A férfi szeme megvillant, arcán kelletlen grimasz suhant át, aztán arrébb húzódott néhány lépést.– Muszáj ezt? – kérdezte.Robert felnézett egy pillanatra, majd az öngyújtó lángját a szájában lógó cigaretta végéhez tartotta, néhányszor megszívta a dohányt, hogy felizzon, aztán kifújta a sűrű füstöt. Az öngyújtót visszagyömöszölte a félig már kiürült cigarettás dobozba, és az egészet visszacsúsztatta a kabátja belső zsebébe. Megint beleszívott a cigarettába, s a vörösen felfénylő dohány tompa árnyékokat rajzolt sápadt, beesett arcára.– Megszokás – fordult el, hogy a füstöt ne a másik arcába fújja. Nem mintha bármit is számított volna, de a régi beidegződések még élénken éltek benne. Nem telt el annyi idő, hogy ezek a mindennapos cselekvések is átcsússzanak a szükségtelen tevékenységek közé. – Megnyugtat, és jól esik – tette hozzá kicsivel később, ám a másik alak, mintha meg sem hallotta volna a szavakat.Robert elfintorodott, aztán úgy döntött, nem idegesíti magát a másik kibírhatatlan stílusán. Tekintete az épület felé irányult, miközben halovány füstpamacsokat eregetett a sötét éjszakába.Egy belvárosi, bontásra ítélt háztömb belső udvarán álltak, nem messze a beomlott lépcsőháztól. Az épületet még valamikor az 1900-as évek legelején építették – legalábbis a hivatalos iratokban ez szerepelt – ám mostanra az erkélyeket tartó, márványból faragott díszalakok közül szinte mindegyik a felismerhetetlenségig elkopott, s csak néhány groteszk figura maradt épen. Robertnek ezzel kapcsolatban támadt egy meglehetősen baljós gondolata, amit aztán mindig el is hessegetett. Megrázta a fejét, és elfordította a tekintetét. Az udvaron hatalmas törmelékkupacot halmoztak fel a hajléktalanok, azonban őket néhány nappal ezelőtt azzal az indokkal kergették el a hatóságok, hogy az épületet lebontják, és életveszélyes a közelében tartózkodni. A csövesek morgolódtak egy keveset, amiért megfosztották őket egyik kedvelt szállásuktól, de nem mentek többet az épület közelébe, még az összekuporgatott kis vackaikat is hátrahagyták. Akadt azonban egy-két merészebb, aki nem törődött bele a dologba, ám őket soha többé nem látta senki.A múlt éjszaka óta viszont igencsak megélénkült a mozgás az épületben. Napközben narancssárga overallba öltözött munkások hordták el a törmeléket a belső udvarról és az épület többi részéből, éjszaka pedig nagydarab, pisztollyal felfegyverzett biztonsági őrök vigyáztak a háztömb érintetlenségére. Bármennyire is szokatlan volt ez a hirtelen változás, a környék lakói nem mutattak túl nagy érdeklődést a bontásra váró épület körül kialakult felhajtás iránt. Elkerülték az utcát, és nem is beszéltek róla – s ez így volt rendjén.A cigarettázó alak felemelte a fejét, és végignézett a fölé magasodó hat emeleten. A vakolat már régen lepergett a falakról, a körfolyosók vaskorlátjai elrozsdásodtak, megrepedeztek és itt-ott már ki is estek a helyükről. A lakások egytől egyig üresen álltak, az udvarra néző ablakokból többnyire hiányzott az üveg, és a legtöbbet már be is deszkázták. Az udvar közepén egy hatalmas konténer állt, amibe a rengeteg törmeléket próbálták átrakni a munkások. Az egész roskatag épület elhagyatott volt, komor és sötét. Ideális, gondolta Robert és miközben beleszívott a cigarettába, a másik férfira nézett.A szűkszavú, kimért férfi szénfekete öltönyt és hosszú szövetkabátot viselt, pont ugyanazt, mint amiben egy héttel ezelőtt felbukkant a városban. A formaságoknak megfelelően bejelentkezett a hercegnél, és közölte, hogy meg akarja venni az épületet a klánja számára. Amikor a herceg megtudta, hogy az idegen a Giovanni klán képviselője, gyanakodni kezdett, azonnal elrendelte az illető lenyomozását, és a duplájára emelte az épület vételárát, tudván, hogy az átkozott nekromantáknak a pénz nem jelent gondot. Ám a nyomozás eredményében csalódnia kellett, mert a férfi teljesen tiszta volt. Akiről még a legavatottabb Nosferatuk sem találnak semmit, az minden bizonnyal valóban olyan tiszta, mint a frissen mosott lepedő. Az már más kérdés, hogy ez a szokatlanul tiszta háttér újabb gyanúk magvait ültette el a herceg gondolataiban. Az üzletet ettől függetlenül azért megkötötte, mert jó hasznát vette a pénznek, azonban a biztonság kedvéért ráállított néhány embert a titokzatos