A fák között szokatlanul sűrű köd terjengett.Fehér volt és átláthatatlan, szinte teljesen elrejtette a park alacsonyabb növényeit, mintha nem akarná, hogy bárki is megközelítse a bokrokat. Lassú, hideg szellő mozgatta a fák lombtalan ágait, azonban a tejszerű massza meg sem mozdult, olyan volt, mint egy fátyol, amit a fák közé feszített ki valaki. Ám még ennél is furcsább volt, hogy olykor egészen sötét hullámok suhantak át rajta.Káprázat? Vagy valami varázslat volna?A vékony, beesett arcú alak a földön ült és merev tekintettel bámulta a ködöt. Az elmúlt két éjszakát is itt töltötte, erre utaltak a ruháján éktelenkedő fekete sárfoltok. Rezzenéstelenül figyelte a fehér fátyolt, várta, hogy valami megváltozzon rajta végre, azonban az meg sem mozdult. Hiába fújt a szél, hiába jött fel a nap és hiába szakadt az eső a múlt éjjel, a köd nem változott. Az alak belemarkolt a sáros földbe, hogy enyhítsen idegességén, de tekintete egy pillanatra sem rebbent. Nem is gondolta volna, hogy ilyen könnyen meg fogja találni, amit keres, azonban amikor megpillantotta a fák között a ködöt, pontosan tudta, hogy meglelte. Bár nem tudta, hogy mi is az valójában. Valami magához hívta. Egy olyan erő, amit még sosem tapasztalt, egy olyan érzés, mintha hazatérne. Nem tudott ellenállni, muszáj volt idejönnie. A köd megbabonázta, pontosabban szólva, az, amit eltakart előle.Véletlen egybeesés volna? Miért bukkannak fel ezek a különleges hatalommal bíró tárgyak? Előbb a Szem, most meg ez a Rózsa. Hirtelen megborzongott. Valaki a nevét suttogta. Körbenézett, de a bokrok gallyain és a fák unottan hajladozó ágain kívül senki sem volt a parkban. Valaki mégis a nevét suttogta. Tisztán hallotta. Vagy csak azt gondolja, hogy hallja a hangokat? Elbizonytalanodott. Az érzékei a bolondját járatnák vele? Akkor azonban nem ülne itt már két éjszaka óta. Ez nem véletlenül történt így, ennek így kellett lennie. A köd magához szólította.Nem ez történt azzal a szerencsétlen vámpírral is? A Szem hívta magához, megbabonázta és elemésztette. Mi van, ha a köd is valami hasonló szörnyűséget rejt?A szerencsétlenül járt ifjú szobrász gondolata megrémisztette. Akaratlanul is azt érezte, hogy hamarosan a történelem megismétli önmagát. Bár nem tudott túl sokat a New Yorkban történt eseményekről, nem akart úgy járni, mint a tehetetlen Toreador. Nem akarta úgy végezni, mint Leopold. Nem akarta a ködöt bámulni sem, de a tekintetét mégis odaláncolta valami. Egyre kevésbé volt ura az elméjében kavargó gondolatoknak, egyre kevésbé tartotta furcsának a ködöt. Az a titokzatos erő a fehér fátyol mögött újra a nevén szólította. Vagy csak ő gondolta, hogy a nevét hallja? Nem tudta eldönteni. Ahogy nem tudott már ellenállni sem. Érezte, ahogy akarata lassan szilánkokra törik, a hipnotikus köd beférkőzik a tudatába és rábírja, hogy felálljon és elinduljon a bokrok felé, bele a fehéren gomolygó valamibe.Mi történik?Felállt a földről, és elindult a bokrok felé. Elméje egy távoli zuga felsikoltott, megpróbálta megtörni a bűbájt, de már késő volt. A köd hívása erősebb volt. Lassú, bizonytalan léptekkel közeledett a bokrok felé, egy-egy pillanatra meg is torpant, mintha kiszabadult volna az elméjét elborító kábulat alól, de