Fiction Kult

Részlet a(z) A gyermekkor vége című műből

Vissza a Könyvtárba | Vissza a könyv adatlapjára

2

Az Egyesült Nemzetek főtitkára mozdulatlanul állt a nagy ablaknál, s nézte a lenti, nyüzsgő forgalmú 43. utcát. Néha eltöprengett, vajon jót tesz-e az embernek, ha ilyen magasan a többiek feje fölött dolgozik. A tárgyilagosság szempontjából bizonyára, csakhogy az nagyon könnyen átcsaphat közömbösségbe. Vagy csak arról van szó, hogy magyarázatot szeretne találni a felhőkarcolók iránti ellenszenvére, amely húszévnyi New Yorkban lakás után sem csökken benne?
Hallotta, hogy a háta mögött nyílik az ajtó, de nem nézett hátra, amikor Pieter van Ryberg belépett a szobába. Most jött az a néhány pillanatnyi, szabályszerűen bekövetkező csönd, amely alatt Pieter rosszalló arccal nézte a hőmérőt; állandó tréfálkozás tárgya volt ugyanis, hogy a főtitkár a legszívesebben egy hűtőszekrényben lakna. Stormgren megvárta, míg helyettese odamegy hozzá, s csak akkor fordította el a tekintetét az alanti megszokott, mégis mindig lenyűgöző látványtól.
– Késnek – mondta. – Wainwrightnak már öt perce itt kellene lennie.
– Épp most üzentek a rendőrségtől. Egész kis felvonulás keletkezett körülötte, s ettől elakadt a forgalom. Most már azonban bármelyik pillanatban megérkezhet.
Van Ryberg elhallgatott, aztán hirtelen azt kérdezte – Még most is helyesnek tartja, hogy fogadja őt?
– Attól tartok, már kicsit késő lenne visszakozni. Végtére is beleegyeztem, ámbár maga is tudja, hogy nekem sohase jutott volna az eszembe.
Stormgren az íróasztalához ballagott, és szórakozottan kézbe vette híres, urániumból készült levélnehezékét. Nem volt ideges – legföljebb bizonytalan. Egyszersmind örült is, hogy Wainwright késik, mert ez valamelyes erkölcsi fölényt fog biztosítani neki a tárgyalás megkezdésekor. Az efféle apróságoknak nagyobb befolyásuk volt az emberek ügyeire, mint holmi logikus okfejtéseknek vagy észérveknek, ahogy az várható volna.
– Itt vannak! – kiáltott fel Ryberg, arcát egészen az ablaküveghez nyomva. – A Sugárúton jönnek… bő háromezren lehetnek.
Stormgren fölkapta a jegyzetfüzetét, és a helyettese mellé állt. Félmérföldnyire lehetett az a kicsiny, de elszánt sokaság, amely lassan közeledett a főtitkári épület felé. Zászlókat lobogtattak, amelyek feliratát ugyan ebből a távolságból nem lehetett látni, de Stormgren tudta jól, milyen üzenetet hordoznak. A forgalom monoton lármája fölött már hallani lehetett az éneklő hangok baljós ritmusát. Váratlanul hullámzott át rajta az undor. A világnak már épp elege lehet a felvonuló csőcselékből meg a dühös jelszavaikból!
A tömeg most ért az épülethez; bizonyára tudják, hogy innen, fentről figyeli őket, mert itt-ott, meglehetősen öntudatlanul, öklök emelkedtek a magasba. A kihívás voltaképpen nem ellene irányult, bár kétségtelenül akarták, hogy ő is lássa a mozdulatot. A törpék fenyegethetik így meg az óriást, ahogy ezek a dühös öklök lendülnek meg az ötven kilométer magasan lévő ég felé – a csillogó ezüstfelhő, a főkormányzó flottájának zászlóshajója felé.
És nagyon is elképzelhető, gondolta Stormgren, hogy Karellen végignézi a jelenetet, és remekül szórakozik, mert ha a felügyelő nem szorgalmazza, akkor sohasem kerül sor erre a találkozóra.
Ez az első eset, hogy Stormgren találkozik a Szabadság Liga vezérével. Már nem is töprengett rajta, bölcs dolog volt-e ez az akció, mert hiszen Karellen tervei gyakran túl szövevényesek voltak, semhogy emberi elmével föl lehetett volna fogni őket. Stormgren még a legrosszabb esetben sem tapasztalta, hogy kifejezett kár származott volna belőlük. Ha visszautasította volna a találkozást Wainwrighttal, ez őellene adott volna fegyvert a Liga kezébe.
