Domonkos a számítógépe előtt ült, és borongós ábrázattal meredt a monitorra.Zebulon látogatása óta meglehetősen nyugtalanná vált, mintha csak most értette volna meg, hogy a Nosferatu klán budapesti csoportját fenyegető veszély őt is elérheti. Elég idős volt már ahhoz, hogy ne lepődjön meg az ilyen hirtelen történő, különös mészárlásokon, azonban még túl korainak érezte, hogy elragadja őt a Végső Halál. Mindenesetre félt egy kicsit. Az a fajta vámpír volt, aki – bár tisztában volt azzal, hogy a halhatatlanság is véget érhet egyszer – szeretett az öröklét változékony álcájában rejlő misztikumok oltalmába menekülni. Általában kerülte a társaságot, még a többi Nosferatuét is, és csak akkor mutatkozott a felszínen, ha valami különleges ok miatt erre kényszerült. Klántársai gyávának tartották, amiért szinte állandóan a menedéke mélyén rejtőzött, és akadtak, akik azzal vádolták, hogy a Szabbatnak kémkedik. Domonkos azonban nem törődött a kósza szóbeszéddel, és inkább azzal töltötte magányának végtelen óráit, hogy a SchreckNET óriási lomtárából információkat gyűjtött. Látszólag haszontalan tagja volt a klánnak, és ezt az álcát igyekezett is fenntartani, mert úgy vélte, a tudatlanság biztonsága a hosszú lét záloga. Holott, valójában igen mély tudással rendelkezett mind a halandók, mind a káiniták világáról.De hiába a tudás, ha nem találunk neki értelmet.Megnyomott egy gombot a billentyűzeten, mire az üveglapon lefolyó vér mintáját utánzó képernyőkímélő kikapcsolt, és újra felsejlett a SchreckNET halványzöld felülete.Kissé megbánta, hogy túl közönyösen fogadta Zebulont, mert szerette volna tudni, hogy mit sikerült kiderítenie az ifjú Nosferatunak, aztán végül azzal nyugtatta magát, hogy bizonyára a kulcsfontosságú összefüggésekre nem bukkant rá, így nem tudhat túl sokat. Szeme egy pillanatra összeszűkült, ahogy végignézett a világító monitoron kilistázott adatokon, aztán lenézett az előtte heverő papírra, és tovább gondolkodott. Zebulonnak, ahogy a látogatásakor említette, az áldozatok túl magas száma szúrt szemet, és feltehetően lenyomozta azt is, hogy ilyen eset már több alkalommal is előfordult az elmúlt századok során. Anatole megjósolta őket. Ahogy ezt is. Ám azt már kevesen tudták, hogy a jóslat évekkel korábbra feltételezte az újabb mészárlást, s mivel akkor nem történt semmi szokatlan, a jóslat feledésbe merült.Anatole tévedett volna? A Gyehenna sem következett be…Domonkos megvakarta ragyás orrát. Úgy érezte, valami nincs rendben. Gyorsan átolvasta a korábbi esetekről szóló jelentéseket, aztán átfutotta a mostani mészárlásról készült feljegyzéseket is. A 1700-as években történt londoni, valamint az 1850-es párizsi gyilkosságok mögött, noha ezt soha nem erősítették meg a klán legfőbb vezetői, az eszüket vesztett Nosferatu szörnyetegek álltak, akik később torporba süllyedtek. Anatole megjósolta, fel fognak ébredni, amikor eljön a Gyehenna, ám ez végül nem következett be, s mindössze két niktuku ébredt fel. A párizsi jelentésre nézett újból, szeme villámgyorsan kutatott a sorok között. Izgatottan vette kezébe a keresett oldalt.