Fiction Kult

Részlet a(z) Boszorkányok fogságában című műből

Vissza a Könyvtárba | Vissza a könyv adatlapjára

... Ősz volt. A fák ilyenkor a legszebbek. A nyírek aranypénzei, a berkenyék rézvörös levelei, a platánok csúcsos lángnyelvei mind-mind ott ragyognak az őszi erdőben, a fenyők kékeszöld árnyaival együtt, mégis kellemes egyensúlyban vannak a hegyi tavak és patakok világoskék vizével. Ezt a szép tájat nézte a hétéves Hedinn. A táj nagyon lenyűgözően festett, de az élet nagyon nehéz volt itt.
Hedinn nem szívesen látott vendég volt. Pár nappal ezelőtt temette el az édesanyját. Az asszony boszorkány hírében állott. A falu közössége kivetette magából, és veszélyesnek tartották, még a közelébe sem mertek menni. Természetesen a fi a, Hedinn is osztozott a sorsában. Még a neve is, amit még az apja adott neki, ijesztően hangzott. Valami összefüggést sejtettek neve és a pogányt jelentő heding szó között. Ez természetesen tévedés volt, de anya és fi a még a templomba sem mehettek be.
Az anya nem bírta tovább. Amúgy is beteg volt, de a falu előítélete és babonája még jobban megtörte a legyengült lelket, és végleg legyűrte a csalódott ember élni akarását.
Szegény asszony megpróbálta Hedinnt megóvni, nehogy az is az ő sorsára jusson. Anyja szülei már kezdettől fogva bizonyos távolságot tartottak velük szemben. Hedinnek volt egy emlékképe, jobban mondva egy olyan emléke, amit tulajdonképpen az anyja elbeszéléséből ismert, hogy miképp zavarták el őt s a fi át, amikor haza szeretett volna költözni. Ezután anyja a nagyszüleinél keresett menedéket, és felköltözött hozzájuk a hegy mögé. Hosszú volt az út, így mesélte az anyja, de azért kapott segítséget és útbaigazítást.
Az öregek szeretettel fogadták unokájukat a kisfiúval együtt. Egy darabig ott lakhattak, de a ház még a benne lakó két embernek is kicsi volt, így nem maradhattak ott végleg, csak addig, amíg Hedinn anyja távolabb, egy idegen faluban szert nem tett egy rozzant házra.
Nem volt jó dolguk itt sem. A pletyka gyorsan elterjedt.
Most hát az anyja meghalt. Hedinn ekkor elhagyta a vidéket. Minden tulajdona belefért a hátán lévő kis batyuba. Meg akarta találni dédszülei házát. Anyja pontosan útba igazította őt, s már jóval előbb gondolt erre, már akkor, amikor megérezte, hogy egyedül kell hagynia fiát ebben az ellenséges világban.
Az út hosszabbnak bizonyult, mint hitte. Ráadásul el is tévedt. Ijedten ült egy földkupacon az erdőben, amikor arra jött egy lovas. Hedinn elmondta, hogy eltévedt, mire a lovas felajánlotta, hogy segít neki. A lóra nem tud felülni, mondta a lovas, de olyan lassan fog poroszkálni, hogy Hedinn lépést tudjon tartani vele.Az úton nem beszélgettek egymással. Hedinn végre elérte a hegyi házacskát, ahol örömmel fogadták be.
A dédapja már egy éve meghalt, de a dédnagyanyja nagyon örült neki, és azt is hozzátette, hogy: „végre lesz megint egy férfi a házban”. Hedinn korához képest nagy és erős gyereknek számított. Itt nem tudta senki róla, hogy honnan jött. Még ha az egyik szomszéd morgott is valamit aranyszőke haja és furcsa szemei miatt, melyekkel – úgy tűnt – belelátott az emberek lelkébe is, nem bántották, olyannak fogadták el, amilyen volt.
