Króm leállította a motort, és levette a bukósisakját. A másik motor elhúzott mellette, aztán néhány száz méter múlva lelassított, megfordult, és visszagurult mellé.– Mi van? – csapta föl a plexirostélyt Kim. – Miért álltál meg? Még nem vagyunk ott!– Tudom – bólintott Króm, és a főútról nyíló hatalmas gyártelep kapujára mutatott. – De ez nekem itt gyanús.A lány nem értette, mire céloz. Odafordult ő is, bámulta a kaput, de nem látott semmi mást, csak a kaput. Egy hatalmas vaskaput, ami ráadásul zárva is volt. Visszanézett a társára.– Szórakozol?A vámpír megrázta a fejét. A legtöbb anarch ifjúval ellentétben, Króm nem volt ostoba. És nem is volt olyan ifjú, mint ahogy azt a legtöbben gondolták, ám ezt egyedül Tüske tudta. Még Londonban találkoztak először, jó száz évvel korábban, egy Vérvadászat közepette. Tüske résztvevője volt a Vérvadászatnak, és az űzött vámpír után kutatva hozta össze a sors Krómmal, aki akkor még csak ízlelgette a vámpírlétet. Az ifjú vámpír valami nagy falat reményében szegődött Tüske nyomába, aki végül váratlanul megleckéztette. Krómnak a szeme se rebbent, és ez a bátorság meggyőzte az öreget arról, hogy talán érdemes volna idejének egy töredékét ennek az utcán kallódó Vértestvérnek a tanítására fordítani. Döntését nem bánta meg, Króm hasznos segítővé vált az évek során, az egyetlen, akire Tüske feltétel nélkül hajlandó volt rábízni magát. S amikor az öreg úgy döntött, otthagyja Londont, Króm habozás nélkül követte. S most, egy ifjú anarch álcája mögé rejtőzve segítette megtalálni azokat az újszülötteket, akik talán hasznára válhatnak majd Tüskének, a hercegnek, és a Kamarillának.A lány felé fordult, de tekintete még mindig a kaput vizslatta.– Azt a kaput mindig fegyveresek őrzik – mondta lassan. – Elég sokszor jártunk már erre, megfigyeltem. Minden alkalommal legalább három, de volt, hogy több fegyveres őr állt a kapu előtt. – Megint a kapura mutatott. – Most viszont nem áll ott egy sem.A lány nem értette, miért olyan nagy probléma ez.– Biztos elmentek kávézni – vetette oda, és lecsapta a bukósisak plexijét. – Gyerünk tovább, még rengeteg a dolgunk, és nem akarom Tüske szentbeszédét hallgatni, hogy megint elkúrtunk valamit.Króm azonban nem mozdult.Fegyveres őrök nem szoktak csak úgy eltűnni.– Meg kéne nézni – mondta.– Mi? – kérdezte Kim, és ő is levette a bukóját. – Teljesen elment az eszed? Miért olyan kurva fontos neked az a néhány szaros őr?A vámpír megvonta a vállát.– Nem fontos – felelte közönyösen. – De ha már járőrözünk, és látunk valami szokatlant, nem árt utánanézni, hátha beletenyerelünk valami jó nagy szarba. Viszont ha tévedtem, akkor legfeljebb tartoztunk az ördögnek egy úttal.Beindította a motorját és begurult vele egy közeli mellékutcába. A lány követte. Leparkolták a járműveket egy kapualjban, a bukósisakokat az üzemanyagtartályra erősített különleges tartóhoz rögzítették, magukhoz vettek néhány lőfegyvert, ha netán valami összetűzésre kerülne a sor, aztán kiléptek a főútra és átszaladtak az úttesten. Nem viseltek motoros ruhát, így nem voltak feltűnőek, ahogy elsétáltak a kérdéses kapu előtt. Úgy tettek, mintha hevesen vitatkoznának valamin, sőt a bejárat előtt még meg is torpantak egy teátrális jelenet erejéig, így a kapuval szembe kerülő Krómnak lehetősége nyílott, hogy néhány másodpercig alaposabban megfigyelje azt. Alig észrevehetően biccentett a lánynak, mire az lekevert neki egy pofont és elszaladt. A férfi vetett még egy pillantást a kapura, aztán a lány után eredt, és még épp utolérte, amint befordult a következő utcasarkon.