Ramon Vega a gondolataiba mélyedve ült hatalmas bőrfoteljében, és gondterhelt arccal bámult ki irodája sötétített üvegű ablakán.Nem szerette a váratlan eseményeket, különösen azokat nem, amelyekre nem talált megfelelő magyarázatokat – és most éppen egy ilyennel került szembe, ráadásul roppant mód bosszantotta, hogy minden úgy történt, hogy ő mit sem tudott az egészről. Nem szeretett kimaradni az olyan eseményekből, amelyek végül hatalomhoz, pozícióhoz, vagy valami más dicsőséghez vezettek. Azonban ezúttal valami elkerülhette a figyelmét, s csak akkor kapott észbe, amikor a különböző, okkult tudományokkal foglalkozó csoportok szinte egyszerre indítottak öldöklő hajszát egy Vérrózsa nevű valami után. Ez a látványos érdeklődés egyáltalán nem volt szokványos, hiszen a sötétség birodalmában vájkálók rendszerint igyekeztek titokban tartani minden megmozdulásukat, ám úgy látszott, ebben az esetben csak a cél számít. Valószínűleg így gondolkodhatott a bécsi rendház is, mert elég leplezetlenül vetette magát a rejtélyes tárgy nyomába, és voltaképpen ez volt az, ami igazából felkeltette a budapesti régens figyelmét.Fogalma sem volt arról, mi is lehet a Vérrózsa valójában; se halandó, se halhatatlan létében nem hallott róla semmit. Néhány kopott kódexből álló könyvtárnak csak erős túlzással nevezhető, gyűjteményében ugyan megpróbált utánanézni e titokzatos dolognak, de hiába. Előkotorta azokat a megsárgult papírlapokat is, amelyeket még halandó életében írt tele mindenféle feljegyzésekkel, amikor régészként dolgozott, azonban a régi jegyzetek átböngészése után sem sikerült többet megtudnia az ismeretlen tárgyról – mert arról meg volt győződve, hogy a rózsa csakis valami tárgy lehet. Összevonta a szemöldökét, és tekintetét az íróasztalon álló gyertya lángjára irányította. Egyáltalán nem örült, hogy ez a rejtélyes Vérrózsa éppen most bukkant föl; most, amikor az egyéb elfoglaltságai is igen sok idejét felemésztették.Visszafordult az íróasztalához, és lenyomott egy kis gombot, mire az iroda falába szerelt mikrofonból egy női hang válaszolt.– Igen, régens úr?– Jöjjön be az irodámba, kérem!– Azonnal – hallatszott a válasz, aztán megszakadt a vonal.A régens hátradőlt a fotelben, és újfent belemélyedt a gondolataiba. Még alig néhány hónap telt el azóta, hogy nem kis erőfeszítések árán megszerezte a régensi címet, azonban e rövid idő alatt kénytelen volt belátni, hogy a csúcsra vezető út sokkal nehezebb és göröngyösebb, mint elképzelte. Ráadásul a bécsi központ rendszeres, már-már az őrületbe kergető ellenőrzései miatt igen nagy nyomás nehezedett a vállára, hiszen eredményeket vártak tőle, kézzel fogható eredményeket, amelyek révén a Tremere klán hatalmasabbá és befolyásosabbá válik. Ehhez képest meglehetősen szerény eredményt tudott felmutatni a kápolnáját illetően – egy félig kiégett épület és mindössze egyetlen novícia. Ezt a bécsiek már számtalanszor az orra alá dörgölték, de mindig sikerült valamilyen indokot találnia, amivel kimenthette magát a felelősség alól egy időre. De legalább mások nem szereztek tudomást ezekről a gyengeségeiről, mert arra mindig kínosan ügyelt, hogy a kívülállók számára úgy látszódjon, a busapesti kápolna jelentős erőt képvisel az éjszakában.Kopogtak.– Fáradjon be!Fiatal nő lépett be a szobába. Vékony, sápatag arcát fekete, egyenes szálú haj keretezte, mély, barna szemei, szépen metszett orra és vérvörös ajkai különleges vonzerőt sugároztak. Törékeny testalkatához illően öltözködött; fekete, hosszított blézert és rövid, szűk szoknyát viselt, amelyek kiemelték pimaszul domborodó fiatal kebleit, valamint hosszú, formás lábait. Mintha valamelyik üzletasszonyok számára készült divatmagazin címlapjáról lépett volna le, annyira tökéletes volt. Egy hatalmas, fekete dossziét tartott a kezében. Becsukta maga mögött az ajtót, és az íróasztaltól néhány lépés távolságra megállt.