Csütörtök, 2003. február 27., este 23:06
Egy omladozó raktárépület, Csepel Mûvek
Csepel-sziget, Budapest

A nehéz vasajtó feltárult, mire odabent elült a vihogás.
Egy megtermett, hosszú bõrkabátot viselõ férfi lépett be a raktárként üzemelõ épületbe, a kintrõl beszûrõdõ fények elnyújtott árnyékot rajzoltak elé a földre. Megállt és körbenézett. A raktár belülrõl egyáltalán nem festett olyan romosan, mint maga az épület, sõt, láthatóan sok pénzt költöttek a felújítására. A padlót mûkõ járólapokkal borították, a falakat újra levakolták és lefestették, kicserélték az elektromos vezetékeket, a fûtõtesteket, teljesen új, energiatakarékos lámpákat szereltek fel a mennyezetre, és befalazták az összes ablakot. A helyiség nem volt túl nagy, de a bent felhalmozott temérdek láda és konténer ellenére sem tûnt zsúfoltnak. A bejárattól jobbra egy kis irodát különítettek el, amit csupán egy vékony üvegfal választott el a raktár többi részétõl, és csak egy szék meg egy asztal alkotta a berendezését.
A raktár közepén, a földön, egy fiatal nõ feküdt lemeztelenítve. Testét apró, de mély vágások csúfították el, amelyekbõl lassan csordogált a vér. A test körül három alak guggolt, és mindegyik az imént belépett férfi irányába bámult, meglehetõsen riadt arccal. Az egyikük véres kést tartott a kezében; a krómozott pengérõl egy kövér vércsepp hullott a nõ mellkasára, pontosan a szíve fölé. A bõrkabátos férfi berúgta maga mögött a raktár ajtaját és villogó szemekkel közeledett a többiek felé, akik rémülten hátráltak el, hogy a ládák közelében próbáljanak megbújni. A férfi lehajolt a nõ testéhez, két ujját a nyakára helyezte, várt néhány másodpercet, aztán dühös arccal felegyenesedett.
– Mi a faszt mûveltek? – ordította. – Teljesen elment az eszetek?
Három ijedt vámpír nézett vissza rá, de egyiküknek sem volt elég bátorsága ahhoz, hogy megszólaljon. Egymása vártak. A bõrkabátos lassan végignézett rajtuk, szinte elégette õket a tekintetével, aztán pillanatok múlva megint kiabálni kezdett.
– Kérdeztem valamit!
– Rokker ötlete volt – mondta az egyik alak, egy kopott, barna kordnadrágot és foszladozó pulóvert viselõ lány. Négyük közül õ tûnt a legrémültebbnek. – Õ találta ki.
A megnevezett vámpír hirtelen felpattant. Fekete farmert, pólót és bakancsot viselt, amelynek az orrán itt-ott már az acélig lekopott a bõr. „Slayer” feliratú baseball sapkáját mélyen a szemébe húzta. A véres kést már akkor eldobta, amikor visszahúzódott a ládák közé. Villogó szemekkel nézett a lányra. Nem merte rávetni magát, mert tartott attól, hogy akkor neki is ellátják a baját. Inkább csak vicsorgott.
– Kurva! – sziszegte. – Egyszer úgyis elvágom azt a kibaszott nyakadat!
– Hé, srácok – szólt egy harmadik, aki eddig csendesen üldögélt egy kopott konténer tetején –, fejezzétek be!
– Ne szólj bele, Króm!
A bõrkabátos megelégelte az ifjak veszekedését.
– Pofa be! Mindenki! – Nyugodt léptekkel elsétált a halott nõ mellett és egyenesen Rokkerhez ment. Az ifjú anarch megpróbált elhátrálni, de a ládák már nem engedték tovább. A férfi megtorpant elõtte és egy villámgyors mozdulattal megmarkolta a srác nyakát, de olyan elemi erõvel, hogy hallani lehetett, ahogy a csontok megrepedeznek. Elemelte a földtõl Rokkert, majd bepréselte szerencsétlent a legközelebbi ládák közé. Fadarabok repültek szerteszét, ahogy az ifjú vámpír földet ért. Elterült, és meg sem mert mozdulni, igaz, nem is biztos, hogy meg tudott volna. A bõrkabátos a többiekhez fordult. – Mi a fasz van veletek? Minek csináljátok itt a fesztivált? Talán a Szabbatnak képzelitek magatokat, vagy mi?
– De Tüske… – kezdte a lány, de a férfi beléfojtotta a szót.
