Fiction Kult

Részlet a(z) Éjszakai Őrség című műből

Vissza a Könyvtárba | Vissza a könyv adatlapjára

1. fejezet

Az éjszaka szerencsétlenül indult.
Sötétedés után nem sokkal ébredtem. Fektemben elnéztem, ahogy az utolsó fénypászmák elenyésznek a redőny réseiben. Elmélkedős hangulatban voltam. Ez már a vadászat ötödik napja – és mindeddig semmi eredménye. Aligha lesz épp ma szerencsém.
A lakásban hideg volt, a fűtőtestek alig melegítettek. Az egyetlen dolog, amiért szeretem a telet, hogy hamar besötétedik és kevés járókelő akad az utcákon. Különben meg… Ha rajtam áll, hát már rég teszek az egészre – legszívesebben itthagytam volna Moszkvát, irány akárhová, Jalta vagy Szocsi. Kifejezetten a Fekete-tengerre, nem pedig valami távoli meleg óceánok idegen szigeteire vágytam: ragaszkodom anyanyelvem közegéhez…
Tudom, ostoba vágyak.
Korai még visszavonulnom holmi melegebb éghajlatokra.
Nem szolgáltam meg.
A telefon mintha csak az ébredésemre várt volna – követelődzőn és undokul kezdett csirregni. Kitapogattam a kagylót, aztán a fülemhez tartottam – némán, egy szót se szólva.
– Anton, válaszolj!
Hallgattam. Larisza hangja tárgyilagos, fegyelmezett, de érezni rajta a fáradtságot. Nyilvánvaló, hogy egész nap nem aludt.
– Anton kérem, kapcsoljam a főnököt?
– Nem kell – dörmögtem.
– Na ugye. Fölébredtél?
– Egen.
– Ma is csak a szokásos vár rád.
– Van valami új?
– Nem, semmi. Van mit reggelizned?
– Majd megoldom.
– Rendben. Sok sikert!
A jókívánság bágyadtan és unottan hangzott. Larisza nem hitt bennem. S alighanem a főnök sem.
– Köszönöm – feleltem a szaggatott búgásnak. Fölkeltem, aztán lejtettem egy tiszteletkört a vécé meg a fürdőszoba iránt. Miközben épp a pasztát nyomtam volna a fogkefére, ráeszméltem, hogy hát t’onképpen sietek, így aztán otthagytam a kád szélén.
A konyhában töksötét volt, de világosságot, magától értetődően, nem gyújtottam. Kinyitottam a hűtő ajtaját – a kicsavart izzó ott fagyoskodott az élelmiszerek között. Ránéztem a tésztaszűrővel letakart fazékra. A szűrőben egy darab félig fölengedett hús hevert. Kivettem a tésztaszűrőt, ajkamhoz emeltem a fazekat, kortyoltam egyet.
Ha valaki azt hiszi, hogy a disznóvér ízletes, hát nagyot téved.
Visszatettem vércsurgásos fazekamat a helyére, majd a fürdőszobába mentem. A haloványan világító kék lámpicsku alig derengett a sötétben. Hosszadalmasan, mondhatni bőszülten sikáltam a fogaimat, aztán nem bírtam ki, s még egyszer kimentem a konyhába, meghúzni a fagyasztóban tárolt jéghideg vodkásüveget. Így aztán a hasamban már nem csupán meleget éreztem – valósággal égetett. Érzetek bámulatos kevercse: jéghideg a fogamon, forróság a hasamban.
– Hogy aztán majd tenmagad… – kezdtem bele a főnöknek címezve, de még idejében észbe kaptam. Ő még a formálisan le nem bonyolított átkokat is megérzi. A szoba felé haladva szépen összegyűjtöttem elszórt ruhadarabjaimat. A nadrág az ágy alól került elő, a zokni az ablakpárkányról, az ing meg valamiért Cshojon maszkján lógott.
Az ősidők koreai császára rosszallón tekingetett rám.
– Inkább törődnél a házőrzéssel! – dörmögtem, mire megint cirregni kezdett a telefon. A szobában ugrándozva kerestem meg a készüléket.
– Anton, netán szerettél volna közölni velem valamit? – érdeklődött a láthatatlan beszélgetőtárs.
– Egyáltalán nem – mondtam komoran.
– Na azé’. Tedd hozzá nyugodtan, hogy “örömmel szolgálok nagyságodnak”!
– Örömről szó sincs. És ez már így is marad… nagyságos uram…
A főnök hallgatott egy sort.
– Anton, mindezek ellenére arra kérlek, vedd komolyabban az előállott helyzetet! Rendben? Reggel várom a jelentést, bármi történjék is. És… járj szerencsével…
Nem mondhatni, hogy elszégyelltem volna magam. Mindenesetre úrrá lettem ingerültségemen. Mobilomat a dzsekim zsebébe dugtam, aztán kinyitottam az előszobaszekrényt. Filóztam egy darabig, mivel is koronázzam meg öltözködési procedúrámat. Volt pár frissen újított hadfelszerelésem, amit az elmúlt hét során kaptam a barátoktól. De aztán csak a szokásosat vételeztem – univerzális, ugyanakkor meglehetősen kompakt összeállításban.
