A hosszúkás asztal előtt magasodó alak letette a véres szikét, beletörölte a kezét a köpenyébe, és felnézett.A szemközti falra erősített hatalmas tükörből egy rémisztően gyönyörű arc nézett vissza rá, dermesztően kék tekintettel. Vonásai a középkori királynők finomságát idézték, amelyekbe alig észrevehetően keveredtek bele a túlvilág rideg és éles kontúrjai, egyfajta démoni megjelenést kölcsönözve tulajdonosának. A gyilkos pillantású szemek felett ívelt, a koponyacsontból megformált szemöldök húzódott, s az egész arcot furcsa, csápokhoz hasonlatos vaskos tincsekből álló hajkorona keretezte. Olyan volt, mintha a pokol egyik királynője állt volna tükör elé, s ez nem is állt túlságosan messze az igazságtól.Katalin Vysehryk a herceg hitvese volt. A Szörnyeteg, ahogy a Vértestvérek emlegették egymás között, nem is alaptalanul. Nem kellett nagy tudás ahhoz, hogy bárki megállapíthassa, a hercegné a gyűlölt Tzimisce klánból való volt. Amikor először tűnt fel Kisteleki oldalán, hatalmas felhördülés tört ki a Vértestvérek között, és sokan a herceg azonnali lemondását követelték, mondván lepaktált a Szabbattal, és a kezükre kívánja játszani a várost, ám néhányan, többek között a Ventrue elsőszülött, Lilian Baines, is megvédték a hercegi párt, és azzal érveltek, hogy a Kamarilla Vértestvérei között is akadtak már olyanok, akik hátat fordítottak a szektának, hogy átpártoljanak a másik oldalra, és bizonyára ugyanez megtörténhetett a Szabbaton belül is. A vámpírok még zúgolódtak egy ideig, aztán megbékéltek vele, de valahogy sosem tudták igazán elfogadni.Egy Szörnyeteg, mindig szörnyeteg marad, súgtak össze, ha Katalin hercegnő megjelent az Elíziumban. Igaz, minden okot meg is adott rá, hogy alapja legyen az ehhez hasonló megjegyzéseknek. Minden alkalommal más és más arcvonásokkal lépett a Vértestvérek közé, s a nyomában mindig ott totyogott egy-két torz szlachta vagy egy összefércelt harci ghoul. Akadt néhány Vértestvér, aki úgy vélte, hogy a herceg hitvese gúnyt űz a Kamarillából, amikor kedve szerint változtatja vonásait, és undorító kreatúrákkal veszi körül magát, de amikor arra került volna a sor, hogy ezt személyesen is a Tzimisce szemére vessék, mindannyian meghunyászkodtak, és nem szóltak egy szót sem, mert tartottak attól, hogy esetleg maga a herceg áll majd bosszút rajtuk. A herceg hitvesének tekintete elidőzött saját tükörképén, aztán visszafordult az előtte levő műtőasztalon heverő véres test felé. Felemelte a szikét, hogy újabb apró metszéseket végezzen, a már amúgy is szétvagdalt, szinte a felismerhetetlenségig megnyúzott testen. Amikor a szike belemélyedt a bőrbe, a test egy pillanatra erőtlenül megrándult, s egy tompa nyögés szakadt fel a torkából.– Nyugalom – mondta a Tzimisce különös, orgonasípokhoz hasonló hangon. – Nemsokára készen vagyunk.Elhaló nyöszörgés volt a válasz. Katalin letette a szikét, és végignézett a testen. A látvány borzalmas volt; az asztalon heverő alakot a felismerhetetlenségig eltorzították. Szemei felett összeolvasztották a szemhéjakat, orra helyén két apró lyuk maradt csupán, míg száját egy vastag tűvel varrták össze. Nyaktól lefelé az összes bőrt lenyúzták a testéről, a kilátszódó hús és az izmok tocsogtak a vérben, ahogy a borotvaéles szike itt-ott átvágott egy-egy inat vagy izomrostot. Karjai és lábai hiányoztak, pontosabban nem hiányoztak, csak éppen nem kapcsolódtak a testhez, hanem egy külön asztalon pihentek, tucatnyi más végtag társaságában. Az egész annyira visszataszító volt, ugyanakkor mégis lenyűgöző, hogy a véres masszából az ördögi beavatkozás végén egy új teremtmény születik majd, meghazudtolva a fizika és a biológia minden törvényét. Katalin letette a szikét, aztán kinyújtotta az ujjait, és lassú mozdulatokkal belemártotta a testbe. Átnyúlt a gusztustalanul cuppogó húson, amíg ki nem tapintotta a bordákat. Megmarkolta a csontokat, s pokoli