Fiction Kult

Részlet a(z) Emlékezz Phlebasra című műből

Vissza a Könyvtárba | Vissza a könyv adatlapjára

Prológus

A hajónak még csak neve sem volt. Nem tartózkodott rajta emberi személyzet, mivel a gyárhajót, ahol készült, régen kiürítették. Ugyanebből az okból kifolyólag nem rendelkezett sem orvosi szobával, sem lakórészleggel. Továbbá nem volt flotta- és gyártási száma, mert különböző hadihajók darabjaiból rakták össze; és neve sem volt, ugyanis a gyárhajón már nem maradt idő az ilyen apróságokra.
A gyár mindent megtett, hogy a használt alkatrészkészletből összetákolja a hajót; még ha a fegyverzet, a hajtómű és az észlelőrendszer nagyrészt leselejtezett vagy pótalkatrészekből állt is, és egy nagyjavítás sem ártott volna neki. A gyárhajó tudta, hogy nemsokára megsemmisül, de bízott benne, hogy legalább az utolsó teremtménye elég szerencsés és gyors lesz ahhoz, hogy megmeneküljön.
A gyárhajó egyetlen kifogástalan és felbecsülhetetlen értékű alkatrésze egy rendkívül hatékony bár kissé még bárdolatlan – Elme volt, amely köré a hajó többi része épült. Ha az Elmét sikerül biztonságba juttatni, a gyár már elégedett lehet. Azonban volt még egy ok a valódi ok, amiért a gyár-anya nem adott nevet gyermekének, a hadihajónak; a gyár ugyanis úgy gondolta, még valami hiányzik a hajóból: a remény.
A hajó úgy került ki a szerelőcsarnokból, hogy legtöbb berendezésén még bőven volt mit tökéletesíteni. Miután nagy nehezen sikerült felgyorsítania a veszélyes csillagviharon átvezető, négydimenziós spirálpályán, egy felújított űrhajóból kiszuperált hajtóművei a hipertérbe repítették, mialatt egy másik hajóból származó, viharvert észlelőrendszeren keresztül figyelte, amint szülőhelye a háta mögött a távolba veszik, és egy harmadik űrhajóból átszerelt, elavult fegyverzetét kezdte tesztelni. A hajótest szűk, kivilágítatlan, hideg és légüres tereiben szerelődrónok szorgoskodtak, hogy megjavítsák, illetve üzembe helyezzék a szenzorokat, az áthelyezőket, a harctéri generátorokat, a pajzsrombolókat, a lézerfegyvereket, plazmakamrákat, robbanótöltet-raktárakat, irányítóegységeket, szerelőrendszereket és az ezernyi kisebb-nagyobb szerkezetet, amely egy hadihajót működőképessé tesz. Miközben az űrhajó végigszáguldott a csillagrendszerek közötti végtelen téren, a hajó belső szerkezete fokozatosan átalakult. Ahogy a szerelőrobotok lassan befejezték a munkát, a kezdeti kaotikus állapotokat felváltotta a rendezettség.
A hajó már jó pár órája úton volt, és éppen az addig megtett útra fókuszálva végezte a nyomkövető-rendszer ellenőrzését –, amikor egy hatalmas, pusztító erejű robbanást észlelt messze maga mögött, a gyárhajó irányából. Egy darabig figyelte az egyre terebélyesedő sugárfelhőt, majd a radarantennát elülső állásba fordítva, a már így is túlterhelt hajtóművet még nagyobb teljesítményre kapcsolta.
A hajó mindent megtett, hogy ne kelljen harcba bocsátkoznia; kellő távolságot tartott az ellenséges hajók által használt útvonalaktól. Minden jelzésben az ellenség nyomát vélte felfedezni. Ugyanakkor azonban  miközben cikkcakkban haladva alábukott, kanyargott, felemelkedett és lesüllyedt , a lehető leggyorsabban haladt a spirális pályán, és olyan meredeken, ahogyan csak mert, szülőföldjén, a galaxiskaron keresztülsöpörve, megcélozta a hatalmas csillagtenger peremét és a mögötte húzódó többé-kevésbé néptelen világűrt. Valahol a távolban, talán a galaxis következő karján majd biztonságra lel.
Amikor az első ellenőrzési ponthoz ért, ahol a csillagok csillogó sziklaként emelkedtek ki az ürességből, elfogták.
Az ellenséges hajóraj, amely merő véletlenségből a menekülő hajóhoz közeli útvonalon haladt, azonnal feltartóztatta, miután észlelte annak elnyűtt, zajos sugárköpenyét. Nyílegyenesen a támadók karjába futott, akik könnyedén legyőzték. A lassú és sebezhető hajó hatalmas túlerővel állt szemben, és azonnal felfogta, semmi esélye, hogy kárt tegyen az ellenséges flottában.
Úgyhogy inkább megsemmisítette magát, és hatalmas energiát felszabadítva felrobbantotta az általa szállított tölteteket. A detonáció fénye kizárólag a hipertérben egy pillanatra túlragyogta a közeli csillagrendszer egyik sárga törpéjének fényét.
Egy pillanattal azelőtt, hogy a hajó plazmává robbant volna, a több ezernyi robbanótöltet nagy része szabályos mintában szétszóródott, és a kiáramló sugárzás gömb alakban rendeződött a hajó köré, amelyen keresztül lehetetlennek tűnt a menekülés. Az egész nem tartott tovább a másodperc töredékénél. Ezen időintervallum utolsó néhány milliomodik részében a támadó flotta harciszámítógépei röviden elemezték az egyre terebélyesedő gombafelhő négydimenziós útvesztőjét. Megállapították, hogy a felszabaduló energiamező koncetrikus rétegeiből, melyek leginkább egy hatalmas, galaktikus virág nyíló szirmaira emlékeztettek, egyetlen zavarba ejtően bonyolult és valószínűtlen kiút lehetséges. Egy ilyen útvonalat azonban ennek az aprócska, ódon hadihajónak az Elméje nem képes megtervezni, kialakítani és követni.
Mire észrevették, hogy a hajó Elméje mégis pontosan ennek a pályának a védelmében halad, már nem tudták megakadályozni, hogy a hipertéren keresztülzuhanva az egyik közeli rendszer sárga napjától számított negyedik bolygója, egy apró, hideg égitest felé közeledjen.
Ahhoz is túl késő volt, hogy bármit is kezdhessenek az egyszerű titkosírásként elrendeződő töltetek robbanása után felvillanó fénnyel, amely pontosan megmutatta a hajó sorsát, illetve mindenki számára láthatóvá tette a menekülő Elme helyzetét és pozícióját, aki megpillantotta ezt a valószerűtlen csóvát keresztülsüvíteni a galaxison. A legborzasztóbb az egészben talán az volt – és ha szerkezetük ezt lehetővé teszi, az elektronikus agyak biztosan elszörnyülködtek volna ezen –, hogy az égitest, mely felé a védőpajzsba burkolózott Elme a robbanást követően száguldott, nem olyan bolygó volt, amit egyszerűen meg lehetett volna támadni és el lehetett volna pusztítani, vagy ahova akár csak le lehetett volna szállni. Schar Világa a kietlen térben, a két galaktikus nyúlvány között helyezkedett el, a Komor Öböl közelében. És egyike volt a tiltott helynek számító Holtak Bolygóinak.