Na még a minidiszk-lejátszót. Egyáltalán nincs szükségem holmi érzékszervi hallásra, viszont az unalom – kérlelhetetlen egy ellenség.
Mielőtt kiléptem volna, sokáig lestem kifelé az ajtó kukucskálóján. Senki sem volt a lépcsőházban.
Így indult a soron következő éjszaka.


Vagy hat óra hosszat metróztam, különösebb rendszer nélkül szálltam át egyik vonalról a másikra, időnként még el is bóbiskoltam, pihenni hagyván tudatomat, mindeközben szabadjára engedve érzékeimet. De hiába füleltem. Illetve láttam pár érdekességet, ám ezek mindennapi esetek voltak, újoncoknak valók. Csak tizenegy felé változott a szitu, amikor is kezdett elnéptelenedni a metró.
Csukott szemmel ültem, és már vagy harmadszor hallgattam Manfredini ötödik szimfóniáját. A lejátszóban lévő minidiszk tartalma kész őrület volt, saját külön bejáratú válogatásomban: középkori olasz darabok és Bach művei váltogatták egymást az Aliszával, Ritchie Blackmore-ral és a Piknikkel.
Fölöttébb tanulságos megfigyelni, mely dallam melyik eseményhez köthető. Ma éjjel Manfredinié lett a dicsőség.
Egyszerre összegörnyedtem, ahogy a görcs végigszaladt rajtam, lábujjam hegyétől a tarkómig. Még sziszegtem is hozzá valamit, miközben kinyitottam a szemem, és körülnéztem a kocsiban.
Rögtön kiszúrtam a leányt.
Nagyon kedves, fiatalka. Csinos bundácskában, retiküllel, kezében könyvvel.
És akkora fekete örvénnyel a feje fölött, amilyet már vagy három éve nem láttam!
Eszelős tekintetem lehetett. A leány megérezte, rám pillantott, majd rögtön elfordult.
Talán inkább nem ártana fölfelé nézned!
Nem, miért is tenné – úgyse láthatná a förgeteget, max. valaminő enyhe nyugtalanságot érezhet. És csak nagyon kuszán, a szeme sarkából veheti észre feje fölött a villódzást… Mintha muslincák szálldosnának, mint amikor forró napokon az aszfalt fölött remegős a levegő…
De semmit se vesz észre. Semmit. Aztán él még egy napot, vagy kettőt, amíg el nem botlik a tükörjégen, de úgy, hogy halálra zúzza a fejét. Vagy elcsapja egy kocsi. Vagy megkéseli egy rabló a kapualjban – aki tulajdonképpen még csak meg sem érti, miért is öli meg ezt a leányt. A környezetében aztán meg majd ilyeneket szólnak: „Olyan fiatal volt, élhetett volna még akármeddig, hisz annyira szerette mindenki…”
Igen. Persze. Hiszen már az arca is fölöttébb jóságos és önzetlen: fáradtság tükröződik rajta, de haragnak nyoma sincs. Egy ilyen leány mellett nem olyannak érzed magad, mint amilyen valójában vagy. Igyekszel jobbá lenni, ami elég nyomasztó. Az ilyennel inkább csak barátkoznál, egy kis flört is belefér, meg némi bizalmaskodás. Ritkán szeretnek bele a fajtájába, ellenben mindenki szereti őket.
Egyvalakit kivéve: aki perkált a Setét mágusnak.
A fekete förgeteg valójában szokványos egy jelenség. Ha alaposan odafigyelek, hát még vagy öt-hat darabot számlálhatok itt össze, amint az utasok feje fölött függeszkednek. De mindegyikük elmosódott, bágyadt, ráadásul alig forognak. A leghétköznapibb, nem hivatásos átkok következményei. Mondjuk valaki beszólt a másiknak: „Hogy dögölnél meg, te rohadék!” Másvalaki egyszerűbben és enyhébben fogalmazott: “A rosseb egyen meg!” És a Setét oldal felől máris átlibbent egy apró szélörvény, hogy elszippantsa a szerencséjét, kiszivattyúzza az erejét.
Csakhogy a hétköznapi, dilettáns, formálisan le nem bonyolított átkozódás jó ha egy-két óra hosszat fejti ki hatását, na jó, max. egy napig. És a következménye – ha nem is épp kellemes, azért messze nem halálos. Ám a leányzó fölötti fekete förgeteg teljes értékűnek, stabilizáltnak látszott, vélhetően egy tapasztalt mágus műve. Még maga sem tudta, de a leányzó jóformán halott volt.
Már épp gépiesen nyúltam a zsebembe, amikor ráeszméltem, hol is vagyok valójában, mire aztán összeráncoltam a homlokom. Miért is nem működnek a mobilok a metróban? Mintha bizony tulajdonosaik nem utaznának a föld alatt!
