Fiction Kult

Utószó

A tizenkilenc éves Kleinheincz Csilla 1997-ben, a Huszonötödik óra c. antológiában (melynek az ő verse volt a címadója) szinte kötetnyi verssel mutatkozott be. Nem ment ez akkor ritkaságszámba; kötetbeli társai Grecsó Krisztiántól Rózsássy Barbaráig ugyanennyi vagy még több költeménnyel szerepeltek. Akkor még szívderítőbbnek látszott a költészet helyzete s vele az egész kultúráé, akárcsak a diktatúrából alig néhány éve kiszabadult társadalomé is. Nem úgy, mint tizennyolc elszelelt évvel később, amikor a Lehetsz-e még hármasikrek? című – egy híján húsz Gérecz-díjas költőt tömörítő antológiánál –, már a címének megfejtésébe is fogát törő kritikus telejajongta írását, amiért olyan rengeteg vers elolvasására kényszerült. Látszott is a cikken, mennyire nem birkózott meg a feladattal.
Nyilván ez az (egyre silányodó) közszellem hajtotta Kleinheincz Csillát – költőtehetsége védelmében is – a pályamódosításra. 2005-ben jelentkezett Város két fül között meglepő című, fantasztikus témájú első, majd 2007-ben Ólomerdő című második, a tündérmesék világának sok évszázados kincstárából merítő regényével.
Az Ólomerdő szerzői utószavában Kleinheincz Csilla figyelemre méltó kijelentést tett. Szívesen idézzük, mert innen, harmadik könyve, a Nyulak • Sellők • Viszonyok végéről visszatekintve, új, pályamódosítással fölérő jelentéstartalma van. Utószavában az íróról szólt, aki néha varázsló – mágus – lehet: „Nem feltétlen jó mágus – csupán mágus, aki hírvivőjévé válik egy történetnek.” Majd még ezt tette hozzá: „közvetítő voltam”.
Most ez a tíz novellája – a kisregény terjedelműtől az alig néhány oldal rövidségűig – mutatja legérzékletesebben, hogy mennyire lehet valóban közvetítő. Tóth Árpád-i értelemben Lélektől lélekig hatoló, nagyon is a hajdani költői indulás elszántságáig és rátermettségéig visszagyökerezetten. A prózaíró innen eredeztetett új ereje hősei és viszonyaik életre keltésében és életrevalóságában mutatkozik meg elsősorban. Maradandó kisugárzású-e, hosszú, erős emlékezetű-e az író által teremtett alak? Megráz-e, felkavar-e novellájának cselekményszövése? Szereplői elismerésünkre, egyetértésünkre számíthatnak-e, vagy a meg-nem-érintettség közönyével haladunk el mellettük? Vagyis Kleinheincz Csilla ki tud-e szólni a legbensőnkből?
Tud, de még mennyire! Példa rá az Egyetlen esztendő robosztus-szuggesztív apafigurája. Az Éjfél után, hajnal előtt vak nője. A toronyőr, akinek sellő volt a felesége (Sellődal). A szerető temetésére utazó Emma, mikor a vonat elragadja (Emma utazása). Az Egy csepp málna lánnyá megszemélyesedő tava. A Jambalaya fűszeres ízeiből kedélyes-puha életszeretővé formált férfi. Mélyen, felejthetetlenül emlékezetünkbe vésődnek egytől-egyig.
De akkor még nem szóltunk Kleinheincz Csilla izzó-lobogóvá hevített vagy jéggé dermesztett novella-jeleneteiről, prózájának emberi viszonyairól. Amilyen a Nagyerdő kisfiú Zolija, kezében bicskájával, ahogy eltévedésük erdejében vakbélműtétre görnyed ájult barátja teste fölé. Vagy a Nyulak Amandájának és Verájának külön éje a közös ágyban, szerelmük utószezonján. Vagy az Egyetlen esztendő indiai találkozása Judit és Iván között a megjövendölt halál órájában.
Kik vagyunk valójában az embert próbára tevő, többnyire tragikus helyzetekben? – Kleinheincz Csilla novelláival pályája eddigi legdrámaibb értékeit gyűjtöttük kötetünkbe.

– a Kiadó