15. FEJEZET

Megírtam a sajtótájékoztatót a blogomra is, még mielõtt értesítettem volna a sajtó képviselõit. Ezek a firkászok valami vezért, vagy tábornokot, vagy akár az internetes gerillák elsõ számú vezetõjét akarták csinálni belõlem, és erre csak az a megoldás jutott eszembe, hogy nem árt, ha jelen lesz még néhány Xnetes figura is azon a tájékoztatón. Aztán elküldtem a leveleket. Némelyik válasz lelkesnek tûnt, mások kissé elbizonytalanodtak, csupán a Fox csatorna riportere háborodott fel azon, hogy volt pofám arra kényszeríteni egy interjú miatt, hogy videojátékot játsszon. A többi újságíró úgy fogta fel, mint valami érdekes történet lehetõségét, ráadásul sokuknak egy csomó mindent el kellett magyarázni a játék technikai kérdéseit illetõen.
A vacsora utáni idõpontot választottam, pontban nyolc órát. Anyu már nyaggatott egy ideje, hogy hol töltöm az utóbbi napok estéit, így kénytelen voltam elárulni neki, hogy van Ange, mire nagyon furcsa lett, és csak nézett rám azzal a „lám, csak felnõtt az én kisfiam” tekintettel. Szeretett volna találkozni Ange-dzsel, mire én azt feleltem, hogy természetesen bemutatom õt, ha aznap este elmehetek vele „moziba”. A szülei és a testvére ugyanis megint nem voltak otthon – egyáltalán nem tûntek otthonülõ típusnak –, így Ange meg én kettesben maradtunk az Xboxaink társaságában. Kihúztam az egyik éjjeliszekrényen álló monitor kábelét, és bedugtam az én gépembe, hogy egy idõben mindketten beléphessünk.
Mindkét Xbox készen állt, gyorsan beléptem a Clockwork Plunderbe. Kapkodtam.
– Minden rendben lesz – mondta Ange, miközben rápillantott a képernyõjére. – Patcheye Pete piacán most hatszáz játékos tartózkodik.
Azért ezt a piacot választottuk, mert ez esik a legközelebb ahhoz a területhez, ahol az új játékosok legelõször megjelennek. Hacsak nem játszott már valamelyikük korábban is ezzel a játékkal – hahaha –, akkor bizonyára itt fognak felbukkanni a firkászok is. A blogbejegyzésemben arra kértem a többieket, hogy néhányan álldogáljanak a piacot és a kiindulási pontot összekötõ úton, és terelgessék a nagyon határozatlannak tûnõ alakokat a piac irányába.
– Mi a fenét fogok mondani nekik?
– Csak válaszolj a kérdéseikre, és ha valamelyik nem tetszik, egyszerûen hagyd figyelmen kívül. Majd megválaszolja valaki más. Ilyen egyszerû.
– Ez õrület.
– Nem, ez a legjobb, amit tehetsz, Marcus. Ha valóban borsot akarsz törni a BH orra alá, akkor kellemetlen helyzetbe kell hoznod, ahol csak lehet. Ez nem olyan küzdelem, ahol két ütésbõl a padlóra küldheted. A te fegyvered az, képes vagy komplett idiótának beállítani õket.
Ledõltem az ágyra, a fejemet az ölébe hajtottam, õ pedig cirógatni kezdte a hajamat. Korábban, még a bombatámadás elõtt, mindenféle frizurával kísérleteztem már – befestettem különféle színekre, meg ilyenek –, de mióta megjártam a börtönt, már nem nagyon érdekelt. Megnõtt, kócos volt, és nagyon hülyén állt, ezért az egyik nap bementem a fürdõszobába, fogtam a gépet, és lenyírtam egészen rövidre. Így legalább nem kellett vele sokat törõdnöm, ráadásul teljesen átlagosan néztem ki tõle, ami jól jött, amikor esténként a különféle utazási kártyák adatait zavartuk össze.
Kinyitottam a szemem, és belenéztem a szemüvege mögé rejtett nagy, barna szemeibe; nagyon kifejezõk voltak. Ha meg akart nevettetni, egészen kidüllesztette õket, máskor viszont kedvesen, szomorúan, lustán, vagy éppen álmosan nézett rám velük, és olyankor mindig el tudtam volna olvadni. Most is így nézett rám. Lassan felültem, és megöleltem, aztán õ is engem. Csókolóztunk. Nagyon jól csókol; tudom, hogy ezt már említettem korábban, de nem árt, ha nyomatékosítom. Sokszor csókolóztunk, de ilyen-olyan indokkal mindig abbahagytuk, ha már nagyon messzire mentünk volna.
Most viszont nem akartam megállni. Megfogtam a pólója szélét, és megrántottam egy kicsit, mire a feje fölé emelte a kezeit, és hátrébb dõlt egy kicsit. Tudtam, hogy ezt fogja tenni. Tudtam, mióta azon az estén ott voltunk a parkban. Talán ezért nem mentünk tovább sosem – mert tudtam, hogy nem fog megállítani, és ez megrémített egy kicsit. De most nem féltem semmitõl. A közelgõ sajtókonferencia, a szüleimmel való küzdelem, a nemzetközi figyelem, és a tudat, hogy létezik valami mozgalom, amely úgy cikázik a városban, mint valami õrült flipper golyó, mind-mind felpezsdítette a vérem. Ráadásul Ange szép volt, okos és vicces, én meg lassan teljesen belehabarodtam.
Kibújt a pólójából, amit valahogy sikerült lerángatnom a róla. A háta mögé nyúlt, babrált valamit, és a melltartója is lehullott. Csak bámultam kidülledt szemekkel, köpni-nyelni nem tudtam, aztán õ is megragadta a pólómat, lehúzta rólam, és odarántott magához. Végignyúltunk az ágyon, megérintettük egymást, aztán csókolgatni kezdte a mellkasomat, és én is ezt csináltam az õ testével. Alig kaptam levegõt, nem tudtam gondolkodni, csak azon járt az agyam, hogy csókolgassam, nyalogassam, és tapintsam a testét. Aztán még tovább merészkedtünk. Kigomboltam a nadrágját, õ is az enyémet. Lehúztam a zipzárat is, õ is az enyémet, és lerángatta rólam a nadrágomat. Ezt tettem én is az övével. Néhány pillanattal késõbb mindketten meztelenül álltunk egymás elõtt, csak a zoknim maradt rajtam, de azt gyorsan lehúztam a lábujjaim segítségével.