Giovannira.Robert volt az egyik. Az ifjú Toreador meglehetősen hasznos segítője volt a hercegnek. Halandóként ingatlanokkal üzletelt és jelentős vagyonra tett szert, de véletlenül beletenyerelt egy olyan ügyletbe, amelyben a Kamarilla is érdekelt volt, és elég tetemes kárt okozott a szektának. A Kamarilla először végezni akart vele, ám végül úgy döntöttek, hogy több hasznát veszik, ha a maguk oldalára állítják. Így került Robert a Vértestvérek közé, ahol eleinte szürke kis fogaskerék volt, azonban a város legújabb hercege maga mellé vette, mert jól ismerte a várost és ez sokat segített a kaotikus állapotok viszonylag gyors elsimításában. Az már csak tovább fényezte az eredményeit, hogy nemcsak a tudása, hanem ő maga is hasznosnak bizonyult.– Remélem elégedett, Mr. G. – mondta a cigarettázó vámpír.A Giovanni bólintott.– Teljes mértékben.Robert alig láthatóan elfintorodott. Szívott egy utolsó slukkot a cigarettából, elpöckölte a csikket a konténer irányába, aztán pár másodperccel később kifújta a füstöt. Nem kedvelte ennek a Giovanninak a stílusát. Valójában egyik Giovanninak sem kedvelte a stílusát, de ez a fickó rosszabb volt az összes nekromantánál, akikkel ezidáig találkozott. Röviden, pontosan válaszolt a kérdésekre és nem beszélt feleslegesen, pedig Robert mindent elkövetett, hogy megpróbáljon valami használható információt kiszedni belőle az ügylettel kapcsolatban. Nem járt sikerrel.– Mire fogják használni? – kérdezte nyíltan. – Raktárnak tökéletes volna.A Giovanni megint bólintott.– Meglehet.Bár nem lepte meg a válasz egyszerűsége, Robert egy pillanatra összeszorította az öklét és érezte, hogy kezdi elveszíteni a türelmét. Egy hete kísérgette a Giovannit, a gyors és hatékony üzletkötés céljából, de három szónál többet sosem tudott kihúzni belőle egyszerre. Épp ezért egyfelől örült egy kicsit, hogy végre mindent sikerült elrendezniük az adásvétellel kapcsolatban, viszont bosszantotta, hogy nem sikerült semmi érdemleges információt szereznie a Giovannik esetleges terveiről az épülettel kapcsolatban. Majd a Nosferatuk szemmel tartják a házat.– Értem – felelte. – Nos, Mr. G., azt hiszem, mindent elrendeztünk. Ha bármire szüksége van még az épületet illetően, tudja, hol találhat meg.– Köszönöm, Robert.Az ifjú vámpír szeme lobot vetett, de türtőztette magát, nehogy rávesse magát a seggfej Giovannira.– Minden jót, Mr. G. – mondta. Kezet ráztak, aztán Robert elindult kifelé. A kapualjban tompa fény lobbant, ahogy ismét rágyújtott egy cigarettára.Anton Giovanni pontosan öt és fél percet várt, majd elővette kabátja zsebéből a mobiltelefonját, beütött rajta egy számsort, aztán a füléhez emelte. Három hosszú csengetés után a vonal túlsó végén egy recsegő hang jelentkezett be.– Igen, Mr. Giovanni?– Késésben vannak. Mikor érnek ide?A hang csak pár másodperc elteltével válaszolt.– Sajnálom, Mr. Giovanni, sietünk, ahogy tudunk.– Mikor érnek ide? – ismételte a kérdést Anton valamivel keményebben.– Negyed óra, talán valamivel kevesebb.– Jó – mondta a Giovanni. – Hozzák fel az árut a harmadik emeletre.Anélkül, hogy megvárta volna a választ, bontotta a vonalat, és visszatette a telefont a zsebébe. Megrázta a fejét és az órájára pillantott; pár perccel múlt fél tizenegy. Nem szerette a pontatlanságot, de úgy döntött, hogy ez a kis csúszás még elfogadható. Megigazította a kabátját és elindult a még épségben levő, biztonságosnak azonban egyáltalán nem nevezhető főlépcsőház felé. Noha az épületbe felvonót is szereltek, azt nem merte megkockáztatni. Óvatosan lépett rá a lépcső első néhány fokára, és meglepetésére a korához képest igen jól bírta a terhelést. Gyorsan felszaladt a harmadik emeletre és megállt a 13-as számú lakás ajtaja előtt.Micsoda véletlen, gondolta cinikusan.Lenyomta a kilincset és benyitott. Odabent vaksötét fogadta. A lakás ablakai épek voltak ugyan, de az összeset feketére festették, hogy a napfény ne hatolhasson át rajtuk; egyik-másik előtt még valami ócska, szakadozott függöny is lógott. Beljebb lépett és felkapcsolta az előtér falára erősített lámpát. Tompa sárga fény gyúlt, ami ugyan nem jutott el a szobák minden szegletébe, de ez egyáltalán nem zavarta a Giovannit. Járkálni kezdett, hogy alaposabban körbenézzen.A lakás használható állapotban volt, már