Kopogás dübörgött végig a csöndes dolgozószobán.Belzebub kezében megremegett a zöld dosszié. Bosszúsan felmorrant, és ledobta az íróasztalára az iratköteget, amelyet azon nyomban el is nyelt a többi papírhalom. Odacsoszogott a szemközti falhoz erősített rozoga szekrényhez és rövid kutakodás után előhúzott egy újabb irattartót. Fellapozta, vadul keresgélt a gyűrött, szakadozott papírok – feljegyzések és jelentések – között, aztán diadalmasan kihúzott a kötegből egy lapot és a becsukott dossziét visszatette a helyére. Visszament az asztalához, belepréselte ormótlan testét a karosszékbe, az imént előkeresett lapot letette maga elé, aztán kinyitotta a zöld dossziét. Gyorsan összevetett néhány adatot, miközben folyamatosan csóválta a fejét.Remélte, hogy nem talál majd hasonlóságot a két feljegyzés között, azonban mégis ez volt a helyzet. A régi iromány egy meglehetősen hasonló eseménysorozatról számolt be. Mintegy százötven évvel ezelőtt történt, hogy egy rejtélyes dolog szinte teljesen kiirtotta a Párizs csatornáiban élő Nosferatukat. Egy részük bennégett a menedékében, míg mások maradványait nagyjából azonos helyen találták meg. Pontosan ugyanaz történt, mint ami most a Nosferatuk budapesti csoportját fenyegette. A módszer kísértetiesen hasonlított ahhoz, ahogy Párizsban végeztek a Nosferatukkal, ám most mindössze egyetlen menedéket gyújtottak fel, a többiben szimplán vérfürdőt rendeztek. A párizsi titokzatos gyilkosról, vagy gyilkosokról, azonban senki nem tudott kideríteni semmit annak idején, és amilyen hirtelen jött a mészárlás, olyan gyorsan vége is szakadt. Belzebub kíváncsi volt, vajon ezúttal mennyi ideig tart majd, és hány áldozatot követel még.Az öreg Nosferatu fogott egy tollat, valamit ráírt a régi feljegyzés szélére, bekarikázott három szót, egy nyíllal összekötötte őket, aztán az öreg papírlapot a zöld dosszié tetejéhez kapcsolta egy tűzőgéppel. Összefüggéseket kellett keresnie a két eset között, ha meg akarta találni a titokzatos gyilkost, aki kivégezte klántársait, azonban aggályai merültek fel ezzel kapcsolatban. A párizsi beszámolók felületesek voltak és nem szolgáltattak elegendő információt, sem a gyilkosságok helyszínéről, sem az időpontjukról. Az egyetlen biztos pont a Végső Halálba küldött Nosferatuk száma volt – egész pontosan tizenkettő.Itt eddig négyen vesztek oda.Belzebub erősen gondolkodott, de semmi használható ötlet nem jutott az eszébe. Megint kinyitotta a zöld irattartót, és a legfelső lap egyik sarkába piros tollal felrajzolt három nagy kérdőjelet, aztán becsukta a mappát és rátette a tollat. Csontos, karmos ujjaival megvakarta bibircsókos fejét. Egy bizonytalan feltételezés kezdett megfogalmazódni benne, amely talán jó iránymutató lehet majd a későbbi nyomozások során. Hiába létezik a Kamarilla, a klánoknak mindig lesz szektán felül álló elszámolnivalójuk egymással. Valami ehhez hasonló okot sejtett a Nosferatukkal történt eset mögött is. Bár a párizsi történések ezt egy kicsit kétségbe vonhatóvá teszik. Arra gondolt, hogy talán nemcsak Párizsban volt mészárlás, hanem máshol is. A klán vezetői el akarták titkolni az esetet, de mégis kitudódott, ami ott lezajlott… Évszázadokkal ezelőtt történhetett valami, aminek a következménye most érik be. Persze, erre nincs semmi bizonyíték, de nem ez volna az első eset a káiniták történelme során. Megcsóválta a fejét. Mindig kiderül valami, bosszankodott.Felnézett a faliórára – a kopogás óta pontosan három perc telt el. Hátradőlt a székében, és kezeit a szék karfáira tette.