Alexander Wainwright a negyvenes évei végét taposó, magas, jóképű férfi volt. Stormgren tudta róla, hogy minden ízében becsületes, és éppen ezért kétszeresen veszedelmes ember. Leplezetlen nyíltsága miatt azonban nehéz volt nem kedvelni, akármilyen véleménnyel volt is az ember az általa képviselt ügyről – avagy egyik-másik hívéről.
Stormgren nem vesztegette az időt van Ryberg kurta és némiképp feszült bemutató szertartása után.
– Feltételezem – kezdte –, hogy látogatásának fő tárgya egy formális tiltakozás benyújtása a Szövetségi Rendszer ellen. Így van?
Wainwright nyomatékosan bólintott.
– Én elsősorban ez ellen tiltakozom, főtitkár úr. Mint tudja, az elmúlt öt évben megpróbáltuk ráébreszteni az emberi fajt, hogy mekkora veszély fenyegeti. A feladat nehéz volt, mert az emberek többsége belenyugodott, hogy világunkat a főkormányzók irányítsák, saját kényük-kedvük szerint. Mindazonáltal valamennyi országból több mint ötmillió hazafi írta alá a petíciónkat.
– Ez nem valami lenyűgöző szám, ha a két és fél milliárdot vesszük.
– Ez olyan szám, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. És az aláírók mellett számosan vannak olyanok is, akikben mélyek a kételkedés gyökerei, hogy e tervezett szövetség jogosságáról már ne is essék szó. Hiába minden hatalma, még Karellen felügyelő sem törölheti el egyetlen tollvonással ezer év történelmét.
– Mit tudunk mi Karellen hatalmáról?! – csattant föl Stormgren. – Az én gyerekkoromban az Európa Föderáció még csak egy álom volt, de mire férfivá cseperedtem, már valósággá vált. És ez még a főkormányzók megérkezése előtt történt. Karellen csak befejezte azt a munkát, amit mi elkezdtünk.
– Európa egyetlen kulturális és földrajzi entitás volt. A világ nem az, és itt van a különbség.
– A főkormányzók számára a Föld sokkalta kisebbnek tűnhet, mint amekkorának apáink Európát látták – felelte Stormgren gúnyosan, majd hozzátette: – És merem állítani, hogy az ő látásmódjuk érettebb, mint a miénk.
– Én a föderációt mint végső célt nem feltétlenül vonom kétségbe – ámbár ezzel sok támogatóm bizonyára nem értene egyet. De ennek belülről kell megfogalmazódnia; és nem úgy, hogy kívülről kényszerítsék ránk. A magunk sorsát nekünk kell alakítanunk, s nem szabad tűrnünk, hogy mások beleavatkozzanak az emberek ügyeibe.
Stormgren felsóhajtott. Már százszor hallotta mindezt, és tudta, hogy most is csak ugyanazt válaszolhatja, azt, amit a Szabadság Liga mindannyiszor visszautasított. Ő bízott Karellenben, ezek pedig nem. Alapvetően ez volt köztük a különbség, és ez ellen nem tehetett semmit. Szerencsére a Szabadság Liga sem.
– Engedje meg, hogy föltegyek néhány kérdést – mondta. – Tagadja-e, hogy a főkormányzók békét, biztonságot és jólétet teremtettek a világunkon?
– Ez igaz. De elvették a szabadságunkat. Az ember nemcsak… kenyérrel él.
– Igen, tudom, de most először valósult meg egy olyan kor, amikor minden ember nyugodt lehet afelől, hogy legalább ezt megkapja. Tulajdonképpen miféle szabadságot vesztettünk el ahhoz képest, amit a főkormányzók hoztak el nekünk az emberiség történelmében először?
– Azt a szabadságot, hogy Isten útmutatásával magunk irányíthassuk a saját életünket.
Na végre, gondolta Stormgren, eljutottunk a lényeghez. Hiába próbálják leplezni, a konfliktus alapvetően vallási természetű. Wainwright a világért sem engedné elfelejteni, hogy ő pap. Ha már nem is hord papi gallért, az embernek valahogy mégis az az érzése, mintha abban látná.
– Az elmúlt hónapban – mutatott rá Stormgren – körülbelül száz püspök, bíboros és rabbi írt alá egy közös nyilatkozatot arról, hogy támogatásukról biztosítják a felügyelő politikáját. A felekezetek önök ellen foglaltak állást.
Wainwright dühösen ingatta a fejét.
– Sok vallási vezető egyszerűen vak; a főkormányzók szimplán megvesztegették őket. Lehet, hogy mire észlelik a veszélyt, már túl késő lesz. Az emberiség addigra elveszíti minden önállóságát, és alávetett fajjá válik.