– Ez meg mi volt? – kérdezte Króm.Kim elmosolyodott.– Csak megpróbáltam hihetővé tenni a kis színjátékot – felelte, és elnevette magát. – Különben is megérdemelted, amiért belerángattál ebbe a szarságba. – Ujjával a háta mögé, a kapu irányába bökött. – Na? Láttál valami érdekeset?A vámpír bólintott.– Aha – mondta. – Vérnyomok voltak a kapu alján. Megpróbálták ugyan letakarítani őket, de nem sikerült teljesen. Néhány folt ottmaradt a vason. Olyan, mintha csak rozsdafolt lenne, de éreztem az illatát.– Remek – felelte Kim. – Akkor húzzunk vissza a motorokhoz!–Elindult, de Króm elkapta a karját.– Be kell mennünk!– Mégis mi a túrónak? – A lány kezdte elveszíteni a türelmét. Eszébe jutott, hogy jobban járt volna, ha erre az estére valamelyik másik baromarcút kapja társnak, aztán ahogy jobban belegondolt, rájött, hogy igazából egyik sem volna jobb a másiknál, de legalább Króm kíváncsisága nem annyira idegesítő, mint Rokker faszságait hallgatni, ráadásul meg is tudta védeni magát, és ez mindenképpen jó pontnak számított. Felsóhajtott. – Oké, nyertél! Csak azt ne mondd, hogy a főkapun akarsz besétálni.– Nem ettem meszet – hördült fel Króm. – A kamerák biztos kiszúrnának minket. – A sötétbe vesző utcára mutatott. – Arrafelé biztos van egy olyan pontja a telepet övező falnak, ahol átmászhatunk… vagy átugorhatunk, ha nagyon muszáj.A lány bólintott.– Rendben, járjunk utána.Elindultak az utcán, szorosan a fal mellett haladva. Kerülték a kandeláberek fényét, nehogy valakinek feltűnjön, ahogy ott ólálkodtak a fal tövében. Egy teremtett lélek sem járt az utcában, így nem kellett aggódniuk. Jó háromszáz métert is megtettek már, amikor egy vasajtót vettek észre a falba mélyesztve. Króm előresietett, hogy ellenőrizze az ajtót, aztán odaintette magához a lányt is.– Itt jó lesz – mondta.– Ha elöl fegyveresek őrizték a telepet – óvatoskodott a lány –, itt is lehetnek.– Nem hiszem, hogy azok, akik a főkapu őreit elintézték, félmunkát végeztek volna.Króm közelebb lépett az ajtóhoz, egyik kezével megragadta a zárat, a másikkal igyekezett egy minél távolabbi ponton fogást találni, aztán megidézett egy keveset a vér erejéből és rövid erőlködést követően, egy alig hallható reccsenés kíséretében, kiszakította az ajtót a helyéből. Elfordította és átlépett vele a vasalt ajtókeret maradványai között. Kim rosszallóan forgatta a szemét, miközben követte társát, aztán a férfi gyorsan visszaékelte az ajtó a helyére. Kicsit ferdén állt, és meg is horpadt valamelyest, de legalább nem csaptak zajt és a falat sem kellett lerombolniuk ahhoz, hogy bejussanak. És ha minden jól megy, az ajtó megrongálódását is az őrök eltűnéséhez fogják kapcsolni. Már ha egyáltalán nyomozni fog ebben az ügyben valaki.A gyártelep egy félreeső szegletében voltak, viszonylag messze a nagyobb épületektől. Pár lépésre tőlük egy szétrohadt teherautó pihent, a gaz már szinte teljesen benőtte. Valószínűleg hosszú évek óta rozsdásodott már ezen a helyen. Balra egy üres épület állt, amelyből keretestül