Csütörtök, 2003. február 27., este 23:02
Egy kis dolgozószoba, Nemzeti Galéria
Várnegyed, Budapest

Zebulon belépett a szobába.
Megborzongott, holott nem ez volt az elsõ alkalom, amikor Belzebubnál járt. Egyáltalán nem kedvelte az öreg Nosferatu irodáját. Kifejezetten zavarta a szoba berendezésébõl áradó katonás rend és szervezettség. Õ maga is számtalan irathalmot, feljegyzést és dokumentációt halmozott fel a menedékében az évek során, de jobbára kis kupacokba szórva tárolta õket – rendetlenül, de nem rendezetlenül. Belzebub dolgozószobája azonban félelmetes példája volt a pedáns rendszerezésnek. Mindennek érezhetõen megvolt a maga helye. Az ajtóval szemközti falon lógó szörnyûséges festménynek, a hatalmas könyvespolcoknak, a robosztus íróasztalnak és a tornyokba szedett irathalmoknak is. Mindennek. Az egészbõl sugárzott valami bosszantó felsõbbrendûség, amely azt a hatás keltette, mintha a szoba lakója hatalmas úr volna. Egy más klánba tartozó vámpír esetében Zebulon feltehetõen csak mosolygott volna az efféle szánalmasnak látszó hatalomfitogtatáson, azonban a Nosferatu elsõszülött jelenlétében mindig elfogta egy kis borzongás, amelybe azért egy csöppnyi tisztelet is vegyült.
Lovassy Zebulon becsukta maga mögött az ajtót. A halk kattanásra Belzebub is felnézett az iratai közül, és úgy tett, mintha csak abban a pillanatban vette volna észre a belépõ alakot. Az öreg Nosferatu az egyik könyvespolc elõtt állt, és egy vastag dossziét lapozgatott.
– Üdvözlöm, Zebulon – mondta meglehetõsen kimérten. – Mit tehetek Önért?
– Van néhány kérdésem, amire válaszokat keresek – tért a lényegre a fiatalabb Nosferatu.
Belzebub becsukta a dossziét és visszatette a polcra. Hosszasan nézte klántársát, aztán néhány csoszogó lépéssel visszament az íróasztalához és leült a székbe.
– Hallgatom – mondta, és úgy tett, mintha érdeklõdéssel várná a kérdéseket, holott teljesen tisztában volt azzal, mirõl is akar szót váltani Zebulon. – Bár azt nem ígérem, hogy válaszokkal is tudok szolgálni.
Ezt mindjárt gondoltam.
Erre számított. Nyilvánvaló volt, hogy Belzebub sokkal többet tud a városban és az utcák alatt húzódó csatornákban történõ eseményekrõl, ám megvolt az a rossz szokása, hogy ezt a tudást szerette megtartani magának, és egyedül kibogozni a rejtélyeket. Zebulon nem remélte, hogy pontos információkkal fog ma este gazdagodni, de bízott abban, hogy Belzebub ezúttal hajlandó lesz elfogadni a segítséget, fõleg, ha azt éppen egy másik Nosferatu ajánlja fel, a klán érdekében.
– A társainkról van szó – mondta Zebulon. – Valaki vagy valami négyet már elpusztított közülük, és ha nem derítünk fényt a titokzatos gyilkos kilétére, hamarosan értünk is eljön a Végsõ Halál.
Az öreg Nosferatu lassan bólintott. Természetesen tudott az elpusztult vámpírokról, a sajnálatos eseményekrõl szóló jelentések ott hevertek az íróasztalán, valamelyik iratkupac tetején. Átolvasta mindet, és már utánanézett a korábbi hasonló eseteknek is, hogy megpróbáljon összefüggéseket keresni, de nem jutott rá elég ideje. Mint a herceg udvarmestere, idejének jelentõs részét azzal töltötte, hogy a Vértestvérek ilyen-olyan ügyeit igyekezett megoldani vagy elsimítani. Egyszerre kellett felügyelnie a város összes Vértestvérét, valamint külön figyelmet fordítania a klánjára, ám ez nem mindig sikerül. Ezért fordult segítségért Domonkoshoz, a különc Nosferatuhoz, hogy megkérje, kutasson összefüggések után.