– Kussolsz, amíg én beszélek! – A lány lesütötte a szemét és összehúzta magát, Tüske, az anarchok vezetõje pedig tovább beszélt. – Nem azért töröm magam, hogy ti elbasszatok nekem mindent! Végre lehetõségünk nyílik bizonyítani a puhapöcs nagymenõknek, hogy mi is érünk annyit, mint õk meg a szaros bábjaik, és van helyünk közöttük. De ha ti folyton keveritek a szart, és nekem azzal kell foglalatoskodnom, hogy megpróbáljam elsimítani a ti baszakodásaitokat, akkor soha a büdös életbe nem fogunk elérni semmit. A herceggel kötött egyezségnek ára van, és nem akarom, hogy azért érjen véget ez a meglehetõsen bizonytalan megállapodás, mert ti mind seggfejek vagytok. Ha nem tetszik, mehettek, amerre láttok, de amíg itt vagytok, addig az én törvényeim vannak érvényben, és azt csináljátok, amit én mondok! Ez volt az utolsó alkalom! Ha még egyszer meglátom, hogy már megint ostoba kölykök módjára játszadoztok, mindannyitokat végleg átküldöm a kibaszott túlvilágra! Világos? – Halk mormogás volt a válasz. Tüske újra megemelte a hangját. – Világos, faszfejek?
– Igen – válaszolták a többiek.
– Helyes – felelte a férfi. – Rokker, Kócos! Takarítsátok fel ezt a szemetet! – mutatott a halott nõre, aztán odafordult a lányhoz. – Gyere velem!
Tüske öles léptekkel indult az iroda felé, a lány tisztes távolságból követte. Mire odaért az iroda ajtajához, az anarchok vezére már elhelyezkedett a székben, lábát feltette az asztalra és az üvegfalon keresztül a holttestet vonszoló ifjú vámpírokat figyelte. Már hosszú évtizedek óta azzal töltötte végtelennek tetszõ éjszakáit, hogy a kallódó söpredéket próbálta használható, de leginkább hasznos csoportokba szervezni a Kamarilla védõszárnyai alatt – több-kevesebb sikerrel. Senkiházikat és anarchokat gyûjtött maga mellé, ugyanis ezeket a vámpírokat sehol sem nézték jó szemmel, mert mindenhol a lehetséges veszélyforrást látták bennük, a gyenge pontot, amely könnyen befolyásolható. A caitiffek híg vére mindig is szúrta a Kamarilla öregjeinek a szemét, és szerették volna megtisztítani a szektát ettõl a söpredéktõl, akik nem méltóak Káin adományira, ezzel viszont szinte minden esetben a Szabbat kezére játszották ezeket a senkiházi vámpírokat, ahol hamis ígéretekkel és tárt karokkal fogadták õket. Az anarchok fékezhetetlen szabadságvágya szintén túl jó támadási felületet biztosított a Szabbat számára, akik nem is haboztak a maguk oldalára csábítani ezeket a vámpírokat. Tüske azon munkálkodott, hogy ez ne történhessen meg. Számtalan városban megfordult már, de sehol sem tudta eddig elérni a célját. Itt azonban támogatókra lelt, mégpedig olyanokra, akikre a legvadabb álmaiban sem mert volna gondolni.
Toreadorok.
Általában a Rózsa klánjának a puszta gondolatától is hányingert kapott, azonban el kellett ismernie, hogy ezúttal egy szokatlanul jó ajánlattal álltak elõ. Akkoriban még Prónay, egy militarista Brujah fõseggfej volt a herceg, és a Torrie-k az õ megdöntéséhez kértek segítséget az anarchoktól, cserébe pedig megbecsülést és pozíciókat ajánlottak. Persze az egész elég gyanúsan hangzott, de nem sokat gondolkodott, elfogadta az ajánlatot, mert egyrészt utálta Prónayt, másrészt így esélyt látott arra, hogy végre egységessé szervezze és kordában tartsa az anarchokat és a caitiffeket. Prónayt végül kinyírták, és így került a trónra az egyik Toreador.