Egy pillanatra csend támadt, majd Stormgren így válaszolt:
– Három nap múlva ismét találkozom a felügyelővel. Miután az a kötelességem, hogy képviseljem világunk nézeteit, be fogok számolni neki az ön tiltakozásáról. De ettől még semmi sem fog megváltozni, erről biztosíthatom.
– Van itt még valami – szólt Wainwright lassan. – Mi sok kifogásolni valót találunk a főkormányzókban, de mindenekfölött a titkolózásukat gyűlöljük. Ön az egyetlen emberi lény, aki valaha is szót váltott Karellennel, de még ön sem látta őt soha! És mégis meglepi, hogy kételkedünk az indítékaiban?
– Mindazok ellenére, amit az emberiségért tett?
– Igen, mindazok ellenére. Nem is tudom, mi bőszít bennünket jobban: Karellen mindenhatósága vagy a rejtőzködése. Ha nincs semmi titkolni valója, akkor miért nem mutatkozik meg előttünk? Ha legközelebb beszél a felügyelővel, ezt kérdezze meg tőle, Stormgren úr!
Stormgren hallgatott. Semmit sem tudott mondani – legalábbis semmi olyat, amivel meggyőzhetné a másikat. Néha már arra gondolt, vajon önmagát sikerült-e egyáltalán meggyőznie.


Az ő számukra persze csak egy aprócska hadművelet volt, de a Földön még soha nem történt nagyobb horderejű esemény. A nagy hajók mindenféle figyelmeztetés nélkül egyszer csak kiözönlöttek az űr ismeretlen mélységeiből. Az irodalomban számtalanszor leírták már ezt a napot, de igazából soha senki sem hitte, hogy valóban megtörténhet. Most aztán kiderült: ama csillogó, néma testek, melyek megjelentek valamennyi szárazföld fölött, olyan tudást jelképeznek, melynek birtoklását az ember még hosszú évszázadokig nem is remélheti. Hat napon át lebegtek mozdulatlanul a városok fölött, s közben semmi jelét nem adták, hogy észlelnék az ember jelenlétét. De nem is volt rá szükség; nyilvánvaló volt, hogy nem puszta véletlenségből horgonyoztak le méltóságteljes hajóik pontosan New York, London, Párizs, Moszkva, Róma, Fokváros, Tokió és Canberra fölött…
Még el sem múltak e vérfagyasztó napok, már akadtak emberek, akik rájöttek az igazságra. Itt nem holmi, az emberről semmit sem tudó faj első, tapogatózó kapcsolatfelvételéről volt szó. Azokban a néma és mozdulatlan hajókban mesterpszichológusok tanulmányozzák az emberiség viselkedését, s addig nem cselekednek, amíg a feszültség a tetőfokára nem hág.
És a hatodik napon egy minden más rádiófrekvenciát elnyomó adásban bemutatkozott a világnak Karellen, a Föld felügyelője.
Olyan tökéletesen beszélt angolul, hogy az egy egész nemzedéknek adott okot a vitára. Az előadásmódjánál még döbbenetesebb volt azonban a szöveg tartalma. Bármilyen mérték szerint nézve is egy tökéletes géniusz műve volt, mely minden emberi dolgok teljes és valódi ismeretéről árulkodott. Kétség sem lehetett afelől, hogy a beszédben megmutatkozó tudományos felkészültség és virtuozitás, a még meg nem élt tapasztalat fájdalmas megsejtése szándékosan irányult arra, hogy meggyőzze az emberiséget: vegye tudomásul, hogy itt egy mindent felülmúló szellemi erő van jelen. Mire Karellen elhallgatott, a Föld népei már tudták: a szívüknek oly drága függetlenség ideje lejárt. A helyi, nemzeti kormányok ugyan még megtarthatják a hatalmukat, de ami a nemzetközi ügyek szélesebb területét illeti, ott már kivették az emberek kezéből a legfőbb döntéseket. Vitának, tiltakozásnak nem volt többé helye.
Aligha lehetett elvárni, hogy a világ minden nemzete szó nélkül tudomásul vegye hatalmának ilyetén megnyirbálását. A cselekvő ellenállás viszont zavarba ejtő nehézségekbe ütközött, mivel a főkormányzók hajóinak megsemmisítése – ha ilyesmiről szó lehetett egyáltalán – együtt járt volna az alattuk lévő városok megsemmisítésével. Az egyik nagyhatalom azért csak megpróbálta. Az akcióért felelősök talán abban bíztak, hogy két verebet lőnek egy atomrakétával, mert célpontjuk egy szomszédos és ellenséges ország fővárosa fölött lebegett.
