Fiction Kult

Részlet a(z) Nappali Őrség című műből

Vissza a Könyvtárba | Vissza a könyv adatlapjára

A KÖVETKEZŐ két nap és két éjszaka során a világon semmi érdekes nem történt. Kóboroltam Moszkvában, váratlan dolgokat vásároltam, úgy gyakoroltam új képességeimet, hogy ne nagyon legyen feltűnő. Bekapcsoltam a mobilomat, bár teljességgel érthetetlen volt, minek, nem volt hova és kinek telefonálnom. Vettem egy minidiszklejátszót, és jó két óra hosszat állítottam össze hozzá a lemezeket, régi és új dalokat válogatva össze a katalógusból,
olyanokat, amelyek valamiféle visszhangot váltottak ki makacskodó emlékezetemben. Hozzászoktam a megváltozott Moszkvához, amely az ünnepélyes neonok csillogó leple alatt ugyanolyan koszos és kopott volt. A szállodában köszönt nekem a személyzet, és a jelek szerint már sorba álltak a jogért, hogy kiszolgálhassanak – továbbra is úgy éltem, mint aki százasnál kisebb címletet nem ismer. Furcsa, hogy az üzletekben viszont gondosan eltettem a viszszajáró pénzt. Még a kis nikkelezett aprót is, ami pedig legfeljebb szuvenírnek jó a külföldieknek.
Másfélékkel ez alatt a két nap alatt csak háromszor találkoztam:
egyszer a metróban teljesen véletlenül, egyszer éjszaka összeakadtam egy részeg boszorkánnyal, aki eredménytelenül próbált felrepülni egy második emeleti erkélyre, mert elvesztette a kapu- és lakáskulcsát, a Homályon
átmenni pedig egyszerűen nem volt elég ereje. A boszorkánynak segítettem. És egyszer nappal hasonítatlannak nézett egy eléggé erős Fénypárti mágus, a nevét is megjegyeztem: Gorogyeckij. Egyébként ugyanazért ment be az üzletbe, mint én: összeállítani a következő lemezt a lejátszóhoz. Hivatalos pecsétjeimet meglátva a mágus csodálkozott, de békén hagyott. Még el is kart menni, talán hogy megvetését jelezze, de az én lemezem éppen elkészült, és én mentem el.
Egy darabig találgattam – miért gyűlöli ennyire a Setéteket?
Egyébként minden Fénypárti gyűlöl minket. Jó, majdnem minden Fénypárti. És sehogyan sem akarják elhinni, hogy mi alapjában véve közömbösek vagyunk velük szemben – hacsak a Fénypártiak nem állnak az utunkba. De ők az utunkba állnak, éspedig gyakran. Mellesleg mi is az övékbe.
Az Éjszakai Őrség nem zaklatott, sőt szerintem meg sem próbáltak megkeresni és kikérdezni. Mégiscsak felfogták, hogy egy Setét mágusnak nincs szüksége arra, hogy embervért igyon. Természetesen megtehetném a gyomrom
hosszadalmas leépítésével, ha az undortól nem kapnék hányingert… Elmerültem a várakozásban a következő lépcsőfokra vezető következő lépést lesve, de az alighanem csak valamilyen kiélezett és nem egyértelmű helyzetben
következhet be, amikor a belsőmben valami arra késztet, hogy mágiához folyamodjam. Nem apró beavatkozásokról van szó, olyasmiről, mint a borotvált pofájú ellenőrök elhajtása az autóbuszon vagy megnyugtató leplet borítani a metrójegyért sorban állók ideges tömegére, amikor nem volt kedvem kivárni a sorom – nem, ez a színvonal a szó szoros értelmében már a tegnapi napot jelentette számomra.
Ahhoz, hogy valami újat tanuljak, és feltárjam elzárt emlékezetem még egy rétegét, hogy hatalmamba kerítsem egyelőre szunnyadó tudásomat, komolyabb megrázkódtatásra van szükség.
Ez váratott magára, de nagyon rövid ideig.
Mint sok Setét, én is megrögzött „bagoly” vagyok. A közönséges emberek közt élve nem tudtam teljesen kiiktatni a nappalt, de az éjszaka hívó szavának sem akaródzott ellenállnom. Későn keltem, dél körül vagy még később, a szállodába pedig csak hajnaltájt tértem vissza.