– Társaink halála – izgatottságában hangosan olvasta a szöveget – rejtélyes módon ugyanúgy következett be minden alkalommal, és egymáshoz nagyon közeli helyszíneken találták meg a testüket, vagy a maradványaikat. – Letette a papírt és a monitorra bámult. – Ez lesz az! – A képernyő halványzöld színe vadul vibrált a háta mögötti falon, ahogy lejjebb görgette a szöveget. – Az áldozatok között semmilyen kapcsolat nincs, azon felül, hogy mind a Nosferatu klán tagjai voltak.Elégedetten dőlt hátra, úgy vélte, talált egy fontos nyomot, amin elindulva felfedheti, ki áll a mostani gyilkosságok mögött és mi a célja a Nosferatuk kiirtásával. Abban bizonyos volt, hogy nem egy niktuku ébredt fel a város alatt, mert arról feltehetően már több oldalas jelentés került volna fel a SchreckNET hasábjaira. Valaki azt a látszatot próbálja kelteni, mintha megismétlődne a londoni és a párizsi eset. Valaki, aki pontosan tudja, hogy mi történt azokban a városokban századokkal korábban. Valaki, aki ismeri a titkokat.De ki lenne képes ekkora árulásra?Több név is az eszébe jutott, de egyikről sem tudta igazán elképzelni, hogy bármi okból kifolyólag elárulja a klánt és a Kamarillát. Arra a következtetésre jutott, hogy valaki bizonytalanságot akar szítani a Nosferatuk között, hogy árulónak higgyék egymást, s míg a belső viszálykodás köti le az erejüket, a Kamarilla, az információk hiányában, sebezhetővé válik. Az egész túl körmönfont volt ahhoz, hogy ez a Szabbat hadvezéreitől származzon. Ebben az esetben viszont a Kamarillán belül kell ilyen kegyetlen intrikákkal megbirkózni, és ez rettegéssel töltötte el. S már csak két kérdés maradt megválaszolatlanul, a két legnehezebb. Ki és miért?Felkapta a fejét. Tekintete hirtelen a monitor mellé helyezett kis fekete-fehér képernyőre terelődött, amelyen a biztonsági kamerák képe látszódott. Mintha valami mozgást látott volna, ami azért is volt furcsa, mert az érzékelők nem jeleztek semmit. Egy ideig meredten bámulta a képernyőt, de nem vett észre semmi szokatlant. Már visszafordult volna a számítógéphez, amikor egy fekete folt suhant át az egyik kamera előtt. Domonkos megrémült. Gyorsan megfogalmazott egy üzenetet, elküldte, aztán kikapcsolta a gépet, és a szoba sarkában álló ládához sietett. Kivett belőle egy kopottasnak látszó kardot, és az ajtó elé állt.A szobájának ajtajához vezető folyosóról léptek zaját hallotta, aztán hirtelen csönd lett. Domonkos feszülten várakozott, az ajtóra összpontosított, hogy ne érje váratlan meglepetés. A következő pillanatban sűrű feketeség kezdett beáramlani az ajtó alatt, s lassan alakot öltött.Árnyak. Lasombra!A hatalmas árnyéklény hirtelen szétfoszlott, de a következő pillanatban máris egy tucatnyi fekete kar lendült a láthatóan elbizonytalanodó Nosferatu felé. Az első kar felágaskodott, hogy lesújtson a vámpírra, ám Domonkos, mintha valami álomból ébredt volna, villámgyorsan félreugrott, és kardját lendítve, elemi erővel sújtott le a csápra. Az árny megvonaglott, talán fel is visított, mint valami sebzett vadkan, és újból támadásba lendült. A Nosferatu keményebb ellenfélnek bizonyult, mint azt bárki gondolta volna. Eltorzult, meggyötört testében hatalmas erő lakozott, s az öreg, rozsdás kard is veszedelmes fegyverré változott a kezében. Az árnyékcsápok irányítójának minden erejét latba kellett vetnie, ha le akarta győzni a Nosferatut. Domonkos keményen harcolt. Túlságosan régóta volt már halhatatlan ahhoz, hogy e léte hirtelen véget