Sokféle érzelem rohanhatta meg a tisztek és technikusok kis csapatát abban a titkos vezérlőteremben, ahol a nagy hajó képe teljesen betöltötte a televízió képernyőjét. Ha sikerül – vajon mit cselekszik majd a többi hajó? Meg lehet-e semmisíteni azokat is, hogy az emberiség a jövőben ismét a maga útját járhassa? Vagy Karellen rettentő bosszút fog állni azokon, akik őt megtámadták?
A képernyő hirtelen kifehéredett, ahogy az ütköző lövedék megsemmisítette magát, de a kép már át is váltott egy sok mérfölddel távolabbi, a levegőben elhelyezett kamerára. Töredéknyi másodperc alatt kellett volna kiformálódnia a tűzgömbnek, hogy napfényként ragyogja be az égboltot.
De semmi ilyesmi nem történt. Az óriás hajó sértetlenül lebegett az égen, közömbösen fürdött a tér pereméről érkező, kíméletlen napsugarak fényében. Nem elég, hogy a bomba nem érte el, de soha senki sem tudta meg, hogy mi történt a lövedékkel. Ráadásul Karellen meg sem torolta a támadást, sőt annak sem adta tanújelét, hogy egyáltalán tud róla. Egyszerűen nem vett róla tudomást, s hagyta, hadd szorongjanak a felelősök egy soha be nem következő bosszú miatt. Ez mindenféle büntető akciónál hatásosabb és csüggesztőbb bánásmódnak bizonyult. A felelős kormány a kölcsönös vádaskodások közepette hetek alatt összeomlott.
Volt némi passzív ellenállás is a főkormányzók politikájával szemben. Ezzel Karellen rendszerint úgy bánt el, hogy engedte őket a maguk útját járni, mígnem az illetők kénytelenek voltak belátni, hogy az együttműködés visszautasításával csak önmaguknak okoznak kárt. A közvetlen beavatkozás módszerét csak egyszer választotta, méghozzá egy makacsul ellenszegülő kormánnyal szemben.
A Dél-afrikai Köztársaság több mint száz esztendeig volt a társadalmi harcok színtere. Hiába próbáltak jó szándékú emberek mindkét oldalról hidat építeni, a különböző félelmek és előítéletek túl mélyen bevésődtek már, semhogy létrejöhessen bármiféle együttműködés. Az egymást követő kormányok csak a türelmetlenség mértékében különböztek egymástól, s a földet méregként itatta át a gyűlölet s a polgárháború minden nyomorúságos következménye.
Amikor világossá vált, hogy még csak meg sem próbálnak véget vetni a megkülönböztető politikának, Karellen figyelmeztette őket. Nem tett mást, csak megnevezett egy napot és egy órát. Az országban támadt egy kis nyugtalanság, amit semmiképpen sem lehetett félelemnek vagy pániknak nevezni, mert nem hitte senki, hogy a főkormányzók bármiféle – ártatlanokat és bűnösöket egyaránt sújtó – erőszakos vagy pusztító cselekedetekre ragadtatják magukat.
Nem is tettek ilyet. Mindössze az történt, hogy amikor a nap Fokvárosban delelőre ért – kialudt. Nem maradt más belőle, mint egy sem fényt, sem meleget nem adó fakóvörös árny. Két, egymást keresztező mezővel polarizálhatták a fényét odakint az űrben, de úgy, hogy a sugárzásából ne mehessen át semmi. A jelenség egy ötszáz kilométeres átmérőjű, tökéletesen kör alakú térségben volt tapasztalható.
Harminc percig tartott az egész – de ennyi elég is volt. Másnap a dél-afrikai kormány bejelentette, hogy a fehér kisebbség újra teljes körű polgárjogokban részesülhet.
Eltekintve az efféle elszigetelt, kellemetlen incidensektől, az emberi faj a dolgok természetes menetének részeként fogadta el a főkormányzókat. Az emberek meglepően hamar túltették magukat a kezdeti megrázkódtatáson, s a világ visszazökkent a megszokott kerékvágásába. Csak egy váratlanul életre kelt Rip van Winkle vette volna észre a legnagyobb változást, vagyis egyfajta titkos reménykedést, mondhatni, mentális hátrasandítgatást, mintha az emberiség azt várta volna, hogy a főkormányzók egyszer majd csak megmutatják magukat, s lejönnek végre fényes hajóikból.
Még öt év múlva is erre vártak. Stormgren szerint ez volt minden bajnak az oka.


Stormgren autója a bámészkodók megszokott gyűrűje szorításában, a készenlétbe helyezett kamerák lencsetüzében haladt a kilövőhelyhez. A főtitkár még váltott néhány szót a helyettesével, majd átvette az aktatáskáját, és átvágta magát a nézőközönségen.