1

Sorpen

A folyadék már a szájáig ért. Bár a fejét erősen a cella kőfalához szorította, épphogy csak az orrát tudta a felszín fölött tartani. Képtelen lesz időben szabaddá tenni a kezét; meg fog fulladni.
A cella bűzös, meleg sötétjében, miközben a szemöldökéről lecsöppenő izzadság lecsorgott szorosan összezárt szemhéjára, és átjárta a szűnni nem akaró önkívület, elméjének egy része megpróbálta hozzászoktatni a halál gondolatához. De volt ott még valami más is. Mint egy csendes szobában zümmögő láthatatlan bogár, amely nem akar eltűnni, semmi haszna, idegesítő jelenlétével mégis az őrületbe kergeti az embert. Ilyen volt a fejében kavargó mondat is: semmihez sem köthető, értelmetlen és olyan távoli, hogy arra sem emlékezett, hol hallotta vagy olvasta. Csak járt körbe-körbe a fejében, mint egy márványgolyó a korsó belső falán:

Jinmoti a Bozlen II-ről a Bánat Évszakában belefojtja a Szárazföldi Empathaur könnyeibe az új Évkirály közvetlen leszármazottainak rituális bérgyilkosait.

Egy ponton, röviddel miután szenvedései elkezdődtek és még csak félúton járt a teljes önkívület felé vezető úton, azon kezdett morfondírozni, mi történne, ha elhányná magát. Ez akkor jutott az eszébe, amikor a palota konyháiból melyek ha jól számolta, úgy tizenöt-tizenhat emelettel lehettek feljebb a pöcegödör-cellába vezető, kanyargó csővezetékeken lezúdult a szennyvíz. A bugyogó, híg lé felkevert némi rothadt ételt, amit egy szerencsétlen nyomorult hagyott hátra, miután belefulladt a mocsokba és a szemétbe. Ekkor úgy érezte, nem bírja tovább, hánynia kell. A gondolat, hogy halálának időpontján ez már semmit sem változtat, szinte megnyugtató érzés volt.
Aztán azon kezdett töprengeni az ideges könnyelműség állapotában, amely azokat sújtja, akik a halál közelségében a várakozáson kívül semmit sem tehetnek, hogy vajon a sírás lerövidíti-e haláltusáját. Elméletileg igen, de gyakorlatilag teljesen mindegy; ekkor kezdett a mondat kavarogni a fejében.

Jinmoti a Bozlen II-ről a Bánat Évszakában…

A folyadék hirtelen felcsapva elérte az orrát. Túlságosan tisztán hallotta, érezte, szívta be a szagát és valószínűleg látta volna is, ha távolról sem szokványos szemeit nyitva tartja. Érezte, amint orrlyukait eltömi, elárasztja a bűz, amelytől felfordult a gyomra. Megrázta a fejét, és a kövekhez szorítva megpróbálta még jobban hátranyomni a koponyáját. A mocskos lé egy kicsit lesüllyedt, és ő nagy nehezen ismét lélegzethez jutott.
Már nem tart sokáig. Megtapogatta csuklóját, de hiába. Még egy óra, talán több is, neki viszont csak percei voltak – szerencsés esetben.
Az önkívület amúgy is szűnni kezdett. Fokozatosan visszatért a teljes öntudat állapotába, mintha az agya ki akarná élvezni saját halálát, a megsemmisülést. Valami magasztos dologra próbált gondolni, vagy az életét szerette volna leperegetni a szemei előtt, vagy hirtelen emlékezni akart egy régi szerelemre, egy rég elfeledett jövendölésre vagy balsejtelemre, de nem jutott eszébe semmi más, csak egy üres mondat, és az érzés, hogy mások mocskában és ürülékében fuldoklik.
Vén rohadékok, gondolta. Sajátos humorok és különcségük egyik megnyilvánulása volt, hogy kiterveltek egy elegáns és ironikus kivégzési módot. Milyen kényelmes lehet kivonszolni elaggott testüket a bálterem vécéjébe, hogy aztán szó szerint halálra szarják ellenségeiket.
Nőtt a légnyomás, és egy távoli, morgó hang a következő adag érkezését jelezte.
Vén rohadékok! Balveda, remélem, legalább te megtartod az ígéreted!
Jinmoti a Bozlen II-ről a Bánat Évszakában... futott át agyának egy részén, miközben megnyílt a mennyezet, és a mocsok belecsobbant a cellát csaknem teljesen ellepő langyos lébe. Miután a hullám átcsapott a feje felett, és a szennyvíz szintje lesüllyedt, az orra egy pillanatra felszabadult, és még egyszer teleszívta a tüdejét levegővel. Aztán a folyadék újra emelkedni kezdett, majd miután elérte az orrát, megállapodott.
Visszatartotta a lélegzetét.