Ekkor vettem észre az ébresztõórát, ami idõközben legurult a földre, és most ott hevert, felénk fordítva a világító számlapját.
– Basszus! – kiáltottam. – Két perc múlva kezdõdik!
El sem tudtam hinni, hogy abbahagyom, amit alig akartam abbahagyni. Értitek. Ha valaki abban a pillanatban megkérdezte volna: „Marcus, életedben elõször éppen lefeküdnél valakivel, de abbahagyod, ha ezt a kis atombombát most felrobbantom a szobádban?” A válasz egyértelmû nem lett volna, most azonban mi mégis abbahagytuk. Megragadott, a fejemet odahúzta az övéhez, megcsókolt, ami olyan hosszú ideig tartott, hogy azt hittem, kiterülök, aztán fogtuk a ruháinkat, és úgy-ahogy felöltöztünk. Leültünk a billentyûzetek elé, és elindultunk Patcheye Pete piaca felé.

Könnyen meg lehetett mondani, ki volt az újságíró – õk voltak azok a bénák, akik úgy ténferegtek a karaktereikkel, mint valami részegek, jobbra-balra, fel-le, ahogy próbáltak ráérezni a dolog ízére, miközben olykor a rossz gombokat megnyomva véletlenül megöleltek, vagy megrúgtak egy-egy idegen karaktert. Az Xnetezõket is elég egyszerûen fel lehetett ismerni. Mindannyian játszottunk, amikor a szabadidõnk engedte (vagy éppen nem volt kedvünk megcsinálni a házi feladatokat), és elég jól felszerelt karaktereink voltak, remek fegyverekkel és mindenféle cuccokkal.
Amikor a karakterem megjelent, egy rendszerüzenet kiírta, hogy: M1K3Y BELÉPETT PATCHEYE PETE PIACÁRA – ÜDVÖZLET, KALÓZ, JÓ ÁRUÉRT, JÓ ÁRAT KÍNÁLUNK. A területen lévõ összes játékos abbahagyta, amivel éppen foglalatoskodott, és körém gyûlt mindenki. A chatablakban szaladtak a sorok. Elgondolkodtam azon, hogy bekapcsolom a beszélgetõ opciót, és már nyúltam volna a fejhallgatómért, de látva, hogy mennyi ember akar egyszerre beszélni, és mekkora káosz lenne csak, inkább letettem róla. Az írott szöveget még így is könnyebb volt követni, és legalább nem érthették félre a szavaimat.
Korábban már bejártam ezt a területet Ange-dzsel – jó vele csapatban kóborolni, mert így legalább mindig fel tudtuk húzni egymás karakterét. Volt egy magaslati pont – sóval teli ládák halma –, ahová fel tudtam mászni, így mindenki jól láthatott.
> JÓ ESTÉT MINDENKINEK, ÉS KÖSZÖNÖM, HOGY ELJÖTTEK. A NEVEM M1K3Y, ÉS NEM VAGYOK SEMMINEK SEM A VEZETÕJE. ÕK ITT KÖRÜLÖTTEM MIND XNETEZÕK, ÉS LEGALÁBB ANNYI MONDANIVALÓJUK VAN ARRÓL, HOGY MIÉRT VAGYUNK MOST ITT, MINT NEKEM. AZÉRT HASZNÁLOM AZ XNETET, MERT HISZEK A SZABADSÁGBAN, ÉS AZ AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOK ALKOTMÁNYÁBAN. AZÉRT HASZNÁLOM AZ XNETET, MERT A BH EGY RENDÕRÁLLAMMÁ VÁLTOZTATTA A SZERETETT VÁROSOMAT, AHOL MINDENKI POTENCIÁLIS TERRORISTÁNAK SZÁMÍT. AZÉRT HASZNÁLOM AZ XNETET, MERT ÚGY GONDOLOM, NEM LEHET MEGVÉDENI A SZABADSÁGOT AZ ALKOTMÁNYOS JOGOK KORLÁTOZÁSÁVAL. EGY KALIFORNIAI ISKOLÁBAN TANULTAM AZ ALKOTMÁNYRÓL, ÉS ÚGY NEVELTEK, HOGY SZERESSEM A HAZÁM A SZABADSÁGÁÉRT. VAN EGY NÉZETEM ERRÕL, ÍGY HANGZIK:
> AZ EMBEREK KORMÁNYZATOKAT LÉTESÍTENEK, AMELYEKNEK TÖRVÉNYES HATALMA A KORMÁNYZOTTAK BELEEGYEZÉSÉN NYUGSZIK. HA BÁRMIKOR, BÁRMELY KORMÁNYFORMA ALKALMATLANNÁ VÁLIK E CÉLOK MEGVALÓSÍTÁSÁRA, A NÉP JOGA, HOGY AZ ILYEN KORMÁNYZATOT MEGVÁLTOZTASSA, VAGY ELTÖRÖLJE, ÉS ÚJ KORMÁNYZATOT LÉTESÍTSEN, OLYAN ELVEKRE ALAPÍTVA ÉS HATALMÁT OLYAN MÓDON SZERVEZVE, AMELY JOBBAN VÉDI BIZTONSÁGÁT, ÉS JOBBAN ELÕSEGÍTI BOLDOGULÁSÁT.
> EZT NEM ÉN TALÁLTAM KI, DE HISZEK BENNE. A BH NEM ENNEK SZELLEMÉBEN TESZI, AMIT TESZ.
> KÖSZÖNÖM.
Ezt már az elõzõ nap megírtam Ange segítségével. Csak néhány másodpercig tartott bemásolni, viszont eltartott egy ideig, míg mindenki elolvasta. Sok Xnetezõ ujjongott, a karaktereik magasba emelt kardokkal éljeneztek, míg a papagájaik a fejük fölött köröztek. Végül az újságírók is megemésztették a szöveget. A chatablakban olyan gyorsan pörögtek a sorok, hogy szinte el sem lehetett olvasni õket. Az Xnetezõk egymás után írogatták be a különféle jelmondatokat, amelyek már jó ideje keringtek az Xnet blogjain – például: „El innen a BH-val”, meg „ki Amerikával San Franciscóból”, vagy „Amerika, szeresd, vagy hagyd el”, és ehhez hasonlók.