Ettől kezdve kétfelé is elköteleződtem, majd szétszakadtam: az alapvető feladatom – lett légyen mégoly reménytelen és sikertelen – meg a kárhozatos leányzó között. Nem tudom, lehet-é rajt’ még segítenem, de muszáj lesz kiderítenem a förgeteg támasztóját…
S ebben a pillanatban másodszor is belém nyilallt. Csak most másképp. Görcs és fájdalom nélkül, csupán kiszáradt a torkom, elzsibbadt az ínyem, a vér lüktetni kezdett a halántékomban, az ujjhegyem pedig viszketett.
Megvan!
De miért pont a legrosszabb pillanatban?
Fölemelkedtem – a szerelvény az állomáshoz közeledve már fékezőre fogta. Elhaladván a leányzó mellett megéreztem a tekintetét. Szemmel tartott. Félt. Alighanem a fekete örvény, ha mégoly észrevétlen is, nyugtalanságot keltett benne, arra késztette, hogy figyelje a környezetében lévőket.
Talán ezért van még mindig életben?
Azon iparkodtam, hogy miközben elfordítom róla a tekintetem, kezemet a zsebembe süllyesszem. Kitapogattam az amulettet – ónixból faragott hűvös pecek. Még egy pillanatig haboztam, egyéb megoldásokon törvén a fejem.
Nem, egyszerűen nem akadt más megoldás.
Tenyerembe szorítottam a pecket. Az ujjaim hasogatni kezdtek, aztán a kő fölmelegedett, miközben átadta a benne fölhalmozódott energiát. Az érzet éppenséggel nem volt talmi, ám ezt a meleget nem lehetne hőmérővel mérni. Olybá tűnt, mintha egy tűzből kikapott zsarátnokot szorongatnék… Egy hideg hamuval borított, izzó magvú zsarátnokot.
Fullra lefölözvén az amulettet, pillantásomat a leányzóra vetettem. A fekete förgeteg remegett, s enyhén felém is hajlott. Az örvény akkora irdatlan volt, hogy alapjáraton még az értelem valaminő csíráival is bírt.
Odavágtam.
Ha a kocsiban, mit a kocsiban, ha az egész szerelvényen lett volna akár csak egy Másféle is, láthatta volna a vakító villanófényt, amely egyforma könnyedséggel szeli át a fémet és a betont…
Még soha nem vágtam oda ilyen bonyolult szerkezetű fekete örvénynek. És sohasem használtam ilyen nagy töltésű amulettet.
A hatás minden várakozást fölülmúlt. Teljesen váratlanul érte az utazóközönséget: némelyek fölül totál eltörölte a zsenge átkokat. Egy idősebb nő, aki jóformán már belefáradt abba, hogy fájó homlokát dörgölje, csodálkozva meredt a tenyerére: makacs migrénje egy csapásra eltűnt. Egy fiatal srác, aki tompán meredt az ablakra, egyszer csak megrázkódott, arcizmai pedig elernyedtek – s a szeméből tűnni kezdett a néma bánat.
A leányzó fölötti fekete örvény vagy ötméternyit arrébb lódult, félig még ki is lógott a metrókocsiból. Ám szerkezete mit sem bomlott, aztán pedig cikcakk-menetben kezdett visszaevickélni az áldozatához.
Micsoda erő!
Micsoda céltudatosság!
Azt regélik – igaz, jómagam nem tapasztaltam –, hogy a legalább két-három méterre eltaszított förgeteg elveszti tájékozódó képességét, és a hozzá legközelebb eső emberre tapad. Ha úgy vesszük, ez eléggé gázos, ám az idegen átok jóval gyöngébben hat, az új áldozatnak pedig megvan minden esélye a megmenekedésre.
Viszont ez a förgeteg szépen pedálozott visszafelé, akár a bajba jutott gazdi segítségére siető hűséges eb!
A metrószerelvény megállt. Még egy utolsó pillantást vetettem az örvényre – ismét csak a leányzó fölött függött, ráadásul most még gyorsabban pörgött… És semmit, abszolúte semmit se tehettem. Valahol itt, egyenest a szomszédban, az állomáson találom egy hete húzódó moszkvai kóborlásaim célját. Nem tehetem meg, hogy egyszerűen továbbutazom, a leányzóra felügyelendő. A főnök elevenen fölfalna… És lehet, hogy még csak nem is képletes értelemben…
Miután az ajtók sziszegve szétnyíltak, még egy utolsó pillantást vetettem a leányzóra, siettemben iparkodtam megjegyezni az auráját. Annak nem sok esélye van, hogy föllelem a hatalmas városban. És mégis – muszáj lesz megpróbálnom.
De nem most.
Kiugrottam a metrókocsiból, és körülnéztem. Tény, hogy nincs elég tapasztalatom a terepmunka terén, ebben abszolúte igaza van a főnöknek. Csak hát az a módszer, amit a kiképzés során alkalmazott, egyáltalán nem volt ínyemre.