– Nyitva – szólt reszelős hangon.Egy meglehetősen jóképű, barna hajú férfi lépett be a szobába és halkan behúzta maga mögött az ajtót. Széles és gunyoros mosoly suhant végig az arcán, amikor meglátta a székében pöffeszkedő Nosferatut. Egyszerű öltözéket, farmert és kötött pulóvert viselt, azonban az oldalán egy míves, XVII. századból származó kard lógott. Ő volt Merk, a herceg Ostorozója, a város biztonságának őrzője, vagy ahogy a leginkább emlegették, a Kéz Amely Lesújt. Nem kedvelték sem az utcán, sem az Elíziumban, mert általában csak vér és halál járt a nyomában, de a herceg klánjának tagja volt, és ez távol tartotta tőle az ellenségeket; legalábbis nyíltan. Senki nem akart ujjat húzni a herceggel, még közvetve sem. Merk pedig végezte a kötelességét, hogy megóvja a Vértestvér társadalom biztonságát szavatoló törékeny maszkot.Közelebb sétált, leült a vendégek számára fenntartott székek egyikébe, és westerncsizmáját hanyagul felrakta az íróasztalra, akaratlanul is arrébb tolva néhány papírköteget. A Nosferatu egy pillanatra megszorította széke karfáját, mintha a papírok érintésével valami éles fájdalom hasított volna belé, és hosszú körmével egy barázdát vésett a karfába, azonban a másik ebből semmit sem vett észre. Merk gyorsan végigjáratta tekintetét az iratokkal zsúfolásig megrakott szekrényeken, aztán Belzebub felé fordult. Nem először járt már ebben a szobában, de minden alkalommal bámészkodott egy keveset, mintha a sok megsárgult papírlap megnyugtatná.– Szörnyen nézel ki, Belzebub – mondta élcelődve. – Túl sok időt töltesz a papírjaid között, néha kéne szívnod egy kis friss levegőt.A Nosferatu egy újabb barázdát vájt a szék karfájába.– Mit akarsz, Merk? – kérdezte olyan hanghordozással, mintha szívességet tenne azzal, hogy egyáltalán megszólal. – Amint látod – mutatott az asztalon heverő iratokra –, nincs túl sok időm.– Neked sosincs időd.Belzebub inkább nem válaszolt, nem volt kedve belemenni egy vitába. Inkább lenyelte a megjegyzést.– Rátérsz a lényegre?Merk bólintott, és levette a lábát az asztalról, aminek Belzebub igencsak megörült. Az íróasztalt és a rajta felhalmozott iratokat nagyon féltette, és személyes sértésnek vette, ha valaki hozzájuk ért. Előre hajolt és az Ostorozóra nézett.– Van egy kis gond – kezdte Merk. – A Gangrelek megint elégedetlenkednek, amiért újabb területektől fosztottad meg őket. Szürkeszem kifejezetten mérges volt rád, és nagyon sokáig tartott, mire sikerült lecsendesítenem egy kicsit. Ha engem kérdezel, szerintem elég rossz húzás, hogy a területek megvonásával akarod meghátrálásra kényszeríteni őket, és épp az ellenkezőjét fogod elérni vele. Egyelőre féken tudom tartani őket, arról viszont fogalmam sincs, hogy meddig fogják bevenni az átszervezésekről szóló maszlagot. Jobban tennéd, ha sürgősen kitalálnál valamit.– A Gangrelek kiváltak a Kamarillából, és ennek tükrében jár nekik terület – felelte Belzebub szárazon. – Ha nem tetszik nekik, mehetnek, amerre látnak.– Meglehetősen felelőtlen gondolat – vetette oda Merk. – A klán valóban kivált a Kamarillából, de ez nem jelenti azt, hogy az összes Gangrel így is tett. Ismerek néhányat, aki ostobának nevezte Xaviart, amiért meghozta ezt a döntést, és köpött a kivonulásra. Nem azt mondom, hogy hagyjuk meg a teljes korábbi birtokukat, de nem szabad átesnünk a ló másik oldalára. Szürkeszem és a társai mindig lojálisak voltak, igaz, hogy elsősorban a városhoz, és csak utána a Kamarillához, de ez nem változott azóta sem. Nem célszerű egy-két tollvonással megválnunk a szövetségeseinktől.