> M1K3Y, ÉN PRIYA RAJNEESH VAGYOK A BBC-TÕL. AZT MONDOD, NEM VAGY SEMMIFÉLE MOZGALOM VEZETÕJE, DE ATTÓL MÉG LÉTEZIK ILYEN MOZGALOM? EZT NEVEZIK XNETNEK?
Rengeteg válasz érkezett azonnal. Valaki azt mondta, nincs mozgalom, míg mások szerint igenis volt, és ezerféle nevet említettek hozzá – Xnet, Kistestvérek, vagy a személyes kedvencem, Amerikai Egyesült Államok. A többiek nagyon elemükben érezték magukat, én pedig hagytam õket beszélni, miközben a válaszon gondolkodtam. Végül én is leírtam az én véleményemet.
> AZT HISZEM, AZ ELÕBBIEK MEGVÁLASZOLJÁK A KÉRDÉSÉT. TALÁN VAN EGY, VAGY AKÁR TÖBB MOZGALOM IS, ÉS TALÁN ÚGY NEVEZIK, HOGY XNET, DE AZ IS LEHET, HOGY NEM.
> M1K3Y, A NEVEM DOUG CHRISTNSEN A WASHINGTON INTERNET DAILY-TÕL. SZERINTED MIT KELLENE TENNIE A BH-NAK ANNAK ÉRDEKÉBEN, HOGY MEGVÉDJE SAN FRANCISCÓT EGY ÚJABB TÁMADÁSTÓL, HA AZ A VÉLEMÉNYED, HOGY A JELENLEGI MÓDSZEREIK NEM MEGFELELÕEK?
Még több csevegés következett. Sokan azt mondták, hogy a kormány és a terroristák semmiben sem különböznek egymástól – szó szerint, és átvitt értelemben is rossz mindkettõ. Egyesek szerint a kormány pontosan tudta, hogyan kell elfogni a terroristákat, de mégsem tették, mert a „terrorizmus ellen háborúzó” elnököket mindig újra megválasztják.
> NEM TUDOM.
Gondolkodtam egy kicsit, végül ezt írtam:
> TÉNYLEG NEM TUDOM. ÉN IS SOKSZOR FELTESZEM MAGAMNAK EZT A KÉRDÉST, MERT NEM SZERETNÉM, HA FELROBBANTANÁK A VÁROST, AHOL LAKOM, VAGY AKÁR ENGEM. ARRA JUTOTTAM, HA A BH-NAK AZ A DOLGA, HOGY MEGÓVJÁK A BIZTONSÁGOT, AKKOR ROSSZ ÚTON JÁRNAK. AZ A SOK SZAROS INTÉZKEDÉS NEM FOGJA MEGAKADÁLYOZNI A TERRORISTÁKAT ABBAN, HOGY ÚJRA FELROBBANTSÁK A HIDAT. NYOMON KÖVETNEK MINKET, HOGY MERRE JÁRUNK A VÁROSBAN? ELVESZIK A SZABADSÁGUNKAT? MINDENKI GYANAKSZIK A MÁSIKRA, AZ EMBEREK BIZALMATLANOK, ÉS EGYMÁS ELLEN FORDULNAK. ÁRULÓKNAK NEVEZIK, AKIK EGY KICSIT IS MÁSKÉPP GONDOLKODNAK? A TERRORIZMUS LÉNYEGE, HOGY RETTEGÉSBEN TARTSA AZ EMBEREKET. ÉN RETTEGEK A BH-TÓL.
> ABBA NINCS BELESZÓLÁSOM, HOGY A TERRORISTÁK MIT TESZNEK VELEM, DE HA EZ EGY SZABAD ORSZÁG, AKKOR LEGALÁBB AHHOZ LEHESSEN EGY-KÉT SZAVAM, AHOGY A RENDÕRÖK BÁNNAK VELEM, VELÜNK. HAD VÉDJEM MEG MAGAM A RENDÕRÖK TERRORIZÁLÁSÁTÓL.
> TUDOM, HOGY EZ NEM EGY JÓ VÁLASZ. SAJNÁLOM.
> MIT ÉRTESZ AZ ALATT, AMIKOR AZT MONDOD, HOGY A BH NEM ÁLLÍTANÁ MEG A TERRORISTÁKAT? HONNAN TUDOD?
> KI MAGA?
> A SYDNEY MORNING HERALD MUNKATÁRSA VAGYOK.
> ÉN TIZENHÉT ÉVES VAGYOK, RÁADÁSUL NEM IS A KITÛNÕ TANULÓK KÖZÜL, DE MÉGIS KITALÁLTAM, HOGYAN HOZZAK LÉTRE EGY INTERNETES HÁLÓZATOT, AMIT NEM LEHET LEHALLGATNI. RÁJÖTTEM, HOGYAN ZAVARJAM ÖSSZE A NYOMKÖVETÕIKET. BÁRKIT GYANÚSSÁ TEHETEK, VAGY ÉPPEN FORDÍTVA, ANÉLKÜL, HOGY ÕK EZT ÉSZREVENNÉK. FEL TUDOK CSEMPÉSZNI FÉMET EGY REPÜLÕRE, ÉS MEGVÁLTOZTATHATOM AZ UTASLISTÁT. MINDERRE ÚGY JÖTTEM RÁ, HOGY BÖNGÉSZTEM A WEBET, ÉS GONDOLKODTAM. HA ÉN MEG TUDOM TENNI, AKKOR A TERRORISTÁK IS. AZT MONDTÁK, AZÉRT VETTÉK EL A SZABADSÁGUNKAT, HOGY BIZTONSÁGBAN ÉREZHESSÜK MAGUNKAT. ÖN BIZTONSÁGBAN ÉRZI MAGÁT?
> AUSZTRÁLIÁBAN? HÁT HOGYNE.
