkal, vámpírvadászokkal, és persze bonyolult szabályrendszerrel. Minden játékos kártyákat kap, amelyek a csaták lebonyolítására szolgálnak, így egy-egy küzdelem afféle stratégiai kártyajátékká válik. A vámpírok láthatatlanná válhatnak, ha köpenyt öltenek, és összefonják a karjukat maguk elõtt, így a többi játékosnak úgy kell tennie, mintha észre sem venné õket, és folytatnia kell akár a legtitkosabb diskurzusokat is. A jó játékos ott ismerszik meg, hogy képes-e úgy folytatni egy beszélgetést, kiöntve a legtitkosabb terveket is a „láthatatlan” ellenfél elõtt, mintha az ott sem volna.
Minden hónapban volt egy nagy Nyomorult Napfény játék. A szervezõk jó kapcsolatot alakítottak ki a város szállodáival, és egy pénteki estére használatba vehettek tíz le nem foglalt szobát, amelyben összegyûlhettek a játékosok, akik késõbb ide-oda mászkáltak a hotelben, és visszafogott módon játszották a Nyomorult Napfényt a folyosókon, az úszómedence körül, étkeztek a szálloda éttermében, és fizettek a WiFi használatáért. Péntek délután megtörtént a foglalás, minket értesítettek e-mailben, és iskolából egyenesen az érintett szállodába mentünk, vittük a hálózsákjainkat – hatan, vagy nyolcan aludtunk egy szobában a hétvégén –, gyorskaját ettünk, és hajnali háromig játszottunk. Jó volt, biztonságos, és a szüleink sem aggódtak.
A szervezõk egy ismert irodalmi alapítvány munkatársai voltak, akik gyerekeknek szóló írói mûhelyeket, drámaszakköröket, és hasonló rendezvényeket tartottak. Tíz éve mûködtették a játékot mindenféle probléma nélkül. Minden szigorúan alkohol- és kábítószermentes volt, nehogy bárki gyerekek elleni vétséggel vádolhassa meg a szervezõket. A játékosok száma, a hétvégétõl függõen, tíz és száz között váltakozott, és mindössze néhány mozijegy áráért két és fél nap tiszta szórakozásban lehetett részed.
Az egyik alkalommal a szobákat a Monaco szállodában kaptuk meg, amely tele volt idõs turistákkal, minden szobában aranyhalakkal teli akváriumok sorakoztak, a folyosókon pedig szép, idõs emberek sétálgattak elegáns ruhákban, leplezetlenül hivalkodva a plasztikai mûtéteik eredményével.
Általában a civilek – ezt a szót használtuk azokra, akik nem játszottak – egyszerûen figyelmen kívül hagytak minket, azt gondolván, mi csak tréfálkozó fiatalok vagyunk. Ám azon a hétvégén egy olasz utazási magazin szerkesztõje is a szállodában tartózkodott, és felkeltette az érdeklõdését a mi játékunk. Akkor cserkészett be, amikor éppen az egyik folyosón ólálkodtam, annak reményében, hogy kiszúrom valahol az ellenséges klánvezért, rárontok, és kiszívom a vérét. A falnak támaszkodva álltam, összefont karokkal, ami azt jelentette, hogy láthatatlan vagyok, amikor odajött hozzám, és erõsen törve az angolt, megkérdezte, mit is csinálunk mi a barátaimmal itt a hotelben.
Megpróbáltam lerázni, de nem tágított. Úgy döntöttem, mondok neki néhány dolgot, hátha utána békén hagy. Eszembe se jutott, hogy ezt le is fogja írni. Arra pedig még a legvadabb álmaimban sem gondoltam, hogy ezt az amerikai sajtó is fel fogja kapni.
– Azért vagyunk itt, mert meghalt a hercegünk, és most keresnünk kell helyette egy új vezért.
– Egy herceget?