kirohadtak az ajtók és ablakok, romos belsejében az egykori berendezés maradványai hevertek a mennyezetről leesett vakolatdarabok között. Az összekötő utak mentén sorakozó villanypóznák javáról már leverték a lámpákat, de itt-ott visszaszereltek néhányat, hogy ne teljes sötétségben kelljen átbotorkálni egyik épülettől a másikig.Rövid tanakodás után úgy döntöttek, hogy a legnagyobbnak látszó épület felé veszik az irányt, s néhány lépést követően kiderült, hogy ez jó döntés volt, mert halovány fényeket láttak pislákolni némelyik emeleti ablakban. Persze az is előfordulhat, hogy valamelyik cég túlbuzgó alkalmazottai túlóráznak az éjszaka közepén, vagy esetleg egy illegális üzem működik az épületben, azonban Króm szentül meg volt róla győződve, hogy a falak mögött valami olyan dolog történik, amiben Vértestvérek is érintettek, és meglehetősen kíváncsi volt rá, hogy vajon a jó fiúk, vagy a rosszak kaptak szerepet ezen az éjjelen. Az épülethez közeledve egyre több volt a működő lámpa, így lehúzódtak a macskaköves útról, és a gondozatlan sövény takarásában osontak tovább. A telep főépülete valamikor egy gépgyár szerelőüzeme volt, legalábbis a bejárat felett éktelenkedő, a hetvenes éveket idéző stílusban készült neon betűk ezt sugallták. Bárkié is volt most ez a csarnok, igazán vehette volna a fáradságot, hogy legalább a feliratot kicseréli, vélekedett magában Króm, aztán belátta, hogy felesleges mindenféle villogó szarokkal hivalkodni, jobb kerülni a feltűnősködést. Aminek persze ellentmond, ha valamit fegyveres őrök vigyáznak, de hát a világ már csak ilyen – semmi sem tökéletes.Nem sokkal az épület előtt az út kiszélesedett, és egy kisebb teret alkotott. A telep ezen része már közel sem volt olyan elhanyagolt, mint a többi. A macskaköveket felszedték, és rendesen lebetonozták az utat, amely feltehetően egészen a főkapuig vezetett, bár ezt annak a fának a takarásából, amelyik mögött hasaltak, nem látták. A póznákra szerelt lámpákat is kicserélték, és az ipari világítás helyére nagy teljesítményű reflektorokat szereltek fel, amelyek közül néhányat az épületre, a többit pedig a környező utakra irányítottak. Ezek közül azonban most csak négy volt bekapcsolva, kettő az épületet, a másik kettő meg az előtte található teret világította meg, ahol nagyjából egy tucat kisebb-nagyobb terepjáró és kisteherautó várakozott.– Mi a franc folyik itt? – suttogta Kim.– Mindjárt kiderítjük – felelte a férfi és az épületre nézett.A fények az emelet magasságában látszottak, de az ablakokat aligha közelíthették meg feltűnés nélkül. Vártak néhány pillanatot, aztán villámgyorsan az épülethez surrantak, és a falhoz tapadva hátralopakodtak, ahol rövid keresgélés után megtalálták a tűzlétrát. Felkapaszkodtak rajta, egészen a tetőig, amely ócska hullámpalából készült, ezért inkább hasra vágták magukat, és kúszva közelítették meg a legközelebbi tetőablakot. Belestek, de valami nagy vászonborítású dolog miatt nem láttak semmit sem, ezért tovább kúsztak. A következő ablakot behegesztve találták, végül a harmadik ablaknál sikerült olyan helyet találniuk, ahonnan tűrhetően belátták az épület belsejét.Hamar kiderült, hogy az épület nem más, mint egy hatalmas nagy raktár. Mindenfelé ládák, konténerek és műanyag hordók álltak egymásra pakolva, középen