Sven van Nilson a rakparton sétált, és gondolataiba merülve rugdosott egy kavicsot.Éhségét már korábban csillapította, igaz, nem éppen a számára legkedvesebb kehelyből, de az ébredés után átélt rémálom annyira felzaklatta, hogy minél előbb érezni akarta a Vitae nyugtató ízét. Úgy gondolta, a vadászat majd eltereli a gondolatait. Azonban a rémületes vízió képei túlságosan is mély nyomott hagytak benne, és nem igazán tudott koncentrálni a vadászatra. Nem is törődött vele túl sokat; felsietett a várba, és az egyik mellékutcában megvárta, míg szembetalálkozik valakivel. Nem túl elegáns, de többhöz ezúttal nem volt kedve. Szerencséje volt, nem kellett sokáig várakoznia. Amikor meglátta az áldozatot, elkedvetlenedett ugyan egy kicsit, ám nem volt türelme várni egy újabb lehetséges vérforrásra; rávetette magát az idősödő nőre, és gyorsan enyhítette éhségét. Az elgyengült asszonyt nekitámasztotta az egyik ház falának, aztán sietősen távozott a helyszínről. Elsétált egészen a Sikló végállomásáig, onnan legyalogolt a Clark Ádám térre, ahonnan, a 19-es villamos vonalán bandukolva, egykori menedéke felé vette az irányt.Már egészen közel járt a felállványozott templomhoz, amikor furcsa, imbolygó fényeket pillantott meg a szétbontott mennyezet gerendái között. Megállt, és figyelt.A munkások ilyenkor már nem dolgoznak. Vajon ki lehet az, és mit akarhat?Tétovázott.Mióta kényszerűen el kellett hagynia a templomot, egyszer sem járt benne. Igaz, nem is nagyon akart visszamenni oda, kiváltképp azután, hogy a Herceg udvariasan a tudtára adta, hogy a templom többé már nem tartozik a birtokához. Nem tiltakozott a döntés ellen, hiszen sok értelme nem lett volna, bár nagyon is zavarta, hogy egyik pillanatról a másikra megfosztották a menedékétől. Most is, mint általában, csak távolról figyelte, hogy haladnak a felújítási munkálatok. Sosem ment túl közel, hogy jobban megnézze, mi zajlik a tetőtérben, de emlékezete szerint az ácsok minden nap legkésőbb nyolc órakor befejezték a munkát, és sötétedés után sosem tartózkodott senki a templom állványokkal borított tetőszerkezetében. Épp ezért találta szokatlannak a gerendák között pislákoló fényeket. A munkások elemlámpákat és reflektorokat használtak, hogy megvilágítsák a tető sötétebb zugait, ám ezek a fények erőtlenek és bizonytalanok voltak.Az ifjú vámpír elhatározta, hogy közelebbről is szemügyre veszi a fények forrását, bár egy kissé tartott attól, hogy valami olyat fog találni ott gerendák között, ami csak a legiszonyatosabb rémálmaiban szokott felbukkanni. Halandóságának maradványaként megszokott beidegződésként vett egy mély lélegzetet, és szapora léptekkel megindult a templom felé. Már egészen közel járt a kétszárnyú ajtóhoz, amikor hirtelen eszébe jutott valami, és megtorpant. Ha a főbejáratot használja, a betolakodók könnyen észrevehetik, és az is előfordulhat, hogy bent őrködik valaki. Inkább a jól bevált rejtett bejárat felé indult.Benyitott egy épületbe, amely a templom mögötti utcáról nyílt. Átvágott a lépcsőházon, aztán belépett a pincébe vezető ajtón és lesietett a lépcsőkön. Megkerült néhány régi, korhadt bútordarabot, hogy elérje a pince hátsó falát. Egy ideig tapogatózott a téglákon, mire ujjai megtalálták a titkos kallantyút. Meghúzta, s a fal egy darabja halk, súrlódó hangot hallatva félrecsúszott, feltárva egy sötétbe burkolózó nyirkos folyosót. Belépett a járatba, s a fal egy idő után visszazáródott. Gyorsan lépkedett, a patkányok halkan neszezve iszkoltak előle. Sven ügyet sem vetett a kis rágcsálókra, végigment a folyosón, ami egy újabb ajtóhoz vezetett. Megállt előtte és hallgatózott. Az ajtó a templom pincéjébe vezetett, amelyet igen ritkán használtak, ám most nem akart esztelenül berontani az épületbe. Mivel nem hallott semmi furcsát, lenyomta a kilincset és óvatosan benyitott.A túloldalon található kis szoba szintén sötétbe burkolózott; a templom hűvös levegőjével volt teli, amelybe azonban valami különös illat is keveredett. Az ifjú vámpír megvonta a vállát, belépett, és bezárta maga mögött a titkos folyosó ajtaját, ami úgy simult vissza a falba, mintha ott se lett volna; nem véletlen, hogy csak kevesen ismerték a rejtett alagutat. Nem volt szüksége fényre, hogy tökéletesen tájékozódjon a sötétben, így hamar megtalálta, amit keresett. A szemközti falhoz lépett, amelybe egy domborművet véstek. Megnyomta rajta az egyik alak fejét, mire egy újabb titkos járat tárult fel előtte, amely ezúttal egy keskeny csigalépcsőt rejtett. Hármasával szedte a fokokat, ahogy szaladt felfelé, míg egy ajtóhoz nem ért. Kinyitotta, s ezúttal már a templom tetőterében találta magát. Behúzta maga mögött, és elindult egykori szobája felé, amerre a pislákoló fényeket is látta, ám a gerendák között furcsa félhomály