Fájt, amikor először fellógatták. Gúzsba kötött kezeit szoros bőrerszényekbe dugták, és közvetlenül a feje felett, vascsavarokkal a cella falához rögzítették. Ez tartotta a teljes súlyát. A lábát is összekötözték, és szintén a falhoz erősítve egy vascsőben himbálózott, ami megakadályozta, hogy a lábfeje vagy a térde segítségével tehermentesítse a karját, és hogy a faltól bármelyik irányba, egy karnyújtásnyinál messzebbre tudja elmozdítani a lábát. A cső pont a térde fölött végződött. Mindössze egy koszos ágyékkötő fedte mosdatlan, agg testét.
Akkor is megpróbálta elfelejteni a csuklójából és a vállából eredő fájdalmat, amikor a négy zömök őr – akik közül kettő létrán állt – a falhoz erősítette. Ennek ellenére a koponyája hátsó fertályából érkező, halovány érzet tudatosította benne, hogy most valami borzasztóan fájdalmas dolgot csinálnak vele. Ahogy a szennyvíz lassan emelkedve elnyelte a testét, ez a kellemetlen érzés fokozatosan elhalványult.
Amint az őrök elmentek, elkezdte a transzba merülést, bár tudta, valószínűleg hiába. Nem tartott sokáig; a cellaajtó perceken belül ismét kinyílt, az egyik őr egy fém pallót helyezett a zárka nedves kövezetére, és a folyosóról fény szűrődött a sötétbe. Leállította az Átváltozástranszot, és a nyakát nyújtogatva megpróbálta kitalálni, ki lehet a látogató.
A cellába a sorpeni Gerontokrácia ősz hajú, görnyedt hátú védelmi minisztere, Amahain-Frolk lépett be. Hideg kék színben ragyogó, rövid botjával kezében az öreg rámosolygott, helyeslően bólintott, majd a folyosó felé fordult. Vékony, fakó kezével intett valakinek odakint, hogy lépjen be. A férfi úgy sejtette, Balveda, a Kultúra ügynöke az, és igaza lett. A nő kecsesen a fémpallóra lépett, majd lassan körbenézett, végül a fogolyra szegezte a tekintetét. Erre a férfi rámosolygott. Szeretett volna üdvözlésképp biccenteni, de ahogy megmozdította a fejét, fülei csupasz karjához dörgölőztek.
– Balveda! Tudtam, hogy még találkozunk. Azért jöttél, hogy meglátogasd a házigazdát?
Mosolyogni próbált. Hivatalosan ez az ő díszvacsorája volt; eredetileg ő töltötte be a házigazda szerepét. Még egy, a Gerontokraták kedves kis tréfái közül. Remélte, a hangján nem érződik a félelem.
Perosteck Balveda, a Kultúra ügynöke, a mellette álló öregnél egy fejjel magasabb, és még így, a kék fáklya halovány fényében is észbontóan csinos volt. Lassan megrázta keskeny, finom vonású fejét. Rövid, fekete haja árnyékként simult a koponyájára.
– Nem – mondta –, nem azért jöttem, hogy lássalak, vagy elbúcsúzzam tőled.
– Te juttattál ide, Balveda – szólt halkan a férfi.
– Igen, most legalább a megfelelő helyen vagy – vágott közbe Amahain-Frolk, és olyan messzire lépett a pallón, amennyire csak tudott anélkül, hogy az egyensúlyát veszítve a nyirkos kőre kelljen lépnie.
– Először meg akartalak kínoztatni, de Isten tudja miért, Balveda kisasszony a védelmébe vett – a miniszter magas, éles hangja visszhangzott a cellában, ahogy a nő felé fordult. Ennek ellenére itt a helyed, te gyilkos.  Botjával a cella mocskos falán lógó, csaknem teljesen meztelen férfi felé bökött.
Balveda hosszú, dísztelen köntösének szegélye alól kivillanó lábfejére szegezte tekintetét. A folyosóról beszűrődő fényben megcsillant a nyakláncán függő kerek medál. Amahain-Frolk fénylő botjával kezében a nő mellé lépett, és rákacsintott a fogolyra.
– Tudod, talán még most is meg mernék esküdni, hogy aki itt lóg az Egratin. Lehetetlen... Az öreg megrázta vékony, csontos fejét. … lehetetlen, hogy ne ő legyen az. Nem hihetek mást, legalábbis, amíg ki nem nyitja a száját. Istenem, ezek az Alakváltók aztán tényleg ijesztő és veszélyes lények!  Balvedához fordult, aki éppen a tarkójára simította haját, majd lepillantott az öregre.
– Az Alakváltók egy ősi és büszke nép, miniszter. Mára nagyon kevesen maradtak. Hadd kérjem meg még egyszer! Hagyja életben! Lehet, hogy ő…
A Gerontokrata fintorogva leintette a nőt.
– Nem! Jobban tenné, Balveda kisasszony, ha nem makacskodna, hogy kíméljem meg ennek az… orgyilkosnak, ennek a vérengző, alattomos… kémnek az életét. Talán azt képzeli, megkegyelmezünk egy Peremvilág-beli miniszterünk gyáva gyilkosának és imposztorának? Micsoda károkat okozhatott volna ez az… alak. Hiszen a letartóztatása során is két őr halt meg, pedig épp hogy csak megkarcolta őket! Egy másik egész életére megvakult, mert ez a szörnyeteg a szemébe köpött. Mostanra azonban – vigyorgott gúnyosan Amahain-Frolk a leláncolt férfira – sikerült eltávolítanunk a méregfogait. A kezét pedig úgy megkötöztük, hogy még vakarózni sem tud.
Ismét Balvedához fordult.
– Azt mondja, kevesen vannak? Én azt mondom, helyes! Hamarosan még eggyel kevesebben lesznek.
Az aggastyán hunyorgott, ahogy beszélt.
– Hálásak vagyunk Önnek és az embereinek, amiért felfedték ezt a merénylőt, és leleplezték a cselszövést, amire készült, de nem hiszem, hogy emiatt joga lenne megmondani, mit tegyünk. Vannak néhányan a Gerontokraták között, akik szeretnék teljesen kivonni magukat mindenféle külső befolyás alól, és a háború közeledtével egyre erősebben hallatják a hangjukat. Jobban tenné, ha nem haragítaná magára azokat, akik támogatják az Ön ügyét.
Balveda az ajkát összeszorítva újra a lábfejét nézte, és a háta mögött összekulcsolta karcsú kezét. Amahain-Frolk hátat fordított a falon lógó embernek, és botjával a fogoly felé suhintva folytatta:
– Hamarosan véged, te imposztor! És veled együtt elpusztulnak mestereid békés rendszerünk leigázására szőtt tervei is! Ugyanez a sors vár rájuk is, ha betolakodnak birodalmunkba. Mi és a Kultúra...
A férfi maradék erejét összeszedve megrázta fejét, és felüvöltött:
– Frolk, maga egy idióta!
Az öreg összerándult, mintha találat érte volna. Az Alakváltó így folytatta:
– Hát nem látja, hogy semmi esélyük, valaki mindenképpen átveszi itt a hatalmat? Lehet, hogy az idiriek, de ha ők nem, akkor majd a Kultúra. Többé nem urai a saját sorsuknak; a háború közbeszólt. A front nemsokára ezen a szektoron húzódik majd keresztül, hacsak nem csatlakoznak önszántukból az idiri érdekszférához. Engem csak azért küldtek, hogy elmondjam, amit már egyébként is rég tudnia kellene. Nem pedig azért, hogy a bolondját járassam magával. Az isten szerelmére, ember! Az idiriek nem fogják leharapni a fejét…
– Hah! Mégis úgy néznek ki, mintha képesek lennének rá. Háromlábú szörnyetegek, betolakodók, gyilkosok, hitetlenek… azt akarja, hogy ezekkel közösködjünk? Ezekkel a három óriáslépésnyi szörnyekkel? Hogy mi legyünk a talaj a patáik alatt? Hogy imádjuk hamis isteneiket?
– Nekik legalább vannak isteneik, Frolk. Nem úgy, mint a Kultúrának… − Ahogy a beszédre összpontosított, a fájdalom lassan visszatért a karjába. Amennyire tudott, fészkelődött egy kicsit, majd lenézett a miniszterre.
– Ők legalább úgy gondolkodnak, mint maguk. A Kultúra viszont nem.
– Téved, barátocskám, téved. − Amahain-Frolk tenyerét az Alakváltó felé tartva felemelte a kezét, és a fejét csóválta. – Gyűlöletkeltéssel itt semmire nem mész.
– Istenem, ostoba vénember! – nevetett a fogoly. – Tudni akarja, ki a Kultúra igazi képviselője ezen a bolygón? Nem ő az – biccentett a nő felé –, hanem a hússzelőgép, ami mindenhol vele van, a pengelövő. A döntéseket lehet, hogy a nő hozza, lehet, hogy végre is hajtja ezeket az utasításokat, de akkor is ez a szerkezet a Kultúra igazi ügynöke. Az egész Kultúra erről szól: a gépekről. Maga azt hiszi, mert Balvedának két lába és sima bőre van, magának az ő oldalára kell állnia. Pedig ebben a háborúban az idiriek képviselik az életet...
– Hát annak nemsokára már a túlsó felén leszel – mordult fel a Gerontokrata, majd Balvedára pillantott, aki összeráncolt szemöldökkel figyelte a falhoz láncolt Alakváltót.
– Induljunk, Balveda kisasszony – szólalt meg Amahain-Frolk, és karon ragadva kivezette a nőt a helységből. – Ez az... izé büdösebb, mint a cella.
Balveda ekkor felpillantott a fogolyra; rá se hederített a gnómszerű miniszterre, aki közben megpróbálta a cella kijárata felé húzni. Tiszta, fekete szemeit a fogolyra emelte, és a karját széttárva így szólt:
– Sajnálom.
– Ha hiszed, ha nem, nagyjából így érzek én is – válaszolt a férfi. – Csak ígérd meg Balveda, hogy ma este nagyon keveset eszel és iszol majd, jó? Szeretném, ha legalább egy ember lenne odafent, aki az én oldalamon áll, még akkor is, ha ez az ember történetesen a legnagyobb ellenségem.
A megjegyzést kihívónak és viccesnek szánta, de mégis keserűen hangzott. Nem állta a nő tekintetét.
– Megígérem – felelte Balveda, és hagyta, hogy az ajtóhoz vezessék. A jeges, kék fény lassan elhalt a nyirkos cellában. Balveda megtorpant az ajtóban. A fogolynak fájdalmat okozott, ahogy a nyakát nyújtogatva próbált még egy pillantást vetni a nőre. A pengelövő is velük volt, valószínűleg egész idő alatt ott volt a cellában, de csak most vette észre a sötétben lebegő vékony, hegyes kis szerkezetet. Balveda fekete szemébe nézett, amikor a pengelövő megmozdult.
Egy pillanatig azt hitte, Balveda parancsot adott a gépnek, hogy ölje meg most – gyorsan és csendesen, Amahain-Frolk háta mögött. A szíve hatalmasat dobbant. Az apró szerkezet azonban Balveda arca előtt elúszva kisiklott a folyosóra. A Kultúra ügynöke a karját felemelve búcsút intett a férfinak.
– Bora Horza Gobuchul – mondta a nő –, viszlát!
Hirtelen megfordult, és a pallóról lelépve kiment a cellából. A járópallót felvonták, az ajtó, gumiperemének darabkáit a nyálkás padlóra szórva becsapódott, hallatszott, amint a belső szigetelőréteg a helyére cuppan, szivárgásmentessé téve ezzel a helységet. Újra ott csüngött egyedül, és egy pillanatig a láthatatlan padlót bámulta. Aztán ismét elindult a transz felé, amely átváltoztatja, elvékonyítja a csuklóját, hogy ki tudjon szabadulni. De valami megtört a bensőjében, mert volt valami ünnepélyes és végleges abban, ahogy Balveda búcsúzáskor kimondta a nevét. Ha addig nem is, ekkor már biztos volt benne, számára nincs menekvés.