De ez csak a kezdet kezdete. Később megtanulták tisztelni és becsülni őt. Dédnagyanyjának nagy segítségére volt. Dédapjának volt egy számszeríja, amely iránt Hedinn nagy érdeklődést mutatott. Az íj már nagyon kopott és régi volt, nem lehetett már használni, de Hedinn valahogy mégis tudta, hogyan működik. Szabad idejében készített egy másik íjat. Gyönyörű lett. Olyan hatalmas méretűre sikeredett, hogy a fiú alig tudta megtartani. De most még csak kisfiú volt, és bízott benne, egyszer felnő a maga készítette fegyverhez, és használni tudja majd. A szomszédos fiatal férfiakat érdekelte a munkája, és jó tanácsokkal látták el a lábkengyelt illetően, ami a kifeszítéshez kellett. Még a „libaláb”-ról is kioktatták, ami megint csak az ideg felajzásához kell. Megmutatták neki a különböző zármechanizmusokat, és ideghez való sodrott szarvasbelet is hoztak neki. Mindenki lőni akart az íjjal, és a hibákból tanulva egyre tökéletesítették a „művet”, amíg valóban egyedülálló lett a maga nemében. Aki csak látta, megállapíthatta róla, hogy messze földön ez a legjobb számszeríj. Csak Hedinn volt még túl fiatal a kezeléséhez. A súlyos íjnak nagy lőtávolsága volt, ezért igen nehéz volt felajzani. De Hedinn fáradhatatlanul gyakorolt, és hamarosan mesterlövész hírében állt a környéken.
Egyszer, amikor úgy tizenegy éves lehetett, egy ember jött oda hozzá, mialatt gyakorolt. Hedinn megismerte. Az a világos hajú lovas volt, aki megmutatta neki az utat négy évvel korábban.
Az idegen figyelmesen tanulmányozta a számszeríjat.
– Nagyon jó – mondta végül a férfi. – Igazán kitűnő. De a számszeríjnak van egy hátránya a közönséges nyíllal szemben. Ezt mindig be kell tölteni, és időbe telik, amíg újra lőni lehet vele.
Ezután az idegen egy új módszert mutatott neki, amellyel pillanatok alatt újra ki lehetett lőni egy másik nyilat. Nemsokára a szomszédok elámultak azon, amikor látták, hogy Hedinn milyen hihetetlen gyorsan tud kilőni akár több nyilat is egymás után. Mikor sikerült a fi út megtanítania erre a fontos műveletre, az idegen biztató mosollyal intett Hedinn felé, és odébbállt.
Egyik nap a dédanyja egy apró sapkácskát talált a régi ládában, amikor ott rakodott. Az idős asszony meghatódott.
– Ó, erre emlékszem… – mondta Hedinnek. – Azután történt, amikor anyád és te ideérkeztetek, és te még kisbaba voltál, de már innen is tovább költöztetek. Körülbelül egy évre rá valamelyik este két lovas jelent meg. Kettejük közül ez egyik ismerősnek tűnt. Ugyanaz a világos hajú férfi volt, aki anyádat és téged idekísért, és aki másodszor is idevezetett téged, anyád halála után, amikor már hétéves voltál. A másik egy halk szavú fiatalember volt, akinek annyira hosszú és sötét haja volt, amilyent életemben nem láttam. Magával hozta a kisfiát is, aki majdhogynem újszülött volt. Úgy látszott, üldözik őket. Egy éjszakára maradtak, és a pici megkapta a te babaholmijaidat, amiket te már úgyis rég kinőttél. A kisfi ú egy melegebb sapkát kapott, ezért maradt ez itt. Ugyanazon a reggelen, amikor elmentek, egy fiatal nő érkezett a faluba. Minden házba bement, és a hosszú, sötét hajú férfi és a kisgyermek után érdeklődött. Nagyon barátságosnak tűnt, szépen volt öltözve. Én hálóingben mentem ki, és hogy vendégeimet megmentsem, hazudtam neki: „Nem, nem láttunk ilyeneket erre.” Hiába látszott olyan barátságosnak, éreztem, hogy valami rossz van benne. Valami visszataszító, de ezt nem tudom jobban megfogalmazni. Csak egy érzés volt… – fejezte be a dédmama...