telepedett meg, mintha nem a fény próbálna áthatolni a sötétségen, hanem az árnyak fednék el a fényt. Sven nem törődött ezzel, sokkal inkább érdekelte, hogy ki vagy mi kutakodik korábbi menedékének romjain.A padló egyik gerendája keservesen felnyögött a lépte nyomán.Francba!A pislákoló fények egy szemvillanás alatt kihunytak. Fullasztó sötétség és síri csend borult a templom tetőterére. Sven lehasalt a padlóra, és úgy mászott előre, mint zsákmányát épp becserkésző macska. Odakúszott egy félig kész válaszfalhoz, lekuporodott mögé és lehunyta a szemét. Egy pillanattal később, amikor újra kinyitotta, a tetőtér körvonalai rajzolódtak ki előtte, azonban sokkal élesebben és részletesebben. Hangtalan léptekkel indult tovább arra, ahol az előbb még fények pislákoltak.A gerendák közé simulva lopakodott abba az irányba, ahol valamikor a lakószobája állt. Minden izma megfeszült ahogy nyugalmat erőltetett magára, miközben érezte, hogy a Vitae ott lüktet az ereiben, s minden finom pulzálással mintha azt suttogta volna: „Használj fel!”. Sven megállt két gerenda között, nyelt egyet és akaratával lecsendesítette a kitörni készülő fenevadat. Bár fiatal kora ellenére meglehetősen jól ismerte a Vitae erejét, még elég kevés alkalommal volt szüksége komoly harcban használni csodás képességeit, és emiatt nyugtalankodott. Néhány pillanattal korábban már elkövetett egy hibát, s nem akarta tovább rontani az esélyeit egy újabb baklövéssel. Vett egy mély lélegzetet, és belépett a régi szobája maradványai közé.A szeme sarkából mintha mozgást látott volna, azonban mire odanézhetett volna, hogy meggyőződjön arról, nem csak az árnyékok űztek tréfát vele, valami leteperte a földre. Valami, ami kivételesen erős volt, és rettenetesen gyors. Ütések záporoztak az arcába, miközben azon fáradozott, hogy megidézze a vér erejét. Úgy érezte, a mindig hevesen lüktető Vitae most csigalassúsággal áramlik az ereiben, de elég volt egy kis összpontosítás, hogy a következő pillanatban kellemes melegség öntse el a testét. A vér ereje. Sven keze villámgyorsan rákulcsolódott támadója csuklójára, megszorította, majd egy jól irányzott ütés kíséretében lelökte magáról. Pont annyi ideje maradt, hogy talpra szökkenjen, mert az idegen újból nekirontott.Sven tudta, hogy Vitae-ből eredő ereje nem tart sokáig, ezért nem volt ideje, hogy valami fegyver után kutasson, így ismét feláldozott egy keveset a testében keringő értékes vérből, és mindkét kezének ujjait hosszú, acélos karmokká formálta. Vad dulakodás kezdődött kettejük között. A támadó félelmetesen erős volt, és mindent elkövetett annak érdekében, hogy a Végső Halálba küldje az ifjú Malkavitát. Sven, miközben kénytelen volt inkább a védekezésre összpontosítani, igyekezett arra terelni a betolakodót, ahová a munkások a gerendák maradványait felhalmozták. Az idegen nem figyelt, hová lép és megbotlott. Csak egyetlen pillanatig tétovázott, ám ez épp elég idő volt arra, hogy Sven lecsapjon. Pengeéles karmai előre vágódtak, felszakították a behatoló torkát, majd még mélyebbre hatolva leválasztották a fejét a nyakáról. Az idegen szeme elkerekedett, aztán a fej lassan lehullott a padlóra. Egy pillanattal később már csak egy kupac hamu maradt utána.Dobbanó lépteket hallott a háta mögül, s megfordult. Csakis emberfeletti reflexeinek köszönhette, hogy képes volt elkerülni a mellkasa felé süvítő karót – dübörögve gurult végig a padlón, mielőtt újból talpra állt és körülnézett. Nem látott senkit, csak a fura árnyékokat mindenhol, aztán távolodó léptek zaja ütötte meg a fülét. Valaki menekült. Sven a hang nyomába eredt, de akárhogy is igyekezett, nem érte utol a másik behatolót. Átbújt a tetőszerkezet félkész gerendázata között, és letekintett az utcára, de egy kutyáját sétáltató alakon kívül nem látott senki mást.– Bassza meg! – morogta.Csak most tudatosult benne, hogy engedély nélkül elpusztított egy Vértestvért. Azzal nyugtatta magát, hogy végtére is önvédelemből tette, hiszen valami ismeretlen rátámadt a menedékében. Pillanatok múlva rádöbbent, hogy ez az érvelés kissé sántít, elvégre a templom már régen nem volt a menedéke, ráadásul maga a Herceg hozta meg ezt a döntést, és így már egyáltalán nem volt biztos abban, hogy neki adnának igazat egy esetleges kihallgatás során. Még azt sem tudta kideríteni, kik voltak a behatolók, nemhogy azt, kiknek dolgoztak. Kétségbeesett. Bajba került, ez nem vitás, de egyelőre fogalma sem volt arról, mit kellene tennie. Visszasétált a hamukupachoz és belerúgott. Ekkor csapta meg az orrát egy lágyan hömpölygő illat, egy illat, ami már akkor is ott lengedezett a templomban, amikor belépett a pincébe. Akkor nem vett róla tudomást, most azonban felkapta rá a fejét.– Bassza meg – ismételte valamivel hangosabban.
9/28 rész