... belefojtja a Szárazföldi Empathaur könnyeibe...
Tüdeje már majdnem szétpattant. Szája rángatózott, a torka elzáródott, a mocsok eltömte a fülét, de még így is hallotta az óriási robajt, látta a sötétségben felvillanó fényeket. A hasizma rángatózni kezdett, az állkapcsát össze kellett szorítania, nehogy a szája a nem létező levegő után kapkodva kinyíljon. Most. Nem... most fel kell adnia. Még nem... talán most. Most, most, most, bármelyik pillanatban engedhet a testében lévő, borzalmas, fekete vákuumnak... lélegeznie kell... most!
Mielőtt még kinyitotta volna a száját, valami a falhoz vágta. Úgy kenődött fel a kőre, mintha egy hatalmas vasököl sújtott volna le rá. Egyetlen görcsös lélegzettel kifújta tüdejéből az áporodott levegőt. Hirtelen fázni kezdett, miközben a fallal érintkező porcikái lüktettek a fájdalomtól. Úgy tűnt, a halál nem más, mint súly, fájdalom, hideg... és túl sok fény…
A fejét felemelve átkozta a fényt. Látni és hallani akart. Mi történik? Miért lélegzik még mindig? Hogyan lett megint ilyen átkozottul nehéz? A kezei kiszakadtak a rögzítésből, a csuklója majdnem csontig behasadt. Ki tette ezt vele?
Ahol addig a fal volt, most a cella padlószintje alá nyúló, jókora lyuk tátongott. Ott lövellt kifelé az összes ürülék és szemét. Az utolsó néhány szennyvízpatak a hasadék forró szegélyéhez érve sistergett; a felszabaduló gőz a Sorpen szabad ege alatt álló és a kívülről beáramló fényt eltakaró alak köré fonódott. Egy három méter magas valami tornyosult fölé, amely nagyjából úgy nézett ki, mint egy három vaskos lábon álló, felfegyverzett űrhajó. A gép sisakja elég nagy volt ahhoz, hogy egymás mellett három emberi fej is elférjen benne. Az egyik hatalmas kezében, mintegy mellékesen, akkora plazmaágyút tartott, amelyet Horza valószínűleg csak két kézzel lett volna képes felemelni; a másik keze egy még nagyobb fegyver markolatán pihent. A háta mögött, a lyuk felé fordulva egy idiri lövegtalapzat állt, amelyet még mindig megvilágított a robbanás fénye. A fejét felemelve Horza a hasadékban álldogáló óriásra nézett. Mosolyogni próbált.
Hát – krákogott, majd köpött egyet –, ti aztán tényleg nem sietitek el!

