A régens még mindig ugyanazt a közönyös, ámde meglehetősen gondterhelt arckifejezést viselte, mint jó másfél órával korábban. Hirtelen túl sok olyan esemény vette kezdetét, aminek akaratán kívül ő is szereplőjévé vált, és ez nagyon is bosszantotta. Nem szerette, ha a figyelmét meg kell osztania több, egyaránt fontos dolog között, sőt, egyáltalán nem szerette, ha egyszerre több mindenre volt kénytelen időt fordítani. Lépésről lépésre tervezett, és a váratlan vagy szerteágazó események felborították a dolgok megszokott menetét.Fel-alá járkált az egykor szebb napokat látott hotel kiégett előtermében, és megpróbált higgadtan gondolkodni, hogy visszaterelje az eseményeket a helyes mederbe. Leginkább a titokzatos Vérrózsa foglalkoztatta, holott azt sem tudta, mi is az valójában. Azzal nyugtatta magát, hogy bizonyára más sem tudja, így nem került még túl nagy hátrányba. Feltételezte, hogy igen értékes lehet, ha a bécsi anyakápolna is úgy felbolydult miatta, mint egy méhkas. Persze, hiszen azok a vénséges vérszopók mindent meg akarnak szerezni maguknak, hogy még jobban bebiztosítsák uralkodó pozíciójukat, és még nagyobb hatalomra szert téve, vasmarokkal irányítsák, vagy könyörtelenül eltapossák a feltörekvő ifjakat. Nem véletlenül történt mostanában jó néhány áthelyezés az európai kápolnák esetében. Aki egy kicsit is erőre kapott, azt gyorsan átirányították egy másik kápolnába valami átlátszó indokkal, és ott aztán kezdhetett mindent elölről, miközben a vének röhögtek a markukba, hogy milyen jól csinálják ezt az egészet.Szemetek.Egyelőre a Hotel Pandában megbúvó Tremere menedéket nem fenyegette veszély. A temérdek gonddal küszködő, ám mégis szilárdan álló kápolna látszatát úgy tűnt, bevették a bécsi elöljárók, és a szokásos rendszeres ellenőrzésen felül csupán szórványos érdeklődést mutattak az iránt, hogy miként is haladnak a dolgok az egykori szálloda falai között. A régens mindig azzal nyugtatta feletteseit, hogy szépen halad minden, lassan gyarapodik és erősödik a kápolna. Csupán az az egyetlen dolog zavarta, hogy ez egyáltalán nem volt igaz. Bármilyen büszke is volt megszerzett címére, el kellett ismernie, hogy az eddig felmutatott eredményei meglehetősen szerények voltak: egy félig kiégett épület, egyetlen novícia és egy parányi, mindössze huszonegy kötetből álló könyvtár. Ennél sokkal kevesebb miatt is vontak már felelősségre Tremere-eket…És nekem meg pont most kell Bécsbe mennem.Feltett szándéka volt, hogy a Vérrózsa után kezd nyomozni, és az első lépésekhez a bécsi anyakápolna hatalmas és gazdag könyvtára volt a legmegfelelőbb hely. Azonban ilyen közel a tűzhöz nem kerülheti majd el, hogy egy rövid kihallgatásra be ne idézzék a pontifex elé. Vagy akár Etrius elé, aki mostanában egyre élénkebb érdeklődést mutatott a mindennapos dolgok iránt. Egyik beszélgetés lehetősége sem volt túl bíztató, és amikor majd fény derül arra, hogy valójában milyen szánalmas eredményeket produkált az elmúlt hónapokban, nyilván meg fogják büntetni. Szép kilátások, gondolta. Mindenesetre elhatározta, hogy nem fog megalázkodni. Még előtte az éjszaka, bőven lesz ideje, hogy kitaláljon egy hihető történetet azzal kapcsolatban, hogy miért halad olyan lassan a kápolna megerősítése.– Elnézést, régens úr – hallotta a háta mögül az asszisztense hangját.Lassan megfordult és a nőre emelte tekintetét.– Hallgatom.– Egy furcsa külsejű úr kíván beszélni Önnel – közölte szárazon és tényszerűen. – Azt állítja, hogy az Ön barátja.– Ostoba újszülöttek… – mormolta az orra alá, aztán hangosan beszélt tovább. – Majd én beengedem. Köszönöm, elmehet.A nő biccentett, és az emeletre vezető lépcső felé távozott. Ramon Vega vett egy mély lélegzetet, egy rövid időre benntartotta a számára teljességgel haszontalan levegőt elsorvadt tüdejében, aztán egy hosszú sóhajjal kiengedte. Komótos léptekkel a kápolna bejáratához sétált, ránézett a bejárat fölé helyezett monitorra, amely egy külső kamerával állt összeköttetésben, aztán kinyitotta az ajtót.A kápolna előtt egy bozontos hajú, fekete farmert, vörös inget és hosszú kabátot viselő alak várakozott türelmesen. Szokatlanul élnénk színekben pompázó arcán gyermeki mosoly terült el, amint meglátta a régens közeledő alakját. Már majdnem elrugaszkodott, hogy a nyakába vesse magát, amikor tekintete találkozott a Tremere sötét, vészterhes szemeivel. A mosoly hirtelen lehervadt az arcáról és megborzongott. Végtelen sötétséggel és gonoszsággal találta magát szemben egy pillanatra, aztán már csak a régens komor tekintetét látta. Azt a túlvilági komorságot, ami a legtöbbször visszatartotta attól, hogy a szükségesnél több időt töltsön a régens társaságában.Ramon Vega ellépett az ajtóból és egy invitálónak látszó kézmozdulattal beparancsolta a Malkavitát a kápolna recepciójára.