Hát hogy a fenébe találjam meg így a célt?
Közönséges látással embereket láttam, és egyikük sem keltett gyanút. Még most is sok utas tülekedett errefelé – elvégre ez itt a Kurszkaja vonal és a Körgyűrű metszéspontja, erre az állomásra futnak be a pályaudvarról érkezők, a munkaidő végeztével szétszéledő árusok, nem is szólva az alvóvárosba igyekvő átszállókról… Lehunyt szemmel jóval élvezetesebb kép tárult elém: az estefelé megszokottnak mondható, színehagyott aurák. Köztük élénkvörös foltként virított egyesek rosszindulata, átható-naranccsal világlott egy párocska, amint szemlátomást épp az ágyat célozták siettükben, a részegek aurái pedig elmosódott barnásszürke sávokban vonultak.
És sehol egy nyom. Csak a száraz torok, a zsibbadt íny meg az eszméletlenül kalimpáló szív. És a vér utóíze az ajkamon. Az egyre növekvő drukk.
A jelek közvetettek, ugyanakkor túlságosan is nyilvánvalóak ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjam őket.
De hát melyikük? Melyik lehet az?
Hátam mögött megindult a szerelvény. A cél közelségének érzete nem csökkent, tehát egyelőre a közelében vagyok. Föltűnt a szembejövő szerelvény – és egyszeriben megéreztem, ahogy a cél megmozdult, s elindult felé.
Előre!
Átvágtam a peronon, aztán ott szlalomozhattam a szemüket a táblákra meresztgető vidékiek közt, végül a szerelvény vége felé vettem az irányt – a cél érzete gyöngülni kezdett. Az első kocsi irányába fordultam – igen, kezdek közeledni…
Tisztára mint abban a gyerekjátékban: hideg–langyos–meleg.
Utasok tódultak be a metrókocsikba. A szerelvény mentén futottam, s közben éreztem, amint a szám sűrű nyállal kezd megtelni, a fogaim is fájni kezdtek, az ujjaim pedig begörcsöltek… A fülhallgatóban dübörgött a zene.

In the shadow of the moon,
She danced in the starlight,
Whispering a haunting tune
To the night…

Ez aztán az alkalomhoz passzoló nóta! De még mennyire, hogy passzol…
Nem lesz ennek jó vége.
Az összezáródó ajtóhoz ugrottam, megdermedtem, miközben befelé füleltem. Eltaláltam, avagy nem? Vizuálisan továbbra sem tudtam beazonosítani a célt…
Eltaláltam.
A szerelvény ott száguldott a Körgyűrűn, miközben lázongó ösztöneim ezt harsogták: „Itt van! Melletted!”
Lehet, hogy még a metrókocsit is eltaláltam?
Miután lopott pillantást vetettem útitársaimra, lemondtam erről a reményről. Itt ugyan nem akad senki, aki számot tarthat az érdeklődésemre.
Nincs mit tenni, kibekkeljük…

Feel no sorrow, feel no pain,
Feel no hurt, there’s nothing gained…
Only love will then remain,
She would say.

A „Proszpekt Mira” (Béke sugárút) állomáson megéreztem, amint a cél távolodni kezdett. Kiugrottam a metrókocsiból, és az átszálló folyosó felé vettem az irányt. A közelben van, valahol egész közel…
Sugárirányú átszállásomat követően a másik vonalon lévő állomáson a cél érzete már-már kínzóvá fokozódott. Kapásból kiszúrtam magamnak néhány jelöltet: két bakfist, egy fiatal srácot és egy fiúcskát. Mindegyikük szóba jöhetett, de hát melyikük az?
A kiszemelt négyes társaság egy kocsiba szállt. Ezt már sikernek könyvelhettem el, így aztán követtem őket, majd pedig várakozni kezdtem.
Az egyik bakfis a Rizsszkaján szállt ki.
A célérzet nem csökkent.
A srác az Alekszejevszkaján szállt ki.
Csodás. A bakfis vagy a fiúcska? Melyikük lehet az?
Megengedtem magamnak, hogy mindkettejüket lopva szemügyre vegyem. A bakfis duci volt, pirospozsgás, és épp a Moszkovszkij Komszomolec magazint olvasgatta elmélyülten. Semmi jelét sem adta holmi izgatottságnak. A fiúcska viszont pont az ellentettje: vékonydongájú és törékeny volt, ahogy ott állt az ajtó mellett, ujját az üvegen húzogatva.
Meglátásom szerint a bakfis sokkal, hm – étvágygerjesztőbbnek tűnt. Kettő az egyhez, hogy ő a kiszemelt.
Végeredményben persze az egészet a nem kérdése dönti el.