pedig három hatalmas kamion várakozott. Az egyik mellett egy elektromos targonca hevert az oldalára dőlve. Ahogy az anarchok tekintete tovább vándorolt, öltönyös alakokat vettek észre, akik egy hatalmas konferenciaasztalt ültek körül. Úgy tűnt, nem nagyon szólnak egymáshoz, és mind egy irányba néztek. A következő pillanatban azt is megtudták, miért. Az egyik sarok felől, ami kívül esett az ablak által felkínált perspektíván, három másik targonca közeledett. Mindegyiknek csak egy raklap volt a villáján, ám amikor az asztalhoz értek, már tisztán lehetett látni, hogy a raklapokhoz egy-egy alak van kikötözve.Az őrök!Az asztalt körbeülő alakok fészkelődni kezdtek, láthatóan felcsigázta őket, amit elébük raktak.– Nem úgy tűnik, mint egy színjátszó kör – mormolta Kim halkan.– Hát nem – felelte Króm, s hangján érezni lehetett, hogy már megbánta ezt a kitérőt. – De mi a szart csinál itt ennyi Szabbat vámpír? Hogy a francba jutottak be a városba?Miközben odabent három öltönyös segédkezett az őrökkel díszített raklapokat átemelni az asztalra, egy újabb targonca gördült be az ablak alá. Ez is egy raklapot hozott, amihez szintén ki volt kötözve valaki, s amikor befordult az asztal mellé, Króm felismerte az alakot.– Az meg ki? – kérdezte a lány.– Lévay a neve – felelte a férfi, és most már egyáltalán nem volt arról meggyőződve, hogy az asztalt körbeülő vámpírok a Szabbat tagjai. – Egy Ventrue seggfej.– Úgy tűnik, elég nagy szarban van.Lévay Pál volt a budapesti Kamarilla fekete báránya, és – kis túlzással – szinte az összes Vértestvér utálta őt valamiért, de mivel a Ventrue klánhoz tartozott, senki sem mert rá nyíltan kezet emelni. Tartottak attól, hogy elszakad az a hajszálvékony kötelék, amely valamennyire egymáshoz fűzte a herceget és a rá kígyót-békát kiabáló Kékvérűeket. Ugyanakkor akadtak olyanok is, akik szívesen támogatták a nem kevés ambícióval és arroganciával rendelkező vámpírt, mert családi hagyatékának és üzleti érzékének köszönhetően igen tetemes vagyont harácsolt össze magának, nem egyszer a Kamarilla ellenében. Még akkor sem tántorodott meg, amikor több ízben is gyakorlatilag eltörölték az összes gazdasági érdekeltségét, sőt, mindig megtalálta a módját, hogy talpra álljon, és megerősödve térjen vissza. S hiába kötötte Ventrue vére névleg a Kamarillához, Lévay mindig is afféle zsoldos volt Kisteleki szemében, aki jó üzlet reményében bármilyen alkura hajlandó, és ha az ellenfél többet kínál, kész a csata közben is oldalt váltani.Most azonban úgy tűnt, valaki megelégelte az önkényeskedő vámpír játszadozásait, és igen kemény leckét készített neki elő. Króm még mindig nem tudta eldönteni, hogy a következő néhány perc során a Szabbat fogja megnyúzni Lévayt, vagy csak valamelyik klán, amelyikkel épp dolga akadt. Bízott benne, hogy az utóbbiról lesz szó. Miközben azt figyelte, hogyan helyezik egymás mellé az öltönyös alakok a raklapokat az asztalon, Króm azon töprengett, mit kellene tennie. Nem volt biztos semmiben. Lehet, hogy az összes öltönyös fickó vámpír, viszont akkor nem tud elbánni minddel, és legfeljebb azt érheti el, hogy hoznak még két raklapot, egyet neki, egyet meg Kimnek. Ha csak egy-két vámpír van, és a többi ghoul, akkor talán a vér erejével kitarthat addig, amíg elintézik a káinitákat, utána