Napközben nem volt valami nagy élvezet az Xnet, hiszen azok, akik használták, mind iskolában voltak. A felfüggesztésemről szóló irat a nadrágom hátsó zsebében lapult, és amikor hazaértem, egyszerűen ledobtam a konyhai asztalra. Leültem a nappaliban, és bekapcsoltam a TV-t. Én sosem tévéztem, de tudtam, hogy a szüleim elég sokat nézik. A TV, a rádió, és az újságok – ezekből a forrásokból állt össze az ő képük a világról. Épp híreket adtak, amelyek rettenetesek voltak. Számtalan ok volt, hogy az emberek féljenek. A világ különböző pontjain szolgálatot teljesítő amerikai katonák haláláról lehetett hallani. De nemcsak katonákéiról. Voltak közöttük nemzetőrök is, akik azt hitték, azért csatlakoznak a hadsereghez, hogy a hurrikánokban károsult embereknek segítsenek, ehelyett a világ távoli pontján állomásoztak, vég nélküli háborúkat vívva.A 24 órás hírműsorokat néztem, egyiket a másik után, és hallgattam, ahogy mindenféle hivatalos alakok elmondják, most éppen miért kell aggódnunk. És ha ez nem lett volna elég, még képeket is mutattak mindenféle bombatámadásokról. Csak bámultam üveges tekintettel, amikor hirtelen megpillantottam egy ismerős arcot. Az a fickó volt, aki belépett abba a teherautóba, amelyikben fogva tartottak, és beszélgetni kezdett Rövidhajú Nővel. Katonai egyenruhát viselt. A felirat szerint ő volt Graeme Sutherland főtábornok, a BH regionális parancsnoka.– Itt tartok a kezemben néhány szórólapot a múlt hétvégi, koncertnek nevezett eseményről – mondta, és felmutatott egy kötegnyi papírlapot. Ahogy emlékeztem, valóban sokan osztogattak szórólapokat. De, ha San Francisco bármelyik részén összegyűlik egy kisebb csoport, máris felbukkannak a szórólapot osztogató alakok. – Jól nézzék meg ezeket. Hadd olvassam fel a címeiket. A kormányzottak beleegyezése nélkül: Egy állampolgár útmutatója a kormány megdöntésére. Itt egy másik. Valóban megtörtént a szeptember 11-i merénylet? Vagy ez. Hogy használjuk fel ellenük a saját biztonsági rendszerüket. Ezek árulkodnak arról, hogy mi is volt a valós célja ennek az összejövetelnek múlt szombaton. Ez nem csupán ezrek gondatlanul megszervezett találkozója volt, hanem az ellenség toborzó gyűlése. Egy kísérlet arra, hogy teletömjék a fiatalok fejét azzal a gondolattal, hogy Amerikának nem kell megvédenie magát.– Vegyük ezt a jelmondatot: Ne bízz senkiben, aki elmúlt 25. Nincs is ennél jobb mód arra, hogy kizárjuk a józan, megfontolt és kiegyensúlyozott érvekkel bíró felnőtteket a terrorista agitációból, és a hallgatóság csak tudatlan, könnyen befolyásolható fiatalokból álljon. Amikor a rendőrség a helyszínre ért, azt látta, hogy Amerika ellenségei éppen új katonákat toboroznak maguknak. Ráadásul ez a találkozó ezrek éjszakai nyugalmát zavarta meg, olyanokét, akiket meg sem kérdeztek ezzel kapcsolatban a szervezők. Felszólították az embereket a távozásra, ahogy az minden videofelvételen is látható, hallható, és amikor a tömeg a színpadon lévő zenekarok buzdítása mellett nekitámadt a rendőröknek, azok ártalmatlan tömegoszlató eszközöket vetettek be.– Olyanokat tartóztattak le, akik vezető szerepet játszottak abban, hogy a rendőri kordon megtámadásra ösztökéljék a fiatalokat. Ezek közül 827-et vettek őrizetbe. Sokuknak priusza is volt, és több mint száz egyén ellen folyamatban lévő eljárás is zajlott. Ők most is őrizetben vannak. Hölgyeim, és uraim, Amerika több fronton is háborút vív, de egyik sem olyan veszedelmes, mint az, amely belülről támad. Teljesen mindegy, hogy ezt terroristák, vagy a velük szimpatizálók követik el.