Negyedik moszkvai éjszakám kezdte mutatni a hajnal közeledésének első jeleit, a feketeség engedte beszűrődni az első sötétszürke árnyalatokat, amikor odaérkeztem a következő lépcsőfok aljába. A kihalt Izmajlovszkij sugárúton sétáltam, amikor hirtelen érzékeltem, hogy valahol a közelben, a házak közt nagy erejű mágikus kiáradás lobban fel.
Kiáradáson nem azt értem, hogy kontrollálatlan energia szabadult volna el. Nem. Az energia kiáradt, majd nyomban el is nyelődött, különben közönséges robbanás történt volna. A Másfélék átalakítják saját magukat is, a világot is,
az energiát is. De a kibocsátás és az elnyelés mérlege végül mindig nulla, különben…
Különben a világ nem létezhetne. És mi sem benne.
Szinte lökött valami – menj oda! Menj!
Mennem kellett.
Vagy húsz percig mentem, magabiztosan befordulva sarkokon, néha átvágva udvarokon, levágva kanyarokat. Már majdnem odaértem, amikor megéreztem a Másféléket – kétfelől közeledtek nagy sebességgel, ugyanakkor több autó zaját is meghallottam. Az arctalan sokemeletes épületek tömegéből szinte azonnal kiválasztottam a megfelelő házat és lakást, ahol nemrég történt valami, ami azt
az énemet érdekli, amelyik ideje eljöveteléig valahol megszokott lényegem legmélyén rejtőzik.
Tipikus négyemeletes panelház a 13. Parkovaja utcában.
A ház előtt szemeteskukák, és nyomuk sincs a számomra délen oly megszokott kis boltoknak.
A kapu előtt három autó. Egy Zsiguli, egy márkajelzés nélküli, jellegtelen kis furgon és egy ápolt BMW. Körös-körül rengeteg kocsi állt, de azokat nyilvánvalóan leparkolták éjszakára, de ezek éppen most érkeztek, és úgy
hagyták ott őket, ahogy voltak. A motorok kelletlenül ontották melegüket a télbe.
Negyedik emelet. Már a lépcsőház bejáratánál (a vasajtó mellesleg tárva-nyitva állt) erős mágikus blokkokat éreztem.
Éppen ezek késztettek arra, hogy felemelve a földről az árnyékomat belépjek a Homályba.
A Homály szerintem Erőt szív el a Másféléktől. Már persze, ha nem képesek neki ellenállni. Senki sem tanított erre, ösztönösen kezdtem csinálni, mintha mindig is tudtam volna. De az is lehet, hogy tényleg tudtam, és amikor
szükség volt rá, eszembe jutott.
A falakon, a lépcsőn, sőt a korlátokon is szabadon és bőségesen tenyészett a kék moha, a Homály első rétegének lakója. Ebben a lépcsőházban nagyon szenvedélyes emberek élhetnek, ha ilyen bőséggel tenyészik.
Itt is van a keresett lakás. A blokkok még erősebbek, az ajtó még a Homályban is be van zárva.
És ekkor lendültem még néhány lépcsőfokkal feljebb. Leküzdve pillanatnyi gyengeségemet másodszor is felemeltem a földről az árnyékomat, és mélyebbre ereszkedtem.
Rögtön érzékelhető volt, hogy itt tartózkodni nem sokaknak adatik meg.
Nem volt ház. Szinte semmi sem volt a sűrű sötétszürke ködön és a rajta keresztül látható holdakon kívül. Három hold volt. Itt dühöngött volna a szél, de ebben a rétegben úgy lelassult az idő, hogy még a szél is alig volt érezhető,
pedig az nem ismeri el a megszokott világ és a Homály közti különbséget.
Lassan hullani kezdtem, belesüllyedni ebbe a ködbe, de fenn tartottam magam. Kiderült, hogy erre is képes vagyok.
Némi erőfeszítés, mint mindig, nehezen leírható és inkább ösztönös, mint tudatos – és megindultam előre. Még egy erőfeszítés, és benéztem innen a Homály előző rétegébe.
Minden nagyon lassan ment végbe, elnyújtottan, mintha a világ szürkés, ugyanakkor átlátszó kátrányba merült volna bele, a hangok kezdetben mennydörgés távoli, mély hömpölygésének tűntek, de sikerült hozzászoknom ehhez a lassúsághoz. Bizonnyal hozzáigazítottam érzékelésemet ugyanahhoz a tempóhoz, elmaradtam a realitástól, hasonultam, és ettől kezdve minden kezdett megint emlékeztetni a megszokott világra – az emberek világára.
De csak emlékezetni.