tudását felhasználva, lassan elkezdte nyújtani, formázni a csontokat, miközben kifelé húzta a kezét, és vele együtt a bordákat is. A fehér csontok szép lassan átszúrták a húst, ahogy kiemelkedtek a testből, aztán Katalin ujjait követve elhajlottak, mint fűszálak a viharos szélben, ráborultak a húsra és lassan összeolvadtak, páncéllá alakítva a mellkas bal oldalát. A Tzimisce arcán mosoly suhant át, aztán újból belemélyesztette kezeit a húsba, hogy a jobb oldali bordákat is hasonlóképp formázza meg.Ahogy ujjaival a húst és a csontokat alakította, akaratlanul is elkalandoztak a gondolatai, s felsejlettek előtte a régi emlékek képei. Hirtelen Prága utcáin találta magát, ahogy szapora léptekkel siet egy omladozó ház felé. Az ajtóban megtorpant, majd óvatosan meggyújtotta a kezében tartott fáklyát, és a lobogó tűz fényénél óvatosan belépett. Átvágott az összetört és égésnyomokkal tarkított bútordarabok között, és rövid keresgélés után megtalálta, amit keresett. Az öreg és vaskos faajtót nyitva találta. Benyitott, lesétált a lépcsőn, végigsétált a dohos folyosón, míg végül egy gyertyákkal megvilágított terembe jutott, amely vérvörösen izzott a fényben. Egy hatalmas asztal állt a terem közepén, amelyre felismerhetetlenségig eltorzított testeket fektettek, s az asztal mögött egy furcsa, pápaszemet viselő alak állt, aki elmosolyodott, és csontos ujjaival beinvitálta. Ott kezdődött minden… Az örök éjszakák, a szenvedések és a csontokban rejlő művészet.A Kis Szabó egy kontár az én remekműveimhez képest.Felnevetett, aztán megfordult és a szoba túlsó sarka felé nézett.– Hozd ide a másikat is, Karel! – parancsolta.A szemközti sarokból, ahol betegszállító asztalok sorakoztak egymás mellé állítva, gurgulázó morgás hallatszott, és az egyik kocsi megindult. Egy torz, alig egy méter magas, groteszk teremtmény, egy szlachta tolta. Lassú, de határozott léptekkel közeledett, aztán amikor odaért a műtőasztal mellé, elfordította a kocsit. Meg sem várva gazdája újabb parancsát, szó nélkül leemelte azt a vászonba bugyolált valamit, ami a kocsin hevert, aztán az üres kocsit visszatolta a sarokba.– Hozz még vért!A szlachta engedelmesen felmordult, és odatotyogott egy kis hűtőszekrényhez, kiemelt belőle egy olyan műanyag tasakot, amit a kórházakban is használnak, aztán visszazárta az ajtót és a vért odavitte úrnőjének.– Köszönöm, Karel!A teremtmény morgott valamit, aztán áttotyogott a műtőasztal túloldalára, kinyújtotta göcsörtös nyakát, és érdeklődő tekintettel figyelte, milyen új szörnyeteg kerül ki gazdája keze alól. Katalin kibontotta a vásznat, amiben egy másik test darabjai voltak. Kiemelte a torzót, odafektette a műtőasztalon heverő test mellé közvetlenül, aztán mindkét kezével megragadta a szabadon levő húscafatokat. A hús semmihez nem hasonlító, gusztustalan hangot hallatva nyúlt, alakult, folyt, ahogy éppen az alkotó kívánta, és lassan a két torzó összeolvadt. A vámpír elégedetten szemlélte az eredményt, aztán a vért tartalmazó tasak után nyúlt, és mohón kiitta a tartalmát. Egy pillanatra érezte, ahogy a Fenevad megszólítja, és arra ösztönzi, igyon még, azonban elhallgattatta a hangokat, hogy minden erejével az alkotásra összpontosíthasson.Átnyúlt a kisebbik asztalra, megragadott egy kezet, hozzáillesztette az összeforrt torzókhoz, és lassan visszaolvasztotta a testhez. Aztán egy újabbat illesztett vissza, majd szép sorjában a többit, összesen hat különböző formájú és hosszúságú kart, és három lábat. Végül a lenyúzott bőrt varrta vissza néhány helyen a testre, s ahová nem jutott, ott csontokkal takarta el a gusztustalan húst. Miután úgy vélte, elkészült a mű, a szikével ejtett egy kis vágást az alkarján. Sűrű, fekete vér serkent a sebből, és végigcsordogált a karján, egészen az ujja hegyéig, amit a teremtmény kifeszített szájához tartott. Kövér vércseppek hullottak az amorf szájba, s az egész lény megremegett, megpróbált a vámpír karja után kapni, de még nem volt képes mozogni, meg szokatlanok és ismeretlenek voltak számára a végtagjai. Katalin elvette a karját és megnyalta, hogy bezáruljon a seb. A teremtmény remegett és halkan nyöszörgött.