A szerelvény egy éles csikordulás kíséretében végleg megállapodott a 9-es vágány végében, a kiírt érkezési idő előtt három perccel. A vagonok ajtaja szinte egyszerre tárult fel, és az utasok szép lassan kiléptek a peronra. Összehúzták magukon a kabátjukat, és kis csoportokban vagy magányosan megindultak a kijárat felé.Többnyire fehér bőrű emberek utaztak a vonaton, ezért is tűnt ki valamennyire a tömegből az a kreol vonású férfi, aki egy nagy és színes sporttáskát cipelt. Fekete ballonkabátja nem volt begombolva, törött szárnyként csapkodott minden lépésénél. Mozgása kimért volt, már-már elegáns, de csak az avatott szemek vették észre e mögött a leplezett óvatosságot. A férfi egykedvű, de inkább unottnak tűnő arccal sétált a kijárat felé, miközben a körötte elsiető embereket figyelte. Felületesen végignézett rajtuk, vetett egy pillantást a ruhájukra és a csomagjaikra, aztán a tekintete a semmibe révedt, és újra belefeledkezett a gondolataiba.Egyáltalán nem volt boldog, amiért megkapta ezt a megbízást. Pedig oly hevesen tiltakozott, amennyire csak lehetett, és megpróbálta meggyőzni az alamuti vezetőket, hogy jelöljenek valaki mást erre a feladatra, azonban minden igyekezete hiábavalónak bizonyult. Kénytelen volt elfogadni a döntést és beletörődni abba, hogy ismét vele végeztetik el a piszkos munkát. Nem az zavarta, hogy már megint végeznie kell valakivel, aki a klán útjában áll, hiszen végül is ehhez értett a legjobban, hanem az, hogy ezúttal is egy klántársát kell a Végső Halálba küldenie. Dühítette, hogy nem vadászhat a gyűlölt Tremere-ekre, mert évekkel ezelőtt elkövetett egy apró hibát, ami miatt kegyvesztetté vált.Az az átkozott hiba.Hirtelen minden elsötétült előtte és síri csend vette körül, aztán amikor magához tért, újra Alamutban találta magát, a hatalmas barlangrendszer egyik kihalt folyosóján. Lehajtott fejjel haladt, óvatos, de szapora léptekkel; előtte és mögötte két-két társa kísérte. A vezír szavai visszhangoztak a fejében. Az egyszerű, nyugodt, de mégis kegyetlenül megalázó szavak, amelyek megszégyenítették a társai előtt, ám amelyek fájdalmas igazához nem férhetett kétség. – Barátaink megharagudtak ránk a figyelmetlenséged miatt – mondta a vezír.Egy vércsepp. Egy körömnyi vércsepp lett a veszte, ami elkerülte a figyelmét. Biztos a kardjáról csöppenhetett le, vagy az ujján ejtett sebből. Nem emlékezett. Nem emlékezett, mert nem figyelt rá oda. Túlságosan is magabiztos volt, túl hanyag. Hibázott, és csak azért nem vetettek véget természetellenes létezésének a klán elöljárói, mert a vezír kedvelte. Maga sem tudta, miért, hiszen több gyermeke is volt, akikre oda kellett figyelnie, azonban mégis mindig úgy bánt vele, mintha fontosabbnak tartaná saját sarjainál. Szerencsésnek érezte magát, ugyanakkor a sok ifjú, akik ugyanolyan mélyről küzdték fel magukat, mint ő, gyanakvással és ellenségesen méregették. Az egykori társak elpártoltak mellőle.A kísérői hirtelen megtorpantak egy vasajtó előtt. Az egyikük kinyitotta, és betessékelte rajta egy üres, poros és sötét cellába.Éveken át tartották bezárva, és csak akkor enyhítették csillapíthatatlan éhségét egy kicsit, amikor már az őrület és a torpor mezsgyéjén táncolt. Nem kínozták meg, nem égettek szörnyű és eltörölhetetlen sebhelyeket a testébe, hanem egyszerűen megfeledkeztek róla. Semmibe vették, elmentek mellette és egy szót sem szóltak hozzá. Átnéztek rajta, mintha nem is létezne. Aztán a megaláztatásoknak egyszer csak vége szakadt, és a vezír hivatta. Adott neki még egy esélyt, hogy újra kivívhassa magának azt a tiszteletet és megbecsülést, amelyet oly botor módon eldobott magától. Hálás volt, de nem mert hangot adni ennek az érzésnek, nem akart még jobban megalázkodni. Tudta, hogy mindent elölről kell kezdenie, mintha csak most esett volna át az Ölelésen, de nem bánta. Örült, hogy élt, és tisztában volt vele, hogy nincs több lehetősége. Legközelebb már semmi sem menti meg a Végső Haláltól. Többet nem hibázhatott.Nem hibázhatok.Lépés közben belerúgott egy kiürült sörösdobozba, és az elguruló doboz fémes csörömpölése visszarángatta az emlékek sötétjéből. A csend szertefoszlott, s szinte megsüketült, ahogy a tudatából kizárt hangok most mind egyszerre zúdultak a dobhártyájára, ám mindössze egy apró ideg rándult a szája szegletében. Gyorsan körbenézett, megkerült egy konténert és kisétált a pályaudvar egyik oldalsó kijáratán. Az épület melletti parkoló felé vette az irányt, végigsétált a repedezett járdán, elhaladt egy várakozó rendőrautó mellett, aztán néhány lépéssel arrébb megállt. Szemügyre vette a parkoló kocsikat és néhány rövid pillantást követően meg is találta, amit keresett. Halványan elmosolyodott, és energikus léptekkel megindult a parkoló túlsó végében álló szürke Alfa Romeo irányába.A kocsi mellé érve hirtelen lehajolt, mintha elejtett volna valamit, és benyúlt a hátsó lökhárító mögé. Ujjai villámgyorsan kitapogatták a kulcsot, megragadta, felegyenesedett és kinyitotta a csomagtartót. A sporttáskát egy hanyag mozdulattal bedobta a csomagtartóban pihenő többi táska közé, aztán beszállt a kocsiba és beindította a motort. Hátramenetbe kapcsolt, kitolatott, aztán sebességbe téve a kocsit, kirobogott a parkolóból, és ráfordult a körútra.Amikor az autó már kellőképpen eltávolodott, egy sötét alak vált el az árnyékoktól, és a legközelebbi telefonfülkéhez sétált.
11/28 rész