A kalózok nevettek. Még több újságíró hozakodott elõ a kérdéseivel; némelyik ellenséges volt, mások inkább együttérzõek. Amikor elfáradtam, átadtam a billentyûzetet Ange-nek, hogy vegye át egy kicsit M1k3y szerepét. Amúgy sem éreztem már azt, hogy én és M1k3y egy személy volnánk. M1k3y az a fajta gyerek volt, aki újságírókkal beszélgetett, és inspirált egy mozgalmat. Marcus viszont más volt; felfüggesztették az iskolából, örök küzdelmet folytatott az apjával, és állandóan azon agyalt, hogy vajon elég jó-e a dögös barátnõjének.
Este 11-re elegem lett az egészbõl, és különben is, a szüleim vártak haza. Kiléptem a játékból, ahogy Ange is, aztán csak hevertünk az ágyon. Megfogtam a kezét, és õ megszorította, aztán megöleltük egymást. Megcsókolta a nyakamat, és motyogott valamit.
– Mi az?
– Azt mondtam, szeretlek – ismételte. – Mit akarsz? Táviratot is küldjek róla?
– Hú – böktem ki.
– Ennyire meglepõdtél, vagy mi?
– Nem. Vagyis én… Én is éppen ezt akartam mondani neked.
– Hát persze – mondta, és megharapta az orrom hegyét.
– Tényleg – feleltem. – Csak még sosem mondtam senkinek, és dolgoznom kell rajta.
– Még most sem mondtad ám ki! Gondolod, hogy nem vettem észre? Mi, lányok, hamar kiszúrjuk az ilyesmit.
– Szeretlek, Ange Carvelli – jelentettem ki.
– Szeretlek, Marcus Yallow.
Csóklózni kezdtünk, és újból belemelegedtünk volna a dolgokba, amikor Ange anyja kopogott az ajtón.
– Angela – hangzott kintrõl. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy a barátod lassan hazamenjen!
– Igen, anya – mondta, miközben úgy tett, mintha éppen egy baltát vágna valakinek a fejébe. Ahogy belebújtam a cipõmbe, Ange halkan mormogott. – Azt mondják majd, ez az Angela milyen jó kislány volt, és ki gondolta volna, hogy miközben látszólag segített az anyjának, valójában a baltát élesítette.
Felnevettem.
– Nem is tudod, milyen jó neked. Az én szüleim sosem engednék, hogy este tizenegyig együtt legyünk a szobámban.
– Háromnegyed tizenkettõ – pontosított az órára nézve.
– Basszus! – csúszott ki a számon, miközben a cipõfûzõvel babráltam.
– Menj – mondta –, szaladj, és légy szabad! Nézz mindkét irányba, mielõtt átmész az úttesten! Írj, ha találtál munkát! Még egy ölelésre se állj meg! És ha nem tûnsz el, amíg tízig számolok, nagy bajban leszel, miszter! Egy. Kettõ. Három…
Ráugrottam, és egy csókkal elhallgattattam. Gyõzelem teljes tudatában, hónom alatt az Xboxommal siettem le a lépcsõn. Az anyja a lépcsõ aljában állt. Olyan volt, mint Ange, csak idõsebb és magasabb – Ange azt mondta, hogy az apja volt inkább az alacsony a családban –, és szemüveg helyett kontaktlencsét hordott. Úgy tûnt, jó fiúnak könyvelt el, és ezért hálás voltam neki.
– Jó éjszakát, Mrs. Carvelli – mondtam.
– Jó éjt, Mr. Yallow – felelte.
Ez volt a mi kis rítusunk azóta, hogy az elsõ találkozásunkkor Mrs. Carvellinek szólítottam. Megálltam az ajtó elõtt, és olyan hülyén éreztem magam.
– Igen? – nézett rám.
– Köszönöm, hogy átjöhettem.
– Mindig szívesen látunk itt, fiatalember.
– És Ange-t is köszönöm – mondtam, érezve, mennyire idiótán hangzik.
Mrs. Carvelli szélesen elmosolyodott, és megölelt.
– Semmiség.
Hazafelé egész úton a sajtókonferenciára gondoltam, meg Ange-re, ahogy meztelenül hancúrozunk az ágyán, és végül a mamájára, ahogy ott állt az ajtóban, mosolyogva. Anyu még ébren volt, és megkérdezte, milyen volt a film, én pedig elõadtam neki az elõre kigondolt választ, ami a Bay Guardianban olvasott kritika volt, más köntösbe bújtatva.
Ahogy lassan elaludtam, megint a sajtókonferencia jutott eszembe. Nagyon büszke voltam rá. Nagyon király volt, ahogy az a sok nagymenõ újságíró ott volt a játékban, és mind engem hallgattak, illetve a többieket is, akik szintén úgy gondolkodtak, mint én. Azt hiszem, mosolyogva merültem álomba.

Tudhattam volna.
XNET-VEZÉR: AKÁR FÉMET IS FELVIHETNÉK EGY REPÜLÕRE
A BH SZERINTEM ALKALMATLAN AZ IRÁNYÍTÁSRA
XNET-KÖLYKÖK: KI AZ USÁ-VAL SAN FRANCISCÓBÓL
És ezek még a jobb fõcímek voltak. Mindenki elküldte nekem a cikket, hogy tegyem ki a blogra, de ahhoz lett volna kedvem legkevésbé. Az egész kifordult magából. A sajtó képviselõi eljöttek erre a konferenciára, és most mind arra a következtetésre jutottak, hogy mi terroristák, vagy valami azokhoz hasonló csoport vagyunk. A legrosszabb a Fox News riportere volt, aki ezek szerint mégis eljött, és egy közel tíz perces összeállítást szentelt nekünk, amelyben arról beszélt, miféle bûncselekményt követünk el. Az egyik megjegyzését késõbb több hírportálon is megtaláltam:
– Azt mondják, nincs nevük, de én találtam egyet nekik. Hívjuk ezeket a kisiklott gyerekeket Kis-Kaidának. Õk azok, akik a hazai színtéren végzik a terroristák dolgát. Amikor – nem ha –, amikor Kaliforniát újra megtámadják, ezek a suhancok éppoly felelõsek lesznek érte, mint bármelyik terrorista alakulat.