Domonkos két éjszaka alatt igen terjedelmes jelentést állított össze, azonban, bár rábukkant egy-két olyan esetre, amelyek hasonlók voltak a mostani mészárláshoz, nem talált konkrét összefüggéseket, és csak feltételezésekre alapozta az összes elméletét. A legutolsó jelentése épp néhány perce érkezett meg a Nosferatuk belsõ számítógépes hálózatán keresztül. Még nem tudta részletesen elemezni, csupán gyorsan átfutotta, ám annyi már most is bizonyos volt, hogy nem egy niktuku felébredése van a pusztítás hátterében. Domonkos ebbõl arra következtetett, hogy valaki így próbál megtorolni egy régen elszenvedett sérelmet, de Belzebub ezt nem tartotta valószínûnek. A Nosferatu klán általában nem ártott senkinek ok nélkül, és ha mégis ilyenre került volna sor, akkor azt elrendezték maguk között, csendesen, titokban, és efféle ellentétekre már évtizedek óta nem volt példa. Nem, itt valami egészen más volt az indok, azonban Domonkos erre nem jött rá, és Belzebubnak sem volt túl sok ötlete azzal kapcsolatban, hogy ki állhat a háttérben.
Vetett egy pillantást az elõtte heverõ iratokra, aztán visszanézett Zebulonra. Tudta, hogy járt Domonkosnál és neki is feltette ezeket a kérdéseket, és tetszett neki, hogy az ifjú Nosferatu mennyire elkötelezett a klán iránt, de egyelõre nem volt biztos abban, hogy okos dolog volna belevonni õt is nyomozásba. Már így is túl sok emberét kötötte le valamilyen feladattal, és úgy vélte, jó az, ha akad olyan is, aki kötetlenül kutakodik.
– Én azért nem lennék ennyire végletes – mondta. – Társaink halála sajnálatos tény, de ez még nem jelenti azt, hogy mindannyiunknak vége. Idõvel mindenre fény derül, és megbûnhõdik az, aki vagy ami a Nosferatuk halálát okozta.
– Idõ? Épp ez az, amibõl nincs túl sok – jegyezte meg Zebulon. – Két éjszaka alatt négy vámpír lett a Végsõ Halál áldozata. Ha a gyilkos így folytatja, néhány nap múlva hûlt helye lesz a klánunk képviselõinek.
Belzebub megrázta a fejét.
– Nem hinném – jelentette ki, aztán elhallgatott. Nem volt benne biztos, hogy tovább akarja-e adni az információkat a fiatalabb Nosferatunak, végül úgy döntött, azzal nem árt senkinek, ha felidéz egy régi történetet, amely talán új ötleteket adhat Zebulonnak a nyomozáshoz. – Bárki is követte el a szörnyû tetteket, most bizonyára elrejtõzik néhány napra.
– Mitõl ennyire biztos ebben? – kérdezte.
– Tapasztalat – felelte az öreg, és egy fölényeskedõ mosoly jelent meg torz arcán.
Zebulon szeme összeszûkült, és gyanakodva méregette Belzebubot.
– Mire céloz ezzel?
– Ahogy mondani szokás, a történelem mindig ismétli önmagát, és nincs ez másképp a sötét éjszakák esetében sem – mondta Belzebub egy hosszú sóhajtást követõen. – Ami egyszer megtörtént, megtörténik újra és újra, hol véletlen folytán, hol szánt szándékkal. – Elõredõlt és karmos ujjával az ifjabb vámpírra bökött. – Klánunk múltja számtalan sötét foltot rejt, titkokat és szörnyûségeket, amelyek talán csak akkor nyernek értelmet, ha a saját bõrünkön is megtapasztaljuk õket. Talán nem ok nélkül pusztultak el testvéreink, talán így próbálják felhívni a figyelmünket valamire, ami felett korábban elsiklott a tekintetünk. Több lehetõség is van, és a mi feladatunk, hogy megtaláljuk a megfelelõt.
– Nincs kiindulópont, nincsenek összefüggések – vetette közbe Zebulon.
– Látszólag – felelte Belzebub. – Mint mondtam, semmi sem történik ok nélkül. Aki megtalálja és megérti az okot, megtalálja az összefüggéseket is.
A fiatalabb vámpír összevonta a szemöldökét.
Ezzel egy cseppet sem jutottam elõrébb.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha a magam útját járom inkább – mondta végül. – Én legalább biztosan nem fogok akadályokat görgetni a saját lábam elé.
– Ne gondolja, hogy engem nem érdekel, ami a klánunkkal történik, vagy hogy nem törõdöm testvéreink sorsával – felelte Belzebub –, de mindennek megvan a maga helye és ideje.