Most már kezdtem hallani az Elhívást. Egyelőre még nem értelmes szavak, csupán egy lágy, elnyújtott dallam formájában. A fülhallgatóból áradó hang érzékelése rögtön megszűnt, az Elhívás könnyedén lenyomta a zenét.
Sem a bakfison, sem pedig a fiúcskán nem mutatkozott nyugtalanság. Vagy nagyon magas az átviteli küszöbszintjük, vagy pedig épp ellenkezőleg – rögtön behódoltak.
A szerelvény a VDNH-hoz érkezett A fiúcska elvette kezét az üvegről, kilépett a peronra, majd sietősen a régi kijárat felé vette az irányt. A bakfis viszont maradt.
Az ördögbe is!
Mindketten túlságosan közel voltak még hozzám, így nem foghattam föl, melyiküket is érzem valójában!
Ám ekkor az Elhívás dallama diadalmasan fölharsant, és lassan beszédelemek kezdtek belészüremleni.
Női hang!
Kiugrottam a záródó ajtón, sietősen a fiúcska nyomába szegődvén.
Csodás. A vadászat a végéhez közelít.
Csak aztán hogy fogok boldogulni a lemerült amulettel? Föl nem foghatom ésszel…
Alig néhányan mentünk csak kifelé, a mozgólépcsőn négyen voltunk. Elöl a kisfiú, nyomában egy nő a kisgyerekével, aztán én, mögöttem pedig egy idősebb, gyűrött tábornok. A hadfi szép fényes aurával bírt, mely csupa acélszürke–kék árnyalatból szőve villódzott. Kínomban még arra is gondoltam gunyorosan, hogy segítségül hívom. A magafajták mindmáig hisznek a „tiszti becsület” fogalmában.
Csak hát a derék öregnek kevesebb hasznát vehetném, mint egy légycsapónak az elefántvadászat során.
Miután kivertem fejemből a baromságokat, még egyszer a fiúcskára néztem. Csukott szemmel szkenneltem az auráját.
Az eredmény elriasztott.
Szivárványos, áttetsző ragyogás övezte. Időnként pirosba váltott, máskor sűrű zöld árnyalattal telítődött, mindez olykor ráadásképp sötétkék föllobbanásokkal.
Ritka eset. Alakulófélben lévő sors. Szétfolyó lehetőségek. A fiúcska még nagy gazemberré válhat, de lehet jószívű és tisztességes is; ám akár egy senki is válhat belőle, semmirekellő, kinek fajtájától hemzseg a világ. Ahogy mondani szokás, még előtte a jövő. Ilyesfajta aurák általában két-három esztendős gyermekeknél szoktak előfordulni, ám ennél idősebb korban fölöttébb ritkán találkozhatni effélével.
Most már értem, miért épp őt szúrta ki az Elhívás. Akárhogy is vesszük, ínyencfalat.
Éreztem, ahogy a nyál összefut a számban.
Túlságosan is hosszú ideig tart itt minden, túlontúl sokáig… Elnéztem a fiúcskát, vékony nyakát a sál alatt, és elátkoztam a főnököt, a hagyományokat, a rítusokat – mindazt, amiből a munkám állott. Zsibbadt az ínyem és száradt a torkom.
Bár ízre kesernyés-sós, de ezt a szomjat csakis a vér olthatja.
Az ördögbe is!
A fiúcska leszökkent a mozgólépcsőről, átszaladt az előcsarnokon, majd eltűnt az üvegajtók mögött. Egy pillanatra megkönnyebbültem. Lépteimet lassabbra fogva követtem, miközben szemem sarkából figyeltem mozgását: a fiúcska az aluljáró felé tartott. Most már futott, valami húzta-vonta az Elhívás elébe.
Gyorsabban!
A trafikhoz érve az eladónak vetettem két érmét, és igyekeztem úgy szólni hozzá, hogy közben ne mutassam a fogaimat:
– Hatért, gyűrűset!
A pattanásos legény lassúdad mozdulatokkal – olybá tűnt, mintha csak melegedni járna a munkahelyére – nyújtotta át az üveg vodkát. Becsületére legyen mondva, még figyelmeztetett is:
– A vodka nem egészen kóser. Persze nem méreg, Dorohovszkaja fajta, de azért mégis…
– Az egészség fontosabb – rekesztettem be a hablatyot. A vodka nyilvánvalóan pancsolt volt, de momentán nekem épp megfelelt. Egyik kezemmel letéptem a ráerősített drótkarikánál fogva kupakvédő fóliáját, a másikkal előkaptam mobilomat, és benyomtam az újrahívást. Az eladó elkerekedett szemmel bámult a látszólagos anakronizmusra. Az aluljáró felé rohantamban kortyoltam egyet – a vodka bűzlött, akár a petróleum, az íze pedig még annál is trébb volt: ordított róla, hogy hamisítják, biztos a sarkon túl palackozzák.
– Hallom.
Ez már nem Larisza volt. Éjjelente általában Pável ügyel.
– Itt Anton. Valahol a Kozmosz szálló környékén, az udvaroknál. A nyomában vagyok.