Karellen sohasem várakoztatta sokáig. „Ó!”, röppent fel a meglepett kiáltás a sokaságból, amikor odafönt az égen egy ezüstszínű buborék fúvódott föl lélegzetelállító sebességgel. Egy széllöket belekapott Stormgren ruhájába, ahogy az apró hajó ötven méterrel arrébb, a föld fölött néhány centiméterre finoman lebegve megállt, mintha attól félne, hogy a Föld érintésétől bepiszkolódik. Stormgren lassan lépkedett előre, s közben látta a hegesztetlen fémtörzsön azt az ismerős redőt, s aztán máris megjelent előtte a nyílás, amely elképesztette a világ legkiválóbb tudósait is. Belépett rajta a hajó egyetlen, tompán megvilágított helyiségébe. A nyílás bezárult mögötte, mintha ott sem lett volna soha, hogy kirekesszen hangot, látványt, mindent.
Öt perc múlva nyílt ki újra. Noha semmi mozgást nem észlelt, Stormgren tudta, hogy immár ötven kilométerre távolodott el a Földtől, s itt van Karellen hajójának a belsejében. Megérkezett a főkormányzók világába, s körülötte mindenütt az ő titokzatos tevékenységük zajlik. Minden más embernél közelebb került hozzájuk, mégsem tudott többet a fizikai természetükről, mint az alatta lévő világ sokmilliónyi lakosa közül bárki.
A rövid folyosó végében volt a kis tanácsterem, s benne semmi más, mint egy szék, egy asztal és fölötte a képernyő. Minden úgy volt kialakítva, hogy semmit ne áruljon el azokról a lényekről, akik létrehozták. A képernyő most is üres volt, mint mindig. Stormgren néha azt álmodta, hogy váratlanul megelevenedik, és felfedi a titkot, amely annyi gyötrelmes fejtörést okozott már a világnak. De az álom sohasem vált valóra; a sötét négyszög mögött rejtve maradt a végső titok. De ott rejtőzött az erő és a bölcsesség is, az emberiség iránt érzett határtalan és türelmes megértés – és ami a legérthetetlenebb volt, egyfajta derűsen mulató szeretet az alanyi bolygón nyüzsgő kicsiny lények iránt.
A rejtett hangforrásból ekkor megszólalt a Stormgren számára jól ismert, de a világ történelmében mindössze egyszer hallott nyugodt, sietséget nem ismerő hang. Csak a mélységéből és a zengéséből lehetett következtetni Karellen testi mivoltára, és ez nem mindennapi méretre utalt. Karellen nagy volt – meglehet, sokkal nagyobb, mint az ember. Ámbár néhány tudós az egyetlen beszéde alapján készített felvétel elemzése után arra a meggyőződésre jutott, hogy a hang géptől származott. Ezt az állítást Stormgren sohasem hitte el.
– Igen, Rikki, hallgattam a kis szóváltásotokat. Mi a véleményed Wainwright úrról?
– Becsületes ember, még akkor is, ha sok párthíve nem az. Mihez kezdjünk vele? A Liga önmagában nem veszélyes, de néhány szélsőséges tagja nyíltan erőszakot hirdet. Nem is tudom, nem kellene-e őrt állítanom a házam elé. De remélem, nem lesz rá szükség.
Karellen a maga olykor bosszantó módján nem foglalkozott a témával.
– Egy hónap telt el azóta, hogy ismertettük a Világszövetségre vonatkozó részleteket. Az engem nem elfogadók hét százalékában mutatkozott-e lényeges növekedés, illetve emelkedett-e az a tizenkét százalék, amely „nem tudom” választ adott?
– Még nem. De ennek nincs jelentősége; azt viszont aggasztónak találom, hogy még a támogatóid körében is terjed az a vélemény, hogy ideje volna már felhagyni ezzel a titkolózással.
Karellen sóhajtása technikailag tökéletes volt, de valahogy mégsem volt meggyőző.
– Te is így érzed, ugye?
A kérdés olyannyira szónoki volt, hogy Stormgren nem is óhajtott válaszolni rá.
– Nem tudom, valójában méltányolod-e, hogy ezek a körülmények mennyire megnehezítik a munkámat – folytatta komolyan.
– Az enyémet se könnyítik meg éppen – vágta rá majdhogynem szellemesen Karellen. – Jó volna, ha az emberek nem úgy gondolnának rám, mint valami diktátorra, és nem felejtenék el, hogy én csak amolyan polgári alkalmazottként próbálok érvényt szerezni egy olyan gyarmati politikának, melynek kialakításába nem volt beleszólásom.
„Ez – gondolta Stormgren – igazán lebilincselően volt megfogalmazva. Kérdés, hogy mennyi benne az igazság.”