– Értem – bólintott Zebulon, és hátat fordítva az íróasztalnak, elindult kifelé.
Elvesztegetett idõnek gondolta a Belzebubbal folytatott beszélgetést, hiszen semmi újat nem sikerült megtudnia, és még csak segítséget sem kapott. Csalódott volt, holott valójában épp erre számított. Már épp becsukta volna maga mögött az ajtót, amikor megtorpant.
– Zebulon! – hallotta a másik vámpír hangját. Visszafordult. Belzebub ugyanabban a pózban ült az íróasztal mögött, csupán a szeme volt sötétebb a szokásosnál. – Legyen óvatos!
– Hát persze – mormolta az orra alá, és kilépett a folyosóra.
Amint bezáródott az ajtó, Belzebub felállt a székébõl, csoszogó léptekkel megkerülte a hatalmas íróasztalt, az ajtóhoz ment, elõhúzott egy csontból faragott kulcsot, belehelyezte a míves zárba, és elfordította kétszer. A kulcsot visszaejtette ruhája egyik zsebébe, odalépett az íróasztalhoz, rövid keresgélés után felmarkolta azt az irattartót, amelyben Domonkos jelentése lapult, aztán a hóna alá csapott még néhány másikat, és az asztal mögötti szekrényhez sétált. Szabad kezének egyik ujját végighúzta a vaskos könyvek gerincén, aztán az egyiknél megállt, és megbillentette azt. Halk kattanás hallatszott a falból, aztán, akárcsak a régi kísértetkastélyokban, a szekrénynek álcázott ajtó elõbb besüllyedt a falba, majd elhúzódott, hogy feltárja a mögötte rejtõzõ folyosót.
Belzebub, mielõtt átlépett volna a titkos járatba, megnyomott egy gombot a falon, mire a folyosó mennyezetére szerelt régi neonlámpák egymás után feléledtek, tompa fényt árasztva magukból. Az öreg Nosferatu elindult a folyosón, mögötte az ajtó néhány lépést követõen halkan visszacsúszott a helyére. Néhány kanyart követõen egy kopott ipari felvonóhoz érkezett, amelynek rácsos ajtaján vastagon ült a rozsda. Belzebub belépett a kabinba, az irányító panelen megnyomott egy kék gombot. A lift megremegett, aztán hangos zúgással elindult lefelé.
Míg a szerkezet lassan haladt lefelé, Belzebub kinyitotta a Domonkos jelentését rejtõ mappát, és belelapozott a papírokba. A jelentés igen részletes volt, de az öreg Nosferatut csupán egyetlen elmélet érdekelte. Az, amelyiktõl õ maga is tartott. Amelyik a lehetõ legrosszabb volt az összes lehetséges változat közül – hogy áruló férkõzött közéjük. Azt persze sem õ, sem Domonkos nem tudta egyelõre kideríteni, hogy az áruló csupán a Nosferatuk vesztét akarja, vagy a Kamarilla helyi hídfõállását tervezi összeomlasztani, mindenesetre már a puszta gondolat, hogy áruló bújik meg közöttük, is igen erõs aggodalommal töltötte el. Mióta megkapta a jelentést – amelyben természetesen ott sorakoztak azok nevei is, akikrõl Domonkos úgy vélte, közük lehet a gyilkosságokhoz –, Belzebub már többször is átgondolta, kinek lehetett bármi oka arra, hogy elárulja akár a klánt, akár a Kamarillát. Elõbb persze a saját területén kellett tisztázni a dolgokat, azonban a Nosferatu alom elég nagy és népes volt, és nem kívánta elárulni, mit tervez. Félt, hogy az ellenõrzés így túlságosan is hosszúra nyúlik, ami azt eredményezi, hogy kifuthat az idõbõl.
A felvonó hirtelen rándult egyet, aztán megállt. Belzebub becsukta a dossziét, felhajtotta a liftajtóként szolgáló rácsot, és kilépett egy gyéren megvilágított folyosóra. Mélyen a várhegy alatt volt, a csatornák mellett futó szervízjáratok egyikében, amely egyenesen a Nosferatu klán központi menedékébe vezetett. Végigsietett a járaton, és egy éles kanyar után egy vasajtóhoz érkezett. Nem volt rajta sem zár, sem kilincs. Gyûlölte ezeket a modern technikai szerkezeteket, de fiatalabb társai addig-addig bizonygatták, hogy a menedék védelmének érdekében szükség van ezekre a zárakra, hogy végül engedélyezte a felszerelésüket. A falon található kijelzõhöz fordult és gyorsan beütötte a belépést engedélyezõ számsort. Az ajtó kinyílt és Belzebub besétált.