– Mire célzol?– Gondolom, te is hallottad, hogy milyen fura dolgok történnek a peremkerületekben és a város határvidékén. Talán a Szabbat áll mögöttük, talán nem, de mondanom se kell, milyen következményekkel járhat, ha Gangrelek átpártolnak az ellenséghez. – A törvény, az törvény – makacskodott Belzebub. – Ha kivételt teszek a Gangrelekkel, mások is követelőzni kezdenek majd.– Jó, ez a te dolgod, én nem szólok bele – felelte Merk hanyagul –, de figyelmeztetlek, ha Szürkeszem elszabadul és dühöngeni kezd, én nem fogom eltakarítani a szemetet utána. Belzebub szeme megvillant.– Zsarolsz?– Nem – válaszolta Merk közönyösen. – Megpróbálok ésszerű döntést kicsikarni belőled!A Nosferatu elgondolkodott. Tudta, hogy Merknek igaza van, ráadásul közel sem olyan ostoba, mint amilyennek mutatja magát, de nem tágított az elhatározása mellől. A Gangrel klán a lehető legrosszabb időben hagyta cserben a Kamarillát, nehéz helyzetbe hozva a szektát és a továbbra is hűséges hat klánt, és Belzebub úgy érezte, példás büntetésben kell részesítenie az árulókat. Elkezdte zsugorítani a vadászterületeiket, azt remélve, hogy ez majd megtöri, és nagyobb mértékű engedelmességre kényszeríti őket, de kénytelen volt belátni, hogy tévedett. De ezt persze Merk előtt nem akarta bevallani. Majd megoldja valahogy a dolgot. De nem most. Most a saját klánját fenyegető veszélyt kellett mielőbb elhárítania.Megvakarta hosszú, ferde orrát.– Van még valami?Az Ostorozó bólintott.– A Ventrue-k nagyon csöndben vannak mostanában – mondta. – Todd azt állítja, készülnek valamire, és én hajlamos vagyok egyetérteni vele.– Te hiszel egy Idegennek?Merk felnevetett.– Irigykedsz, hogy a szél nem neked susogja el a titkokat?– Szó sincs erről – tiltakozott Belzebub egy lenéző tekintet kíséretében. – Csak azt mondom, vigyázz vele. Ő egy nagyon különös és titokzatos vámpír. Épp olyan, mint a szél. Hol erről fúj, hol arról.Merk bólintott, és felállt.– Majd nyitva tartom a szemem, és javaslom, hogy te is legyél résen. – Elindult kifelé. – Mindenesetre fontold meg, amiket mondtam. Ne hergeld tovább Szürkeszemet, és figyeltesd Liliant. Ha valaki, akkor ő bizonyára tud mindenről, ami a Ventrue klán berkeiben történik, és nyilván meg fog tenni mindent annak érdekében, hogy megszerezze magának azt a rangot, ami egykoron az Atyjáé volt. – Gonoszul elmosolyodott. – Ne legyünk vele ilyen előzékenyek.– Rendben – morrant Belzebub.Merk elégedetten elvigyorodott és kilépett a szobából. Az ajtó halkan kattant utána. Belzebub egy ideig az ajtót bámulta, aztán előkotort egy üres papírt az íróasztal egyik fiókjából, megragadta a piros tollat és vadul körmölni kezdett. Újabb elintézendő ügyeket jegyzett fel és, noha szeretett mindent egymaga megoldani, kezdte úgy érezni, hogy a teendők hullámai lassan összecsapnak a feje fölött, és minden kicsúszik a kezéből. Hirtelen egy vékony sípszó hallatszott. Belzebub felkapta a fejét és az íróasztal melletti állványon pihenő számítógép monitorjára pillantott. A jobb felső sarokban egy kis levelet formázó rajz villogott… vörösen. Ami azt jelentette, hogy az üzenet nagyon sürgős.Még ez is, gondolta a Nosferatu, aztán rákattintott az ikonra.
16/28 rész
