Két bizonytalan fényfolt remegett a gerendák között.A komor templomot már hónapok óta csúfította a szedett-vetett állványzat, amelyet a tetőszerkezetben keletkezett károk kijavításával megbízott munkások használtak. Az épület teteje egy furcsa rendőrségi akció során semmisült meg, még valamikor a múlt év őszén. Az újságok és a hírcsatornák hetekig cikkeztek az esetről, azt találgatva, mi is állt az akció hátterében. Egymásnak ellentmondó hírek kaptak szárnyra; volt, aki úgy tudta, egy kábítószercsempész banda telepedett meg a templomban, miután jókora adománnyal járultak hozzá az egyház gyarapodásához, mások azt hallották, egy őrült bombát rejtett el a szent épületben, és amikor megjelentek a rend őrei, rájuk robbantotta, és természetesen akadt, aki magát a sátánt vélte látni azon a délutánon. Csupán az ügyben érintettek tudták pontosan, hogy mi történt valójában, ám a Kamarilla mindig kényesen figyelt arra, hogy a halandó világ gyanúja elterelődjön az esetleges természetfeletti történésektől. Az a néhány hamukupac, amit a tűzoltók találtak, nyilván valami régi festmény vagy kódex maradványai lehettek, igaz, a valóságra sosem derült fény, mert a bűnjeleket vizsgáló laborba szállított mintákat sajnálatos módon ellopták. Az ügyet lezárták, a templomot elkezdték felújítani, s lassan mindenki elfelejtette a történteket.A munkások általában késő estig dolgoztak a tetőn, ám most télen, a hideg miatt hamarabb befejezték a munkát. A rozsdás vasrudak közé akasztott festékes vödrök bizonytalanul lengedeztek, neki-neki ütődve az állványnak, mintha a templomszolga helyett harangoznának. A gyéren megvilágított templom egy szunnyadó szörnyeteg látszatát keltette éjszaka, és nem sok járókelő mert keresztülvágni az épületet körülölelő kis parkon. Csak egy kivert kutya kotorászott ételmaradékok után.A két alak nem sokkal kilenc óra előtt érkezett, egy sötét színű autóval. Előbb lassan elgurultak a templom előtt, gyors terepszemlét tartva, aztán leparkoltak egy félreeső helyen, kiszálltak az autóból, kivettek egy nagy táskát a csomagtartóból, és sietős léptekkel a templom felé indultak. Árnyékok takarásában osontak az épület mellé, ahol rövid keresgélés után, egy óvatlan pillanatban besurrantak az egyik oldalsó ajtón. Néhány perccel később már két halovány fényforrás erőtlen pászmái villantak a hiányos tetőszerkezet gerendái között.A hívatlan vendégek síri csendben járták végig a templom tetőterében kialakított szobaszerűség maradványait, és módszeresen végigkopogtattak minden felületet. Parányi mécsesekkel világítottak maguknak, nem akartak feltűnést kelteni. Úgy tűnt, tökéletesen ismerték a tetőtér robbanás előtti pontos kialakítását, mert olyan deszkákat és gerendákat is megvizsgáltak, amelyeket a munkások érintetlenül hagytak. Kerestek valamit, de nyugtalan arckifejezésük elárulta, hogy igazából nem tudják, mi az. Egyikük szinte azonos időközönként az órájára pillantott.– Sietnünk kell – mondta egy férfihang. – Mindjárt tíz óra.A másik alak, aki a földön guggolt, és a tetőtér padlóját próbálta felfeszíteni egy vasrúddal, nem válaszolt. A férfi felemelte a mécsesét a földről, és odalépett a társához.– Mit csinálsz?Egy női hang felelt.– Megkeresem, amiért ideküldtek – hangzott az ingerült válasz –, ha már te képtelen vagy rá. Valahol a közelben kell lennie.– Akkor sem forgathatjuk fel ezt a helyet – aggodalmaskodott a férfi. – Az utasítás úgy hangzott, keressük meg és jelöljük meg, de lehetőleg úgy, hogy senki se gyanakodhasson. – Én is tudom – mondta a nő, és egy erőteljeset rántott a deszkán, mire az recsegve széttört. – De ha nem találjuk meg, nem is tudjuk megjelölni.A férfi a padlóra mutatott.– Ez nem volt jó ötlet. A munkások tudni fogják, hogy járt itt valaki.– Egy rakás randalírozó huligán, akik heccből feljöttek ide, beszívtak, összetörtek néhány deszkát, aztán elhúzták a csíkot – mondta nő. – Az a néhány törött fadarab rohadtul nem fog érdekelni senkit.A férfi szeme megvillant, aztán beletörődött a nő szavaiba – elvégre ő volt a főnök. Tovább ütögette a léceket. Gépiesen kopogtatta a fadarabokat, és valójában nem is figyelt arra, amit csinál. Rossz érzése volt, és kellemetlenül érezte magát. Már pusztán az a tény, hogy beléptek egy templomba, viszolygással töltötte el, de úgy érezte, az egész éjszakát áthatja valami szokatlan, valami vészterhes. Nyugtalan volt, s ettől csak még inkább eluralkodott rajta a paranoia. Letette a mécsesét a földre, és újra a nőhöz lépett.– Menjünk innen – suttogta. – Nem tetszik nekem ez a hely.A nő lassan felegyenesedett. Magas volt és karcsú, a gerendák között beszűrődő szórványos holdfény meg-megcsillant holtsápadt arcán. Szembefordult a férfival. Nem nézett közvetlenül a szemébe, inkább csak az arcát fürkészte, miközben válaszolt. Hangja rideg volt és metsző.– Kezd nagyon elegem lenni az örökös nyavalygásodból – mondta. – Ha nem emlékeznél, jelzem, itt most én vagyok a főnök, és te azt teszed, amit mondok! És én azt mondom, hogy kussolsz, és tovább keresel!A férfi dühösen rávicsorgott a nőre, kivillantva néhány szívdobbanásnyi időre hegyes szemfogait, aztán megadóan legyintett.– Hát persze – felelte, és épp sarkon fordult volna, hogy elkullogjon a tetőtér egyik eldugott sarkába, amikor egy tompa nesz ütötte meg szokatlanul éles fülét. Felkapta a fejét. – Mi volt ez?A nő is hallhatta a hangokat, mert letette a mécsest, és ugrásra készen várakozott.– Nem vagyunk egyedül.– Senki nem tudhatja, hogy idejöttünk ma este – esett kétségbe a férfi, búvóhely után kutatva.– Ezek szerint mégis – villant a nő szeme. – És hamarosan azt is megtudjuk, hogy honnan.Elfújta a mécsest, és elrejtőzött az egyik vaskosabb gerenda takarásában.
6/28 rész