A háborúellenes mozgalom vezetõi úgy nyilatkoztak rólunk, mintha elhatárolódnának tõlünk. Egyikük a TV-ben egyenesen azt állította, hogy minket a BH hozott létre, az õ ellehetetlenítésük érdekében. Természetesen a BH is megtartotta a maga sajtótájékoztatóját, és kijelentették, hogy megkettõzik a biztonsági intézkedéseket San Francisco egész területén. Az egyik illetékesük bemutatott egy jeladó másolót, amit ki tudja, honnan szereztek, és elmagyarázta, hogyan mûködik, majd felhívta mindenki figyelmét, hogy legyenek óvatosak, különösen a gyanúsan viselkedõ, kezeiket eltakaró fiatalokkal.
Ezek aztán nem vicceltek. Befejeztem a Kerouacról szóló fogalmazásomat, és belekezdtem a következõbe, amely a Szerelem Nyaráról, vagyis 1967 nyaráról szólt, amikor a háborúellenes mozgalom és a hippik áthatották az egész várost. Volt egy hippi múzeum a Haight kerületben, amit két egykori hippi alapított, és ezen kívül is volt még néhány ilyen témájú látnivaló a városban. Ahol egyáltalán nem volt könnyû egy lépést is megtenni. A hét végére nagyjából négyszer állították meg az ember naponta. Engem is. A zsaruk ellenõrizték a személyimet, és afelõl érdeklõdtek, hogy mégis mit keresek az utcán, miközben gyanakodva tanulmányozták az iskolától kapott iratot, amelyben a felfüggesztés tényét rögzítették.
Szerencsém volt, mert nem tartóztattak le, ám sok Xnetezõ nem volt ekkora mázlista. A BH munkatársai minden este beszámoltak arról, hogy egyre több embert sikerül elfogniuk – az Xnet „mûködtetõit” és „vezéralakjait”, csupa olyanokat, akikrõl még csak nem is hallottam. A BH emberei azt állították, hogy egyre több nevet ismernek meg, ami gyengíti az Xnet hálózatát, és hamarosan újabb letartóztatások várhatóak. A M1k3y nevet is elég sûrûn emlegették.
Apu élvezte ezt a helyzetet. Együtt néztük a híreket; õ elégedetten, míg én igyekeztem nem kiborulni.
– Látnod kéne, mit fognak csinálni ezekkel a kölykökkel – magyarázta. – Az egyik híradóban már láttam. Kiválasztanak közülük néhányat, és leellenõrzik azok barátait a chaten, a telefonjaik híváslistáiban, és kutatni fognak sokszor felbukkanó nevek, vagy ismétlõdõ üzenetek után, és még több gyereket tartóztatnak le. Elõbb-utóbb lefejtik a héját ennek a rendszernek, és mindenre fény derül.
Lemondtam a nálunk tervezett vacsorát Ange-dzsel, és inkább igyekeztem minél több idõt tölteni náluk. Ange húga, Tina, elnevezett „a ház vendégének”, és mindig azt kérdezgette, mikor vacsorázom vele. Kedveltem õt. Csak a bulizás meg a fiúk érdekelték, de alapvetõen kedves lány volt, és nagyon szerette a nõvérét. Egyik este, amikor éppen elmosogattuk az edényeket, megtörölte a kezét, és komolykodó arccal felém fordult.
– Marcus, tudom, hogy rendes fiúnak látszol. A nõvérem odavan érted, és én is kedvellek, de el kell mondanom valamit. Ha összetöröd a szívét, akkor én megkereslek, és a nyakad köré tekerem a herezacskódat! Hidd el, nem lesz jó érzés. – Biztosítottam róla, hogy elõbb tekerem a nyakam köré én a saját herezacskómat, semhogy megbántsam Ange-t. Elégedettnek tûnt. – Helyes.
– A húgod elég lökött – mondtam Ange-nek, amikor már a szobájában heverésztünk az ágyon, az Xnet blogjait böngészve. Általában ezt csináltuk: ökörködtünk, és olvasgattuk az Xnetet.
– Elõadta a herezacskós szöveget? Utálom, amikor ezt teszi. Valamiért nagyon kedveli ezt a szót. Ne vedd magadra.
Megcsókoltam, aztán tovább olvasgattunk.
– Ezt hallgasd meg! – mondta Ange. – A rendõrség közel hatszáz letartóztatást tervez ezen a hétvégén, amikor az eddigi legnagyobb tervezett rajtaütést hajtják végre az Xnetezõk ellen.
Dühös lettem.
– Ezt meg kell akadályoznunk – mondtam. – Te is tudod, hogy milyen sokan vannak, akik még most is rendszeresen zavarják a jeladókat, csak azért, hogy bebizonyítsák, nem lehet õket megfélemlíteni. Ez nem õrület?
– Inkább bátor dolog – felelte. – Nem engedhetjük, hogy a beletörõdésig megfélemlítsenek minket.
– Mi? Nem, Ange, nem. Nem engedhetjük, hogy több száz embert börtönbe zárjanak. Te nem voltál még ott, de én már megjártam. Sokkal rosszabb, mint képzelnéd. Rosszabb még annál is, amit el tudsz képzelni.
– Nagyon jó képzelõerõm van.
– Fejezd be, oké? Legalább ezt vedd egy kicsit komolyan. Én ezt nem hagyom! Nem hagyom, hogy azokat az embereket börtönbe zárják. Ha ez megtörténik, akkor valóban az vagyok, akinek Vanessa mondott.
– Komolyan beszélek, Marcus. Azt hiszed, azok az emberek nem tudják, hogy börtönbe kerülhetnek? De hisznek ebben a mozgalomban. Te is hiszel benne. Engedd, hogy megtudják, mibe folytak bele. Különben sem te vagy az, aki eldönti, hogy ki mekkora kockázatot vállalhat.
– Az én felelõsségem, mert ha azt mondom nekik, hogy hagyják abba, akkor úgy is fognak tenni.
– Azt hittem, te nem vagy vezér.