Az ajtó mögött egy hatalmas terem rejtõzött, amely leginkább valami óriási víztározó belsejéhez hasonlított. A magasban rácsokkal lezárt csatornajáratok látszottak; valaha bizonyára használták õket, de mára már csak a föld alatt rejtõzõ vámpírok bujkáltak bennük. A terem közepén egy óriási asztal állt, körülötte számtalan ütött-kopott szék sorakozott. A földet borító csempék javát felszedték, így a mennyezetrõl lecsöpögõ víz szép lassan összemosta a földet és a patkányok ürülékét. A fal mentén több összetákolt, rongyokkal bélelt ágy is helyet kapott, akárcsak néhány koporsó is, kinek-kinek ízlése szerint. Az egész termet ócska neonlámpák próbálták megvilágítani, de erejükbõl csak bágyasztó félhomályra futotta. Természetesen a teremben tartózkodó szörnyûséges alakoknak ez tökéletesen megfelelt.
Ezt a használaton kívüli csatornát még évekkel korábban fedezték fel, amikor egy elveszett társuk után kutattak, s az akkori vezetõ, Amelius, úgy döntött, létrehoz egy központi menedéket, amely oltalmat nyújt majd az összes helyi Nosferatu vámpírnak. Az Odú nevet is õ adta a helynek. Más kérdés, hogy nem sokkal az Odú elkészülte után Ameliusnak nyoma veszett, és azóta sem hallott felõle senki, ellenben a menedék tökéletesen bevált, sõt, egyszerû nyugvóhelybõl afféle fõhadiszállássá nõtte ki magát. Belzebub igyekezett minden társának valami fontos, vagy látszólag fontos feladatot adni, és bár a gépezet olajozottan mûködött, be kellett látnia, egyedül nem képes egyszerre ellátni a klán ügyeit, illetve az udvarmesteri hivatással járó feladatokat. A klán ügyeinek javát a megbízhatóbb társaira hagyta, és nem kellett csalódnia, most azonban kényelmetlenül érezte magát, ha arra gondolt, hogy talán épp egyikük az áruló.
Ahogy az asztal felé közelített, a teremben tartózkodó alakok néhány pillanatra abbahagyták, amivel épp foglalkoztak, és tekintetükkel követték az öreget. Belzebub nem mutatkozott túl gyakran az Odúban, ezt az összes Nosferatu tudta, ám ha mégis felbukkant, akkor annak többnyire valami különleges oka volt, ami szinte sosem jelentett semmi jót. Az Odún átáramló levegõ zúgásába suttogások foszlányai vegyültek. Belzebub nem törõdött ezekkel, egyenesen az asztalhoz ment, felállított egy felborult széket, letette az iratait az asztalra és leült. Csak ekkor vette a fáradságot, hogy körülnézzen.
A hatalmas teremben rajta kívül még hárman tartózkodtak. Az egyikük egy kis asztal elõtt görnyedt, az elõtte heverõ laptop villódzó képernyõjére meredve. Ujjai szüntelenül kopogtak a billentyûkön, csupán nagy néha emelte fel egyik kezét, hogy megsimogassa az asztalon gubbasztó, szokatlanul nagyra nõtt patkányt. Még Belzebub érkezése sem tudta elvonni a figyelmét a számítógéprõl. A másik két alak viszont odasétált az asztalhoz, és letelepedtek az öreg vámpír mellé. Egyikük megpróbált belelesni az asztalon heverõ aktába, de miután Belzebub keze eltakarta a papírokat, tekintetét visszafordította az öreg vámpír felé.
– Hol van Zek? – kérdezte Belzebub hirtelen.
– Még nem ért vissza – felelte Cort kissé aggodalmas arccal. – Nem is jelentkezett egy ideje.
Belzebub megcsóválta a fejét.
– Remélhetõleg nem jönnek közbe váratlan akadályok – mormolta. – Már nincs idõnk arra, hogy változtassunk az eredeti terven.
– Én továbbra sem vagyok meggyõzõdve arról, hogy jól cselekszünk-e – mondta a harmadik vámpír, aki eddig csendben figyelt. – Nem kellene ennyire keményen beleavatkoznunk a hatalmi harcokba. Semmi közünk hozzá, ráadásul még a klánunk érdekeit sem szolgálja.