2

Isten Keze 137

A csípős, hideg téli délutánon a palota előtt a kristálytiszta eget csillogó hópihéknek tűnő tárgyak borították el.
Horza az eget kémlelve megállt a hadihajó rámpáján. A börtönpalota meredek falai és karcsú tornyai visszhangozva verték vissza a folytatódó tűzharc robaját és a robbanások fényét, miközben feje felett idiri ütegek köröztek véletlenszerűen tüzelve. Körülöttük mindenfelé bénító, jéghideg fuvallat sodorta a palota tetején elhelyezett lézervédelmi ágyúkból származó pozdorjafelhőket. Egy széllöket a lebegő, röpködő fémfólia darabkáit a közelben várakozó hajó felé sodorta. Horza elázott, ragacsos testének egyik oldalát pillanatok alatt csillogó tollazat borította.
– Kérem, jöjjön, a csatának még nincs vége! – dörögte egy idiri katona a háta mögött, pedig talán csak suttogni akart. Horza az állig felfegyverzett alak felé fordult, és annak sisakrostélyába nézve saját, ráncos arca tekintett vissza rá. Mélyet sóhajtva biccentett, majd megfordult, és bizonytalan léptekkel besétált az űrhajóba. Valami óriásit villant a háta mögött. Látta maga előtt az árnyékát, és ahogy a rámpa becsukódott, az űrhajó megrázkódott a palota belsejében végbement hatalmas robbanás lökéshullámától.

Nevükről meg lehet ismerni őket, gondolta Horza zuhanyozás közben. A Kultúra Általános Kontakt Egységei, amelyek vállalták a harcok oroszlánrészét a csillagközi háború első négy évében, mindig vicces, pimasz nevet választottak maguknak. De még a háborús termelés növekedésével egyre nagyobb számban készülő új rombolók is bolondos, cinikus vagy kifejezetten csúnya nevet kaptak, mintha a Kultúra nem venné valami komolyan azt a kiterjedt konfliktust, amelybe belesodródott.
Az idiriek másként álltak a dolgokhoz. Náluk a hajó neve rendeltetésének, feladatainak és eltökéltségének komolyságát kellett, hogy tükrözze. Hatalmas flottájukban százszámra akadtak olyan hajók, melyeket ugyanazokról a hősökről, bolygókról, ütközetekről kereszteltek el, de voltak népszerű vallási fogalmak és lenyűgöző jelzők is. A Horzát megmentő könnyűcirkáló már a százharminchetedik hajó volt, amelyet Isten Kezének neveztek el. Mivel rajta kívül több mint száz ugyanilyen névre keresztelt hajó állt hadrendben, végül az Isten Keze 137 nevet kapta.
Horzának meggyűlt a baja a légfúvóval, de azért sikerült megszárítkoznia. Mint minden szerkezetet a hajón, ezt is monumentális méretűre tervezték, illeszkedve az Idir lakóinak méretéhez. A gép torkából előtörő hurrikán csaknem kipenderítette a zuhanyfülkéből.