a ghoulokat már gyerekjáték lesz lecsapni. A legrosszabb persze az volna, ha azok ott lenn tényleg a Szabbathoz tartoznak, mert annál még a… Na, szóval az a legrosszabb. Ezzel ezt a gondolatot el is hessegette. A másik lényeges kérdés az volt, hogy megéri-e a fáradtságot az egész. Nyilván megéri, döntötte el meglehetősen gyorsan, csupán azt kellett eldönteni, hogy milyen formában. Megmentik Lévay seggét, nem szólnak róla senkinek, és szereznek maguknak egy szívességet, amit bármikor számon kérhetnek egy öregtől. Nem hangzik rosszul. Esetleg az anarchok nevében teszik, és szívesség helyett pénzt kérnek, amiből több szívességet is meg lehet vásárolni. Vagy nem tesznek semmit, hagyják Lévayt megdögleni, majd jelentik a hercegnek, hogy az egyik klán félreállította a Ventue klán megbecsült tagját, megsértve ezzel a Kamarillát. Vagy, utolsó lehetőségként, nem tesznek semmit, és nem is szólnak róla senkinek, mintha nem is látták volna az egészet.Már kezdte volna nagyon beleélni magát az okfejtésekbe, amikor Kim oldalba bökte.– Nézd! – biccentett lefelé.Króm odafordult.– Baszd meg – csúszott ki a száján. – Ez egyre rosszabb.Két újabb alak tűnt fel az asztal körül, miközben a raklapokat és a hozzájuk kötözött alakokat átrakták az asztalra, egymás mellé. Láthatóan Lévay sem ellenkezett, holott – már amennyire ezt Króm meg tudta ítélni – nem volt gyenge vérű vámpír; bizonyára elkábították valahogy. Azonban a figyelmét most sokkal inkább az új érkezők kötötték le.– Itt valami nagy kibaszás készülődik – suttogta Kim egy köpcös alakra mutogatva. – Ha nem tévedek, az ott nem más, mint Ambrosio Giovanni.A társa bólintott.– Az ott mellette pedig Zahovits Artúr – tette hozzá. – Egy másik Ventrue seggfej. Úgy látszik Lévay valami különösen nagy szart kavarhatott, ha még a névleges haverjai is ki akarják verni belőle a szuszt.– Nem tetszik ez nekem – csóválta a fejét a lány.Króm nem felelt, némán figyelte, hogy mi történik az épület belsejében, és magában bosszankodott, amiért az egészből egy büdös szót sem hallott. Amint a raklapokat precízen elhelyezték az asztalon, Ambrosio egy rövid kézmozdulattal távozásra szólította fel az asztal körül ülő alakokat, mindössze ketten maradtak, akik szintén felálltak az asztaltól, és odaléptek hozzá. A másik Ventrue szorosan az asztal mellett áll, a túlsó oldalon, ott, ahol Lévay feje is volt. Úgy tűnt, a kikötözött vámpír is magánál van, bár láthatóan nehezére esett még a legkisebb mozdulat is. A Giovanni megfordult, és széles kézmozdulatokkal, tagadhatatlanul olaszosan, magyarázni kezdett, de hogy a szavait a tehetetlen vámpírnak vagy a másik Kékvérűnek címezte, az nem derült ki. Mindenesetre Artúr elég sűrűn bólogatott, amiből Króm arra következtetett, hogy a szónoklat mégis csak Lévaynak szól.Igen hosszú lehetett Lévay bűnlajstroma, mert Ambrosio meglehetősen sokáig magyarázott. A két anarch el se tudta képzelni, milyen főbenjáró bűnt követhetett el a Ventrue, amiért ilyen látványos, és valószínűleg fájdalmas, megtorlásban részesült. Néhány perccel később a Giovanni befejezte a szónoklatot, aztán tett egy félreérthetetlen kézmozdulatot, mire a két másik alak – bizonyára ők is nekromanták voltak – gyorsan és precízen elmetszette a rémült tekintetű őrök torkát. Kim felszisszent. Sok véres dolgot látott már, de ezek a könyörtelen kivégzések mindig elborzasztották egy kicsit.Odabent Ambrosio odafordult Artúrhoz, kérdezett tőle valamit, mire a másik egy széles mozdulattal, mint aki betessékel valakit az ajtón, a kikötözött vámpírra mutatott. A Giovanni bólintott, és miközben megkerülte az asztalt, benyúlt zakója belső zsebébe, és egy méretes fakarót húzott elő.