– Karel, kötözd meg új barátunkat, nehogy idő előtt próbáljon megmozdulni! Nekem most van egy kis dolgom, de még napkelte előtt befejezzük.A szlachta mordult egyet, megragadta a műtőasztal végébe helyezett lepedőt, és letakarta vele a teremtményt. A Tzimisce odalépett hozzá, és megsimogatta az arcát.– Így jár, aki ellenszegül – susogta kedvesen. – Nem akartam ily büntetést neked, de így talán majd megtanulod, mit jelent az alázat és az engedelmesség. – A vak arc láthatóan értett minden szót, mert a hang forrását kereste. – Ne is fáradj, Gregor, egyelőre nem tudsz talpra állni. Még néhány apró öltés hátravan, és persze véletlenül sem szeretnék lemaradni kínkeserves próbálkozásaidról, amikor megpróbálod majd mozgásra bírni a tested. – Felnevetett, megpaskolta a vak arcot, aztán a szlachta felé fordult. – Vigyázz rá, Karel!Elindult az ajtó felé, s mielőtt kilépett volna, véres köpenyét ledobta az egyik betegszállító kocsira. A szobából kilépve egy sötét, fáklyákkal megvilágított kőfolyosóra jutott, amelynek falát bizarr külsejű alakok arcképei díszítették. A lángok vibráló fényében, az árnyékok csalfa játéka nyomán úgy tűnt, mintha egy-egy pillanatra életre keltek volna. Katalin azonban ügyet sem vetett a képekre, gyors léptekkel haladt végig a folyosón, mígnem egy vasajtóhoz érkezett. Lenyomta a hatalmas rézkilincset, mire az ajtó kinyílt és feltárult a mögötte megbújó csigalépcső, amely egyaránt vezetett felfelé és lefelé is. Vetett egy pillantást lefelé, a sötétbevesző lépcsőfokok irányába, aztán elindult felfelé. Hamarosan egy újabb ajtóhoz ért, amelyen benyitva egy másik folyosón találta magát. Bezárta maga mögött az ajtót, és elindult a folyosón. Szabályos időközönként jobbra és balra is ajtók nyíltak, s a herceg hitvese végül balról a hetedikbe nyitott be. Odabent azonban váratlan meglepetés fogadta.– Mit keresel te itt?– Igazán kedves köszöntés – mormolta az alak, aki a szoba közepén elhelyezkedő asztal mellett állt, háttal az ajtónak. – Hát ezt érdemlik a régi barátok?Katalin beljebb lépett, és lábával behajtotta az ajtót.– A barát szó kicsit túlzó, nem gondolod?– Talán igazad van – mondta a másik, és megfordult. Egy vékony, beesett arc nézett rá az, amely az asztalon árválkodó gyertya kísérteties fényében igencsak félelmetesnek látszott. Mélyen ülő szemei, kampós orra és széles, tűhegyes fogakkal teli arca olyan volt, mintha most szökött volna valamelyik horrorfilmből. Testét hosszú, kopott ballonkabát takarta, csupán egyik kezének csontos, hosszú karmokban végződő ujjai látszottak ki, amelyekkel szórakozottan dobolt az asztal lapján.– Mit keresel itt? – ismételte meg Katalin az első kérdést. – Nem volna szabad itt lenned.Az ismeretlen felnevetett.– Ott vagyok, ahol akarok. A ti törvényeitek rám nem vonatkoznak, én más urakat szolgálok.– Túlságosan nagyra tartod magad és az Inconnu-t – felelte Katalin. – Számtalan nagyhatalmú Vértestvér esett áldozatul a túlzott önbizalmának. Ne kövesd a példájukat. Sokukkal ellentétben, te valóban értékes vagy.Az idegen meghajolt.– Halott szívem mindig megdobban, amikor ilyen bókokat hallok – mondta mosolyogva.– Akkor rátérhetsz végre a lényegre, Marcus – váltott tónust a herceg hitvese. Hangja rideg lett, és metsző. – Már így is túl sok időt vesztegettem rád.Az idegen szeme megvillant, mintha megsértődött volna.– Vihar közeledik – mondta rejtélyesen. – Mindenki érzi ezt. Valami olyan dolog készül, ami drámai következményekkel járhat a Vértestvérek számára, legyen akár a Szabbat, akár a Kamarilla tagja. A Dzsihád egyre véresebb lesz, ahogy a letűnt korok vámpírjai felébrednek az évszázados torporból, és újból helyet követelnek maguknak a Vértestvérek élén. – Persze ezt az Inconnu tétlenül fogja nézni.Marcus megrázta a fejét.