– Sutherland tábornok – vette át a szót a riporter. – Azt akarja ezzel mondani, hogy azok a fiatalok, akik részt vettek a parkban tartott koncerten, mind terrorista szimpatizánsok?– Természetesen nem. Azonban amikor fiatalok egy csoportja az országunk ellenségeinek hatása alá kerül, az agitáció könnyen megragad bennük. A terroristáknak épp ilyen katonákra van szükségük, hogy hazai terepen támadják meg az országunkat. Ha a parkban összegyűlt fiatalok közül bármelyik is az én gyermekem volna, igencsak aggódnék.Egy másik riporter szólalt meg.– Ez csak egy szabadtéri koncert volt, tábornok. Senki sem vitt magával fegyvert.A tábornok elővett egy csomó fényképet, és felemelte őket.– Ezek azok a képek, amelyeket azelőtt készítettünk infravörös kamerákkal, hogy megindultak volna a rohamcsapataink. – Egymás után emelte fel a képek a feje mellé. Vadul táncoló emberek látszottak, aztán olyanok, akik egymásnak ütköztek, vagy a földre estek. Aztán a fák árnyékában megesett szexjelenetek képei következtek; egy lány három fiúval, majd két ölelkező fiú. – Tízéves kisgyerekek is voltak ezen az eseményen. Zene, drogok, és a propaganda veszedelmes elegye volt ez, amely végül több tucatnyi sérüléshez vezetett. Kész csoda, hogy senki sem veszítette életét.Lekapcsoltam a tévét. Úgy állították be az egészet, mintha valami lázadás lett volna. Ha a szüleim tudták volna, hogy én is ott voltam, valószínűleg odaszíjaztak volna az ágyamhoz legalább egy hónapra, és azután is csak nyomkövetős nyakörvvel engedtek volna ki az utcára. Aztán eszembe jutott, hogy valószínűleg akkor sem fognak örülni, amikor megtudják, hogy felfüggesztettek.Nem fogadták valami jól a hírt. Apu fel akart pofozni, de anyu és én valahogy lebeszéltük erről.– Tudod, hogy ez az igazgatóhelyettes már évek óta pikkel Marcusra – mondta anyu. – Amikor legutóbb beszéltünk vele, utána egy órán keresztül szidtad. Ha jól emlékszem, a „seggfej” szót ismételgetted.Apu megrázta a fejét.– Megszakítani egy tanórát, hogy a Belbiztonsági Hivatal ellenében érvelj…– Ez társadalomtudomány óra volt – feleltem. Nem nagyon érdekelt már semmi, de úgy éreztem, segítenem kell anyunak, ha már egyszer megpróbál kiállni értem. – A BH-ról volt szó, és mindenki elmondta a véleményét, ez talán baj?– Nézd, fiam – mondta. Újabban egyre többször szólított így, amitől én úgy éreztem, hogy már nem is emberként gondol rám, hanem valami félig kifejlett lárvának hisz, akit szükségszerűen be kell vezetnie a felnőttkorba. Utáltam ezt. – Meg kell tanulnod együtt élni azzal a ténnyel, hogy megváltozott a világ. Természetesen most is elmondhatod, amit gondolsz, de vállalnod kell utána a szavaid következményeit. Szembe kell nézned azzal, hogy vannak olyan emberek, akiket ez megrázott, és nem akarnak az alkotmányos jogokról vitatkozni, amikor úgy érzik, veszélyben forog az életük. Olyan, mintha egy mentőcsónakban ülne mindenki, és egy ilyen helyzetben senki sem szereti azt hallgatni, hogy mennyire gonosz a kapitány.Nehezen tudtam visszatartani magam attól, hogy forgatni kezdjem a szemem.