Fiction Kult

Részlet a(z) FlashForward – A jövő emlékei című műből

Vissza a Könyvtárba | Vissza a könyv adatlapjára

2.

A CERN-t ötvennégy évvel ezelőtt, 1954-ben alapították. Háromezren dolgoztak itt, egyharmaduk fizikus vagy mérnök, egyharmaduk műszaki szakember, a harmadik harmadot pedig felerészben irodai munkatársak, felerészben szakmunkások alkották.
A nagy hadronütköztetőt ötmilliárd amerikai dollárért építették meg ugyanabban a svájci-francia határon átívelő, kör alakú föld alatti csatornában, amely otthont adott a régebbi, immár használaton kívül levő nagy elektron-pozitron ütköztetőnek – a LEP néven ismert részecskegyorsítót 1989 és 2000 között működtették. Az LHC tíz teslás, kétmezős szupravezető elektromágnesekkel küldte körpályára a részecskéket a hatalmas gyűrűben. A CERN-nek volt a világon a legnagyobb és legerősebb hűtőrendszere: folyékony hélium segítségével 1,8 Celsius-fokkal az abszolút zéró feletti hőmérsékletet tudtak elérni.
A nagy hadronütköző valójában két részecskegyorsító volt az egyben: az egyik az óramutató járásának megfelelő pályán keringette a részecskéket, a másik az óramutató járásával ellentétesen. Az egyik irányba elindított részecskenyalábot összeütköztethették a másik irányba indított nyalábbal, aztán…
Aztán E=mc2, méghozzá nagyban.
Einstein egyenlete kimondta, hogy az anyag és az energia felcserélhető egymással. Ha az ember elég nagy sebességgel ütköztette a részecskéket, az ütközés mozgási erejét átválthatta különleges részecskékké.
Az LHC-t 2006-ban helyezték üzembe és első néhány éve alatt proton-proton ütköztetéseket végeztek rajta, amivel óriási, akár tizennégytrillió elektronvoltnyi energia szabadult fel.
Azonban most eljött az ideje továbblépni a második fázisba, Lloyd Simcoe és Theó Prokópidisz pedig az első kísérletet megtervező csapat vezetői voltak. A második fázisban protonok ütköztetése helyett egy protonnál kétszáztizenhétszer nehezebb ólomatomokat csapnak egymásnak. Az ütközésből ezerszázötventrillió elektronvoltot szabadít fel, ami megfelel a világegyetem energiaszintjének a nagy bumm utáni első másodperc egymilliomod részének energiájával. Itt elő kellett volna állítaniuk a Higgs-bozont, a részecskét, amelyet fél évszázada hajkurásztak már a fizikusok.
Ehelyett Theó és Lloyd kábító léptékű pusztítást értek el.

A CERN vezetője, Gaston Béranger zömök, szőrös férfi volt keskeny, ívelt orral. A jelenség bekövetkeztekor épp az irodájában ült. Ez volt a CERN területén található legnagyobb irodahelyiség, az igazgató asztala előtt hosszú, valódi fából készült tárgyalóasztal és egy nagy, belül tükrökkel kirakott, jól felszerelt italos szekrénnyel. Maga Béranger nem ivott: felhagyott vele… Nem volt nehezebb dolog a világon, mint alkoholistának lenni Franciaországban, ahol minden étkezésnél folyt a bor: Gaston Párizsban élt egészen addig, amíg kinevezték CERN igazgatójává. Azonban amikor jönnek a nagykövetek megtekinteni, mire költik a millióikat, fontos volt, hogy ha kell, tölthessen nekik egy pohárral úgy, hogy egy pillanatra se látsszon rajta, mennyire szeretett volna csatlakozni hozzájuk.
Persze Lloyd Simcoe meg a társa, Theó Prokópidisz ma délután hajtják végre a nagy kísérletüket az LHC-ban. Megtehette volna, hogy a napi programjaiból minden egyebet félretéve elmegy és megnézi: azonban mindig valami nagy dolog zajlott éppen, és ha ő ott van minden egyes alkalommal, amikor bekapcsolják a részecskegyorsítót, akkor semminek sem ér a végére. Ráadásul még készülnie is kell a holnap reggeli találkozóra GEC Alsthomból jött csapattal, és…