Az ígéretüket, ahogy arra számítani lehetett, nem tartották be, de Tüske ezzel együtt sem bánta meg, hogy belement az alkuba. Az anarchok és caitiffek, akiket összeszedett az utcáról és a sikátorok mélyérõl, együtt maradtak, és neki ez volt a legfontosabb. Nem szerette ezt a szentimentális lószart, de valahogy mégis felelõsséget érzett az utcán lõdörgõ, magukra hagyott újszülöttek iránt. Egyedül néhány éjszakán belül elragadta volna õket a Végsõ Halál, de õ menedéket és célokat adott nekik, rákényszerítette õket, hogy fogadják el a sorsukat, és használják azt az erõt, amit megkaptak. Pontosan tudta, hogy mit éreznek, hiszen valamikor régen õ is átélte ezt, és most büszkeséggel töltötte el, hogy végre sikerült összekovácsolnia egy kis csapatot. És ezt a büszkeségét még az sem homályosította el, hogy ez is csupán egy üzlet volt közte, és a herceg között. A herceg nem nagyon tûrte a rendbontó és hasznavehetetlen vámpírokat a városában, ám mindaddig szemet hunyt e felett, amíg Tüske képes volt összetartani õket. Úgy vélte, megéri a fáradságot, hogy az utcán kallódó újszülött vámpírokkal törõdjön, és valamennyire felelõsnek is érezte magát értük, azonban volt egy sokkal sötétebb és kegyetlenebb alku is, amely megkötötte Tüske kezét. Egy alku, amelyrõl soha nem beszélt a vámpírjainak.
Tekintete az asztal elõtt ácsorgó lányra vándorolt. Kim csinos volt, és a legtöbb anarchhal ellentétben, neki az esze is gyorsan vágott, emellett tette a dolgát és nem járatta a száját fölöslegesen. Néhány hónappal ezelõtt talált rá az egyik külvárosi kerületben, félholtra verve. Magához vette a lányt, és megtanította a vér használatára, az éjszaka törvényeire és arra, hogy elfogadja saját magát. Megkedvelte, mert jó tanítványnak bizonyult, azonban ha arról kérdezte, mi történt vele azelõtt, hogy rátalált, a lány sosem válaszolt. Hallgatagsága miatt a többiek nehezen barátkoztak meg vele, fõleg Rokker, aki úgy érezte, a lány miatt kiesett a fõnök kedvence pozícióból, s ezért gyûlölte Kimet. Tüske egy ideig próbálkozott azzal, hogy kibékíti õket, de nem járt sikerrel, elsõsorban Rokker konoksága miatt, ezért inkább hagyta õket marakodni. Ha eljön az ideje, majd úgyis megtalálják a közös hangot, ha meg nem, akkor az egyiküknek befellegzett.
– Volt valami? – kérdezte hirtelen, de nem nézett a lányra.
– Semmi – felelte Kim. – Krómmal jártunk kint egy rövid körre, de nem láttunk mozgolódást. Teljesen csendes volt minden.
Hát ez az.
Majd’ minden este körbejárták a külvárosi területeket és lesték a szokatlan mozgolódásokat. A herceg adta nekik ezt a feladatot. Tüske tudta, hogy csak azért bízta rájuk a járõrözést a herceg, mert nem akarta erre pazarolni a saját embereit. A külvárosok felderítése nem volt veszélytelen; farkasfattyak, Szabbatos falkák meg az éjszaka más szörnyû teremtményei ólálkodtak mindenfelé. A herceg féltette a saját embereit, az anarchokat viszont feláldozhatónak tartotta, még akkor is, ha az egyezség szerint õket is a vámpírtársadalom egyenjogú tagjainak mondta. Ez volt a hátránya az íratlan egyezségeknek. Tüske tisztában volt ezzel, de igyekezett úgy elõadni a dolgot a társainak, hogy ha jól végzik a feladatukat, akkor azzal bizonyíthatják rátermettségüket. Azt persze nem árulhatta el, hogy ha nem engedelmeskednek, akkor az ifjaknak befellegzett. Inkább meghagyta õket abban a tudatban, hogy a herceg majd elismeréssel szól róluk. Hogy ki mennyire vette be ezt a szar dumát, nem tudta, mindenesetre az ifjak elég komolyan vették a járõrözést. Még az olyan javíthatatlan seggfejek is, mint Rokker.
– Ma este teszünk még egy kört – közölte Tüske.
– Minek? – kérdezte Kim. – Az elõbb mondtam, hogy nem láttunk semmit.
A bõrkabátos férfi arcán megrándult egy izom, jelezve, hogy nincs helye még egy fölösleges kérdésnek.
– A fejesek azt gondolják, hogy a Szabbat készül valamire, ezért sokkal alaposabban kell körbeszaglásznunk a külvárosi területeken, fõleg az elhagyatott gyárak közelében.
– Tisztára kezdesz olyan lenni, mint azok a balfaszok az Elíziumban – rázta a fejét a lány csalódottan. – Úgy beszélsz, úgy viselkedsz. Eladtad magad nekik, csak hogy néhány háztömbnyivel nagyobb legyen a vadászterületed, mi? Vagy csak a pénz miatt csinálod?