– Kétheti magántanulásra köteleztek, és mindegyik tantárgyamból, történelemből, társadalomtudományból, angolból, és fizikából, írnom kell egy fogalmazást, amihez a várost kell alapul vennem. Ez azt jelenti, hogy nem fogok a tévé előtt tespedni.Apu úgy nézett rám, mintha arra gyanakodna, készülök valamire, aztán bólintott. Elköszöntem tőlük, és felmentem a szobámba. Bekapcsoltam az Xboxot, megnyitottam egy szövegszerkesztőt, és megpróbáltam ötleteket gyűjteni a fogalmazásaimhoz. Miért ne? Jobb volt azokkal foglalkozni, mint otthon ülni.A vége az lett, hogy késő éjjelig chateltem Ange-dzsel. Együtt érzett velem, és felajánlotta, hogy segít nekem a fogalmazásokkal, ha van kedvem másnap iskola után találkozni vele. Tudtam, hol van az az iskola – ugyanoda járt, ahová Van is –, az East Bay kerületben, ahol nem jártam a bombatámadás óta. Nagyon vártam, hogy újra találkozhassak vele. A Dolores parkban történt buli óta csak két dolog járt a fejemben: a rendőröknek rontó tömeg látványa, és Ange melleinek puhasága, amit akkor éreztem, amikor az oszlopnak támaszkodva egymásnak estünk. Csodálatos volt. Még sosem voltam olyan lánnyal, aki ennyire… agresszív lett volna. Mindig én voltam, aki nyomulni kezdett, és a lányok, akik lepattintottak. Olyan érzésem volt, hogy Ange legalább annyira nyomulós, mint én. Ez elég kínzó gondolat volt.Jól aludtam, és remek dolgokat álmodtam Ange-ről és magamról, na meg arról, hogy miféle dolgokat csinálnánk egy félreeső helyen kettesben. Másnap nekiláttam a fogalmazásaimnak. San Franciscóról van mit írni. Történelem? Az Aranyláztól, a második világháborún keresztül egészen a PC feltalálásáig. Fizika? Az Exploratoriumban* található a legjobb kiállítás, amit valaha láttam. A nagy földrengések idején mindig valami perverz elégedettséget érzek a föld cseppfolyósításáról szóló kiállításban. Angol irodalom? Jack London, beat költök, és persze olyan sci-fi szerzők, mint Pat Murphy, vagy Rudy Rucker. Társadalomtudomány? Szólásszabadsági mozgalmak, Cesar Chavez, melegjogok, feminizmus, háborúellenes megmozdulások…Mindig is szerettem tanulni, csak hogy jobban ismerjem a világot, ami körülvesz. Ezt a városban járkálva is megtehettem. Elhatároztam, hogy először az irodalom fogalmazást készítem el, a beat költőkről. A City Lights** könyvesbolt egyik emeleti termében volt egy hatalmas könyvtár, amelyben annak idején Alan Ginsberg és a társai megalkották a radikális, drogos költészetüket. Az angolórán elolvastuk a Howl című verset, és a nyitó sorait soha nem fogom elfelejteni, annyira kirázott tőlük a hideg:Szerettem, ahogy összefűzte a szavakat – „hisztérikusan lemeztelenedett éhezőket”. Tudtam, milyen érzés lehet. A „nemzedékem legjobb elméi” rész elgondolkodtatott. A park jutott eszembe, a rendőrök, és a tömeg nyakába zúduló gáz. A rendőrség annak idején letartóztatta Ginsberget, mert túlságosan obszcénnek találta a versét – volt benne egy sor a melegek közötti szexről, amelyen ma már meg se lepődnénk. Valamennyire örültem, hogy azért fejlődött az emberiség. Ezeket a dolgokat akkoriban sokkal szigorúbb keretek közé szorították. Elmerültem a könyvtárban, és belefeledkeztem ezeknek a régi könyveknek az olvasásába. Főleg Jack Kerouac Úton című regénye kötött le, amelyet már régóta el akartam olvasni. Amikor az egyik könyvtáros odajött hozzám, hogy megnézze, mit csinálok, a könyv láttán elismerően bólintott, aztán talált nekem egy olcsó kiadást, amit meg is vettem hat dollárért.Chinatown felé sétáltam, és útközben vettem egy adag tésztás ételt csípős szósszal, amelyet korábban valóban csípősnek gondoltam, de mióta megkóstoltam Ange speciális szószát, már semmi sem tűnt elég csípősnek. Délután tájékán felültem a BART egyik szerelvényére, aztán átszálltam a San Meteo hídon áthaladó buszra, hogy eljussak az East Bay kerületbe. Menet közben az Úton című könyvet olvastam, és egészen belefeledkeztem. Ez Jack Kerouac félig-meddig