– Valamivel meg tudod magyarázni legalább, hogy mire jó ez a rejtőzködés? Ingerel bennünket, hogy nem értjük, s ettől aztán szárnyra kapnak mindenféle szóbeszédek.
Karellen erre már elnevette magát; gazdag, mély tónusú hangja kissé túl pengő volt ahhoz, hogy emberi kacagásnál semmivel se legyen több.
– Most éppen mi vagyok? Tartja még magát a robotelmélet? Szívesebben lennék egy halom elektroncső, mint holmi százlábúféleség… ó, igen, láttam azt a karikatúrát a tegnapi Chicago Timesban! Azon gondolkodom, hogy elkérem az eredetit.
Stormgren éppen csak elbiggyesztette a száját. Az volt az érzése, hogy Karellen időnként túl könnyen veszi a kötelességeit.
– Ez komoly dolog – mondta rosszallóan.
– Kedves Rikkim – vágott vissza Karellen –, én csak akkor őrizhetem meg az egykori mentális hatalmamból mára megmaradt töredékeket, ha nem veszem komolyan az emberi fajt!
Stormgren önkéntelenül is elmosolyodott.
– Ez; ugyebár, rajtam nem sokat segít? Nekem újra le kell mennem oda, hogy meggyőzzem embertársaimat: bár nem mutatkozol előttük, nincs a világon semmi rejtegetnivalód. Nem lesz könnyű dolgom. Az egyik legjellemzőbb emberi vonás a kíváncsiság. A végtelenségig nem dacolhatsz vele.
– Mindazon problémák közül, amelyekkel a Földre érkezésünkkor szembe kellett néznünk, ez volt a legnehezebb – ismerte el Karellen. – Minden más téren megbíztok a bölcsességünkben, akkor hát e vonatkozásban is legyetek bizalommal irántunk.
– Én bízom bennetek – jegyezte meg Stormgren –, de Wainwright és a hívei nem. Szabad-e hibáztatnod őket, amiért helytelen következtetéseket vonnak le abból, hogy te nem vagy hajlandó megmutatkozni előttünk?
Egy percnyi csend támadt, melyben Stormgren meghallotta azt a kis neszt – reccsenést? –, amely származhatott abból is, hogy a felügyelő kissé megmoccant.
– Ugye tudod, miért fél tőlem Wainwright és a hozzá hasonlók? – kérdezte Karellen, s most komoly volt a hangja, mintha orgonabúgás töltené be a katedrális főhajóját. – A világ minden vallási felekezetében találhatók hozzá hasonló emberek. Ők tudják, hogy mi az értelmet és a tudást képviseljük, és lehetnek bármilyen erősek is a maguk hitében, félnek, hogy mi felülkerekedünk az isteneiken. Nem szükségszerűen előre megfontolt szándékkal, hanem annál bonyolultabb módon. A tudomány úgy is el tudja pusztítani a vallást, ha semmibe veszi, vagy ha sorra megcáfolja a tanításait. Tudomásom szerint mindmáig senki nem bizonyította be, hogy Zeusz vagy Thor nem létezik – mégis milyen kevesen hisznek bennük manapság. A Wainwrightok is attól félnek, hogy mi tudjuk, mi az igazság a hitük eredete körül. Azon töprengenek, hogy vajon mióta figyelhetjük már az emberiséget. Vajon már akkor is szemmel tartottuk, amikor sor került a hedzsrára, Mohamed Nagy Futására, vagy amidőn Mózes megajándékozta a zsidókat a törvényekkel? Tudjuk-e, mennyi hamisság rejlik azokban a történetekben, melyekben ők hisznek?
– És tudjátok? – suttogta Stormgren, félig mintha magától kérdezné.
– Ez az a félelem, ami kínozza őket, Rikki, még akkor is, ha nyíltan sohasem fogják beismerni. Hidd el nekem, számunkra sem öröm, ha le kell rombolnunk az emberek hiteit, de a világ minden vallásának nem lehet igaza – ezt ők is tudják. Az embernek előbb-utóbb meg kell tudnia az igazságot; de ma még nem érett meg rá az idő. Ami pedig a rejtőzködésünket illeti – amiről helyesen állapítottad meg, hogy csak súlyosbítja a gondjainkat –, nos, ez a dolog nem tőlünk függ: Én éppúgy sajnálom, mint ti, hogy rejtőzködnünk kell, de van rá elegendő ok. Mindenesetre majd megpróbálom nyilatkozatra bírni a… a főnökeimet, olyanra, ami kielégíthet téged is, és talán a Szabadság Ligát is megengeszteli. És most, ha megkérhetlek, térjünk vissza a napirendünkhöz, és indítsuk el a felvételt.
– Nos? – kérdezte van Ryberg idegesen. – Szerencsével járt?