hiába erőlködött, már nem volt visszaút, s bárhogy is próbált ellenszegülni, újabb lépéseket tett meg, amelyekkel egyre közelebb került a fátyolos masszához.Már csak néhány lépés választotta el, amikor hirtelen feltámadt a szél, végigsöpört a parkon, a fák között, felkavarta a leveleket a földről, s mire néhány pillanattal később elenyészett a semmibe, a köd is eltűnt. Mintha ott sem lett volna soha. A hold sápadt fénye rávetült a bokrok között meghúzódó kis dombra, s a hervatag gyomnövények között feltűnt egy fura, bizarr virág is.A Rózsa. Nem lehet igaz, ott a Rózsa!Szemében vad fények lobbantak, ahogy három gyors lépéssel ott termett a dombocska előtt. Széthajtotta a bokrokat, hogy odaférjen a virághoz, ám amikor közel hajolt, meglepődött. A különös növény valóban vérből volt. Szirmai folyamatosan alakultak, ahogy a vöröslő vér ide-oda áramlott, s olykor egy-egy csepp lehullott a földre is. Körülötte a föld is fura módon remegett, és csak ahogy közelebb hajolt, akkor vette észre a sötét árnyékot, amely a rózsa tövénél kavargott, mint valami végtelennek látszó örvény. Átlépett a bokrok között, és a rózsához egészen közel megállt. Egy pillanatra megint ura volt önmagának, és rémülten nézett körül, mintha valami álomból ébredt volna, és fogalma sincs, hogy merre jár, vagy mit csinál. Zavaros tekintete a rózsára tévedt, és ekkor újra a nevét hallotta. Valami arra kényszerítette, hogy szakítsa le a virágot.Nem szabad megtennem! Nem akarom megtenni!Azonban nem tudott ellenállni, keze nem engedelmeskedett az akaratának. Lehajolt, és kinyúlt, hogy letépje. Egy pillanatra megremegett a keze, ahogy elméje egy utolsó erőfeszítéssel megpróbálta megtörni a rátelepedett bűbájt, aztán az ujjai óvatosan megérintették a rózsa szárát, s rákulcsolódtak. Megszorította a furcsa növényt, megrántotta, és kiszakította a földből. A következő pillanatban a vöröslő szirmok közül vér kezdett csörgedezni, előbb csak cseppenként, aztán vékony patakokban. Ráfolyt a kezére, és ahol a vér találkozott a bőrével, égetni kezdte, mintha valami sav volna. Megpróbálta elengedni a rózsát, de képtelen volt rá, ujjai hihetetlen erővel markolták a növényt.Mi történik velem?A rózsából kiömlő vér teljesen beborította az alakot, és kegyetlenül marta a bőrét, miközben egyre forróbbá vált. Üvöltött a fájdalomtól, aztán térdre rogyott, testéből füst csapott fel, és a levegőt megtöltötte az élettelen, égő hús undorító bűze. A rózsa kihullott a kezéből, s a földre érve, szinte pillanatok alatt elolvadt a szirmai közül kiömlő vérben. A vérben, amelyből fekete árnyak törtek elő, és vadul kavarogni kezdtek a keservesen sikoltozó alak körül.Aztán csend lett. Nyomasztó, üres csend. A sikolyok elhaltak, és a szél is elcsendesedett. A kavargó sötétség visszahúzódott, és ott, ahol néhány perccel ezelőtt még a rózsa nőtt ki a földből, most csupán egy parányi hamukupac hevert, amely szép lassan beleolvadt a földön szétterülő vértócsába. Mikor a hamu végleg eltűnt, a vér szép lassan visszafolyt az üregbe, ahonnan a rózsát kiszakították, és visszaformálódott azzá a különös növénnyé, ami volt. A köd ismét szétterült a bokrok között.A szél újból feltámad, s egy furcsa, vészterhes hangot sodort magával.
1/28 rész