– Szívás – jegyezte meg Kim csendesen.Amíg Ambrosio döfésre emelte a karót, Króm az egyre elégedettebben vigyorgó Ventrue-t nézte. Kezdte megérteni, hogy ez itt nem valami leszámolás, bosszú vagy valami ehhez hasonló. Nem. Ami odabent történt, az nem volt más, mint üzlet. Színtiszta, könyörtelen üzlet. Bele se mert gondolni, miféle egyezség születhetett a hullákban utazó nekromanták és a herceg által ki tudja miért mellőzött Ventrue klán között, aminek a raklaphoz kikötözött és lekarózott Lévay volt az ára. A szerencsétlenül járt vámpír bizonyára többször is gondolt már arra, hogy milyen értékes is ő valójában, amiért oly halálbiztosan tud egyensúlyozni a két gyűlölködő szektát elválasztó határon, ám feltehetően a legborzalmasabb rémálmaiban sem hitte volna, hogy ezt az értékességét egyszer épp a saját klánja ajánlja majd fel fizetség gyanánt. Igazi kibaszás, nagyhalak módjára. Azzal meg mindenki tisztában volt, hogy a drága öltönyök puhány álcájában rejtőző Kékvérűek valójában igencsak tökös gyerekek, akik nem rettennek vissza semmitől, ha a hatalomról van szó. És az imént megkötött üzlet volt ennek az egyik legfrissebb ékes bizonyítéka.– Jobb lesz, ha megyünk – mondta Króm halkan, és feltérdelt, hogy elinduljon a létra felé. – Eleget láttunk.– Most már várjuk ki a végét – felelte a lány.A férfi megadóan hasalt vissza a tetőre, és újból benézett az ablakon. Ambrosio ghouljai az őrök tetemeit már eltakarították. Biztos valamelyik konténerbe kerültek, ahonnan majd tovább vándorolnak valamelyik Giovanni hűtőház mélyére. Artúr épp most lépett oda a nekromantához, kezet rázott vele, aztán az épület bejárata felé indult, de mielőtt kilépett volna, még visszafordult és vetett egy utolsó pillantást a feláldozott klántársára, mintha nem volna teljesen biztos abban, hogy a megkötött üzlet valóban megérte azt az áldozatot, amit meghoztak. Aztán távozott. Két csapódás hallatszott, aztán felbőgött egy motor, és a tetőn lapuló vámpírok már csak két piros lámpa távolodását látták. Még végignézték, ahogy a ghoulok egy koporsóba fektetik a tehetetlen Lévayt, aztán óvatosan visszaosontak a létrához. Szapora, de mégis hangtalan léptekkel igyekeztek lefelé. Egy egyszerű, és legalább annyira hatékony trükkel elterelték az épület hátsó ajtajánál mászkáló ghoul figyelmét. Amíg az a fura hangok forrását kereste a sötétben, a két vámpír észrevétlenül eltűnt a bokrok takarásában, ahol egészen a vasajtóig lopakodtak. Króm felemelte az ajtót, aztán miután már kint voltak az utcán, visszaékelte a helyére. Úgy sétáltak vissza a motorok felé, mintha mi sem történt volna.– Sehogy sem fér a fejembe ez az egész – mormolta Króm.– Szerintem felejtsük el – felelte a lány. – Jobb, ha nem ártjuk bele magunkat a nagykutyák játszmáiba, úgyis csak mi húznánk a rövidebbet.Króm nem hagyta annyiban a dolgot.