– A csapatot? – érdeklődés sugárzott a hangjából.
– Igen. Már lemerítettem az amulettet.
– Mi történt?
Az aluljáró közepén szundikáló hajléktalan egyszercsak kinyújtotta a kezét, arra számítva, hogy átengedem neki a becses üveget. Elfutottam mellette.
– Hagyjuk ezt most! Gyorsabban, Pável!
– A fiúk már úton vannak.
Hirtelen úgy éreztem, mintha az állkapcsomba izzó tű fúródnék. Hogy rohadnál meg…
– Pása, nem tudom teljes mértékben szavatolni a cselekedeteimet – mondtam gyorsan, és azzal kinyomtam. Egyenest egy rendőri egyenruhába futottam bele.
Már csak ez hiányzott!
Miért van az, hogy a törvény és a rend emberi őrei mindig a lehető legrosszabb pillanatban bukkannak föl?
– Kaminszkij őrmester – hadarta nyelvtörő gyanánt a járőr egyik fiatal tagja –, az igazolványát, legyen szíves…
Kíváncsi vagyok, mit akarhatnak a nyakamba varrni. Ittas befolyásoltság alatti nyilvános helyen való tartózkodás? Minden bizonnyal.
Kezemet a zsebembe süllyesztvén megérintettem az amulettet. Langymeleg. De nem is kell ide több.
– Itt sem vagyok – mondtam.
A két szempárból egy pillanattal elébb csak úgy sugárzott, hogy előre innának a medve bőrére, ha már személyemben ilyen könnyű prédára akadtak – és akkor tekintetük egy csapásra elrévedt, az értelemnek még a szikrája is kihunyt bennük.
– Maga itt sincs – ismételték kórusban.
Arra már nem volt időm, hogy beprogramozzam őket. Így hát odavetettem azt, ami először az eszembe jutott:
– Vegyenek vodkát, és pihenjenek! Most azonnal! Lépés indulj!
A parancs szemmel láthatóan termékeny talajra hullott. A két rendőr kézen fogta egymást, akár a kisgyerekek, ha sétálni mennek, s azzal a trafikok felé lódultak az aluljárón keresztül. Enyhén zavarban éreztem magam, amint elképzeltem parancsom következményeit, de most nem volt idő a szitu korrigálására.
Az aluljáróból azzal a tudattal ugrottam ki, hogy már elkéstem. De nem, akármilyen meglepő, a fiúcska még nem távolodott el messzire. Vagy százméternyire álldigált, miközben enyhén hajladozott. Micsoda ellenállóképesség, ezt nevezem! Az Elhívás akkora erővel harsogott, hogy már-már azon csodálkoztam: az a néhány járókelő miért nem perdül táncra, a trolik miért nem kanyarodnak le a sugárútról, hogy aztán a kapualjba rohanjanak, élvezetteljes sorsukat beteljesítendő…
A fiúcska körülnézett. Tán még engem is észrevett. Aztán gyorsan megindult előre.
Kész, vége, megadta magát.
A nyomába szegődtem, miközben azon tanakodtam lázasan, most mit tegyek. Be kéne várni a csapatot – vagy tíz perc kell nekik, hogy ideérjenek, nem több.
De ez aligha válnék a fiúcska javára.
Veszélyes egy dolog a szánalom. Ma már kétszer engedtem neki. Először a metróban, amikoris sikertelenül elpazaroltam az amulett töltetét, miközben a fekete örvény lenyomásával próbálkoztam. És most megint, a fiúcska nyomába eredve.
Sok évvel ezelőtt hallottam egy mondatot, amellyel sehogy sem akaródzott megbékélnem. És mind a mai napig nem is békéltem meg, noha már számtalanszor meggyőződtem igaz voltáról.
„Ami jó a köznek, az ritkán esik egybe az egyén javával…”
Igen, persze, értem én. Ez az igazság.
De meglehet – van oly igazság, mely rosszabb a hazugságnál is.
Az Elhívás elébe rohantam. Alighanem másképp hallottam, mint ahogy az a fiúcskának lejött. Számára a szólíttatás csalogató, varázslatos dallamnak tűnt, ami egy csapásra elveszi az akaratát és az erejét is. Számomra pedig pont ellenkezőleg: vészjóslóan fölkavarta a véremet.
Fölkavarta a véremet…
A testem, amit egész héten szadiztam, lázadozott. Inni akartam, de nem vizet – képes vagyok akár koszos városi hóval is csillapítani a szomjamat anélkül, hogy különösebb kárt tennék magamban; ám nem is szeszes italra vágytam – kéznél volt a tré szeszneművel töltött vodkásüveg, és attól se lenne bajom. Vért akartam.
És nem disznóvért, sem pedig marhavért, hanem kifejezetten embervért. Legyen átkozott a vadászat…
„Át kell esned ezen – mondotta a főnök. – Öt év a vegyelemző osztályon: kissé sok ez, nem gondolod?” Nem tudom. Lehet, hogy sok, de nekem tetszett a meló. Végső soron maga a főnök is már vagy száz éve nem foglalkozik operatív munkával.