önéletrajzi regénye, amelyben az erősen drogos és alkoholista író arról mesél, hogy miközben stoppal beutazza egész Amerikát, milyen alantas munkákat végez, miféle emberekkel találkozik, és milyen helyeket fedez fel. Drogosok, szomorú tekintetű hobók, csövesek, piti alakok, és angyalok bukkannak fel benne. Igazából nincs cselekménye – Kerouac állítólag három hét alatt írta meg, ahogy a gondolatok csak úgy kibuggyantak a fejéből –, inkább csak lenyűgöző dolgok elegye, amelyben az események csak úgy megtörténnek. Olyan önpusztító életet élő alakokkal ismerkedik össze, mint Dean Moriarty, aki belerángatja egy csomó olyan dologba, amelyek sosem végződnek jól, ám végül mégis. Ha értitek, mire gondolok.A szavaknak ritmusa volt, kicsit bujának hatott, és szinte hangosan hallottam a fejemben a sorokat. Szerettem volna ledőlni egy platós teherautó hátulján, hogy amikor felébredek, egy poros kisvárosban találjam magam, valahol útban Los Angeles felé; egy olyan helyen, ahol csak egy benzinkút és egy étterem van, hogy kisétálhassak a mezőre, emberekkel találkozzam, meg ilyenek. A busz jó sokáig ment, és valószínűleg elbóbiskoltam olvasás közben – a hajnalig tartó chatalés eléggé felborította az alvási rendemet, főleg, hogy anyu továbbra is elvárta, legyek ott a reggelinél. Felébredtem, átszálltam egy másik buszra, és már ott is voltam Ange sulijánál.Amikor kilépett a kapun, láttam, hogy az iskola egyenruháját viseli – korábban még nem láttam ebben, és bizarr módon nagyon aranyosan nézett ki; Vanessára emlékeztetett. Hosszan megölelt, és adott egy cuppanós puszit az arcomra.– Szia – mondta.– Szeva.– Mit olvasol?Már vártam ezt a kérdést, az ujjammal megjelöltem egy bekezdést.– Figyelj! Úgy táncoltak lefelé az úton, mint valami holdkórosok, én meg utánuk kullogtam, ahogy általában az olyan emberek után szoktam, akiket érdekesnek találok, mert számomra csak azok számítanak, akikben van egy kis őrültség; őrülten élnek, őrülten beszélnek, várják a megmentést, minden egyszerre akarnak, akik sosem ásítoznak, és sose mondanak semmi közhelyeset, csak lángolnak, lángolnak, lángolnak, mint valami pompás, vad gyertyaláng, amely úgy szórja szét a fényét, mint a csillagok, és a közepén ott van egy kékség, amelyre mindenki csak bámul szájtátva.Elvette a könyvet, és ő is elolvasta a bekezdést.– Hú, holdkórosok. Ez tetszik. Az egész könyv ilyen?Miközben a buszmegálló felé sétálgattunk, elmeséltem neki azokat a részeket, amiket már elolvastam. Ahogy befordultunk a sarkon, átfogta a derekamat, én pedig átkaroltam a vállát. Sétálni az utcán egy lánnyal – a barátnőmmel? Miért is ne? Egy remek könyvről beszélgetni. Ez maga volt a mennyország. Egy kis időre elfeledtette a gondjaimat.– Marcus?Megfordultam. Van volt az. Valahogy számítottam erre, tudat alatt, mert egyáltalán nem lepődtem meg. Az iskola nem volt túl nagy, és minden diákot egy időben engedtek haza. Hetek óta nem beszéltem vele, és ez az idő inkább hónapoknak tűnt. Régebben minden nap beszéltünk.– Hello, Van – mondtam, és hirtelen úgy éreztem, le kell vennem a kezem Ange válláról. Vanessa meglepettnek tűnt, de nem látszott dühösnek, inkább csak zavart volt. Jó alaposan megnézett minket.– Angela?– Szia, Vanessa – mondta.– Mit csinálsz te itt? – fordult felém.– Eljöttem Ange elé – feleltem, és próbáltam természetes maradni, de hirtelen elég kínosan éreztem magam, hogy egy másik lány társaságában vagyok.– Aha – bólintott Van. – Hát, örülök, hogy láttalak.– Én is – vágta rá Ange, aztán megragadott, és a buszmegálló felé vonszolt.