Querl Xoralundra, Farn-Idir Négy Lélek szektájának kém-atyja és harcos papja, két kézzel az asztalra csapott. Horzának úgy tűnt, mintha két kontinentális lemez ütközött volna egymásnak.
– Szóval, Bora Horza – harsogta az öreg idiri – végre felgyógyultál.
– Még nem egészen – bólintott Horza a csuklóját dörzsölgetve. Xoralundra kabinjában ült, az Isten Keze 137 fedélzetén, egy túlméretezett, de kényelmes szkafanderben, melyet minden bizonnyal neki hoztak. Xoralundra is szkafandert viselt, és ragaszkodott hozzá, hogy Horza is hasonlóképpen tegyen, mivel a hajó még mindig harcállásban keringett egy a Sorpen bolygó körüli csökkentett energiájú, alacsony pályáján. A Flottahírszerzés megerősítette a Kultúra egyik Hegy osztályba tartozó ÁKE egysége jelenlétét a bolygórendszerben. Mivel az Isten Keze egyedül volt, és egyelőre még a nyomát sem találták a Kultúra hajójának, rendkívül óvatosnak kellett lenniük.
Xoralundra előrehajolt, teste árnyékot vetett az asztalra. Hatalmas feje – amely elölről nézve leginkább egy nyeregre hasonlított, és amelynek szélein két világos, rezzenéstelen szem helyezkedett el – fenyegetően magasodott az Alakváltó fölé.
– Szerencséje volt, Horza. Nem könyörületből mentettünk meg. A kudarcot magának köszönheti.
– Köszönöm, Xora. Tulajdonképpen ez volt ma eddig a legkedvesebb dolog, amit mondtak nekem.
Horza hátradőlt a székben, és az egyik ráncos kezével beletúrt vékonyszálú, sárguló hajába. Pár napig eltart ugyan, mire a magára öltött agg külső teljesen eltűnik, de a változás első jeleit már érezte. Egy Alakváltó elméjében mindig jelen volt egy énkép, amelyet fél-tudatalatti szinten újra és újra megjelenítve áttekintett, és megpróbált a rákényszerített testben tartani. Már nem volt szükség a magára öltött Gerontokrata külsőre, így az idiriek megbízásából megszemélyesített miniszter mentális képe kezdett széttöredezni, feloldódni, Horza teste pedig lassan visszaalakult normális, természetes állapotába.
Xoralundra lassan ide-oda ingatta a fejét, kétoldalt megérintve ruhájának gallérját. Ezt a gesztust Horzának eddig még nem sikerült pontosan megfejtenie, noha már jóval a háború kitörése előtt dolgozott az idirieknek, és Xoralundrát is akkoriban ismerte meg.
– A lényeg, hogy túlélte – folytatta Xoralundra. Horza bólintott, és ujjaival az asztalon dobolva jelezte, hogy egyetért. Szerette volna, ha az idiriek méreteire tervezett székben fészkelődve nem úgy érezné magát, mint egy gyerek. Még a lába sem ért le a földig.
– Alig. De azért köszönöm. Sajnálom, hogy egy balfácán megmentése miatt kellett idáig elzötykölődniük.
– A parancs az parancs. Én személy szerint kifejezetten örülök, hogy sikerült teljesítenünk. Elmesélem, hogy miért mi kaptuk ezeket az utasításokat.
Horza mosolyogva elfordította a tekintetét, hiszen az agg idiri az előbbi kijelentésével a tiszteletét fejezte ki, ami az ő esetükben nem fordul elő túl gyakran. Aztán visszafordult, és figyelte, ahogyan az idiri nyelv rövid, precíz szavai feltörnek a másik lény széles szájából − ami mellesleg elég nagy volt ahhoz, hogy Horza mindkét kezét egyszerre leharapja.
– Egyszer részt vett egy felügyeleti küldetésen Schar Világában, a Dra’Azon Holtak Bolygóinak egyikén – kezdte Xoralundra. Horza bólintott. – Szeretnénk, ha megint ellátogatna oda.
– Most azonnal? – hökkent meg Horza, és az idiri aggastyán széles, sötét arcába meredt. – Hiszen ott jelenleg csak Alakváltók élnek. Megmondtam, hogy nem személyesítek meg egy másik Alakváltót. Meggyilkolni pedig biztosan nem fogok egyet sem.
– Ilyesmit nem kérünk öntől, de engedje meg, hogy elmagyarázzam a dolgot.
Xoralundra olyan mozdulattal dőlt a háttámlának, hogy az majdnem minden gerinces – vagy gerinceshez hasonló lény – esetében fáradtnak tetszett volna.
– Négy normál nappal ezelőtt – kezdte mondókáját az idiri, amikor a lábánál heverő sisak éles hangon felsírt. Xoralundra felkapta, és az asztalra helyezte. – Tessék? – vakkantotta a Querl, és a hangjából Horza azonnal tudta, hogy bárki zavarja is, jobban teszi, ha nyomós oka van rá.
– Elkaptuk a Kultúrás nőt – szólt egy hang a sisakból.
– Ááá... – suttogta Xoralundra, miközben visszaült. Idiri módra elmosolyodott: az ajkával csücsörítve összehúzta a szemét. – Rendben van, Kapitány. Felhozták már a fedélzetre?
– Még nem, Querl. Az űrsikló pár percnyire van tőlünk. Visszahívom az ütegeket. Amint mindenki a fedélzeten van, készen állunk a rendszer elhagyására.
Xoralundra közelebb hajolt a sisakhoz. Horza a kézfején képződött elöregedett bőrt vizsgálgatta.
– Mit tudnak a Kultúra hajójáról? – kérdezte az idiri.
– Egyelőre még semmit, Querl. A rendszerben nem bújhatott el. A számítógép szerint feltehetően a rendszeren kívül tartózkodik, valahol a flotta és közöttünk. Hamarosan észreveszik, hogy egyedül vagyunk.
– Amint a Kultúra ügynöknője a fedélzetre lép, maga csatlakozik a flottához anélkül, hogy bevárná az ütegeket. Világos, Kapitány?
Xoralundra az őt bámuló férfira pillantott.
– Világos, Kapitány? – ismételte a Querl, még mindig a másikat figyelve.
– Igen, Querl – érkezett a válasz. Horza még a sisak aprócska hangszóróján keresztül is kihallotta a Kapitány hangjában bujkáló jegességet.