– Nem tudom – válaszolta Stormgren elkínzottan, miközben ledobta az asztalára a dossziékat, és belerogyott a székbe. – Karellen most tárgyal az ő főnökeivel, akárkik vagy akármik legyenek is. Ígérni nem ígért semmit.
Hallgasson ide – szólalt meg hirtelen Pieter –, eszembe jutott valami. Miért hisszük mi azt, hogy Karellen mögött van valaki? Mi van akkor, ha minden egyes főkormányzó – ahogy mi elkereszteltük őket – idelent van a Földön, ezekben a hajókban? Talán nincs is hová menniük, csak titkolják előlünk.
– Eredeti teória – vigyorgott Stormgren –, csak éppen ellentmond annak a kevéske ténynek, amit ismerek vagy ismerni vélek Karellen hátteréről.
– És mi volna az?
– Nos, Karellen gyakran utal rá, hogy ő csak amolyan átmeneti poszton van itt, s ez a helyzet csak gátolja abban, hogy az igazi munkájával foglalkozzon, ami, szerintem, a matematika valamilyen formája lehet. Egyszer szóba hoztam előtte az Acton-féle mondást a hatalom züllesztő hatásáról és a korlátlan hatalom korlátlanul züllesztő hatásáról. Kíváncsi voltam, erre vajon mit tud válaszolni. Elnevette magát azon a mélyről kongó hangján, majd azt mondta: „Ez a veszély engem nem fenyeget. Először is mert minél előbb befejezem az itteni munkámat, annál hamarabb visszamehetek oda, ahová tartozom, jó sok fényévnyire innen. Másodszor, nekem semmiféle értelemben nincs korlátlan hatalmam. Én csak amolyan… én csak felügyelő vagyok.” Természetesen félre is vezethetett engem, ezt én sohasem fogom megtudni.
– Ugye, ő halhatatlan?
– Igen, a mi fogalmaink szerint, ámbár mintha valami miatt félne a jövőtől. El nem tudom képzelni, mi lehet az. Ennél többet aztán igazán nem tudok róla.
– Nem volt valami meggyőző. Én azt az elméletet állítottam föl magamnak, hogy az ő kis flottája eltévedt az űrben, és Karellen most új otthont keres maguknak. Nem szeretné, ha megtudnánk, milyen kevesen vannak. De az is lehet, hogy az összes többi hajó automata vezérlésű, s egyikben sincs senki. Hogy ez az egész csak amolyan hatásos díszlet.
– Maga túl sok science fictiont olvas – mondta erre Stormgren. Van Ryberg szégyenlősen elvigyorodott.
– Az „Űrinvázió” nem egészen úgy ért véget, ahogy várni lehetett volna, igaz? Az én elméletem magyarázatot ad arra, hogy miért nem mutatkozik meg soha Karellen. Nem akarja, hogy megtudjuk egyetlen főkormányzó sincs rajta kívül.
Stormgren derűs rosszallással ingatta a fejét.
– A maga magyarázata mindig túl ötletes, semhogy igaz lehessen. A felügyelő mögött egy hatalmas civilizációnak kell állnia – noha csak következtethetünk a létezésére –, méghozzá olyannak, amelyik már nagyon régóta tud az emberről. Itt van például az angol nyelvtudása. Ő tanít engem, hogy hogyan beszéljek minél ízesebben!
– Észrevette már egyszer is, hogy valamit nem tudott?
– Ó, igen, méghozzá gyakran, de csak apróságokat. Azt hiszem, szinte felülmúlhatatlanul tökéletes az emlékezőtehetsége, de vannak dolgok, amiknek a megtanulásával nem vesződik. Például csak angolul ért tökéletesen, ámbár az utóbbi két évben csomó mindent megtanult finnül, csak azért, hogy engem ugrasson. Finnül nem lehet csak úgy kutyafuttában megtanulni! Hosszú strófákat idéz a Kalevalából, miközben én, szégyenszemre, csak pár sorát ismerem. Kívülről fújja valamennyi élő államférfi életrajzát, és néha be is tudom azonosítani az illetőt. Történelmi és természettudományos ismerete teljesnek látszik, maga is tudja, mennyi mindent tanultunk már tőle, s én mégsem hiszem, hogy szellemi képességei olyannyira meghaladnák azt, amit az ember el tudna érni az egyes szakterületeken. Csak olyan ember nem létezik, aki egyszerre volna képes mindarra, amit ő meg tud csinálni.