– Ismered őt? – kérdezte tőlem.– Már régóta.– A barátnőd volt?– Mi? Nem, dehogy. Csak haverok voltunk.– Haverok?Olyan érzésem volt, mintha Van ott lépkedne mögöttünk, és hallgatózna, de olyan tempóban lépkedtünk, hogy ha a nyomunkban akart maradni, inkább futnia kellett volna. Sokáig legyűrtem a késztetést, hogy hátranézzek, de aztán nem bírtam tovább. Sok lány sétált mögöttünk, de Vant nem láttam sehol.– Ő is velünk volt, amikor engem, José-Luist, és Darrylt letartóztattak. Együtt AVJ-ztünk, és a legjobb barátok voltunk.– Mi történt?– Nem tetszett neki az Xnet ötlete – mondtam valamivel halkabban. – Attól tartott, hogy valami bajba fogunk keveredni. Hogy másokat is bajba keverek majd.– És emiatt nem vagytok már barátok?– Eltávolodtunk egymástól, ennyi.– De nem úgy voltatok barátok, igaz? – kérdezte néhány lépés után.– Nem – feleltem, és éreztem, ahogy elvörösödik az arcom, mintha hazudnék, holott az igazat mondtam.Ange megtorpant, és a tekintetemet fürkészte.– Biztos?– Igen, teljesen. Csak barátok voltunk. Inkább Darryl és ő voltak… Nos, nem úgy, de Darryl eléggé oda volt érte. Nekem esélyem se…– De ha Darryl nem rajongott volna annyira érte, akkor te igen? Hmm?– Nem, Ange, nem. Kérlek, higgy nekem, és hanyagoljuk végre a témát. Vanessa jó barátom volt, de most már nem vagyunk azok, és ez zavar, de ő meg én sosem voltunk úgy egymással, oké?– Jól van, sajnálom. Csak azért, mert sosem jöttünk ki jól egymással az iskola alatt.Aha! Szóval ezért volt az, hogy régóta ismerte ugyan Jolut, de mi sosem találkoztunk vele. Mivel volt valami baja Vanessával, Jolu nem akarta magával hozni, nehogy valami összetűzés legyen. Ange hirtelen megölelt, és csókolózni kezdtünk, miközben a mellettünk elhaladó lányok alaposan megbámultak minket, egy-két megjegyzés kíséretében. Abbahagytuk, és tovább indultunk a buszmegálló felé. Van előttünk sétált, biztos akkor ment el mellettünk, amikor csókolóztunk. Nagyon hülyének éreztem magam. Persze ott volt a buszmegállóban, aztán a buszon is, de egy szót sem beszéltünk egymással. Az egész helyzet annyira kényelmetlen volt, inkább egész úton Ange-t próbáltam szóval tartani.Megbeszéltük, hogy beugrunk valahová egy kávéra, aztán meg felmegyünk Ange-hez, hogy „tanuljunk”, ami valójában azt jelentette, hogy az Xneten lógunk. Ange anyja mindig későn ért haza keddenként, mert jógázni járt, ráadásul a testvére sem volt otthon, így csak magunk lehettünk. Miután ezt kitaláltuk, csupa vad gondolat kezdett kavarogni a fejemben. Amikor odaértünk hozzájuk, rögtön felmentünk Ange szobájába, és bezárkóztunk. Bent hatalmas rendetlenség fogadott, mindenfelé ruhák és számítógép alkatrészek hevertek, amelyek tövisként fúródtak a talpadba, ha nem voltál elég óvatos. Az íróasztalán a könyvek és képregények még nagyobb kuplerájt alkottak, így végül az ágyra ültünk le, ami ellen semmi kifogásom nem volt.A Vanessával való találkozás kellemetlensége valamennyire elillant, ahogy bekapcsoltuk Ange Xboxát, ami egy csomó vezeték között hevert. Az egyik egy vezeték nélküli antennához tartozott, ami az ablakhoz volt rögzítve, hogy fogni tudja a szomszédok wireless hálózatait. Némelyik egy-egy öreg laptop képernyőjéhez vezetett, amelyekből Ange monitorokat csinált. Az ágy melletti mindkét éjjeli szekrényre jutott egy-egy, és ez az elhelyezés tökéletes volt arra, hogy az ember az ágyból nézzen filmeket, vagy chateljen – a monitorokat el lehetett forgatni, így teljesen mindegy volt, hogy éppen melyik