– Megtudott valamit? – kérdezte a régens.A nő kinyitotta a dossziét, kivett belőle néhány papírlapot, amelyeket kissé szétterítve helyezett le felettese asztalára. A régens unottan belelesett az iratokba, s közben intett, hogy hallani is szeretné mindazt, ami az előtte heverő papírokon szerepel. A nő beszélni kezdett, lágy, bársonyos hangon.– Eddig szinte semmi nyoma a Vérrózsának – ecsetelte. – A helyi könyvtárakban aligha találhatunk olyan feljegyzéseket tartalmazó könyveket, amelyekből használható információkat tudnánk kiszűrni a rózsát illetően. Az Akadémia könyvtárában esetleg rejtőzhet egy-két poros könyv a raktárak mélyén, de lehetséges, hogy azokban sem találunk majd semmit. Bécsben bizonyára több eredménnyel járnánkA régens szeme megvillant.– Bécsben! – csapta le a kezében tartott papírokat az asztalra. Nem ordított, de hangjából egyszerre érződött a megvetés és az elfojtott harag. – Miért van az, hogy mindig ehhez a nyomorult városhoz vezet minden szál? Bizonyára a Haus de Hexe könyvtárában számtalan hasznos információra akadhatnánk, viszont az összes ott lebzselő Tremere nagyokos azonnal a nyakunkra akaszkodna, hogy kicsikarják tőlünk a nehezen megszerzett adatokat.– Feltételezem, az Öregek is utánajárnak a Vérrózsának.– Ez nem kétséges – higgadt le egy kissé a régens. – Azonban gyanítom, sokkal jobban élvezik, hogy a feltörekvő ifjakra hagyják a nyomozást, s nem nekik kell elvégezni a piszkos munkát. Arról nem is beszélve, hogy így rengeteg időt nyernek, s amikor már mindent előkészítettek, csak be kell jelenteniük az igényüket a rózsára. – Megvonta a vállát. – Szemetek.– Ha nem járunk utána, sosem tudjuk megszerezni a rózsát.Ramon Vega szeme metszőn villant a kioktató megjegyzés hallatán.– Tudom – morogta. – Kénytelen vagyok elmenni Bécsbe, és észrevétlenül kutakodni egy keveset. Már ha ez egyáltalán lehetséges… – Még egyszer belenézett az asztalon heverő iratokba, aztán hanyagul arrébb söpörte mindet. – Még valami, amiről tudnom kell?A novícia bólintott.– Lenyomoztam, hol vertek tanyát a Gangrelek – mondta. – Megfosztották őket a területük jelentős hányadától, mintha végleg ki akarnák őket szorítani a városból. Holott úgy hírlik, sokuk még most is hű a Kamarillához… legalábbis úgy tesznek, mintha azok volnának.– Remek. – A régens gonosz mosolyra húzta a száját. – Nekik is tartozom még egy látogatással. – Felnevetett, aztán a beosztottjára nézett. – Menjen, foglaljon egy jegyet egy holnapi bécsi járatra. Szeretném egy éjszaka alatt letudni ezt a kötelező látogatást. Amíg én odaát leszek, próbáljon meg hozzáférni az Akadémia raktárában őrzött könyvekhez, hátha rejtenek számunkra is értékes információkat.– Igen, régens úr! – felelte az asszisztens, és távozott.Ramon Vega felállt az asztaltól és az ablakhoz sétált. Gondolatai újból a rózsára terelődtek.Nagyon értékes lehet ez a titokzatos Vérrózsa, ha mindenki ezt akarja megkaparintani. Minél előbb meg kell tudnom róla, hogy micsoda valójában, különben a végén még kicsúszik a kezemből.Nem szerette, ha rövid időn belül kellett látványos eredményeket felmutatnia; mindig hosszasan és aprólékosan tervezett, azonban ez a helyzet megkövetelte a minél gyorsabb cselekvést. Nem akart lemaradni a rózsáról, noha egyelőre fogalma sem volt arról, mi is az. Abból indult ki, hogy feltehetően a többi érdeklődő sem tudja pontosan, hogy mit is keres, ezért nem érezte magát lépéshátrányban. Azonban ha elsőként, vagy legalábbis az elsők között, akarta megtalálni a rózsát, lépnie kellett, hogy információt gyűjtsön. Hirtelen eszébe ötlött, hogy az információk megszerzésének van egy másik módja is, arra az esetre, ha a bécsi látogatás nem hozná meg a várt eredményeket… Egy meglehetősen kellemetlen módja.Elfintorodott.
5/28 rész