– Igen – mondtam, és rátértem a részletekre. – Mi vagyunk a Régi Nép. A XVI. században jöttünk Amerikába, és azóta az uralkodói családunk a pennsylvaniai erdõségekben él. Akárcsak mi. Nem használunk modern technikát. A herceg volt az utolsó az uralkodói családban, és a múlt héten meghalt. Valami szörnyûséges fertõzés végzett vele. A klánom ifjú tagjai útra keltek, hogy megkeressék a dédnagybátyjának a leszármazottait, akik elhagyták a vadont, hogy a modern emberek között éljenek. Úgy hírlik, szép számmal vannak, de mi megkeressük õket, és visszavisszük õket az igaz otthonukba. – Elég sok fantasy regényt olvastam, az efféle dolgokban mindig eléggé otthon voltam. – Találtunk egy nõt, aki tudott ezekrõl a leszármazottakról. Azt mondta, az egyikük ebben a hotelben tartózkodik, és mi eljöttünk, hogy megkeressük. De követett minket egy ellenséges klán, amely meg akarja akadályozni, hogy hazavigyük a hercegünket, hogy továbbra is gyengék és irányíthatóak maradjunk. Ezért fontos, hogy megõrizzük magunkat. Nem beszélünk az Új Nép tagjaival, ha nem muszáj. Ezért kellemetlen az nekem, hogy most magával beszélgetek.
Ravasz tekintettel méregetett. Leengedtem a karjaimat, ami azt jelentette, hogy láthatóvá váltam az ellenfelek számára, akik közül az egyik lassan lopakodott felénk. Az utolsó pillanatban megfordultam, és észrevettem õt, amint széttárja a karjait, és felénk sziszeg, a legjobb vámpíros stílusban. Én is rávicsorogtam, aztán végigrobogtam a folyosón, átugrottam egy bõr kanapén, és bebújtam egy cserepes növény mögé, arra késztetve õt, hogy a nyomomba eredjen. A lefelé vezetõ lépcsõ volt az egyetlen menekülési lehetõségem, az alagsori egészség-központba. Nekiiramodtam, és leráztam. Az újságírót nem láttam többet azon a hétvégén, de a történetet elmeséltem néhány Live-os haveromnak, akik kiszínezték, és továbbadták.
Ennek az olasz magazinnak volt egy munkatársa, aki a pennsylvaniai, modern világtól elzárkózó amis közösségekrõl írta a diplomamunkáját, és nagyon érdekesnek találta a mi játékunkat. A fõnöke San Franciscóban tett látogatása alkalmával lejegyzett gondolatait felhasználva írt egy érdekfeszítõ, lélekromboló cikket rólunk, vagyis ezekrõl a bizarr, fiatal kultistákról, akik egész Amerikát bejárva keresik a „hercegüket”. Apám, miket meg nem írnak manapság az emberek.
Ráadásul újra és újra megjelent valahol a történet. Elõbb olasz blogokon, aztán amerikaiakon is. Az ország több pontjáról is jelezték egyesek, hogy látni vélték az Öreg Nép tagjait. Hogy ezt csak úgy kitalálták, vagy esetleg a miénkhez hasonló játékban elmerülõ fiatalokat láttak, az sosem derült ki. A történet végül elverekedte magát egészen a New York Times szerkesztõségéig, amely, sajnálatos módon, nagyon szeret utánajárni a tényeknek. A riporter, akit ráállítottak a történetre, visszafejtette az eseményeket egészen a Monaco hotelig, és eljutott a Live szevezõihez, akik nevetve mesélték el, hogy mirõl is van szó valójában.
Ettõl kezdve viszont már nem volt jó poén Live-ozni. Úgy ismertek minket, mint a nemzet legnagyobb rémhír terjesztõit, bizarr hazudozókat. A sajtó, amit akaratunkon kívül is becsaptunk a Régi Nép történetével, azon fáradozott, hogy tisztára mossa magát olyan írásokkal, amelyben a Live-osok bizarrságára hívták fel a figyelmet. Ekkoriban adta az egész iskola tudtára Charles, hogy Darryl és én vagyunk a város két legidiótább Live-osa.
Nem volt valami jó év. A csapat jó részét nem zavarta a dolog, de minket igen. Kegyetlen ugratások célpontjai voltunk, és ezekben Charles járt az élen. Néha mûanyag vámpírfogsort találtam a táskámban, ha elmentem valaki mellett az iskola folyosóján, az általában úgy tett, mintha valami rajzfilmbõl kilépett vámpír volna, vagy a jelenlétemben hamis erdélyi akcentussal beszéltek.