érjen. Néhány gyors és jól irányzott vágással egy időre harcképtelenné tett két csápot, így nyert néhány pillanatot. Nem tétovázott, s a vér erejét hívta segítségül. Ajkait három néma szó hagyta el, s a következő pillanatban patkányok tucatjai özönlöttek be a szobába, szinte a semmiből. Nekiestek az árnyékoknak, karmolták, harapták, ahol csak érték. Domonkos elégedetten fogta két kézre a kardját, és támadásba lendült, hogy elpusztítsa a csápokat. Egymás után sújtott le a vonagló árnyékokra, s csapásai nyomán a sötétség több helyütt is szertefoszlott, ám amikor már-már úgy látszott, a Nosferatu diadalmaskodik, újabb árnyékok tódultak a szobába. Összeroppantották a keservesen sivító patkányokat, aztán felágaskodtak Domonkos előtt, mint valami hatalmas hullám.A Nosferatu előhívta erejének utolsó cseppjeit is, és elszánt tekintettel meredt bele a sötétbe. Az árnyak hirtelen szertefoszlottak, és egy magas, vékony, alak maradt a helyükön. Domonkos szeme elkerekedett a döbbenettől. Erre a fordulatra nem számított. – Te?Az alak beesett arcán egy árnyékfolt suhant át.– Meglep?– Valahol mindig is sejtettem – felelte a Nosferatu.– Biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb rájössz a titokra – mondta az alak. – Nem csalódtam benned! – Tett egy lépést a Nosferatu felé. – De gondolom, arra is rájöttél, nem engedhetem, hogy ezt bárkinek is elmondd! A Nosferatu hátrálni kezdett, próbált egy kis időt nyerni, hátha ereje maradékát fel tudja használni a menekülésre. Szóval tartotta az alakot.– Miért? – kérdezte. – Mi értelme ennek az egésznek? Nem érhetsz el vele semmit!– Az majd kiderül – felelte a másik, és teste körül újra sűrűsödni kezdett a sötétség. – Lehet, hogy századokkal ezelőtt a város más urakat szolgált, de azoknak az időknek vége – mondta Domonkos, egyre több félelemmel a hangjában. – A Szabbatot visszakergették oda, ahonnan jött, és nem hagyjuk, hogy újra rászabaduljanak az éjszakákra. Itt nincs keresnivalótok! A Kamarilla itt szilárd lábakon áll!A Lasombra elmosolyodott.– A legszilárdabbnak látszó fa is kártyavárként omlik össze, ha elrohad a belseje – felelte. – Hiába álltatjátok magatokat, a Kamarilla nem több mint paranoiás vének gyülekezete, akik beteges félelemmel őrzik hatalmukat, s észre sem veszik, miként rohad szét alattuk az oly sokra tartott szánalmas kis bábszínházuk. – Gúnyos vigyor ült ki az arcára. – A Maszkabál leple szakadozik, s már nem kell sok hozzá, hogy vér borítsa be az utcákat. A Szabbat eljött azért, ami egykor az övé volt, és ebben sem a vének, sem a herceg, sem te nem állhattok az utunkba!Ahogy kiejtette az utolsó szót, alakja hirtelen elenyészett, és újból előtörtek az árnyékcsápok. Domonkos elkeseredetten csapkodott a kardjával, ám hiába vágott szét egy-egy csápot, mindig újak és újak nőttek helyettük. Az árnyék szétterült a szobában, beborított mindent, és elnyelte a Nosferatut. Csápok tekeredtek a végtagjaira, leszorították, majd egy újabb emelkedett ki előtte, az imént látott alak arcát öltötte magára egy pillanatra, aztán lecsapott a tehetetlen vámpírra. Domonkos ordított, de a sötétség lefolyt a torkán, be a testébe. Egy tompa kiáltás hallatszott, aztán csend lett. Az árnyékok is eltűntek, mintha ott se lettek volna soha.Csak egy kard hevert a földön.
23/28 rész