Elfutottam a kivilágított kirakatok mellett, melyek csak úgy roskadoztak a „népi iparművészeti termékektől”, ill. tömve voltak a hivalkodó kellékül szolgáló élelmiszerekkel. Mellettem a sugárúton autók száguldoztak, olykor egy-egy járókelő is fölbukkant. De ez is csak hamisítvány volt, illúzió, a világ érzékelhető peremeinek egyike, ám az emberek számára csakis ez létezett. Speciel örülök, hogy nem ember vagyok.
Futás közben hívtam elő a homályt.
A világ föllélegzett, miközben szétvált. Mintha reptéri reflektorok vetültek volna rám hátulról, egy hosszú, vékony árnyékot hasítván ki mindeközben. Az árnyék gomolygott és egyszersmind alakot is öltött, s magához vont – egy olyan szférába, ahol egyáltalán nincsenek árnyékok. Közben el-elszakadt a mocskos aszfalttól, fölágaskodott, rugózott, akár egy súlyos füstoszlop. Az árnyék előttem futott…
Belehúztam, aztán áttörtem a szürke sziluetten, és beléptem a homályba. A külvilág színei egyszeriben kifakultak, a sugárúti autók száguldása pedig vontatottá vált, mintha lelassultak volna.
Közeledtem küldetésem színhelyéhez.
A kapualjba érvén már látni véltem a végkifejletet. Hogy ott hever majd a fiúcska mozdulatlan, meggyalázott, fölhörpölt teste az eltünedező vámpírok közelében.
De még idejében érkeztem.
A vámpír-hölgyike előtt állt, annak meg már meredeztek a szemfogai, a fiúcska pedig épp a sálját vette le lassan. Aligha fél most – az Elhívás teljesen elaltatja a tudatot. Minden bizonnyal a villogó éles szemfogak érintéséről ábrándozik.
Mellette ott állt a vámpír-ficsúr. Rögtön megéreztem, hogy a párosban övé a vezérszerep: ő volt az, aki rávette a hölgyikét, ő kezdeményezte, hogy rákapjon a vérre. És végül a legförtelmesebb: a ficsúrnak moszkvai iktatójegye volt. Ezt a barmot!
Ellenben megnőttek esélyeim a sikerre…
A vámpírok felém fordultak, kissé tanácstalanul, lévén nem értették, mi történik. A fiúcska az ő homályukban volt, nem láttam, nem láthattam őt – akárcsak őket magukat…
Aztán a ficsúr arcvonásai kezdtek kisimulni, még el is mosolyodott – barátságosan, nyugisan.
– Szeva…
Azt hitte rólam, hogy közéjük tartozom. És ezt igazán nem lehet hibájául fölróni: hisz most valóban egyike voltam a fajtájabelieknek. Majdnem. Az egy hétig tartó fölkészülés nem múlt el nyomtalanul: ráérezni a lényükre – a végén még nem átallottam volna átállni a Setét oldalra…
– Éjszakai Őrség – mondtam. Kezemmel előrenyújtottam az amulettet. Ugyan le volt merülve, ám ezt némi távolságból nem olyan könnyű érzékelni. – Kifelé a homályból!
A ficsúr vélhetően engedelmeskedett volna. Annak reményében, hogy nem tudok a nyomában húzódó vérnyomokról, hogy az ügyesetet majd az „emberrel való meg nem engedett kölcsönviszony létesítésének kísérlete” tárgykörbe sorolják. De a hölgyikébe nem szorult ennyi önuralom, képtelen volt bármit is fölfogni.
– Á-á-á-ááá! – vetette rám magát egy elnyújtott vonítással. Még jó, hogy nem mélyesztette fogait a fiúcskába: jelen állapotában teljesen beszámíthatatlan volt, akár egy narkós, ha anyaghiánya van, mert a vénájából kirántották az alighogy belédöfött fecskendőt – mint egy nimfomán, akiről pont egy pillanattal az orgazmus előtt csusszantak le.
Egy ember számára ez a ráindulás túl gyors volt, senki sem tudta volna elhárítani.
Ámde én a vámpírcsajjal egy valóságszelvényben voltam. Fölkaptam a kezemet, s azzal megküldtem egy adag löttyöt a fölbontott üvegből, egyenest a transzformáció nyomán eltorzult képébe.
Miért rühellik annyira vámpírék az alkoholt?
A fenyegető vonítás vékony visításba ment át. A vámpírcsaj egy helyben kezdett körözni, kezével az arcát csépelte, miközben rétegekben hámlott róla a bőr és a szürkés hús. A ficsúr közben megfordult, és futásnak eredt.