Mint az ilyen házakban mindenütt, szűk előszoba. Balra két ajtó a fürdőszobához és vécéhez, konyha, kicsit távolabb és balra az egyik szoba, jobbra a másik. A jobb oldali szoba most üres. A bal oldali szobában öt Másféle és egy holttest a feldúlt ágyon. A holttest harminc körüli férfi; lágyékán és hasán több tépett seb, kizárva még a gondolatát is annak, hogy még meg lehetne menteni. A sebeket gyűrött, véres lepedő takarja.
A Másfélék – három Fénypárti és két Setét. A Fénypártiak egyike szikár, kissé aszimmetrikus arcú srác volt, és két ismerős: a zenerajongó Gorogyeckij és a módosuló-mágus lány. A Setétek egyike egy pufók mágus, feszült és összeszedett volt, a másik komor figura egy gyík rosszul sikerült karikatúrájának tűnt – ruhában volt, de a kezét és az arcát zöld pikkelyek borították.
A Másfélék vitatkoztak.
– Egy hét alatt ez már a második eset, Sagron. És megint gyilkosság. Az a benyomásom hogy, már megbocsáss, tesztek a Megállapodásra.
A nekem ismeretlen Fénypárti beszélt.
A Setét mágus akaratlanul a halottra nézett.
– Nem tudunk mindenkit folyamatosan megfigyelni, és ezt ti is nagyon jól tudjátok – dörmögte, de sem bűntudatot, sem sajnálatot nem éreztem a hangjában.
– De vállaltátok, hogy minden Setétet figyelmeztettek a tiszta hétre! A főnökötök hivatalosan megígérte.
– Figyelmeztettük őket.
– Köszönöm! – A Fénypárti tüntetőleg tapsolt. – Az eredmény lenyűgöző. Megismétlem: mi, az Éjszakai Őrség munkatársai hivatalosan kérjük az együttműködést. Hívd a főnöködet!
– A főnök jelenleg nincs Moszkvában – felelte makacsul a mágus. – Ezt egyébként a ti főnökötök nagyon pontosan tudja, tehát nem kellett volna felhatalmaznia benneteket az együttműködés kérésére.
– Vagyis elzárkóztok az együttműködéstől? – kérdezte hangjában enyhe fenyegetéssel Gorogyeckij.
A Setét a kelleténél kissé gyorsabban megrázta fejét.
– Már miért zárkóznánk el? Nem. Nem zárkózunk el.
De egyszerűen nem értem, mivel segíthetnénk.
A Fénypártiakat láthatóan elöntötte a jogos harag.
Megint az ismeretlen mágus szólalt meg.
– Hogyhogy mivel segíthettek? Egy alakváltó kurva letépi a kliense, mellesleg hasonítatlan Másféle, tojásait, és sikeresen lelép! Ki ismeri jobban a ti megszámlálhatatlan söpredéketeket, ti vagy mi?
– Néha az az érzésem, hogy ti – vicsorgott a Setét, és a lányra nézett. – Ha még emlékszel a beszélgetésre a Hetedik Mennyországban, amikor az Inkvizítort és ezt – fejével Gorogyeckij felé intett – hajszoltuk…
A Setét elhallgatott, mintha gondolkodna.
– Az alakváltó valószínűleg nincs regisztrálva. És valószínűleg a kliens túl heves volt, és… e-e-e… Nos, fogalmazzunk így: olyasmit követelt, ami még egy kurva számára is elfogadhatatlan. És ez a következmény.
– Sagron, ezt az ügyet nem passzolhatod át az emberi zsaruknak, mert a nő homálybeli alakban gyilkolt. Kész, ebbe belekeveredtek az Őrségek. Beszélj egyenesen: lefolytatjátok a vizsgálatot, vagy kénytelenek leszünk mi megcsinálni?
És jegyezd meg: ne is számíts arra, hogy elhúzhatod az időt. A szombati vámpírt és ezt macskát a bíróságon akarjuk látni, méghozzá a legközelebbi szabadnapok előtt.
Világosak a feltételek? – A cingár mágus nyomást gyakorolt Sagronra, jogait fitogtatta, annak a Másfélének a nyilvánvaló elégedettségével, akinek ritkán adatik meg kiosztani valakit. És a jelek szerint nem alaptalanul tette.
– Torzszülött, buja macskák – mordult fel hirtelen a pikkelyes. – Agyatlan hülyék, szukák…
– Fogd be – ajánlotta hidegen a Fénypárti lány. – Te túlméretes gyík…
Hát igen, ő is csak macska, még ha Fénypárti is…
– Tigrincs, nyugalom – fordult felé Gorogyeckij. Majd megint a Setéthez:
– Világosak a követeléseink?