amennyire néhány nap alatt sikerült rendbe hozni. A falakat újra levakolták és lefestették, a parkettát felcsiszolták, az előtérbe és a nappaliba felszereltek egy-egy lámpát, a szobákat pedig lomtalanításokról szerzett kopott, kiszolgált bútorokkal rendezték be – a megbízó kérésének megfelelő módon. Anton Giovanni elégedetten bólintott, miután mindent rendben talált, aztán az órájára pillantott, majd a hálószoba ablakához lépett, kinyitotta és kinézett az utcára. A ház előtt épp abban a pillanatban parkolt le egy kék furgon, amiből két izmos alak ugrott ki.A vámpír bezárta az ablakot, visszament a nappaliba, leült az egyik tisztábbnak látszó fotelbe és onnan figyelte a bejárati ajtót. Néhány perc elteltével két alak lépett be a lakásba, és egy hatalmas ébenfa koporsót tettek le a szoba közepére. Várakozó arccal néztek a Giovannira, aki előbb hosszasan végigmérte a koporsót, aztán egy rövid kézmozdulattal jelezte, hogy a két alak távozhat; a ghoulok szó nélkül, engedelmesen elhagyták a lakást. Anton még néhány pillanatig a fotelből szemezett a koporsóval, aztán felállt és odalépett mellé. Végigsimított a hibátlanul csiszolt fán, aztán megkopogtatta a tetejét – két hosszút és egy rövidet. Négy halk kattanás volt a válasz, és a koporsó teteje lassan kinyílt.Egy magas és meglehetősen bizarr külsejű alak ült fel benne. Körbenézett, aztán egy síron túli sóhajtás kíséretében kimászott belőle. Csupán egy XIII. századra jellemző köntöst viselt, amelyet egy ujjpercekből font öv egészített ki. Aszott arcán fura csontkinövések látszottak, kopasz fején mély sebhelyek éktelenkedtek. Csontos ujjai megkocogtatták a koporsó oldalát, aztán elmosolyodott.– Látom mindent elintézett – mondta száraz, reszelős hangon. – Hálás vagyok Önnek.– Ez egyszerű üzlet – felelte a Giovanni. – Önök fizettek, mi csak lebonyolítottuk az üzletet, és ezzel a mi szerepünknek vége is. A klánunk nem kíván tevékenyen részt venni a szekták közötti nyílt háborúban, ám szívesen felajánlja szolgálatait, ha méltányosan megfizetik.– Nem biztos, hogy a leghelyesebb és legcélravezetőbb megoldás, barátom.A Giovanni megvonta a vállát.– Lehetséges, de ezt nem én vagyok hivatott megítélni vagy eldönteni – mondta Anton, aki egyre kényelmetlenebbül érezte magát az öreg vámpír társaságában. – Én csak egy fogaskerék vagyok a gépezetben.A másik felnevetett.– Mindannyian azok vagyunk.Anton bólintott és kifelé indult, ám amikor elhaladt az öreg vámpír mellett, az megragadta a karját.– Hová megy?– Nem szeretném tovább feltartani – felelte a Giovanni értetlen arccal. – Én elvégeztem a feladatomat, teljesítettem az egyezség rám eső részét.– Nos, még nem egészen – húzta gyilkos mosolyra a száját a másik. – Eszközöltem ugyanis egy kis módosítást a szerződésben, és a felettesei beleegyeztek.A szorítás erősödött és Anton akaratlanul is felkiáltott, aztán megértette, miről van szó. Rémülten próbálkozott kiszabadulni a vasmarkok bilincséből, de az öreg vámpír nem engedte. Szélesen elmosolyodott, szabad kezével megragadta a Giovanni vállát, és közelebb hajolt, hogy agyarait belemélyessze a Vitae-től lüktető erekbe. Anton felordított, inkább félelmében, mint fájdalmában, de nem volt elég erős ahhoz, hogy kiszabaduljon. Aztán pillanatokkal később már csak halkan nyöszörgött, ahogy az éltető vér szép lassan kiürült halott testéből, és erőt öntött a belőle lakmározó szörnyetegbe.A Tzimisce ütemes kortyokban itta a vért, kiélvezve minden pillanatát. Kéjes érzés töltötte el az értékes vér minden cseppje után. Érezte, hogy megerősödik, hogy a napok óta követelőző Fenevad kortyról kortyra halkabbá válik, s végül elcsendesedik. Visszatért az ereje. Túl sokáig pihent időtlen álomban, túl sokáig maradt ki a sötét éjszakák titkos háborújából, de most visszatért, és készen állt arra, hogy visszaszerezze mindazt, mi századokkal korábban az övé volt.Az utolsó cseppeket már-már lustán szívta ki a teljesen ernyedt vámpírból. Anton előtt lassan elsötétült minden, és az utolsó, amit látott, a Tzimisce vámpír véres, vigyorgó ábrázata volt. Nem értette, mi okból került ebbe a helyzetbe, s az utolsó gondolata az volt, hogy vajon hol vagy mikor követhetett el egy olyan végzetes hibát, amiért a család ezt a büntetést szabta ki rá.Aztán porrá omlott.
15/28 rész