– Ha a Ventrue-k kötöttek valamilyen egyezséget azokkal az öltönyös digókkal – magyarázott –, akkor arról nem árt, ha szólunk Tüskének. Köztudott, hogy a herceg valamiért kibaszott velük, és ezért kurvára berágtak rá. Ha forralnak valamit, arról a hercegnek is tudnia kell.– Mióta vagy te ilyen járatos a hatalmi harcokban? Króm megengedett egy titokzatos mosolyt. – Csak nyitott szemmel és füllel járok – felelte.– Aha, ha te mondod.Nem látta értelmét, tovább nyújtani a társalgást. Lopva Krómra sandított, aki meglehetősen eltökélt arccal sétált. Már korábban is megfordult Kim fejében, hogy a férfi több annál, mint aminek látszik, vagy láttatja magát, és ez a gyanú a mai éjszakával csak erősödött. Ahhoz viszont nem volt elég bátor, hogy megpróbálja valamilyen módon igazolni ezt a feltevését, mert tartott attól, hogy ezzel esetleg magára haragítja nemcsak Krómot, de talán még Tüskét is. Inkább megtartotta magának ezeket a gondolatokat.Bár csak néhány utcányira hagyták a motorokat, mégis egy örökkévalóságnak tűnt, mire visszaértek. Szótlanul húzták fel a bukósisakokat, és pillanatokkal később már a megnyugtatóan zúgó járműveken ültek.– Menj tovább, Kim – mondta a férfi. – Én megkeresem Tüskét, és elmondom neki, amit láttunk ma este. Jobb, ha idejében értesül erről.– Mi? – A lány szeme még a bukósisak plexijén keresztül is villámokat szórt. – Azt akarod, hogy egyedül járjam végig a városhatárt?Króm megvonta a vállát.– Visszajöhetsz velem, ha gondolod – felelte. – Ma már voltunk kint egyszer, nem hinném, hogy túl sok dolog változott volna azóta.A lány ellenkezett.– Tüske azt mondta, nézzünk körül még egyszer.– Szétnéztünk, láttunk egy meglehetősen árulásszagú üzletet, és erről szólnunk kell, amint csak lehet – mondta Króm kioktatóan. – Ha neked úgy jobb, megkeresheted te is Tüskét, de gyanítom, ha meglátja, hogy nem azt teszed, amire kért, feltörli veled az utcát, arra mérget vehetsz!Kim durcásan megmarkolta a motorja kormányát és a műszerfalat bámulta, aztán egy szemvillanással később már egy 9 mm-es Desert Eagle-t szegezett a társa fejéhez.– És ha inkább én törlöm fel veled az utcát itt és most?Króm felnevetett.– Nem mennél vele semmire – felelte nyugodtan. – A végén úgyis te húznád a rövidebbet. – Nagyon magabiztos vagy – mondta a lány. Úgy érezte, az előző néhány feszült pillanat kellőképpen felbátorította ahhoz, hogy feltegye a kérdést, amit már tervezett egy ideje. – Ki vagy te? Nem egy ostoba anarch, az biztos.A férfi elmosolyodott. Tudta, hogy a lánynak a helyén volt az esze, és már számított erre a kérdésre.– Talán az vagyok, talán nem – válaszolta. – Elégedj meg annyival, hogy ugyanúgy Tüskének dolgozom, mint te és a többiek. Csak én egy kicsit régebb óta ismerem. – A lány leengedte a fegyvert. – Helyes. És most indulj tovább!Kim eltette a pisztolyt a dzsekije alá, megrántotta a gázkart és egy szó nélkül kidübörgött a főútra. Króm csak egy rövid pillanatig nézett utána, aztán ő is gázt adott és elindult az ellenkező irányba. Tudta, hol kell keresnie Tüskét, az egyetlen gond az volt csupán, hogy gyűlölte azt a helyet és a lakóit. A megszerzett információt azonban célba kellett juttatnia, és ez fontosabb volt annál, hogy ő kiket kedvel és kiket nem.Felnézett, aztán húzott egyet a gázkaron, hogy átrobogjon a kereszteződésen még mielőtt a lámpa pirosra vált.
24/28 rész