– Nem vagyok, természetesen nem. De arról nem tehetek, hogy mindig hozzám fordulnak útmutatásért, és amíg így van, felelõs vagyok azért, hogy biztonságban legyenek. Te is látod ezt, nem?
– Én csak azt látom, hogy a veszély legkisebb jelére is behúzod a farkad, és elfutsz. Azt hiszem, attól tartasz, hogy a végén megtudják, ki vagy valójában. Szerintem te magad miatt félsz.
– Ez nem fair – mondtam, és miközben felültem, eltoltam õt magamtól.
– Valóban? Ki az, aki majdnem szívrohamot kapott, amikor azt hitte, hogy kitudódott a titkos személyazonossága?
– Az más helyzet volt – mondtam. – Ez most nem rólam szól. Te is tudod. Miért vagy ilyen?
– Te miért vagy ilyen – vágott vissza. – Miért nem akarsz te lenni az, aki elég bátor ahhoz, hogy elindítsa a lavinát?
– Mert az nem bátorság, hanem öngyilkosság.
– Olcsó tini melodráma, M1k3y.
– Ne nevezz így!
– Hogy mondod, M1k3y? Miért ne, M1k3y?
Felvettem a cipõm, felkaptam a táskám, és hazamentem.

> MIÉRT NEM ZAVAROM A JELADÓKAT.
> NEM MONDOM MEG SENKINEK, MIT TEGYEN, MERT ÉN NEM VAGYOK VEZÉR, BÁRMIT IS HÍRESZTEL RÓLAM A FOX NEWS. DE AZ ELMONDOM, HOGY ÉN MIT TERVEZEK TENNI. HA TI IS AZT GONDOLJÁTOK, HOGY EZ A HELYES, AKKOR TALÁN TI IS EZT FOGJÁTOK TENNI.
> NEM ZAVAROM A JELADÓKAT. NEM EZEN A HÉTEN, DE TALÁN A KÖVETKEZÕN SEM. NEM AZÉRT, MERT FÉLEK, HANEM AZÉRT, MERT ELÉG OKOS VAGYOK AHHOZ, HOGY MEGÉRTSEM, JOBB SZABADNAK LENNI, MINT BÖRTÖNBEN MEGROHADNI. RÁJÖTTEK, HOGYAN TÖRJÉK MEG A TAKTIKÁNKAT, TEHÁT NEKÜNK KI KELL TALÁLNUNK VALAMI ÚJAT. NEM ÉRDEKEL, MI LESZ AZ, DE JÓL KELL MÛKÖDNIE. AKIT LETARTÓZTATNAK, AZ HÜLYE. CSAK AKKOR ÉRI MEG ZAVARNI A JELADÓKAT, HA NEM BUKSZ LE.
> DE VAN MÁS OK IS ARRA, HOGY MIÉRT NE ZAVARJUNK. HA VALAKIT ELKAPNAK, AKKOR AZ ILLETÕT FELHASZNÁLHATJÁK ARRA, HOGY RAJTA KERESZTÜL ELFOGJÁK A BARÁTAIT, AZOK BARÁTAIT, AZOK BARÁTAIT, ÉS ÍGY TOVÁBB. LEHET, HOGY OLYANOKAT IS ELFOGNAK, AKIK NEM IS HASZNÁLTÁK SOHA AZ XNETET, AZONBAN A BH-T EZ NEM ÉRDEKLI, HISZEN OLYAN, MINT EGY MEGVADULT BIKA, ÉS NEM TESZ KÜLÖNBSÉGET SEMMI KÖZÖTT.
> NEM MONDOM MEG, MIT TEGYETEK.
> A BH IDIÓTÁKKAL VAN TELE, MI VISZONT RAVASZAK VAGYUNK. A ZAVARÁS BEBIZONYÍTOTTA, HOGY KÉPTELENEK FELVENNI A HARCOT A TERRORIZMUS ELLEN, HISZEN MÉG EGY CSAPATNYI KÖLYKÖT SEM TUDTAK MEGÁLLÍTANI. HA ELKAPNAK TITEKET, AKKOR ÚGY FOG TÛNNI, MINTHA ÕK VOLNÁNAK AZ OKOSABBAK. DE NEM AZOK! MI VAGYUNK AZ OKOSABBAK. LEGYÜNK AZOK! TALÁLJUK KI, MILYEN MÁS MÓDON ZAVARHATJUK MÉG ÖSSZE ÕKET, FÜGGETLENÜL ATTÓL, HOGY MÉG HÁNY FAKABÁT ÖZÖNLI EL A VÁROSUNK UTCÁIT.
Kiraktam, aztán lefeküdtem.
Hiányzott Ange.

A hétvégét is beleértve négy napig nem beszéltünk egymással, utána meg már vissza kellett mennem az iskolába. Fel akartam hívni, küldeni neki e-maileket, vagy üzeneteket a chaten, de nem tettem. Most megint ott ültem a társadalomtudomány órán, és Mrs. Andersen azzal a nyájas és meglehetõsen szarkasztikus kérdéssel köszöntött, hogy milyen volt a szünidõm. Leültem, és csak mormoltam valamit az orrom alatt, de hallottam, ahogy Charles kuncog. Aznap az XIX. századi amerikai területi terjeszkedés volt a téma, vagyis az az 1800-as években vallott nézet, amely szerint az amerikaiak arra rendeltettek, hogy elfoglalják az egész földet – legalábbis a tanárnõ így szerette volna beállítani a dolgot, mintha szándékosan ki akarna provokálni belõlem valami megjegyzést, és újra kidobhasson az órájáról.
Éreztem, hogy mindenki engem néz, és hirtelen M1k3y jutott eszembe, meg az a sok ember, aki mind felnézett rá. Egyre jobban utáltam, hogy felnéznek rám, és Ange is hiányzott. Szerencsére megúsztam a napot, és senki nem tett rám egyetlen megjegyzést sem, és én sem szóltam többet nyolc szónál. Aztán véget ért a tanítás, én meg gyorsan kiléptem az épületbõl, hogy elinduljak haza.