– Nem tisztünk, hogy éjszakáról éjszakára beavatkozzunk a szekták örökös csatározásaiba, legfeljebb akkor, ha nagyon felborulna az egyensúly. Csak megfigyelők vagyunk.– Ennyit akartál közölni? – kérdezte Katalin csalódottan.– Természetesen nem – felelte a másik vámpír. – Gondolom, te is hallottál már a Vérrózsáról. – A Tzimisce bólintott, Marcus folytatta. – Azt mondják, olyan varázslatos dolog ez, mint Hazimel Szeme, amely ha rossz kezekbe kerül, mint annak idején a Szem, szörnyű pusztítást visz majd végbe. És Leopold csak egy szerencsétlen művész volt, aki a puszta véletlennek köszönhette a találkozását a Szemmel, aztán szörnyeteggé vált. Bár azt egyelőre homály fedi, hogy miféle erők is lakoznak a Vérrózsában, de gondolj csak bele, mi történne, ha egy oly hatalmas vámpír kezébe kerülne, mint Polonia vagy Vykos. Vagy Pieterzoon és Sturbridge, csak hogy a Kamarillát is megemlítsem.– Ha ez a Vérrózsa ennyire különleges, bizonyára mindenki ezt akarja majd megszerezni.– Pontosan – bólintott Marcus. – Ezt kell elkerülni a Vérrózsa megsemmisítésével. A leplezetlenül véres összetűzések eddig elkerülték Európát, és azt szeretnénk, ha ez továbbra is így maradna.– Különben veszélybe kerülnek a terveitek, nem igaz? – mosolyodott el a Tzimisce gúnyosan. – Ezzel arra engedsz következtetni, hogy a Vérrózsa ezen a földrészen bukkant fel.Marcus bólintott.– Bár ez csak találgatás – mondta. – Nincsenek pontos információk.– Mit vársz tőlem? Hogy kutassam fel?A kabátos vámpír ismét bólintott.– És add át nekem – tette hozzá.– Miért tenném? Hiszen az imént mondtad, milyen erők lakoznak benne. Leopold ostoba volt, mert nem ismerte igazán a Vértestvérek világát, nem értette, micsoda kincs birtokosává vált. Nem tudta befogadni a Szem erejét, és beleőrült. Egy tudattalan pusztítógép vált belőle. – Hevesen mutogatott, miközben beszélt, s gonosz mosolyra húzta a száját. – De egy nagyhatalmú vámpír kezében a Vérrózsa tökéletes fegyverré válhatna.Marcus arca rezzenéstelen maradt.– Ezt akarjuk elkerülni – mondta.Katalin leült az egyik székre. A lehetőségeket mérlegelte, mielőtt válaszolt volna. Szinte semmit sem tudott a Vérrózsáról – bár Marcus szavaiból arra következtetett, hogy mások sem rendelkeznek túl sok információval erről a rejtélyes valamiről –, azonban ismerte Leopold történetét, és ez elbizonytalanította. Az ifjú és tudatlan Toreadort elemésztette a Szem hatalma, s bármennyire is szerette volna, hogy megszerezzen egy hasonlóan hatalmas ereklyét, a lehetőség, hogy Leopold sorsára jut, félelemmel töltötte el. Nem volt biztos abban, hogy a Vérrózsa az Inconnu birtokában nem jelentene-e ugyanakkora veszélyt, mint a Szabbatéban vagy akár a Kamarilláéban.– A Rózsa már kinyílt, igaz? – mondta váratlanul. – De még senki sem akadt a nyomára.Marcus bólintott.– Így igaz – felelte. – Azonban igen sokan kutatnak utána.– A Kamarilla a saját érdekeit nézi, nem kötelezheti el magát az Inconnu ügyének. Ezt neked is be kell látnod.– Én tőled kértem a segítséget, nem a Kamarillától – mutatott a Tzimisce-re Marcus. Katalin felnevetett.– Az ugyanaz.Marcus megvonta a vállát.– Ahogy gondolod – mondta. – A mi helyzetünkön ez mit sem változtat, de emlékezz majd az ajánlatomra, mikor elszabadul a pokol. – A szoba ajtaja felé indult, s ahogy elsétált a Tzimisce mellett, odafordult hozzá. – Emlékezz a szavaimra! A vihar már nagyon közel van, s amikor ideér, elpusztíthat mindent! Halványan elmosolyodott, aztán kinyitotta az ajtót, kilépett a folyosóra és eltűnt Katalin szeme elől. A herceg hitvese egy ideig még ülve maradt, aztán nyugodtan felállt és szintén kilépett a folyosóra. Felnézett a szemközti falra akasztott régi órára. A mutatók már majdnem teljesen egymáson pihentek, közeledett az éjfél.
20/28 rész
