Erdős Alfonz első pillantásra felismerte a liftbe belépő alakot.Valójában elég nehéz lett volna eltéveszteni az igencsak jellegzetes külsővel megáldott Nosferatu személyét, bár ezeknél a csatornapatkányoknál sosem lehetett tudni, hogy a számtalan álca közül, amit magukra öltöttek, melyik volt a valódi. Lovassy Zebulon azonban azon kevés Nosferatuk közé tartozott, akik előszeretettel mutatkoztak a valós alakjukban a Vértestvérek összejövetelein, kiváltképp az Elíziumban, ráadásul ő még élvezte is, ha megjelenésével undort válthatott ki a környezetéből. A legtöbb vámpír nem képes megérteni e mértéktelenül antiszociális viselkedést, és az arcukon kiütköző döbbenet csak tovább fokozza a Nosferatuk élvezetét.Zebulon biccentett a lift mélyén álló alaknak, aztán az irányítópanelhez fordult. Egyik göcsörtös ujjával kinyúlt, hogy elindítsa a liftet, de amikor észrevette, hogy a „Vészjelző” felirat már világít, visszahúzta a kezét és hagyta, hogy az ajtó magától bezáródjon. Megigazította koszos kabátját és ügyet sem véve a mögötte álló vámpírról, nekitámaszkodott a lift oldalának.A Giovanni rezzenéstelenül állt. Amikor a Nosferatu belépett a liftbe, kissé meglepődött, de ugyanakkor meg is könnyebbült, hogy érkezése után alig néhány órával már össze is találkozott egy ismerőssel. Persze tisztában volt azzal is, hogy Zebulon nem fogja megismerni, hiszen – hogy elrejtse magát klánja kereső tekintetei elől – megváltoztatta a külsejét. Egy olyan adomány segítségével, amelynek birtoklásáért azonnal a Végső Halálba taszítanák. Elmosolyodott egy pillanatra, és megint felidéződött benne néhány emlék.Mikor is történt?Három éve már. Akkor még a Ventrue klán birtokolta a hatalmat, személy szerint Baines herceg, aki szívesen használt fel tapasztalatlan Vértestvéreket olyan piszkos munkákra, amelyekre sajnálta volna feláldozni a saját embereit. Ők is egy ilyen megbízást teljesítettek, el kellett pusztítaniuk egy Szabbat falkát, hogy elejét vegyék az ellenséges szekta térnyerésének. Hosszú hetekig követték a nyomaikat, figyelték őket, tervezgettek és készültek, hogy minden tökéletesen sikerüljön; nem akartak hibázni és csalódást okozni a hercegnek, meg persze elszalasztani a sikerrel járó megbecsülést. Végül becserkészték a falkát, a saját menedékükben lepték meg őket, de a terv kisiklott, a támadás balul sült el, és a célpontok menekülőre fogták. A Tremere könnyedén kivégezte az ellenfelét és a Malkáv is egész ügyesnek bizonyult, de a sors úgy hozta, hogy neki maradt a vezér, egy hatalmas Tzimisce szörnyeteg. Vad és véres küzdelemben végül felülkerekedett, s bár az egyik karját elveszítette, a jutalom ott hevert a lábai előtt. A küzdelem heve és a vér utáni őrjítő vágy elvették az eszét, nem mérlegelt, nem gondolt bele a következményekbe. Rávetette magát a Tzimisce maradványaira, és kiitta a vérét. Az utolsó cseppig, míg az élettelen test porrá nem omlott.Hetekkel később aztán rájött, hogy rosszul döntött. A Tzimisce vére fertőzött volt, s noha új adományokhoz juttatta, meg is rontotta egyben. A fertőzés felhígította a vérét, amely lassan mindig felszívódott a testében, s emiatt mind több Vitae-t kellett magához vennie. A fertőzés megbélyegezte, megmutatkoztak rajta az idegen vér nyomai, amik szintén közrejátszottak abban, hogy el kellett menekülnie a városból. És most ez a rettegett képesség kölcsönzött neki új külsőt. Nem akarta örökké megtartani új arcát, úgy gondolta, csak addig rejtőzik mögé, amíg meg nem találja régi szövetségeseit, és biztonságosan le nem telepszik a városban.Az első már meg is van.