oldalán feküdt.Mindketten tudtuk, miért voltunk ott, egymás mellett ülve, hátunkat az éjjeli szekrénynek támasztva. Remegtem egy kicsit, és éreztem a teste melegét, de be kellett lépnem az Xnetre, hogy megnézzem, milyen e-maileket kaptam. Volt egy levél egy sráctól, aki rendszeresen küldözgetett nekem vicces videókat a BH embereiről – a legutóbbin éppen az látható, hogy a BH ügynökök, miután a bombakereső kutyájuk alaposan körbeszimatolta, csavarhúzóval szétszednek egy babakocsit a nyílt utcán, a megrökönyödött járókelők szeme láttára.Belinkeltem a videót, és villámgyorsan le is töltötték. A srác az Internet Archive egyiptomi szerverére tette föl, ahol egészen addig ingyenesen tárolnak mindent, amíg azt a Creative Commons licensz alatt publikálod, ami lehetővé teszi, hogy szabadon átdolgozd és felhasználd az érintett dolgot. Az amerikai archívum – ami a Presidio kerületben volt, alig néhány percnyire – kénytelen volt belbiztonsági indokokra hivatkozni leszedni a szerveréről az efféle videókat, de az egyiptomi más kalap alá tartozott, így nyugodtan tárolhatott mindenfélét, ami kínos helyzeteket mutatott be Amerikáról.Nem sokkal később ez a srác – Kameraspie néven futott – küldött egy még jobb videót. A városháza bejáratát mutatta, amely olyan, mint valami hatalmas esküvői torta, csak éppen épület formájában, teli mindenféle szoborral az árkádok alatt. A BH egy biztonsági teret alakított ki az épület körül, és Kameraspie videóján jól látszódott az ellenőrző pont, ahová egy egyenruhás alak érkezett, felmutatta a belépőkártyáját, és rátette az aktatáskáját a röntgen gépre. Minden rendben lévőnek tűnt, egészen addig, amíg az egyik BH-s ember észre nem vett valamit a röntgenfelvételen. Megkérdezte erről az egyenruhás alakot, akit láthatóan felháborított a kérdés, és mondott valamit, azonban a videót az utca túloldaláról készítették, ezért a háttérzaj többnyire a járókelők és az autók hangja volt.Az egyenruhás alak és a BH embere vitatkozni kezdett, és minél tovább húzódott a vita, annál több BH ügynök gyűlt össze körülöttük. Végül az egyenruhás dühösen megrázta a fejét, mutogatott valamit a BH-s ember felé, felkapta az aktatáskáját, és elsétált. A BH tisztje rákiáltott, de a fickó nem állt meg; a mozgásán látszott, hogy rettenetesen mérges. Aztán megtörtént; a BH-s ember a másik után rohant. Kameraspie itt belassította a videót, és jól láthattuk, szinte kockáról kockára, ahogy az egyenruhás megfordul, és az arca tisztán tükrözte a „meg ne próbálj hozzám érni” gondolatot, majd rögtön ezután a vonásai rémületbe torzultak, amint három megtermett BH óriás úgy rontott neki, mintha az épp touchdown**** felé igyekvő játékost akarnának elsodorni. Az egyenruhás férfi – középkorú, őszes hajú, méltóságteljes arckifejezéssel – úgy dőlt el, mint egy zsák krumpli, feje nekicsapódott a földnek, és eleredt az orra vére.A BH emberei lefogták a bokáinál és a csuklóinál szorítva. A férfi most már torka szakadtából ordított, miközben az arca egyre vörösebb lett a saját vérétől. A járókelők megbámulták a lefogott egyenruhás férfit, akinek az arcán látszódott mennyire megrázza az egész, ez a megszégyenítés, a méltóság teljes eltörlése. Aztán véget ért a videó.– Ó, édes istenem – mondtam, miközben az elsötétülő képernyőt bámultam.Újraindítottam a videót, és oldalba böktem Ange-t, hogy nézze meg ő is. Szóhoz sem jutott, és leesett az álla a döbbenettől.– Rakd fel – mondta. – Rakd fel, rakd fel, rakd fel!