És ekkor visszatértem a Homály első szintjére. Ha a következő néhány másodpercet némajátéknak nevezzük, nem mondtunk semmit.
– Te?! – nyögte ki a lány. – Már megint te?!
– Buenos noches, uraim. Elnézést, csak beugrottam.
– Anton, Tolik – csengő, de az izgalomtól kissé remegő hangon szólalt meg Tigrincs, és gyerekes módon ujjával mutatott rám. – A vámpír áldozata fölött szombaton őt találta Andrjuha. Ezt az Ukrajnába való Setétet!
Meredten bámultak rám mind az öten.
– Remélem – mondtam gúnyosan –, egy alakváltó szajhára sem hasonlítok jobban, mint egy megkergült vámpírra…
– Te meg ki a fene vagy? – kérdezte ellenségesen a Setét, az, akit Sagronnak szólítottak.
– Mágus vagyok, kolléga. Setét mágus. Nem idevalósi.
Megpróbált letapogatni, és éreztem, hogy ha még nem is jutottam egy fokkal feljebb, mindenesetre már nagyon közel vagyok hozzá. Nem jutott semmire. Mellesleg megjegyeztem, hogy Sagron védelme nem teljesen a saját műve
– érezhető volt, hogy a váz extra klasszisú mágus munkája.
Valószínűleg a nevezetes főnöké, aki nincs Moszkvában.
– A második gyilkosság, és te már megint itt vagy – mondta hitetlenkedve Tolik, közben ő is megkísérelt megszondázni.
Teljesen sikertelenül, amit én némi elégedettséggel állapítottam meg. – Nem tetszik ez nekem. Nem szíveskednél megmagyarázni?
Tolik valóban nagyon elégedetlennek látszott, de most korrektül tartotta magát. Ez nekem nagyon megfelelt. De Gorogyeckij viselkedése óvatosságra intett. A hármasnak nyilvánvalóan ő volt a vezetője, és most buzgón átgondolta a viselkedés lehetséges változatait. Márpedig ilyen változat
több is kínálkozott.
– Szíveskedem – egyeztem bele könnyedén. – A közelben
sétáltam. Megéreztem, hogy valami rossz dolog történik.
És hát idejöttem… hátha segíthetek valamiben.
– Otthon, Ukrajnában az Őrségben dolgozol? – kérdezte hirtelen a pikkelyes.
– Nem.
– Akkor miben tudnál segíteni?
– Akármiben – vontam vállat.
A pikkelyes nyelve természetesen hosszú volt, és villás.
Hát igen. Egyhangúan fantáziál a nép… Egy Setét homálybéli alakja, azt hihetnénk, igazán termékeny talaja lehetne a kreativitásnak – nem úgy, mint a Fénypártiak esetén.
Náluk szabványos a választék: fény és fehér öltözék. A különösen szentimentálisak, túlnyomó többségükben nők még hozzáteszik: koszorú. De hát így mégse… Szinte minden Setét vonzódik a pikkelyes, villás nyelvű, szarvat viselő démon elcsépelt alakjához.
– Ezekhez a gyilkosságokhoz természetesen semmi közöd?
– kérdezte rosszul leplezett szarkazmussal a lány.
– Természetesen.
– Nem hiszek neki – fordult el tőlem a lány. – Anton, le kell tapogatni.
– Letapogatjuk – ígérte gondolkodás nélkül Anton. – Ha visszaértünk, én magam kérem le az adatait…
Én ironikusan elnevettem magam.
– Rendben. Ha nem kell a segítség, hát nem kell. Tolakodni nem fogok. Akkor megyek…
És a kijárat felé indultam.
– Hé, Setét – szólt utánam Tolik. – Nem ajánlom, hogy elhagyd Moszkvát. Ez az Éjszakai Őrség hivatalos tilalma.
– Tiszteletben tartom – ígértem. – Egyébként sem készülök elutazni.
– Veletek megyek – mondta Tolik Antonnak és Tigrincsnek.
– Meg kell beszélnünk.
Anton komoran arra gondolt, hogy már megint nem takarította el alaposan a nyomokat – valami miatt mélyen érintették ennek a különös Setétnek a szavai. Tigrincs nagyon élethűen ismételte meg a mondatát, még a hanghordozását
is utánozta, és őt figyelve Anton már sokadszor győződött meg arról, hogy a lányban igazi színész veszett el. Pontosabban színésznő. Ki tudja, mivé lehetett volna, ha nem Másféle…
Sagron és társa már régen eltűntek flancos BMW-jükön.