– Ennek örülök. Magára bízom, hogy kiválassza a flottához vezető legbiztonságosabb útvonalat. Az Admiralitás parancsát követve, menet közben hidrogénbombákkal semmisítse meg De’aychanbie, Vinch, Easna-Yowon, Izilere és Ylbar nevű városokat.
– Igenis, Qu... − Xoralundra megnyomott egy gombot, a sisak azonnal elhallgatott.
– Elkapták Balvedát? – hökkent meg Horza.
– Igen, elfogtuk a Kultúra ügynökét. Véleményem szerint azonban a nő foglyul ejtése vagy elpusztítása viszonylag csekély súllyal bír. De csak az ügynök elfogásának ígéretével tudtuk rávenni az Admiralitást, hogy fontolja meg az ön megmentésére irányuló rendkívül kockázatos küldetés engedélyezését.
– Hmm. Fogadni mernék, hogy nem szerezték meg Balveda pengelövőjét – horkant fel Horza, a kézfején lévő ráncokat nézegetve.
– Megsemmisült, miközben magát felvette az űrsikló, amely a hajóra hozta. − Xoralundra legyintett egyet. Horza orrát megcsapta az idiri testének jellegzetes szaga.
– De elég ebből! El kell mondanom, miért kockáztattuk egy könnyűcirkáló elvesztését, hogy megmentsük az életét.
– Csak rajta! – bíztatta Horza az idirit szembefordulva vele.
– Négy normál nappal ezelőtt – kezdte a Querl előröl – az egyik hajórajunk feltartóztatta a Kultúra egy külsőre teljesen szokványos kinézetű magányos űrhajóját. A jármű emissziós szignálja azonban arra engedett következtetni, hogy a belső szerkezet jócskán eltért a megszokottól. Egységeink viszonylag könnyen elpusztították a hajót, az Elme viszont meglépett. A közelben egy bolygórendszer helyezkedett el. Úgy tűnik, az Elme a valós teret meghaladva átkerült az általa kiválasztott bolygó felszínére, ezzel nyilvánvalóvá téve számunkra, hogy ez a szintű hipertérvezérlés a Kultúrának többé már nem akadály. Eddig azt gondoltuk – vagy legalábbis titkon azt reméltük –, hogy még nincs a birtokukban ez a technológia. Sajnos az efféle térakrobatika egyelőre számunkra még nem elképzelhető. Az ilyen és ehhez hasonló esetek miatt okunk van feltételezni, hogy a szóban forgó Elme a Kultúra valamelyik új fejlesztésű Rendszerközi Hajóján teljesített szolgálatot. Az Elme elfogása szenzációs hírszerzői teljesítmény lenne.
A Querl egy pillanatra elhallgatott. Horza az alkalmat kihasználva megkérdezte:
− A Schar Világában landolt?
– Igen. A legutolsó üzenete szerint az Irányítórendszer járataiban akart meghúzódni.
– Maguk pedig nem tudnak mit kezdeni vele? − mosolygott Horza.
– Eljöttünk magáért. Ezt léptük, Bora Horza.
A Querl ismét elhallgatott.
– Abból, ahogy a száját tartja, arra következtetek, hogy valami szórakoztatót talál a helyzetben. Elárulná, mégis mi az?
– Sok minden… eszembe jutott, hogy az Elme igencsak intelligens lehet, vagy pedig nagyon szerencsés; hogy maguk is nagy mázlisták, hogy épp a közelben voltam; és hogy a Kultúra feltehetően nem fog ölbe tett kézzel várakozni.
– Haladjunk csak szépen sorban – csattant fel Xoralundra. – Ez a Kultúra Elme szerencsés és agyafúrt volt egyszerre. Nekünk ellenben csak a szerencse kedvezett. A Kultúra azonban nem sok mindent tehet, hiszen, amennyire mi tudjuk, egyetlen Alakváltó sem áll az alkalmazásában, olyan pedig, aki Schar Világában szolgált, biztosan nem. Hadd jegyezzem meg, Bora Horza – folytatta hatalmas kezeit az asztalra támasztva, és óriási fejét a férfi felé fordítva az idiri –, hogy maga is több mint szerencsés volt.
– Hát persze, a különbség csak annyi, hogy én hiszek a szerencsében – vigyorgott az Alakváltó.
– Hmm, ettől azért nem lesz szavahihetőbb – jegyezte meg a Querl, mire Horza megvonta a vállát.
– Szóval azért akarnak elküldeni Schar Világába, hogy szerezzem meg az Elmét?
– Ha lehetséges. Talán megsérült. Ennek ellenére képes lehet a pusztításra, de még így is megéri a kockázatot. Megkapja a szükséges felszereléseket, de már a puszta jelenléte is felvillantja a siker lehetőségét.
– És mi a helyzet a felügyeleti szolgálatot teljesítő Alakváltókkal, akik a bolygón tartózkodnak?
– Semmit sem hallottunk felőlük. Feltehetően nincs tudomásuk az Elme érkezéséről. A következő rutinjelentés pár nap múlva esedékes, de mivel pillanatnyilag a kommunikáció a háborús helyzet következtében akadozik, nem biztos, hogy képesek lesznek elküldeni.
– Mit tudnak a bázis személyzetről? – puhatolózott Horza, miközben az ujjával kört rajzolt az asztal lapjára.
– A két rangidős tisztet leváltották. Helyükre fiatalabb Alakváltók kerültek – válaszolta az idiri. – Két alacsonyabb beosztású őrszem lett a rangidős. Ők továbbra is a bázison tartózkodnak.
– Veszélyben lesznek? − érdeklődött Horza.
– Épp ellenkezőleg. A Holtak Bolygóin, a Dra’Azon Békehatáron belüli területek, a jelenlegi háborús helyzetben minden bizonnyal a legbiztonságosabb helynek számítanak. Sem mi, sem a Kultúra nem kockáztathat meg egy támadást a Dra’Azonnal szemben. Ezért tehetetlen a Kultúra, és mi is csak az ön segítségére számíthatunk.
– Ha – kezdte Horza óvatosan, miközben előredőlt, és lehalkította a hangját – sikerült megszereznem maguknak ezt a metafizikai számítógépet...
– Valami azt súgja, hogy kezdünk rátérni a honorárium kérdésére − vetette közbe Xoralundra.
