A párnák és takarók közé bújt alak felnyögött, aztán felébredt.Álmosan pislogott néhányat, beletúrt bozontos hajába és körülnézett. Egy hotelszobában volt, idegen és meglehetősen zavaró környezetben. Valamennyire ugyan megpróbálta átalakítani a szobát az igényeinek megfelelő módon, azonban semmi sem pótolhatta korábbi lakóhelyét, amelyet néhány hónappal korábban teljesen felforgatott a rendőrség egyik különleges alakulata, máig tisztázatlan okokból. Azóta volt kénytelen ezt a nyomorúságos kis szobát használni; valójában semmi baja nem volt a szobával, hiszen egy előkelőnek mondható szálloda legnagyobb lakosztályáról volt szó, csupán hiányolta a jól megszokott környezetet.Hanyatt fordult, üres tekintetét a mennyezetre szegezte, aztán felült és újból körbenézett a szobában, hátha ezúttal valami más látvány fogadja majd, ám csalódottan törődött bele, hogy az előző pillanathoz képest nem változott semmi sem. A szobában modern stílusú bútorok sorakoztak. Az ággyal szemben, egy krómozott állványon a legújabb televízió sötét képernyője bámult rá vissza. Az ágytól jobbra eső falba építették be a ruhásszekrényeket, s onnan nyílt a fürdőszoba is. Bal kéz felől pedig egy igen ormótlan külsejű tükör lógott a falon, előtte egy kis asztalka állt, amelyre egy furcsa, fémből készült jogart és egy bohócot formázó bábot dobtak le. Az ágyban ülő alak megszokásból ásított egyet, aztán megjátszott nyűgösséggel visszadőlt a párnák közé.Pár percig még forgolódott az ágyban, aztán hirtelen elkomorult a tekintete. Ledobta magáról a takarót, felkelt és a sötétített üvegű ablakhoz sétált. Kinyitotta, kihajtotta a redőnyöket, aztán lebámult a hotel előtti utcára. Hűvös, szeles idő fogadta, s ettől még inkább eluralkodott rajta a nyomasztó hangulat. Sértődötten zárta vissza a redőnyöket, aztán vissza-ballagott az ágyhoz. Leült a szélére, az ölébe vette az egyik párnát, és épp magyarázni kezdett volna neki valamit arról, milyen kegyetlen is valójában a világ, amikor megpillantotta a huzaton éktelenkedő vörös foltot.Vér. Az én vérem.- Ó, már megint – mondta a tükörnek.Az arcához nyúlt és szétkente rajta a szája szegletéből kicsordult vért, aztán lenyalta az ujját. A vér íze, noha a sajátja volt, újabb hangulatváltozást idézett elő a kölyökképű alakban. Felpattant, elhajította a véres párnát, és beszaladt a fürdőszobába, becsapva maga után az ajtót.Néhány pillanattal később már a zuhanyrózsából aláhulló vízcseppek dübörgése töltötte meg a szobát. A szoba lakója vidáman énekelgetett a jeges víz alatt, nem törődve azzal, mennyire hamis minden hang. Aztán kimászott a zuhany alól, egy törulközőt csavart a derekára, és borotválkozni kezdett. Csupa olyan szükségtelen dologgal múlatta az időt, amelyekre egyáltalán nem kellett volna időt vesztegetnie, ő azonban ragaszkodott ezekhez a megszokott, hétköznapi rítusokhoz. Szerette, ha van valami, ami emlékezteti őt azokra az időkre, amikor még valóban szükségesek voltak ezek a cselekvések. Még túl fiatalvolt ahhoz, hogy teljesen elfeledje és feladja ezeket az emberi szokásokat.Arcszesztől illatozva lépett ki a fürdőszobából és megállt a gardrób előtt. Félrehúzta a tolóajtót, és válogatni kezdett a különféle ruhadarabok között. Fekete farmernadrágot húzott és egy néhány évvel ezelőtti divatot idéző vörös selyeminget választott mellé, aztán leakasztotta a gardrób fogantyúján lógó kabátját, és belebújt. Odalépett a tükör elé és a jogart meg a kis bábot is belecsúsztatta a kabátja belső zsebeibe. Az éjjeliszekrényről felemelte a mobiltelefonját és a gyorstárcsázó billentyűvel hívást kezdeményezett. A telefon egy ideig süketnek tűnt, aztán egy női géphang közölte, hogy a hívott szám nem elérhető. Újra tárcsázott, ezúttal egy másik számmal próbálkozott, de azt a tizenötödik csengetés után sem vette fel senki.Különös.Megvonta a vállát; a sötétség világa tele van szokatlan dolgokkal. Bekapcsolta a telefonon a billentyűzárat és zsebre tette a készüléket. Megigazította a kabátját, vetett egy pillantást a tükörképére, aztán kilépett a szobából. Gyorsan végigment a folyosón, a lifthez érve benyomta a hívógombot, de nem várta meg a felvonót, inkább a lépcsőházat használta. Távozáskor intett a portásnak, aztán egy széles mozdulattal feltépte a