Alighogy átléptem az iskola kapuján, valaki nekem jött, és fellökött. Egy fiatal hajléktalan srác volt, nagyjából annyi idõs, mint én, vagy egy kicsivel több. Hosszú, koszos kabát volt rajta, oldalzsebes nadrág, a cipõje meg olyan mocskos és tépett volt, mintha valaki egy baltával aprította volna össze. A hosszúra nõtt haja az arcába tapadt, amelyet gondozatlan szakáll takart egészen a nyaka tövéig. Mindezt volt idõm megfigyelni, ahogy ott hevertünk egymás mellett a járdán, miközben a járókelõk gyanakodva méregettek minket. Úgy tûnt, õ rohant belém, ahogy éppen lefelé igyekezett a Valencia Streeten, vállán a tömött hátizsákjával, ami most ott hevert mellette.
Feltérdelt, és elõre hátra ringatózott, mintha részeg lett volna, vagy csak nagyon beütötte a fejét.
– Sajnálom, haver – mondta. – Nem vettelek észre. Megsérültél?
Felültem, és nem éreztem fájdalmat sehol.
– Azt hiszem, nem. Rendben vagyok.
Felállt, és elmosolyodott. A fogai meglepõen fehérek és rendezettek voltak, akár egy fogtechnikai klinika reklámarca is lehetett volna. Kinyújtotta felém a kezét, és amikor kezet ráztunk, éreztem, milyen erõs és határozott a szorítása.
– Nagyon sajnálom – mondta még egyszer.
A hangja is tiszta volt. Arra számítottam, hogy valami olyasmit fogok hallani tõle, amit a részegektõl általában, vagy a Mission utcáin éjszakánként feltûnõ magukban motyogó alakoktól, azonban inkább egy tanult könyvesbolti eladónak tûnt.
– Semmi gond – feleltem.
Újból felém nyújtotta a kezét.
– Zeb.
– Marcus.
– Örvendtem, Marcus – mondta. – Remélem, még összefutok veled valamikor.
Nevetve felkapta a hátizsákját, és tovább sietett az utcán.

A hátralévõ utat hazáig úgy tettem meg, mint valami holdkóros. Anyu a konyhaasztalnál ült, amikor hazaértem, és csevegtünk egy keveset a semmirõl, ahogy annak idején is, mielõtt minden megváltozott, aztán felmentem a szobámba, és leroskadtam a székre. Most nem volt kedvem belépni az Xnetre. Reggel, iskola elõtt, már beléptem egyszer, és láttam mekkora vihart kavart a kis irományom a velem egyet értõk, illetve azok között, akiket felbosszantott, hogy megmondtam nekik, ne hódoljanak kedvenc szórakozásuknak.
Egy csomó dolog kellõs közepén tartottam, amikor ez az egész elkezdõdött. Videokamerát építettem legóból, kísérleteztem a légi fotózással egy papírsárkány vázára szerelt öreg digitális fényképezõgép segítségével, amelynek megbütyköltem a kioldógombját, hogy bizonyos idõközönként nyomjon el egy képet. Volt egy félig kész vákuumcsöves erõsítõm, amit be akartam építeni egy régi, rozsdás, olívaolajos, leginkább egy régészeti lelethez hasonlító konzervdobozba. Úgy terveztem, hogy ha elkészül, építek egy dokkolót a telefonomhoz, és egy teljes 5.1-es hangfalrendszert, mindet tonhalkonzervbõl. Lenéztem a munkaasztalomra, és végül megfogtam a videokamerát, és nekiláttam beleépíteni a legókockákat.
Levettem az órámat, és a gyûrûmet, amely egy egymással harcolni készülõ nindzsát és majmot ábrázolt, és beledobtam õket a kis dobozba, ahol azokat a vackokat szoktam tárolni, amiket minden reggel felveszek, vagy zsebre vágok, mielõtt elindulnék az iskolába – telefon, pénztárca, kulcsok, vezeték nélküli hálózat keresõ, aprópénz, elemek, kábelek. Ezeket mind beleszórtam a dobozba, végül a kezemben maradt valami, amire nem emlékeztem reggelrõl. Egy papírdarab volt, szürke és puha, a szélein, ahol leszakították egy nagyobb lapról, felgyûrõdött. A legapróbb és legfinomabb kézírással volt tele, amit valaha is láttam. Kinyitottam, és felemeltem. Az írás mindkét oldalát beborította – az egyik oldal bal felsõ sarkától kezdve a másik oldal jobb sarkában elhelyezkedõ aláírásig. Ezen akadt meg a tekintetem leginkább: ZEB.
Olvasni kezdtem.
> KEDVES MARCUS!
> TE NEM ISMERSZ ENGEM, DE ÉN TÉGED IGEN. AZ ELMÚLT HÁROM HÓNAPOT, MIÓTA FELROBBANTOTTÁK A BAY BRIDGE-T, A TREASURE ISLAND EGYIK CELLÁJÁBAN TÖLTÖTTEM. OTT VOLTAM AZ UDVARON AZON A NAPON, AMIKOR VÁLTOTTÁL NÉHÁNY SZÓT AZZAL AZ ÁZSIAI LÁNNYAL, ÉS AZTÁN LETEPERTEK A FÖLDRE. BÁTOR VOLTÁL. ÉS SZERENCSÉS. A KÖVETKEZÕ NAPON A VAKBELEMMEL TÖRTÉNT VALAMI, ÉS BEVITTEK A GYENGÉLKEDÕBE, AHOL A SZOMSZÉDOS ÁGYON EGY DARRYL NEVÛ SRÁC FEKÜDT. NAGYON SOKÁIG TARTOTT, MIRE MINDKETTEN FELÉPÜLTÜNK, AZONBAN AKKORRA MÁR TÚL KÍNOS LETT VOLNA ELENGEDNI MINKET.
> EZÉRT ÚGY DÖNTÖTTEK, HOGY MI BIZONYÁRA BÛNÖSÖK VAGYUNK. MINDEN NAP KIVALLATTAK MINKET. TUDOM, HOGY TE IS KERESZTÜLMENTÉL EZEN A VALLATÁSON, DE KÉPZELD EL EZT HÓNAPOKON KERESZTÜL. DARRYL ÉS ÉN CELLATÁRSAK LETTÜNK. MIVEL LEHALLGATTAK MINKET, MINDIG CSAK JELENTÉKTELEN DOLGOKRÓL BESZÉLGETTÜNK, AZONBAN ESTÉNKÉNT MORZE JELEKKEL KÓDOLT ÜZENETEKET PASSZOLTUNK ÁT EGYMÁSHOZ (TUDTAM, HOGY A HOBBIRÁDIÓS TUDÁSOM MÉG KAPÓRA JÖN VALAMIKOR).