Az öreg Nosferatu felemelte a kezét és kioktatóan billegette a mutatóujját.
– Közvetlenül nem is, de ha minden úgy alakul, ahogy terveztük, végre lecsillapodik az ellenségeskedés a klánok között, s alkalmunk nyílik majd számon kérni azt a rengeteg szívességet, amelyet eddig is tettünk. – Felvonta a szemöldökét. – Ezt tartsd szem elõtt, Mortis!
– De nem ölhetjük meg csak úgy Liliant – akadékoskodott a másik. – Õ egy elsõszülött.
Cort unott tekintettel fordult hol Belzebub, hol a másik vámpír felé, ahogy beszélgettek. Mikor kitalálták ezt az egészet, még jó ötletnek tartotta, hogy Mortist is beszervezzék a tervbe. Azonban az utóbbi idõben egyre többet aggályoskodott, és félõ volt, hogy elõbb-utóbb hibázik, ami a terv bukását is eredményezheti. Cort megpróbált erre finom utalásokat tenni, de Belzebub kijelentette, õ megbízik Mortisban, és tudja, hogy nem okoz majd csalódást. Cort, bár nem értett egyet, nem tehetett mást, minthogy elfogadja a döntést.
– Nem kell izgulni – szólt közbe.
– Senki nem fog ránk gyanakodni – tette hozzá Belzebub nyugodt hangon. – Sõt, ha igazán szerencsésen alakul a terv, még Zahovits feje is a porba hullhat.
Mortis bólintott. Maga a terv nem volt rossz. Liliant a Végsõ Halálba küldik valamilyen módon, és úgy állítják be az esetet, mintha maga Zahovits ölette volna meg ellenlábasát. Lilian hívei bosszút állnak, és az egész kavalkádból majd egy olyan Kékvérû emelkedik ki gyõztesen, aki nem zavar sok vizet, elkötelezett a Nosferatuknak, amiért elõkelõ pozícióba juttatták, és nem utolsósorban lojális lesz a herceghez. Mindenki jól jár. Valami mégis nyugtalanította. Túl egyszerûnek tûnt minden, és tartott attól, hogy minél simábbnak látszik az egész, annál nagyobb meglepetés fogja majd érni õket. Ezt a gondolatot azonban egyelõre megtartotta magának.
– Úgy legyen – mondta.
Belzebub tekintete egy ideig elidõzött Mortis arcán, mintha árulkodó jelek után kutatna, aztán lassan átfordult Cort felé.
– Mit tudtál meg?
– Nem túl sokat – felelte. – Elküldtem Waltert, hogy szaglásszon körül itt-ott, de egyelõre semmi hasznos információt nem tudott meg. Annyi biztos, a Ventrue-k megpróbálták megkörnyékezni az anarchokat, bár az eddig nem világos, hogy ebben Lilian keze van-e, vagy Zahovitsé. Egyik sem volna jó. – Karmos ujjával folyamatosan kopogott az asztal lapján. – Úgy intéztem, hogy az anarchok eléggé elfoglaltak legyenek, és ne maradjon idejük foglalkozni a Ventrue mézesmadzaggal. Waltert pedig ráállítottam az ügyre, hogy próbálja meg kideríteni, mik a kékvérûek szándékai.
– Helyes – bólintott Belzebub. – Igyekeznünk kell.
A következõ pillanatban kivágódott az Odú ajtaja, és egy alacsony, kopott ruhát és szakadt ballonkabátot viselõ alak lépett be rajta. Becsapta az ajtót, és csoszogó léptekkel elindult az asztal felé. Szörnyûségesen torz arcán hatalmas bibircsókok éktelenkedtek, sárga agyarai össze-vissza meredeztek a szájából, itt-ott véresre sebezve a húsos ajkakat. Kampós orra ferdén állt, mintha eltörték volna. Megállt az asztal mellett, és a társaira nézett.
– Baj van, B. – szörcsögte.
– Én megmondtam – vágta rá azonnal Mortis.
– Kussolj! – vetette oda Cort dühösen.
– Kapd be!
Belzebub az asztalra csapott.
– Elég legyen! – Zekre nézett, és intett neki, hogy beszéljen.