Örült a véletlen találkozásnak, de egyelőre nem akarta felfedni a kilétét; legalábbis a felvonóban nem. Majd odafönn az Elíziumban, ott bizonyára lesz idejük nyugodtan beszélni. Úgy vélte, lenne miről.A lift hirtelen megállt, és egy halk csengetés jelezte, hogy megérkeztek a kívánt emeletre. Az ajtó lassan elhúzódott és egy vörös bársonyszőnyeggel borított, elektromos fáklyákkal megvilágított folyosó látványa tárult eléjük, amelyen két alak, egy nő és egy férfi, beszélgetett nem messze a lifttől. Amikor kinyílt a felvonó ajtaja, mindketten elhallgattak és abba az irányba fordultak. Alfonz felnézett, és azonnal felismerte a nőt.Lilian!Mielőtt bárki is felgyúlni láthatta volna a szemében a felismerés fényeit, Alfonz elfordult, és a folyosó végét lezáró faragott ajtóra meredt. Zebulon biccentett az öltönyös Vértestvérnek, kilépett a liftből, vigyorogva odaintett a két másik vámpírnak, végigsietett a folyosón, kinyitotta az ajtót, aztán eltűnt Alfonz szeme elől. Mielőtt tétovázása gyanúsan hosszúra nyúlt volna, Alfonz is maga mögött hagyta a felvonót és kimért léptekkel elindult az ajtó irányába. Noha pontosan tudta, hogy a másik két vámpír az ő lépteit lesi, igyekezett úgy tenni, mintha ügyet sem vetne rájuk, és a folyosó végében álló ajtó kívül semmi más nem érdekelné. Épp elhaladt a két vámpír mellett, amikor a nő utána fordult és megszólította.– Nem találkoztunk már valahol? – kérdezte.Alfonz megtorpant és lassan megfordult. Bosszús volt. Nem így tervezte a dolgokat. Liliant csak az után akarta felkeresni, hogy valamelyest rendezte a dolgait és felfedte kilétét. Nem akart túl sokáig az idegen arc mögött rejtőzni, de időre volt szüksége, hogy nyugodtan, az ismeretlenségbe burkolózva felmérje a viszonyokat és megkeresse a lehetséges szövetségeseket. Egy kötelező látogatás a hercegnél, néhány éjszaka, aztán az idegen már el is hagyta a várost, legalábbis így tervezte, hogy megszabadul az álcájától, ám ha valaki érdeklődést mutat hamis személye iránt, kénytelen lesz elodázni a tényleges visszatérést. Ehhez pedig sem kedve, sem ideje nem volt.– Sajnálom, hölgyem – felelte roppant udvarias hangon –, de azt hiszem, még nem volt szerencsénk egymáshoz. Csupán ma éjjel érkeztem a városba.Lilian bólintott.– Láthatóan tiszteli a hagyományokat, ha az első útja a herceghez vezet.– Ez így van rendjén – felelte Alfonz röviden, remélve, hogy sikerült véget vetnie a beszélgetésnek; legalábbis egyelőre.Lilian azonban nem így gondolta.– Tökéletes éjszakát választott, a herceg ma fogadást tart – mondta. – Ez igazán nagyszerű – válaszolta Alfonz, és kezdte egy kicsit kényelmetlenül érezni magát. Szabadulni akart Lilian társaságától. – Azonban, ha megbocsát, most mennem kell – biccentet, először a nőnek, aztán a szótlan férfinak is. – Talán a fogadáson még lesz alkalmunk elbeszélgetni.– Minden bizonnyal – felelte Lilian, és elmosolyodott.Alfonz sarkon fordult, és az ajtó felé sietett. Úgy döntött, nem vár néhány éjszakát, hanem megszabadul az álcájától, amint lehet, azonban ehhez meg kellett találnia a régi szövetségeseit. Mindet.
18/28 rész