Nem sokkal ezt követõen váltottunk át az Alternatív Valóság Játékokra. Bizonyos tekintetben ezek élvezetesebbek voltak, és persze kevésbé furcsák. Ugyanakkor hiányzott a köpenyem, és azok a hotelekben töltött hétvégék.

Néha az élet legkellemetlenebb emlékei akkor is visszatérnek, amikor már azt gondolnánk, régen elfelejtettük õket. Vissza tudok emlékezni minden hülyeségre, amit tettem vagy mondtam, és tökéletes pontossággal fel tudom idézni. Ha rossz kedvem van, általában azonnal eszembe jutnak azok az idõk, amikor hasonlóan nyomorultul éreztem magam, és egymás után jutnak eszembe a különféle események a megalázó helyzeteim tárházából.
Ahogy próbáltam Mashára, és a közelgõ végzetemre összpontosítani, mindig az Öreg Nép esete kavargott a fejemben. Akkor is épp ilyen nyomasztó érzés fogott el, ahogy egyre több sajtótermékben köszönt vissza a történet, ahogy egyre csak nõtt a valószínûsége annak, hogy valaki rájön, én voltam az, aki elõadta ezt a mesét annak az idióta, divatos farmert, keményített, gallér nélküli inget, és túlméretzett, fémkeretes szemüveget viselõ olasz újságírónak.
Persze van egy másik oldala annak, ha felidézed a hibáidat. Tudsz belõlük tanulni.
Érdekes elmélet ez. Talán a tudatalatti azért eleveníti fel ezeket a nyomorúságos emlékeket, mert le kell õket zárni, hogy végre megszabadulhassunk tõlük. Az én tudatalattim is azért kísértett engem ilyen szellemekkel, mert azt remélte, hogy kitalálok valamit, és lezárom ezeket az emlékeket.
Egész úton hazafelé ezen az emléken töprengtem, illetve azon, hogy mit fogok tenni akkor, ha kiderül, „Masha” csak játszik velem. Biztosítékokra volt szükségem. Mire hazaértem – és elmerültem Anyu és Apu melankolikus ölelésében – ki is találtam.

Az volt a dolog lényege, hogy elég gyorsan történjen, és a BH ne készülhessen fel rá, viszont mégis viszonylag hosszú felvezetése legyen, és az Xnet bevethesse a teljes erejét. Szükséges volt, hogy túl sokan gyûljenek össze ahhoz, hogy mindenkit letartóztathasson a rendõrség, viszont olyan helyen legyen az esemény, ami a sajtónak is feltûnik, és a BH nem vethet be megint gázt ellenünk. Valami olyat kellett kitalálni, ami annyira sajtóbarát volt, mint anno a Pentagon lebegtetése. Valami olyat kellett szervezni, amire sokan összegyûlnek, épp úgy, mint az a háromezer Berkeley-i diák, akik megakadályozták, hogy a rendõrség elvigye néhány társukat. És persze ott kellett lennie a sajtónak, hogy azonnal hírül adhassa, mit mûvel a rendõrség, ahogy 1968-ban, Chicagóban.
Szép kis feladat volt.
A következõ napon elég korán leléptem az iskolából, a szokásos lógási technikáimat alkalmazva, mit sem törõdve azzal, hogy ez esetleg feltûnhet egy frissen beszervezett BH-besúgónak, aki azonnal értesítené a szüleimet. Holnapután valószínûleg a szüleim kisebb gondja is nagyobb lesz annál, hogy azon aggódjon, bajba kerültem az iskolában.
Ange-dzsel náluk találkoztam. Neki még korábban el kellett lógnia az iskolából, de õ csak egyszerûen eljátszotta, hogy görcsei vannak, és mindjárt összeesik, így hazaküldték.
Nekiláttunk, hogy elterjesszük a hírt az Xneten. Elküldtük e-mailben a megbízható ismerõsöknek, és a chaten az összes cimborának. Beléptünk a Clockwork Plunder játékba is, és a területeket végigjárva elmondtuk a csapattagoknak is. Elég rázós volt, hogy annyi információt csepegtessünk, amivel felkeltjük az érdeklõdést, de mégsem annyit, hogy azzal esetleg a BH figyelmét is magunkra vonnánk. Azt hiszem, elég jól megtaláltam az egyensúlyt.