Úgy tettem. Alig tudtam gépelni, hogy megfogalmazzam, mit is láttam, aztán hozzátettem egy megjegyzést, hogy felismeri-e valaki a videóban látható egyenruhás embert, vagy tud-e bárki valamit az esetről. Aztán megint megnéztük a videót. Aztán még egyszer.Érkezett egy levelem.> FELSIMEREM A CSÁVÓT – VAN RÓLA CIKK A WIKIPEDIÁN. CLAUDE GEIST TÁBORNOK. Ő VEZETTE AZ ENSZ BÉKEFENNTARTÓ ERŐIT HAITIN.Megnéztem az életrajzot. Volt ott róla egy fénykép, ami valami sajtókonferencián készült, illetve egy leírás, hogy milyen szerepet töltött be a bonyolult haiti küldetésben. Ugyanaz a fickó volt, akit a videóban láttunk. Frissítettem a bejegyzést.Elméletileg ez lett volna a nagy lehetőség, hogy Ange meg én együtt legyünk, de végül nem lett belőle semmi. Az Xnet blogjait bújtuk, hogy még több olyan bejegyzést találjunk, ami arról szól, hogy a BH megmotozza, leteperi, vagy bármilyen más formában megtámadja az embereket. Nem volt nehéz, ugyanazt csináltam most is, mint mikor a parkban történt eseményekről gyűjtöttem feljegyzéseket. Nyitottam egy új témát a blogomon ezzel összefüggésben, Hatósági visszaélések címmel, és ide töltöttem fel az anyagokat. Ange mutatott néhány új keresési szisztémát, és mire a mamája hazaért, már hetven bejegyzés díszelgett az új téma alatt, középpontban a Geist tábornok elleni akcióval.Másnap egész nap otthon voltam, és a beat költőkről szóló fogalmazásomon dolgoztam, néha olvastam egy kis Kerouacot, és szörfölgettem az Xneten. Azt terveztem, hogy megint találkozom majd Ange-dzsel az iskolája előtt, de aztán eszembe jutott, hogy bizonyára megint összefutnék Vanessával, ezért inkább üzentem neki, hogy a fogalmazás miatt mégsem érek rá. A Hatósági visszaélések tekintetében rengeteg anyag érkezett; jobb-rosszabb javaslatok, képek és videók. Terjedt a hír. A következő reggel még több volt. Valaki indított egy blogot is ezzel a névvel, hogy Hatósági visszaélések, és ott százával gyűltek az esetek. És csak még több lett. Azon versengtünk, ki találja meg a legszaftosabb esetet, vagy a legdurvább képeket.A szüleimmel úgy egyeztem meg, hogy minden reggel velük reggelizem, és beszámolók arról, hogyan haladok a feladataimmal. Tetszett nekik, hogy Kerouac könyvét olvasom. Nekik is az egyik kedvencük volt, és kiderült, hogy van is egy példány belőle a szobájukban. Apu lehozta, és belelapozott. Némelyik bekezdés tollal volt megjelölve, az oldalak sarkát behajtotta, és a szöveg szélére megjegyzéseket is írt. Úgy tűnt, az apám nagyon kedvelte ezt a könyvet. Arra a jobb időre emlékeztetett, amikor még képes voltam úgy beszélgetni öt percet Apuval, hogy ne kezdjünk el ordítozni egymással a terrorizmussal kapcsolatban, de legalább a reggeli kellemes beszélgetéssel telt a könyvről és azokról, amiről szólt.Viszont a következő reggelen mindketten a rádióra tapadtunk.– Hatósági visszaélések, ez a legújabb őrület a San Franciscói Xneten, és már az egész világ felfigyelt rá. A HV-nek keresztelt mozgalom „kistestvérekből” áll, akik figyelemmel követik a BH minden terroristaellenes megmozdulását, és beszámolnak róla, ha túlkapást, vagy kudarcot észlelnek. Az egész kirobbantója egy videoklip, amelyben a BH tisztjei a földre teperik Claude Geist nyugalmazott tábornokot a városháza előtti járdán. Geist egyelőre nem nyilatkozott az esettel kapcsolatban, de a fiatalok reakciója – akik elítélik ezt a bánásmódot – gyors, és meglehetősen paprikás volt.