Tolik követelőző mozdulattal nyújtotta a kezét, és Anton engedelmesen átnyújtotta neki a szolgálati Zsiguli kulcsát. Tigrincs szótlanul beült hátra. Anton Tolik mellé telepedett.
Tolik villámgyorsan kikanyarodott a Szirenyevoj körútra, és kelet felé tartott.
– Ki a csuda ez a Setét? – kérdezte Anton, hogy megtörje a csöndet. A hangulat gyászos volt. Megint egy holttest, és ráadásul egy hasonítatlan Fénypárti!
– Nagyon erős mágus – mondta akadozva Tolik. – Nálam erősebb. Megpróbáltam letapogatni. És nem tudtam, abban a pillanatban bezárkózott.
– Bezárkózott? – élénkült fel Tigrincs. – Hogyhogy, pajzs nélkül érkezett?
– Erről van szó – magyarázta borúsan Tolik. – Amikor belépett, úgy festett, mint egy közepes képességű, körülbelül harmadik-negyedik osztályú mágus. Mint én vagy Anton.
Anton hallgatott. Toliknak formálisan nem volt igaza, de a lényeget tekintve igen. Geszer másodosztályú mágusnak nevezte Antont, de Anton az Erőnek erre a szintjére csak néhány alkalommal tudott felemelkedni. Becsületesebb,
ha beismeri, hogy egyelőre harmadosztályú.
– Alig fogtam hozzá, hogy letapogassam – folytatta Tolik –, és annyi. Falba ütköztem. Határozottan erősebb nálam.
Anton, te letapogattad?
– Nem.
– Mintha első osztályú lenne – feltételezte sóhajtva Tolik.
– Ha kisül, hogy így van, Iljának kell közbelépnie…
– Félek, nehogy a főnöknek kelljen beavatkoznia Olgával meg Szvetával – jegyezte meg Anton. Nem válaszoltak neki – nem tette boldoggá őket a kilátás, hogy a Legfelső mágusoktól kell segítséget kérniük.
Tigrincs fészkelődött, kényelmesebben elhelyezkedve.
– Az lehetetlen, hogy ne legyen köze ezekhez a gyilkosságokhoz.
Az elsőt még megértem – megérkezett, sétálni indult, és véletlenül belebotlott az orvvadászba. De most?
Mi a csuda hozta a Pervomajkára?
– Biztos, hogy szombaton érkezett? – kérdezte Tolik.
– Biztos – erősítette meg Tigrincs. – Sehogy sem tetszett nekem, érted? Átvizsgáltam a vonatot, a kocsikísérő emlékezetét megszondáztam. A fickó szinte ki se lépett a kupéjából, és azon a vonaton utazott, ez tény.
– És van róla valami? – Antonnak úgy tűnt, Tolik titkon reménykedik.
– Valami kompromittálóra gondolsz? Semmi. Egyetlen szabálysértés sem. Licencre nincs szüksége, nem vámpír és nem alakváltó. És nemrégiben hasonították, csak hét éve…Mint engem is.
Tolik elgondolkodva bólintott.
– Nyikolajevben kevés a Másféle. Ennek megfelelően az Őrségek is kicsik, két-három tucat munkatárs… Jól van, ha megérkeztünk, alaposabban utánanézek – ígérte Anton. – A furgonodat bezártad?
– Mi történhetne vele? – vont vállat Tolik. – Hát igen.
Mégiscsak fel kéne hívni a főnököt. Vagy boldogulunk?
Nyilvánvalóan kényelmetlenül érezte magát. Tolik a rendszerszervezők részlegét vezette már több mint egy éve, miután Anton átkerült a műveletisekhez. De az Éjszakai Őrség minden munkatársa köteles megőrizni a kvalifikációját, és Tolik számára is elkövetkezett az egy hónapos műveleti munka ideje. És már a legelső napon ilyen kellemetlen incidens…
– Alighanem közölnünk kell vele – döntött Anton.
– Akkor nincs értelme húzni az időt – sóhajtott Tolik.
Tigrincs készségesen odanyújtotta neki a mobilt. De Toliknak
még arra sem volt ideje, hogy megfogja, amikor a
telefon megszólalt, a Moszkva-parti esték25 dallamát csicseregve.

25 A hatvanas évek népszerű slágere.