– Pontosan. Már elégszer kockáztattam maguk miatt a bőrömet, Xoralundra. Ki akarok szállni. Egy jó barátom Schar Világában van, a bázison. Ha hajlandó lenne velem tartani, kirángatnám ebből az egész rohadt háborúból. Mindössze ennyit kérek.
– Nem ígérhetek semmit, de kérvényezni fogom a leszerelését. Az ön hosszú és odaadó szolgálatát biztosan figyelembe veszik majd, amikor meghozzák a döntést.
Horza a homlokát ráncolva leült. Nem tudta eldönteni, hogy Xoralundra gúnyolódik, vagy komolyan beszél. Hat év valószínűleg nem valami hosszú idő egy olyan faj számára, amely gyakorlatilag halhatatlan. Xoralundra Querl viszont tisztában volt vele, hogy halandó emberi megbízottja hányszor kockáztatta az életét idegen urai megbízásából, bármiféle jutalom reménye nélkül. Szóval, lehet, hogy mégis komolyan beszélt. Mielőtt Horza folytatta volna az alkudozást, a sisak újra visítani kezdett. Az Alakváltó összerezzent. Az idiri hajón minden hang fülsiketítőnek hatott. Hangjuk mennydörgésszerű volt; a közönséges szirénák és jelzőberendezések hangjától sokáig csengett a füle; amikor pedig megszólaltak a hangosbemondók, kénytelen volt a kezét a fülére tapasztani. Horza egyetlen reménye az volt, hogy amíg a hajón tartózkodik, nem lesz teljes riadókészültség. Az idiri űrhajó riasztórendszerének hangja ugyanis maradandó halláskárosodást okozhat a védtelen emberi fülben.
– Mi történt? – kérdezte Xoralundra a sisaktól.
– A nő a fedélzeten van. Mindössze további nyolc percre van szükség, hogy az ütegek...
– Elpusztították a városokat?
– Igen, Querl.
– Azonnal szakadjon le az orbitális pályáról, és teljes sebességgel irány a flotta!
– Querl, megjegyezném, hogy... – szólt a gyenge, de határozott hang az asztalon heverő sisakból.
– Kapitány – vágott közbe Xoralundra élesen –, a háború során a mai napig tizennégy összecsapás történt a T5-ös könnyűcirkálók és a Hegy osztályba tartozó, Általános Kontakt Egységek között, és mindegyikből az ellenség került ki győztesen. Látta már valaha, mi marad egy könnyűcirkálóból, miután összefut egy ÁKE-vel?
– Nem, Querl.
– Én sem, de semmi kedvem első alkalommal belülről megnézni egy ilyen roncsot. Teljesítse a parancsot! Azonnal!
Xoralundra a sisakon lévő gombra csapott, majd mélyen Horza szemébe nézett.
– Ha sikerrel jár, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy megfelelő anyagi hátteret biztosítsunk a leszereléséhez. Nos, amint kapcsolatba lépünk a flotta főcsapattestével, egy gyors járőrhajó átszállítja Schar Világába. A Békehatár átlépését követően egy űrsikló áll majd a rendelkezésére. Bár a hajó fegyvertelen lesz, az összes általunk szükségesnek tartott felszerelést megtalálja rajta, beleértve néhány rövid hatósugarú spektografikus hipertér analizátort, arra az esetre, ha az Elme viszonylag kis területen pusztítana.
– Miből gondolják, hogy az Elme „kis területen” végez majd pusztítás? – kérdezte Horza kétkedve.
– Viszonylag kis mérete ellenére az Elme több ezer tonnát nyom. Egy megsemmisítő rombolás a bolygó kettéhasadását eredményezheti, amellyel az Elme magára vonná Dra’Azon haragját. Egyetlen Kultúrából származó Elme sem merné ezt megkockáztatni.
– Lenyűgöző a magabiztossága – jegyezte meg Horza fagyos hangon. Ebben a pillanatban megváltozott körülöttük a háttérzaj tónusa. Xoralundra a sisakot megfordítva annak egyik apró, beépített monitorát kezdte figyelni.
– Remek, indulunk.
Megint Horza felé fordult.
– Valamit még el kell mondanom magának. A Kultúra űrhajóját foglyul ejtő hajóraj megpróbált egészen a bolygóig az Elme nyomában maradni.
Az Alakváltó a homlokát ráncolva így szólt:
 Jobb ötletük nem volt?
– Minden tőlük telhetőt megtettek. A harci egységgel tartott számos fogságban lévő chuy-hirtsi térgörbítő állat, melyet egy Kultúra-bázis elleni későbbi rajtaütésig deaktiváltak. Az egyiket villámgyorsan előkészítették, hogy rövid időre behatoljon a bolygó felszínére, és egy térugrás során a Békehatárnál dobták le. Az akció azonban kudarcba fulladt. Amint az állat átlépte a Békehatárt, rácstűz alá került, és majdnem odaveszett. A bolygó közelében bukkant elő a térelhajlásból, olyan röppályán, melyen valószínűleg elégett. A nála lévő felszerelés és a földi támadó egység minden bizonnyal megsemmisült.
– Hát, ez jól hangzik, de még egy ilyen csodálatos Elme is, amire ennyire vágynak, csak elektroncsöves számítógépnek tűnik egy Dra’Azonhoz képest. Ennél sokkal több kell, ha túl akarnak járni az eszén.
– Mit gondol, magának menni fog?
– Nem tudom. Nem hiszem, hogy gondolatolvasók, de ki tudja? Nem hiszem, hogy a Dra’Azonnak tudomása van a háborúról, és különösképpen foglalkoztatná, hogy mi történik körülötte, vagy hogy mivel foglalkoztam, mióta elhagytam Schar Világát. Éppen ezért nem valószínű, hogy rájönnének, mi zajlik a háttérben. Ennek ellenére ismét annyit mondhatok: ki tudja? − Horza megvonta a vállát. − Próbálkozni azért érdemes.
– Rendben. Szükség lesz egy részletesebb eligazításra, miután csatlakoztunk a flottához. Most imádkozzunk, hogy épségben megérkezzünk. Gondolom, szívesen beszélne Perosteck Balvedával, mielőtt kihallgatjuk. Már megbeszéltem a flotta Inkvizítor-helyettesével, hogy meglátogathatja a nőt, ha óhajtja.
– Semmi sem okozna nagyobb örömöt, Xora − mosolygott Horza.