Az Air France 244-es járata nem sokkal nyolc óra után szállt le Ferihegyen, a menetrendhez képest több mint fél órás késéssel. Az utasok – többnyire francia üzletemberek és turisták – nem elégedetlenkedtek, mert egyrészt fáradtak voltak az utazástól, másrészt szerettek volna minél gyorsabban átesni a kötelező útlevélvizsgálaton.Valahogy így volt ezzel az a magas, szénfekete öltönybe öltözött férfi is, aki utolsóként vette el a táskáját a halkan surrogó csomagkiadó gépről. Nem volt annyira nyúzott, mint utastársai, de a neonlámpák fényében mégis meglehetősen sápadtnak látszott. Nem sietett, nem tolakodott, hogy elsőként jusson át a papírok ellenőrzésén, inkább türelmesen kivárta, míg sorra kerül, és a várakozással töltött perceket arra használta fel, hogy jól szemügyre vegye a váróteremben lézengő embereket.Tekintete lassan vándorolt egyik emberről a másikra, s nem túl feltűnően, de alaposan megnézett magának mindenkit. Úgy tűnt, mintha keresne valakit. Épp az egyik kávézó elé kitett székek felé sodródott a tekintete, mikor megpillantott egy magas, szőke hajú nőt. Egy rövid ideig összeért a tekintetük, aztán a nő kedvesen elmosolyodott, elfordult és elsietett az emeleti várótermekhez felvezető mozgólépcsők irányába. A férfi egy ideig követte a szemével, s közben határozottan olyan érzése támadt, hogy már látta ezt a nőt korábban, ám sem a helyet, sem az időt nem tudta felidézni emlékeiben.Ugyan hol láttam volna? – gondolta. Most érkeztem vissza, senki sem tudhatja, hogy jövök. Észre sem vette, hogy időközben ő került sorra az útlevél-ellenőrző ablaknál.– …tét, uram – hallotta valahonnan távolról, aztán nem sokkal később még egyszer, de már sokkal közelebbről. – Jó estét, uram! Az útlevelét, legyen szíves!A férfi zavartan lépett közelebb az ablakhoz, benyúlt a zakója belső zsebébe, és átnyújtotta a kék színű útiokmányát az üveg mögötti kis fülkében ücsörgő határőrnek. A nő rutinosan fellapozta a kis könyvet a megfelelő oldalakon, vetett egy futó pillantást a férfira, aztán az egyik üres oldalra nyomott egy pecsétet.– Van valami elvámolnivalója? – kérdezte a nő kedvesen, de a tekintete elárulta, hogy fáradt és mennyire unja már ezt a munkát.– Nem, nincsen – felelte a férfi.A nő bólintott, majd visszaadta az útlevelet.– Üdvözöljük itthon, doktor úr – mondta búcsúzásképp.– Köszönöm – válaszolta a férfi, aztán elvette a papírjait és visszacsúsztatta a zsebébe.Megigazította a karjára hajtott kabátját, felemelte fekete táskáját a földről és nyugodt léptekkel elindult a kijárat felé. A fotocellás ajtó engedelmesen feltárult előtte, amikor a közelébe ért. Félreállt egy óvatlan férfi elől, aki majdnem fellökte egy poggyászszállító kocsival, aztán mielőtt kilépett volna az épületből, még visszanézett, hátha újból megpillantja azt a különös nőt, de csupán várakozó, beszélgető, vagy éppen a repülők késése miatt aggodalmaskodó utasokat látott. Megvonta a vállát és kilépett az ajtón. Odakint meglehetősen zord idő fogadta, és ettől egy kicsit elkedvetlenedett; nem mintha zavarta volna a szél vagy a hideg, egyszerűen nem kedvelte a rossz időt. Kellemetlen érésekkel és szomorú emlékekkel töltötte el. Letette a táskáját, hogy belebújjon a kabátjába, aztán körbenézett.Két év. Két év telt el azóta, hogy kényszerűségből elhagyta az országot. Igaz, két év nem olyan nagy idő, különösképp azok számára nem, akik évszázadokban számolják a korukat, de mégis tartott attól, hogy e rohanó világban távollétének nevetségesen rövid ideje alatt jó néhány dolog megváltozott. Nem tudta, hogy elég biztonságos-e már számára a város ahhoz, hogy visszatérjen, de nem akart több időt eltölteni egy olyan helyen, amelyet sehogy sem tudott beilleszteni a terveibe. Sőt, igazság szerint ráunt az Egyesült Államokra, és nem is érezte ott jól magát. Igaz számtalan lehetőség kínálkozott, hogy megalapozza a hírnevét az Újvilágban, ám nem volt kedve túlságosan nagy terveket szőni, ezért úgy döntött, inkább hazatér és vállalja azokat a veszélyeket – ha még fennállnak egyáltalán –, amelyek miatt annak idején elmenekült.És most itt volt megint Budapesten. Vett egy mély lélegzetet, s beszívta a környező illatokat – egyiket sem találta ismerősnek, és ez zavarta. A változás szaga lógott a levegőben. Ráébredt, hogy egyedül kell boldogulnia, mivel fogalma sincs, mi történt egykori ismerőseivel, akikkel közösen intézték ügyes-bajos dolgaikat. Bízott abban, hogy előbb-utóbb a nyomukra bukkan, mert tudta, szüksége lesz a kapcsolatokra tervei megvalósításához. Úgy érezte, idegenként tért haza szülőföldjére, aztán megvonta a vállát, elvégre volt már ennél rosszabb helyzetben is.Elmosolyodott és a legközelebbi taxi irányába sétált. Megállt a szürke BMW mellett és belesett az ablakon; a volán mögött ülő szakállas pasas odafordította a fejét és bólintott, hogy szabad a kocsi. A doktor kinyitotta a hátsó ajtót, táskáját elhelyezte a vezető mögötti ülésen, majd kibújt a kabátjából és ráfektette a táskájára, ezt követően pedig beült az anyósülés mögé.– Hová parancsolja? – kérdezte a taxis.– A Máriaremetei útra, legyen szíves!A taxis bólintott, beindította a motort, és kihajtott az útra. Dr. Erdős Alfonz pedig kényelmesen végignyúlt a hátsó ülésen.
3/28 rész