> HOLNAP VÁMPÍRTALÁLKOZÓ!
> HA GÓT VAGY, ÖLTÖZZ IS ÚGY. HA NEM VAGY AZ, KERESS EGYET, ÉS KÉRD EL A RUHÁIT. LÉGY VÁMPÍR.
> A JÁTÉK PONTBAN REGGEL 8-KOR KEZDÕDIK. PONTOSAN. LÉGY OTT, ÉS ÁLLJ KÉSZEN EGY KIS CSAPATMUNKÁRA. A JÁTÉK MINDÖSSZE HARMINC PERCET TART, SZÓVAL BÕVEN LESZ IDÕ ARRA, HOGY UTÁNA BEÉRJ AZ ISKOLÁBA.
> A HELYSZÍNT HOLNAP FEDJÜK FEL. KÜLDJÉTEK EL A NYILVÁNOS KULCSOTOKAT A M1K3Y@LITTLEBROTHER.PIRATEPARTY.ORG.SE CÍMRE, ÉS REGGEL HÉTKOR OLVASSATOK E-MAILT, HOGY MEGKAPTÁTOK-E AZ INFORMÁCIÓKAT. HA EZ TÚL KORÁN LENNE, AKKOR INKÁBB MARADJATOK FENN EGÉSZ ÉJSZAKA. MI IS EZT FOGJUK TENNI.
> EZ LESZ AZ ÉV LEGNAGYOBB MÓKÁJA, EZT BIZTON ÁLLÍTHATOM.
> HIGGYÉTEK EL.
> M1K3Y
Utána küldet egy rövid üzenetet Mashának is.
> HOLNAP.
> M1K3Y
Egy perccel késõbb már meg is érkezett a válasza.
> GONDOLHATTAM VOLNA. VÁMPÍRTALÁLKOZÓ, MI? GYORSAN DOLGOZOL. LEGYEN RAJTAD VÖRÖS SAPKA. ÉS KEVÉS HOLMI.

Mit vigyél magaddal, ha éppen menekülsz valahonnan? Elég sok cserkésztáborban volt szerencsém elég sok nehéz hátizsákot cipelni ahhoz, hogy tudjam, minden kiló a gravitáció erejével húzza lefelé a válladat minden egyes lépésnél – nem csak egy kiló, hanem egy kiló, amit milliónyi lépésen keresztül hurcolsz. Egy tonna.
– Jól van – mondta Ange. – Okos. Három napra való ruhánál nem is kell többet becsomagolni. A cuccokat a mosogatóban is ki lehet öblíteni. Inkább legyen rajtad egy foltos póló, mint egy hatalmas bõrönd, ami túl nagy és nehéz ahhoz, hogy begyömöszöld a repülõgép ülése alá.
Elõvett egy nylon zsákot; felvette a hátára, a pántja a mellkasán ívelt végig, a mellei között – amitõl néhány izzadtságcsepp gördült végig a halántékomon. Elég nagynak látszott, amikor letette az ágyra, és elkezdte lepakolni mellé a holmijait.
– Azt gondolom, három póló, egy nadrág, egy sort, három váltás fehérnemû, három pár zokni, és egy pulóver elég lesz. – Kiborította a tornazsákját, és elõkotorta a tisztálkodó szereket. – Ne felejtsem majd el reggel betenni a fogkefémet is, amikor majd elindulok a Civic Centerhez*.
Elég meggyõzõ volt pakolás közben – ésszerû és könyörtelen. És egy kicsit ijesztõ is, hiszen ráébresztett arra, hogy a következõ napon lelépek otthonról. Hosszú idõre, de lehet, hogy örökre.
– Hozzam az Xboxomat is? – kérdezte. – Rengeteg minden van a vinyón. Jegyzetek, vázlatok, és levelek. Nem szeretném, ha mindez rossz kezekbe kerülne.
– Titkosítva van minden – feleltem. – A ParanoidXbox esetében ez alap. Szerintem hagyd itt az Xboxot, Los Angelesben is van belõlük bõven. Csak csinálj egy Pirate Party felhasználói felületet, és e-mailben küldd el oda a vinyód tartalmát. Én is ezt fogom tenni, amint hazaértem.