Mindez mondhatni túlságosan is papírforma szerint zajlott. Egy regisztrált vámpír – nem pedig holmi vándormadár, akivel egyenlő feltételek közt kellene megküzdeni. A vámpírcsajhoz vágtam az üveget, kinyújtottam a kezem, és elcsíptem az iktatójegy engedékenyen letekeredő fonalát. A ficsúr a torkához kapott, és hörögni kezdett.
– Kifelé a homályból! – rikkantottam.
Alighanem fölfogta, hogy igencsak rosszul áll a szénája. Rám vetette magát, próbált lazítani a fonal szorításán, mozdultában eresztve ki agyarait, egyszersmind pedig még transzformálódott is.
Ha az amulettem teljesen föl lett volna töltve, hát egyszerűen letaglózom.
Így viszont kénytelen voltam megölni.
Az iktatójegy – egy halványkéken fénylő pecsét a vámpír mellkasán – roppant egyet, miközben kiadtam hangtalan parancsomat. Az energia, amit valaki nálamnál alkalmatosabb személy telepített belé, egy immáron halott testbe tódult. A vámpír még futott. Jóllakott volt, erős, s az elorzott idegen életek még táplálták a halott porhüvelyt. Ámde lehetetlen volt egy ekkora erő csapásával ellenkezni: a bőre kiszáradt, pergamenként vonta be a csontjait, a szemüregéből nyálka csordult. Aztán eltörött a hátgerince, és a még rángatódzó testmaradványok a lábam elé roskadtak.
Megfordultam – a vámpírcsajnak máris sikerült újraélednie. De a veszély már elmúlt. A hölgyike óriási szökellésekkel vágott át az udvaron. A homályból továbbra sem lépett ki, és ezt a megrendítő látványt csakis én láthattam. Meg hát persze a kutyák. Valahol a közelben egy kiskutya hisztérikus ugatásba fogott, egyszersmind gyűlölettel és félelemmel telten – mindazon érzésekkel, amiket a nemzetsége időtlen idők óta táplál az élőholtak iránt.
Arra már nem maradt erőm, hogy kövessem a vámpírcsajt. Nyújtóztamban még levettem aurájának lenyomatát: összeaszott, szürke, poshadt volt. Megtaláljuk. Most már sehová sem bújhat el.
De hol van a fiúcska?
Miután kilépett a vámpírok által létrehozott homályból, emlékezetvesztés állhatott elő nála, ám akár el is tompulhatott agyilag. Mindenesetre már nem volt a kapualjban. Mellettem se futhatott el sehogy… Kiugrottam a kapu alól az udvarra, ahol aztán megláttam a fiúcskát. Majdhogynem még a vámpírcsajnál is gyorsabban lógott meg. Derék dolog! Ügyes a fiú. Nincs szüksége segítségre. Kár, hogy megjegyezte a látottakat, de hát ugyan ki hinne egy ekkora fiúcskának? Reggelre pedig minden elhalványul majd az emlékezetében, szépen átalakul egy valószerűtlen agyrémmé.
Vagy mégiscsak utol kéne érni a kiscsávót?
– Anton!
A sugárút felől Igor és Garik érkeztek futva, a mi elválaszthatatlan műveletis duónk.
– Meglépett a hölgyike! – kiáltottam.
Garik futtában arrébb rúgta a vámpír összeaszott testét, miáltal egy jó adag pudvás korhadékot küldött a fagyos levegőbe. Elrikkantotta magát:
– A lenyomatot!
Átküldtem neki a menekülő vámpírcsaj képét, mire Garik elfintorodott, és még jobban rákapcsolt. A műveletisek hajszába vetették magukat, miközben Igor még futtában odavetette:
– Foglalkozz a szemeteddel!
Mintha bizony szükségük lett volna a válaszomra, de azért bólintottam, és azzal kiléptem a saját homályomból. A világ rögvest megtelt színekkel. A műveletisek körvonalai szertefoszlottak, s még az emberi valóságban leledző hó sem tűnt holmi láthatatlan lábaktól letaposottnak.
Fölsóhajtottam, aztán az út szélén leparkolt szürke Volvóhoz léptem. A hátsó ülésen meglehetősen egyszerű felszerelés várt: egy erős műanyagzsák, szemeteslapát és söprű. Vagy öt perc alatt összekotortam a vámpír jóformán érzékelhetetlen súlyú maradványait, aztán a zsákot a csomagtartóba rejtettem. A csoffadt buckából, amit a hanyag házmester hagyott maga után, szedtem egy adag piszkos havat, szétterítettem a kapualjban, topogtam rajt’ egy sort, ezáltal a megmaradt korhadékot is a sárba tapostam. Nem jár neked emberi temetés, hisz nem is voltál ember…
Hát akkor meg is volnánk, ugyebár.
Visszamentem a kocsihoz, a volánhoz ültem, és lehúztam a dzsekim cipzárját. Jól éreztem magam. Túlontúl is jól. A rettenetes vámpír halott, a barátnőjét elkapják a fiúk, és még a kissrác is életben maradt.
Ennek fog csak igazán örülni a főnök!