> EGY IDEIG ÁLLANDÓAN UGYANAZOKAT A KÉRDÉSEKET ISMÉTELGETTÉK: KI TETTE? HOGYAN VITTE VÉGHEZ? AZONBAN EGY KIS IDÕ ELTELTÉVEL AZ XNET FELÕL KEZDTEK ÉRDEKLÕDNI. PERSZE SOSEM HALLOTTUNK RÓLA, DE EZ NEM ZAVARTA ÕKET. DARRYL ELMESÉLTE, HOGY EGYIK ALKALOMMAL ELÉRAKTAK EGY JELADÓ MÁSOLÓT, XBOXOKAT, MEG MINDENFÉLE TECHNIKAI KÜTYÜT, ÉS AZT KÖVETELTÉK TÕLE, HOGY MONDJA MEG, KIK HASZNÁLJÁK EZEKET, ÉS HOL TANULTÁK MEG A HASZNÁLATUKAT. DARRYL MESÉLT NEKEM A JÁTÉKAIDRÓL, ÉS HOGY MIKET TUDSZ.
> AMI A LÉNYEG: A BH A BARÁTAINKRÓL IS KÉRDEZETT. KIKET ISMERTÜNK? MILYENEK ÕK? VANNAK-E POLITIKAI NÉZETEIK? VOLT-E VELÜK GOND AZ ISKOLÁBAN? ÖSSZETÛZÉSBE KERÜLTEK-E A TÖRVÉNNYEL? ILYENEK. MI CSAK ÚGY HÍVJUK A BÖRTÖNT, HOGY HÁZ AZ ÖBÖL PARTJÁN. EGY HETE, HOGY KISZABADULTAM ONNAN, DE SZERINTEM SOKAN NEM IS SEJTIK, HOGY A GYEREKEIKET AZ ÖBÖL KÖZEPÉN TARTJÁK FOGVA. ÉJSZAKÁNKÉNT HALLOTTUK, AHOGY AZ EMBEREK BULIZNAK ÉS SZÓRAKOZNAK A SZÁRAZFÖLDÖN. AHOGY MONDTAM, MÚLT HÉTEN SZABADULTAM. AZT NEM MONDOM MEG, HOGYAN, HÁTHA ROSSZ KEZEKBE KERÜL EZ AZ ÜZENET. TALÁN MÁSOK IS KÖVETNEK MAJD.
> DARRYL MONDTA, HOGY KERESSELEK MEG, ÉS MONDJAM EL NEKED, AMIT TUDOK. MOST, HOGY EZT MEGTETTEM, ELTÛNÖK INNEN, MINT A KÁMFOR. ÍGY, VAGY ÚGY, DE LELÉPEK EBBÕL AZ ORSZÁGBÓL. AMERIKA MEGBASZHATJA.
> MARADJ ERÕS. FÉLNEK TÕLED. RÚGD ÕKET SEGGBE HELYETTEM IS. ÉS NE HAGYD, HOGY ELKAPJANAK!
> ZEB
Mire befejeztem az olvasást, könnyek szöktek a szemembe. Volt egy eldobható öngyújtó valahol az íróasztalomon, amit arra használtam, hogy leégessem a vezetékek végét; most elõkerestem, és a lángot a papír széléhez tartottam. Tudtam, tartozom annyival Zebnek, hogy elégetem, nehogy más is elolvashassa és valahogy a BH újra a nyomára akadhasson. Ott volt a láng, a másik kezemben a papír, de mégsem tudtam megtenni.
Darryl.
A sok szarság, az Xnet, Ange és a BH miatt szinte teljesen elfelejtettem, hogy létezik. Egy szellem lett, mint valami öreg barát, aki elköltözött messzire, vagy elment hosszabb idõre valamilyen csereprogram keretein belül. És ezalatt végig vallatták, és követelték, hogy adjon fel engem, a jeladó-zavarókat, és az egész Xnetet. Ott volt a Treasure Island-i elhagyatott katonai bázison, amely egy köpésre volt az elpusztított hídtól. Olyan közel, hogy akár oda is úszhattam volna hozzá.
Letettem az öngyújtót, és újra elolvastam az üzenetet. Mire a végére értem, rámtört a sírás. Minden emlék feljött: a nõ a rövidre vágott frizurával, a kérdések, amiket feltett, a húgyszag, és a megkeményedett nadrágom, ahogy a pisa beleszáradt a vászonba.
– Marcus?
A szobám ajtaja nyitva állt, és Anyu ott állt, aggodalmas tekintettel. Vajon mióta lehetett már ott? Letöröltem a könnyeket az arcomról, és szipogtam néhányat.
– Anyu, szia.
Bejött, és megölelt.
– Mi a baj? Akarsz beszélni róla? – Az üzenet ott hevert az asztalon. – A barátnõdtõl jött? Minden rendben van?
– Könnyen megoldhattam volna. Az egészet ráfoghattam volna az Ange és köztem lévõ feszültségre, és akkor nem is kérdezõsködött volna többet, de amikor kinyitottam a számat, egészen más jött ki rajta.
– Börtönben voltam. Miután a híd felrobbant. Egész idõ alatt börtönben voltam.
A torkomból feltörõ zokogás nem is az én hangom volt, inkább valami állaté, talán a szamár bõgéséhez hasonlítottak. Zokogtam, a torkom égett és fájt, a mellkasom vadul zakatolt. Anyu a karjaiba vett, ahogy régen is, amikor még kisfiú voltam, és a hajamat simogatta, a fülembe duruzsolt, és ringatott. A zokogásom lassan elcsendesedett. Vettem egy mély levegõt, és Anyu hozott nekem egy pohár vizet. Leültem az ágyam szélére, õ az íróasztalom melletti székre, és én elmondtam neki mindent.
Mindent.
Vagyis, majdnem mindent.