Átkozottul jól vág az eszed, te lány, de többrõl van szó, mint pénzrõl!
Kim jól gondolkodott, bár többnyire mindent a pénz hatalmára vezetett vissza, ami persze nem járt messze a valóságtól, hiszen a Kamarilla meglehetõsen sokszor fitogtatta a hatalmát a pénz segítségével. Nem volt teljesen igaza a lánynak, mert noha a herceggel kötött egyezségnek volt anyagi vonzata is, közel sem a pénzrõl szólt. Tüske szeme megvillant, amint magára öltötte a sértett vezér álarcát. A következõ pillanatban átugrott az asztal fölött, megragadta a lányt és a szemközti falhoz szorította. Ha még lélegzett volna, most bizonyára veszettül kapkodott volna levegõ után, így azonban csak dühösen vicsorgott. Az anarchok vezére egy pillanatra eltûnõdött azon, hogy a hála mennyire kérészéletû érzés, aztán vérben forgó szemekkel a lány arcába meredt. Noha most csak megjátszotta a dühét, nem tûrte, ha kritizálják, fõleg az olyanoktól, akiket õ mentett meg a biztos pusztulás sötét árnyékától.
– Mégis mit képzelsz magadról, te ribanc? – kiáltotta. – Nélkülem már halott lennél! Végleg. Idehoztalak, befogadtalak és értelmet adtam élõholt létednek. Hálásnak kellene lenned azért, hogy közénk tartozhatsz! Ha nem tetszik, amit csinálok, akkor menj és keress magadnak jobb helyet, de amíg közöttünk vagy, azt csinálod, amit én mondok neked!
A lány remegett, és nem mert Tüske szemébe nézni. Megadóan felemelte a kezét, mire a férfi elengedte. Kim meghunyászkodva, szapora léptekkel hagyta el az irodát. A férfi visszasétált az asztalhoz, és felállította a székét, amit az elrugaszkodáskor borított fel, aztán kilépett az irodából. Rokker és Kócos épp akkor zárták le egy láda fedelét, amibe a halottat rejtették el; majd késõbb gondoskodnak a nyom nélküli eltüntetésérõl. Króm tõlük nem messze, egy láda tetején ült és a lábait lóbálta.
– Hé, Rokker! – kiáltott le. – Ott még maradt egy kis folt! Nem akarod felnyalni?
A fekete ruhás anarch szeme lobot vetett, megvillantotta hegyes szemfogait és nekirontott Krómnak. A láda összetört, a két vámpír pedig elterült a földön. Króm került alulra és megpróbálta lerúgni magáról Rokkert, aki vadul, elvakultan csapkodta társa arcát, de ütései rendre célt tévesztettek. A háttérbõl Kócos vihogása hallatszott, aki szemmel láthatóan nagyon élvezte, hogy végre történik valami, aztán hirtelen elhallgatott.
Tüske lépett oda a verekedõ vámpírokhoz és egy könnyed mozdulattal talpra rángatta, majd szétválasztotta õket. Rokker még leköpte Krómot, de aztán meglátta az anarch vezér tekintetét, és inkább nyugton maradt.
– Mi a fasz bajotok van már megint? – kiabálta Tüske. – Egy percig sem bírtok leülni a seggetekre? Kezdem unni a szarakodásaitokat! Ha még egyszer közbe kell lépnem, mert egymásnak estek valami hülyeség miatt, kinyírom mindkettõtöket!
Meg sem hallgatva a választ, elhajította a két vámpírt és odafordult Kócoshoz.
– A motorok?
– Menetkészek – felelte. – Egész jól kipofoztuk õket.
– Helyes – bólintott Tüske. – Te és Rokker nézzetek szét dél felé! Figyeljetek minden rezdülésre, a legkisebb mozgolódás is számít. Mindent alaposan vegyetek szemügyre! Tudni akarom, ha készül valami a városon kívül. – Odafordult a másik kettõhöz. – Ti kelet felé menjetek!
Az anarchok szó nélkül felpattantak a motorokra és néhány percen belül kidübörögtek az épületbõl. Tüske várt egy keveset, aztán leoltotta a villanyt és kilépett a raktárból. Bezárta az ajtót, aztán megkerülte az épületet és beszállt a hátsó udvaron parkoló sötétkék Mercedes furgonba. Beindította a motort és kihajtott a belvárosba vezetõ útra.