hotel bejáratát és kiperdült az utcára.Odakint azonban teljesen más kép fogadta, mint mikor az imént kinézett a szobája ablakán. Az utca poros volt és kihalt. A lomha, ám mégis zsigerekig hatolóan hideg szél összeszáradt faleveleket, újságpapírokat és üres műanyag flakonokat görgetett a töredezett aszfalton. Az út túloldalán egy kiégett autó maradványai füstölögtek, néhány méterrel arrébb a 19-es villamos egyik kocsija rogyadozott az elrozsdásodott síneken, áramszedője úgy hevert mellette a szomszédos vágányon, mint egy levágott fej. A Duna mocskos vize lassan hömpölygött, a hullámok hajódarabokat sodortak magukkal.Sven van Nilson megborzongott. Általában nem lepődött meg semmin – egyrészt, mert a legtöbben úgy vélekedtek róla, olyan ostoba, hogy képtelen megérteni bármit is abból, ami körülötte vagy vele történik, másrészt viszont jobbnak látta, ha sosem mutatja ki meglepődöttségét, még akkor sem, ha esetleg emiatt ostobának kiáltják ki. Ezúttal azonban határozottan meglepődött, és akaratlanul is elfintorodott. Még sosem látott ahhoz foghatót, mint ami a szeme elé tárult. Korábban már megesett, hogy látomásai támadtak, de ez valahogy mégis más volt. Próbálta elhitetni magával, hogy csak álmodik, vagy képzelődik, de amikor odalépett az egyik villanyoszlophoz és megérintette, majdnem felsikoltott.Minden valóságos volt körülötte, mintha egy teljesen másik világba csöppent volna bele. Ekkor vette észre, hogy fázik; efféle apróságok általában nem szokták zavarni, hiszen a hideg nem sok jelentéssel bírt a számára, ám ezúttal tisztán érezte a csontjáig hatoló hideg szelet. Összehúzta a kabátját és felnézett az égboltra. A hold halványan derengett, de lassan gyülekeztek a sötét viharfellegek is. Megszaporázta lépteit és a Batthyány tér felé indult. A mindig forgalmas közlekedési csomóponton most alig néhány ember lézengett, és se buszt, se autókat nem látott sehol.Mi folyik itt?Nem törődött a beesett arcú járókelőkkel, egyenesen az aluljáró felé vette az irányt. Lerobogott az olajfoltos mozgólépcsők maradványai között, kikerült egy kisebb törmelékkupacot, ami feltehetőleg az aluljáró mennyezetéről omlott le. Egyre rémültebb arccal rontott be a HÉV végállomására, de ott se látott egy teremtett lelket sem. A kis bódé, amelyben valamikor friss péksüteményeket árultak, most romokban hevert. A három vágány közül kettőben felszedték a síneket, a harmadikban pedig egy szétvert, kimustrált, kiégett szerelvény pihent az oldalára dőlve. Éppen felordított volna, ám hirtelen lépteket hallott a háta mögül. Megpördült. Egy törékeny nő állt vele szemben. Egészen csinos lett volna, ha nem annyira sápadt és beesett az arca; mint egy halotté. Sven nem szólt, csak kíváncsian várta, hogy mi mondanivalója lehet a számára. A nő üres tekintete elidőzött egy ideig a fiatal vámpír arcán, mintha fürkészne valamit, aztán megszólalt.- A felhők már gyülekeznek – mondta. – Hamarosan kitör a vihar, amely elemészti azokat, akik nem képesek megvédeni magukat tőle.Sven hirtelen megtántorodott – valaki meglökte hátulról. Odakapta a fejét, s akkor vette észre, hogy az állomásra éppen most befutott HÉV-szerelvényről leszálló utasok áramlatával sodródik. Valaki újból meglökte, amitől majdnem orra esett. Gyorsan visszanyerte az egyensúlyát, aztán a HÉV felé fordult, de a nőt már nem találta sehol. Megpróbálta természetfeletti érzékszerveivel kinyomozni, merre mehetett, de nem akadt a nyomára; mintha soha nem is létezett volna. A különös álomvilág felszívódott, s a vámpír újra a színtiszta valóságban találta magát.Elindult kifelé. Egyáltalán nem tetszett neki, amit látott és hallott, ráadásul nem is értette. Ifjú kora ellenére nem volt olyan tapasztalatlan, mint ahogy azt egyesek gondolták, azonban közel sem találkozott annyi különös dologgal, hogy egy ilyen furcsa jelenségre választ tudjon adni. Elkomorult és rossz érzései támadtak. A metró felé sodródott a tömeggel, aztán hirtelen gondolt egyet, s a rakpart felé fordult; úgy gondolta, a friss levegőn talán jobban tud gondolkodni. Mindenesetre azt eldöntötte, hogy felkeres valakit, aki talán a segítségére lehet ennek a rejtélynek a megoldásában – igaz, tisztában volt vele, hogy kérésének még komoly következményei lehetnek.
4/28 rész