Így tett, és minden tartalmat becsomagolt egy e-mailbe. Sokáig fog tartani, mire az összes adat átáramlik a szomszédja vezeték nélküli hálózatán, és szárnyra kel Svédország felé. Amikor ezzel végzett, becsukta a táskát, és bekapcsolta a biztonsági csatokat. Nagyjából egy focilabda méretû valami lógott most a hátán, és én elismerõ tekintettel meredtem rá. Nyugodtan végigsétálhatott vele az utcán anélkül, hogy bárki is gyanút fogna – mintha csak iskolába igyekezne.
– Még valami – jutott eszébe, és odalépett az éjjeli szekrényhez, hogy kivegye belõle a kotonokat. Kivette õket a dobozból, kinyitotta a táskáját, és beletette mindet, aztán rácsapott a fenekemre.
– És most? – kérdeztem.
– Most átmegyünk hozzád, és összepakolunk neked. Különben is, itt az ideje, hogy megismerkedjek a szüleiddel.
Az összecsomagolt táskát otthagyta a szobájában heverõ ruhakupacok között. Készen állt arra, hogy hátat fordítson mindennek, hogy elsétáljon messzire, csak azért, hogy velem lehessen. Hogy támogassa az ügyemet. Ettõl a gondolattól én is felbátorodtam.

Anyu már otthon volt, amikor odaértünk. A konyhaasztalnál ült, elõtte nyitva volt a laptopja, és leveleket válaszolt meg, miközben egy mikrofonos fejhallgatóba beszélve éppen egy szegény Yorkshire-i családnak próbált segíteni abban, hogyan alkalmazkodjanak a louisianai élethez. Beléptem, mögöttem Ange, aki úgy vigyorgott, mint egy idióta, és olyan erõvel szorította a kezemet, hogy szinte éreztem, ahogy a csontok összeroppannak. Nem értettem, miért aggódik ennyire. Egyáltalán nem fenyegetett az a veszély, hogy a mostani találkozás után, még ha az rosszul is sülne el, sokat fogja látni a szüleimet. Anyu akkor fejezte be a beszélgetést, amikor mindketten beléptünk.
– Szia, Marcus – mondta, és adott egy puszit az arcomra. – Õ kicsoda?
– Anyu, ez itt Ange. Ange, õ a mamám, Lillian.
Anyu felállt, és megölelte Ange-t.
– Nagyon örülök, hogy megismerhetlek, kedvesem – mondta, miközben tetõtõl talpig végigmérte.
Ange egész elfogadhatóan festett, azt hiszem. Jól öltözködött, visszafogottan, és elég volt csak ránézni ahhoz, hogy tudd, eszes lány.
– Részemrõl a szerencse, Mrs. Yallow – mondta; nagyon magabiztosan csengett a hangja. Sokkal magabiztosabban, mint az enyém, amikor megismerkedtem az õ anyjával.
– Csak Lillian, kedvesem – mondta Anyu. Alaposan szemrevételezett minden részletet. – Maradsz vacsorára is?
– Szeretnék – felelte.
– Húst is szoktál enni? – kérdezte Anyu, immáron teljesen hozzászokva a kaliforniai élethez.
– Mindent megeszek, ami nem esz meg engem elõbb.
– A csípõs a kedvence – szóltam közbe. – Akár öreg gumikat is felszolgálhatnál neki, ha van salsa szósz, simán megeszi õket.
Ange gyöngéden meglökte a vállamat.
– Thai ételt terveztem rendelni – közölte Anyu. – Majd hozzáteszek néhány chilis fogást is a rendeléshez.
Ange udvariasan megköszönte, aztán Anyu tenni-venni kezdett a konyhában, töltött nekünk üdítõt, elénk rakott egy tányérnyi süteményt, és legalább háromszor megkérdezte, hogy kérünk-e teát. Egy kicsit kényelmetlenül éreztem magam.
– Köszi, Anyu – mondtam végül –, de most egy kicsit felmennénk a szobámba.
A szeme összeszûkült egy pillanatra, aztán újra elmosolyodott.
– Csak nyugodtan – felelte. – Apád egy óra múlva ér haza, majd akkor eszünk.