– Miért jöttél? – hangzott a régens csöppet sem szívélyes kérdése.– Igen, én is örülök, hogy látlak – jegyezte meg Sven.A régens figyelmen kívül hagyta az ifjú vámpír megjegyzését.– Mondd, miért jöttél, vagy hagyj dolgozni – közölte a Tremere. – Még sok tennivalóm van ma éjszakára.A Malkáv elfintorodott, aztán sóhajtott egy nagyot, és jogarát lóbálva járkálni és magyarázni kezdett.– Láttam egy álmot – mondta, és jelentőségteljesen hangsúlyozott minden szót. – Pontosabban nem is álom volt, mert ahhoz eléggé ébren voltam, de olyan volt, mintha álmodtam volna az egészet. Talán egy látomás volt, vagy csak képzelődtem. De nem, inkább látomásnak mondanám. Képzelődni a halandók szoktak, amikor azt hiszik, hogy egy vámpír ivott a vérükből. Bár, ha jobban belegondolunk, ez nem is annyira képzelgés a halandók részéről. – Gonoszul elvigyorodott. – Mindenesetre, amit én láttam, az határozottan egy látomás volt. Álomszerű látomás. – Megállt egy pillanatra, ránézett a régens unott arcára, aztán tovább beszélt. – Szóval ez egy igazán furcsa látomás volt. Olyan valóságos. Mintha nem is ebben a világban lettem volna, és mégis. Minden szürke volt. Szürke, mintha valami kopott függönyön keresztül nézném a tévét. Szürke és más. Időtlen. Nem. Minden olyan más volt… halott. – Egészen beleélte magát a magyarázásba. Grimaszokat vágott, a kezeivel hadonászott, és a jogar szöges fejével időnként belecsapott a tenyerébe, amelyből kis cseppekben csordogálni kezdett a Vitae. A régens megérezte az ellenállhatatlan illatot, de kizárta elméjéből a csábító gondolatokat, és igyekezett a Malkáv keszekusza mondókájára összpontosítani. – …az ugye halott. – mondta épp Sven. – Embereket láttam, de mind sápadt volt és fakó. A mi világunkban jártam, de mintha évtizedekkel vagy akár évszázadokkal később lettem volna. Minden megváltozott. Egyszer csak odalépett elém egy szörnyen sápadt nő, és azt mondta: „Hamarosan kitör a vihar, amely elemészti azokat, akik nem képesek megvédeni magukat tőle.” Ezt mondta. Aztán eltűnt minden, és megint a valóságban találtam magam. Olyan volt, mintha álmodtam volna, pedig tudom, hogy nem álmodtam, de mé…– Értem – vágott közbe Ramon, hogy elejét vegye a Malkáv további felesleges locsogásának.– És?– Mit és? – kérdezett vissza a régens. – Mit vársz tőlem? Hogy most mindjárt magyarázzam meg, mit jelent ez a sok marhaság, amit összezagyváltál nekem? – Ingerültebben felelt, mint szerette volna, de ez nem különösebben zavarta, elvégre régens volt, megengedhette magának a keményebb hangnemet. – Meg fogod kapni a válaszokat, ha ez megnyugtat.Sven nem volt csalódott, mert éppen ennyit várt a régenstől. Tudta jól, hogy segíteni fog, de abban is biztos, hogy ezt nyíltan nem fogja megígérni. Belül elégedetten elmosolyodott, miközben magára öltötte a csalódottság maszkját, és egy kicsit lebiggyesztette az ajkait. Gyanította, hogy ezzel a kis színjátékkal nem fog bűntudatot vagy lelkiismeret-furdalást okozni a régensnek, akinek az a fogalom, hogy lelkiismeret, már amúgy sem jelentett semmit.– Rendben – felelte a Malkáv, és elindult kifelé. Az ajtóban megtorpant és visszafordult. – Ma fogadás lesz az Elíziumban. – Jelentőségteljesen felvonta a szemöldökét, aztán kilépett az utcára. A kápolna ajtaja csendesen bezáródott mögötte.Ramon Vega sarkon fordult, és az emelet felé indult. Már majdnem felért a lépcső tetejére, amikor beleütközött az asszisztensébe. A nő elesett és elejtette a kezében tartott aktákat. A régens már mozdította a kezét és nyúlt volna, hogy segítsen felszedni a széthullott papírlapokat, amikor ráeszmélt, hogy azokat az időket már rég maga mögött hagyta. Gyorsan és észrevétlenül visszarántotta a kezét és villogó tekintettel ráförmedt a nőre.– Nem lát?– Elnézést kérek, régens úr – felelte a nő lesütött szemekkel, miközben az iratokat szedegette a földről. – Az én hibám volt, nem figyeltem eléggé. Többet nem fordul elő.A régens arca rezzenéstelen maradt.– Lefoglalta már a repülőjegyet holnapra? – kérdezte, szóra sem méltatva az asszisztens bocsánatkérését.– Igen, régens úr – válaszolta a nő. – A gép tízkor száll le Bécsben. A jegyeket a repülőtéren veheti majd át, beszállás előtt.– Jó.Bólintott egyet, és otthagyta a nőt. A lakosztálya felé sietett, hogy a fogadáshoz megfelelő öltözéket keressen. Nem tartotta ugyan sokra az efféle tanácskozásokat, sőt, egyáltalán nem is kedvelte a herceg rendezvényeit, de a város Tremere Elsőszülötteként számára mindig kötelező volt a megjelenés. Remélte, hogy csak egy egyszerű pofavizitről lesz szó, és nem kell majd órákon át társalognia feleslegesen a többi Vértestvérrel.Épp kinyitotta a szekrényajtót, amikor megcsörrent a telefon.
12/28 rész