– Vedd fel!
Egy pillanatig sem volt kérdéses számára, hol van: a házában, Genfben, a jobb parton. Ugyanazok voltak az Ikea Billy könyvespolcai, ahogy a kanapé és a karosszék. Csakhogy a Sony tévé és az állványa nem volt sehol. Helyette egy leginkább lapos képernyőjű monitorra emlékeztető készülék volt a falon a tévé helyén. Nemzetközi lacrosse-bajnokság ment rajta. Az egyik csapat láthatóan a spanyol volt, de a zöld és lila szerelést viselő másikat nem ismerte fel.
Egy fiatal férfi sétált be a szobába. Őt sem ismerte fel. Fekete bőrkabátnak tűnt, amit viselt, aztán ledobta a kanapé szélére, csakhogy lecsúszott a szőnyegre. Kicsi, cipősdoboz méretű robot gördült elő az egyik asztal alól és megindult a ruha felé. Gaston rámutatott és rászólt: „Arręt!”. A gép megdermedt, majd egy pillanat múlva visszavonult az asztal alá.
A fiatal férfi megfordult. Tizenkilenc-húsz évesnek látszott. Jobb arcán villámcsapást ábrázoló animált tetoválásnak tűnő kép: öt, egymástól jól elkülönülő fázisban hasított át cikk-cakkban az arcán újra meg újra.
Ahogy megfordult, láthatóvá vált arca bal oldala: iszonytató volt, az összes izom és véredény tisztán kivehető rajta, mintha valamiféle vegyszerrel kezelte volna, amitől arca áttetszővé vált. Jobb kezét külső merevítővázas kesztyű borította, az így megnyúlt ujjak csillogó mechanikus ujjpercei szikeéles ezüst hegyekben végződtek.
– Azt mondtam, vedd fel! – csattant fel Gaston franciául… legalábbis az ő hangja szólalt meg: egyáltalán nem érezte, hogy kimondta a szavakat. – Amíg én fizetem a ruháidat, ügyelni fogsz rájuk.
A fiatalember sötéten pillantott rá. Gaston biztos volt benne, hogy nem ismeri, azonban valahogy hasonlított a… kihez is? Az irtóztató félig áttetsző arc miatt nehéz volt megállapítani, azonban a magas homlok, a vékony ajkak, a hideg szürke szempár, a sasorr…
Az ujjak hegyes vége búgva visszahúzódott és a fiú gépi hüvelyk- és mutatóujja közé csippentette a kabátot, majd úgy emelte fel, mintha valami visszataszítót tartana a kezében. Gaston tekintetével követte, ahogy átment a nappalin. Közben feltűnt neki, hogy számtalan más részlet sincs rendjén: a polcokon lévő könyvek megszokott mintázata teljesen megváltozott, mintha valamikor valaki az egészet átalakította volna. Ami azt illeti, úgy érezte, sokkal kevesebb kötet van itt, mint rendesen, mintha tisztogatás zajlott volna a családi könyvtárban. Egy másik robot mászott a polcok között és minden bizonnyal a port törölte – ez egy pókra emlékeztetett és körülbelül akkora volt, mint egy szétnyitott emberi tenyér.
Az egyik falon, ahol Monet Moulin de la Galette-jának bekeretezett nyomata lógott, most egy fülke volt, benne Henry Moore alkotásait idéző plasztikával… De hát ott nem lehet semmiféle fülke: ez a közfal volt, a túloldalán ott a másik ház. Minden bizonnyal egy síkképernyő lehetett, egy hologram, vagy valami ehhez hasonló, és a falra akasztva keltett térhatást: ha valóban ez volt a helyzet, tökéletesen sikerült az illúzió.
A ruhásszekrény ajtaja is megváltozott: a fiú közeledtére önmagától feltárult. A srác benyúlt, elővett egy vállfát és rátette a kabátot. Aztán visszaakasztotta az egészet a szekrénybe… és a kabát lecsúszott a szekrény aljára.
Gaston ismét felcsattant:
– Az iskoláját, Marc, óvatosabban!
Marc…
Marc!
Mon Dieu!
Hát ezért tűnt annyira ismerősnek.
Családi vonások.
Marc. Marie-Claire-rel együtt ezt a nevet választották a fiúnak, akivel az asszony várandós volt.
Marc Béranger.