A vámpíros holmijaimat a szekrényem mélyére rejtve tároltam. Megengedtem Ange-nek, hogy megnézze a ruhadarabokat, miközben én azon töprengtem, mit pakoljak be. Végül is csak Los Angelesbe készültem. Ott is vannak üzletek, ahol megvehetem azokat a ruhákat, amire szükségem van. Csupán három-négy kedvenc pólóra, a kedvenc farmeromra, egy dezodorra, és egy csomag fogselyemre van szükségem.
– Pénz! – mondtam.
– Igen – felelte. – Azt terveztem, hogy hazafelé menet az egyik ATM-nél felveszem az összes pénzt a bankszámlámról. Van nagyjából ötszáz dollár megtakarított pénzem.
– Tényleg?
– Mire költöttem volna? – kérdezte. – Mióta létezik az Xnet, még az internet díjáért sem kellett fizetnem.
– Nekem talán háromszáz van.
– Akkor azt majd holnap reggel vedd fel, útban a Civic Center felé.
Volt egy nagy iskolatáskám, amit akkor használtam, ha egyszerre sok holmit kellett magammal vinnem a városba. Nem volt annyira gyanús, mint egy túrázós hátizsák. Ange kíméletlenül ment végig a holmijaimon, és leszûkítette õket azokra, amik neki tetszettek. Miután mindent becsomagoltam, és a táskát betettem az ágy alá, leültünk.
– Nagyon korán kell majd kelni holnap.
– Igen, az lesz a nagy nap – feleltem.
Az volt a terv, hogy holnap szétküldjük az üzeneteket, amelyekben téves helyszíneket adunk meg a vámpírtalálkozó helyszínét illetõen, így az embereket a Civic Centertõl mindössze néhány percnyire lévõ, de félreesõ helyekre irányítjuk. Készíteni fogunk reggel néhány „VÁMPÍRTALÁLKOZÓ A CIVIC CENTERNÉL” feliratot, amelyeket ezeken a téves helyszíneken fogunk elhelyezni úgy hajnali öt körül. Ez megakadályozza, hogy a BH még azelõtt lezárja a tényleges helyszínt, hogy mindenki odaérne. Beállítottam egy üzenetküldõ programot, hogy reggel hétkor küldje szét a leveleket – csak bekapcsolva hagyom az Xboxomat, amikor elmegyek otthonról, és kész.
– Vajon mennyi… – csuklott el Ange hangja.
– Ezt én is szeretném tudni – feleltem. – Lehet, hogy hosszú idõ lesz, de ki tudja. Ha Barbara cikke megjelenik – holnap reggelre neki is bekészítettem egy üzenetet –, talán már két héten belül hõsök leszünk.
– Talán – sóhajtotta.
Megöleltem, és éreztem, hogy remeg.
– Félek – mondtam. – Bolond lennék, ha nem félnék.
– Igen – bólintott. – Igen.
Anyu hangja hallatszott, ahogy vacsorához szólított minket. Apu kezet rázott Ange-dzsel. Arca borostás és aggodalmas volt, mint mindig, mióta Barbaránál jártunk, de a találkozás Ange-dzsel visszahozott egy keveset a régi énjébõl. Adott neki egy puszit az arcára, és ragaszkodott hozzá, hogy szólítsa csak Drew-nak.
A vacsora egész jó volt. A jég akkor tört meg, amikor Ange elõhúzta a táskájából a csípõs szószt tartalmazó flaskáját, és megszórta vele a tányérját, miközben a Scoville-skáláról magyarázott. Apu is kipróbált egy villányit, de szinte rögvest kirohant a konyhába, és megivott majdnem egy egész üveg tejet. Hiszitek, vagy sem, Anyu még ezek után is kipróbálta, és ízlett neki. Mint kiderült, õ eddig egy felfedezetlen csípõs-imádó volt.
Mielõtt Ange elindult volna hazafelé, a csípõs szósszal teli flaskát Anyu kezébe nyomta.
– Nekem van otthon egy másik – mondta. Ez így volt, láttam, amikor bepakolta a ruhák mellé. – Maga olyan asszonynak látszik, akinek szüksége van egy ilyenre.

* Civic Center – San Francisco egyik városrésze, ahol több kormányzati és közigazgatási hivatal épülete, valamint múzeum is megtalálható.