– A mozgalomra a világ minden pontjáról felfigyeltek. Az említett videóból származó képek borították több napilap címlapját Koreában, Nagy-Britanniában, Németországban, Egyiptomban, és Japánban, illetve a hírműsorok több országban is levetítették a videót. Az ügy akkor ért a csúcsához, amikor a BBC esti nemzetközi hírekkel foglalkozó műsora bejelentette, hogy az esetet az amerikai csatornák figyelmen kívül hagyták. A BBC honlapjának fórumában többen is megjegyezték, hogy az amerikai BBC egyik műsorában sem esett szó az incidensről.Ezután interjúk következtek: brit médiaszereplők, egy svéd internetes fórumozó, aki több kemény megjegyzést is közzétett már Amerika korrupt sajtójáról, egy visszavonult, már Tokióban élő amerikai hírszerkesztő, végül egy rövid bejátszás következett az al-Jazeera hírügynökségtől, amelyben összevetették az amerikai és a szíriai hírek beszámolóit az esetről.Úgy éreztem, hogy a szüleim engem néznek, mintha pontosan tudnák, mit csinálok, de amikor felálltam, hogy eltegyem a tányéromat, rájöttem, hogy egymást nézték. Apu olyan szorosan markolta a kávés csészéjét, hogy beleremegett a keze. Anyu csak nézte őt.– Megpróbálnak hiteltelenné tenni minket – mondta apu nagy sokára. – Szabotálni akarják azokat az erőfeszítéseket, amelyek a biztonságunk megóvását szolgálják.Szólni akartam, de anyu rám sandított, és megrázta a fejét. Felmentem a szobámba, és tovább írtam a fogalmazásomat Kerouacról. Miután kétszer is hallottam becsapódni az ajtót, bekapcsoltam az Xboxot, és felmentem az Xnetre.> HELLO, M1K3Y! COLIN BROWN VAGYOK. A CBC THE NATIONAL CÍMŰ MŰSORÁNAK A PRODUCERE. ÉPPEN EGY XNETRŐL SZÓLÓ RIPORTON DOLGOZUNK, ÉS KIKÜLDTÜK AZ EGYIK MUNKATÁRSUNKAT SAN FRANCISCÓBA, HOGY ONNAN TUDÓSÍTSON. ÉRDEKELNÉ EGY INTERJÚ, HOGY BESZÉLHESSÜNK A MAGA CSOPORTJÁRÓL ÉS ARRÓL, AMIT CSINÁLNAK?Csak bámultam a képernyőre. Jézus. Ezek egy interjút akartak készíteni velem a „csoportomról”.> KÖSZ, DE NEM. NEKEM AZ INKOGNITÓ A LEGFONTOSABB. ÉS NEM AZ ÉN „CSOPORTOM”. DE KÖSZ, HOGY FOGLALKOZNAK A DOLOGGAL.Egy perccel később jött egy újabb e-mail.> KITAKARHATJUK, ÉS TELJES NÉVTELENSÉGET BIZTOSÍTUNK. A BH SZÓVIVŐJE ÖRÖMMEL ÁLL MAJD RENDELKEZÉSÜNKRE, DE ENGEM ÉRDEKEL A MAGA VÉLEMÉNYE IS.Elmentettem a levelet. Igazat mondott, de hülye lettem volna vállalni. Mert tudtam, hogy ő maga a BH. Inkább olvastam még egy kicsit Kerouac könyvéből. Közben jöttek a levelek. Ugyanaz a kérés, csak egy másik hírügynökség – ezúttal a KQED akart találkozni velem, hogy rádióinterjút készítsenek. Aztán egy brazil, egy ausztrál, egy német. Egész nap áradtak a különféle kérések, és én mindegyiket udvariasan visszautasítottam.Aznap nem sokat tudtam olvasni a könyvből.– Tarts egy sajtókonferenciát – mondta Ange, miközben egy kávézóban ültünk, nem messze tőlük.Nem nagyon akartam az iskolája környékére menni, hogy elkerüljem az újabb kínos találkozásokat Vanessával.– Mi? Bolond vagy?– Csináld a Clockwork Plunderben. Nyiss meg egy piacot valami PvP mentes övezetben, és nevezd meg az időpontot.A PvP azt jelenti, játékos elleni harc. A Clockwork Plunder bizonyos területei semleges zónák voltak, ami azt jelentette, hogy nyugodtan meghívhattunk oda egy rakás noob riportert anélkül, hogy más játékosok leölték volna őket a konferencia kellős közepén.– Nem tudok semmit az ilyen konferenciákról.– Keress rá! Biztos vagyok benne, hogy valaki írt arról cikket, hogyan kell megtartani egyet. Úgy értem, ha az elnök meg tudja oldani, akkor te is. Szerintem ő még a cipőfűzőjét sem tudná segítség nélkül megkötni.Rendeltünk még kávét.– Nagyon okos nő vagy te – mondtam.– És gyönyörű is.– Az is – bólintottam.
14/22 rész