– Többé-kevésbé erre jöttem rá én is – bólogatott van Ryberg. – A világ végezetéig elvitatkozhatunk Karellenről, a végén mégiscsak ugyanahhoz a kérdéshez jutunk: mi az ördögért nem mutatja meg magát? Amíg ez nem történik meg, én tovább gyártom az elméleteimet, s a Szabadság Liga sem hagyja abba az átkozódást. – Kihívóan pillantott föl a mennyezet felé. – Remélem, felügyelő úr, hogy egy sötét éjszakán fölsettenkedik valami rakétán egy riporter, s a hátsó ajtón bemászik a kamerájával. Az lesz ám a szenzáció!
Ha Karellen hallotta is, nem adta jelét. Ez, persze, eddig is így volt.
Ittlétük első évében a főkormányzók jelenléte kevesebb változást hozott az emberek életébe, mint várni lehetett volna. Az árnyékuk ugyan rávetült mindenre, de azért ebben az árnyékban volt tapintat. Bár alig akadt nagyváros a Földön, amelynek lakói ne látták volna a maguk csillogó ezüsthajóját a zeniten, az emberek idővel már olyan természetesnek vették, hogy ott van, mint a napot, a holdat vagy a felhőket. A legtöbben valószínűleg éppen hogy csak tudatában voltak annak, hogy állandóan emelkedő életszínvonaluk a főkormányzóknak köszönhető. Amikor egy pillanatra megálltak, hogy végiggondolják a dolgot – ami ritkán fordult elő –, rádöbbentek, hogy e néma hajók a történelem során először hoztak békét az egész világnak, és ilyenkor annak rendje és módja szerint hálásak voltak.
De ezek csak amolyan negatív és látványosságot nélkülöző előnyök voltak, amiket az emberek elfogadtak, majd meg is feledkeztek róluk. A közömbös főkormányzók pedig továbbra is elrejtették arcukat az emberiség elől. Karellen tudott tiszteletet és csodálatot parancsoló lenni, de ezzel a politikával mélyrehatóbb győzelmet nem arathatott. Nehéz volt a neheztelésen kívül bármi mást érezni eme olimposziak iránt, akik csak az Egyesült Nemzetek székházában fölszerelt rádió-teleprinteren keresztül álltak szóba az emberiséggel. Ami Karellen és Stormgren között volt, azt sohasem vitték a nyilvánosság elé, és néha maga Stormgren sem értette, miért kellenek a felügyelőnek ezek a beszélgetések. Lehet, hogy úgy érezte, legalább egy emberi lénnyel közvetlen kapcsolatot kell tartania, de az is lehet, hogy úgy vélte, Stormgrennek van szüksége a személyes támogatásnak erre a formájára. A főtitkár méltányolta, amennyiben ez utóbbiról volt szó, s azt sem bánta, hogy a Szabadság Liga megvetően csak mint „Karellen küldönce” emlegeti.
A főkormányzók soha semmiféle kapcsolatba nem kerültek az egyes államokkal és kormányokkal; úgy, ahogy volt, elfogadták az Egyesült Nemzetek Szervezetét, intézkedtek a szükséges rádió-berendezés fölszereléséről, s utasításaikat a főtitkáron keresztül juttatták el az emberekhez. Az orosz küldött teljes joggal mutatott rá számtalanszor és meglehetős részletességgel, hogy ez az eljárás nem felel meg az alapokmánynak – ám Karellen szemmel láthatóan nem zavartatta magát emiatt.
Meglepő volt, hogy mennyi sértést, ostobaságot és gonoszságot lehetett eloszlatni azokkal az égből jött üzenetekkel. A főkormányzók megérkezéséből a nemzetek megértették, hogy többé nincs félnivalójuk egymástól, s még mielőtt megtapasztalták volna, megsejtették, hogy fegyvereik hatástalanok egy olyan civilizációval szemben, amelyik hidat tudott építeni a csillagok között. Így hát az emberiség boldogságának útjában álló legnagyobb akadály egy csapásra ledőlt.
A főkormányzók teljesen közömbösnek mutatkoztak a kormányformák iránt, ha azok nem voltak elnyomóak vagy megvesztegethetők. A Földön megmaradhattak a demokráciák, a monarchiák, a jóindulatú diktatúrák, virulhatott a kommunizmus és a kapitalizmus. Sok egyszerű lélek, aki szentül meg volt győződve, hogy csakis úgy lehet élni, ahogy ők élnek, roppantul elcsodálkozott ezen. Mások abban a hiszemben voltak, hogy Karellen csak az alkalomra vár, hogy bevezethessen egy minden más társadalmi formát elsöprő rendszert, s ezért nem foglalkozik holmi apró-cseprő politikai reformokkal. Persze ez is, mint minden más, ami kapcsolatban állt a főkormányzókkal, csak amolyan találgatás volt. Az indítékaikat nem ismerte senki. És azt sem sejtette senki, hogy miféle jövő felé terelgetik az emberiséget.