– Néhány napja lent jártam az alsó csatornákban egy kis vérért – magyarázta hevesen –, de a patkányok mind eltûntek. Az összes. Mintha a föld nyelte volna el õket. Próbáltam a nyomukra akadni, de semmi, ellenben láttam valami furcsát. Minden olyan sötét volt odalenn, fekete, mint a csillagtalan éjszaka. Még a víz is. Szinte tapintani lehetett a sötétséget. – Belzebubra meredt. – Ma visszamentem oda, hátha akkor éjjel csak a káprázat játszott az érzékeimmel, de nem. A sötétség azóta is beborítja a csatornákat, és a patkányoknak nyoma sincs. – Kinyújtotta mutatóujját és az asztal lapja felé bökött vele. – Van valami ott lenn, B. Valami szörnyû, amelynek létezésérõl nem tud senki, vagy tudnak, csak elhallgatják. – Jelentõségteljesen felvonta a szemöldökét; legalábbis láthatóan megmozdult néhány izom az arcán. – Akár egy niktuku is lehet.
Cort az öregre nézett, Belzebub bólintott.
– Arra gondolsz, hogy ez a valami okozta társaink halálát – mondta lassan. – Nekem is megfordult a fejemben, bár nem tartom valószínûnek. Ha valóban egy õsi szörnyeteg rejtõzne a csatornák mélyén, akkor az már ugyanúgy felébredt volna, mint ahogy azt némelyik meg is tette. Attól tartok, valami más rejtõzik odalent, ami most öntudatra ébredt.
– Vagy felébresztették – jegyezte meg Zek.
Vagy felébresztették.
Zek szavai elgondolkodtatták az öreg vámpírt. Egyáltalán nem örült az események alakulásának, és határozottan úgy érezte, mintha hirtelen minden a visszájára fordult volna. Egymás után merültek fel az akadályok, azzal fenyegetve, hogy dugába döntik a tökéletesnek látszó tervet. Bár most a Ventrue-k elleni összeesküvés foglalkoztatta a legkevésbé. A klán veszélybe került. Az ismeretlenségbe burkolózó gyilkos kíméletlenül szedi áldozatait, és most felbukkan egy újabb lehetséges veszélyforrás, amely szintén fenyegetést jelenthet a Nosferatukra. Úgy érezte, sem a sors, sem a szerencse nem pártfogolja most a klánját. Nem szerette, ha valami nem úgy alakul, ahogy õ azt eltervezte.
– Visszatalálsz oda? – kérdezte hirtelen Zektõl.
– Persze – bólintott a másik.
– Helyes – nyugtázta Belzebub. – Még ma éjjel vissza kell mennünk oda!
Cort megrázta a fejét.
– Minek? Jobb, ha nem háborgatjuk az efféle titokzatos dolgokat. Mi van, ha valóban egy niktuku? Vagy valamelyik Õsatya?
– Meg kell tudnunk, mi leselkedik ránk a csatornák mélyén – felelte Belzebub. – Nem vagyunk biztonságban, ha nem derítjük ki, mivel állunk szemben. – Zekre nézett. – Kerítsd elõ Waltert, Alit és Borzast! Nem árt, ha többen megyünk, hátha harcolnunk is kell. – Cort felé fordult. – Te beszélj Domonkossal! Hátha tud valamit arról, mi folyik a csatornák legmélyén. Ma este fogadás van az Elíziumban, így nekem ott a helyem egy ideig. Találkozzunk itt hajnali fél háromkor! Ne késsetek, és lehetõleg ne szóljatok róla senkinek! Amíg nem tudunk semmi biztosat, oktalanság volna nagydobra verni az esetet.
A másik két vámpír bólintott, aztán elsiettek, két különbözõ irányba távozva.
– És én? – kérdezte Mortis.
– Menj Cort után! Szüksége lehet segítségre.
A vámpírnak láthatóan nem tetszett az ötlet, de nem volt más választása. Bólintott, aztán távozott õ is. Belzebub felkapta a dossziét az asztalról, és kimért léptekkel közelített a számítógépe elõtt görnyedõ alakhoz.
– Szedj össze minden információt a niktukukról! Legyen meg, mire visszajövök!
– Rendben – hangzott a válasz.
Belzebub bólintott, elsõsorban saját magát megnyugtatandó, aztán õ is elindult kifelé az Odúból. Mielõtt kilépett volna a folyosók félhomályába, vetett egy pillantást az órájára. A mutatók már majdnem teljesen egymásra csúsztak, miközben a harmadik, egy vékony piros mutató, vadul szaladt körbe-körbe. Közeledett az éjfél, amikor kezdetét veszi az esti bál.