Bejelentkezés
Keresés
Heti Ranglista
| Szeptember – Október | |
| tovább >> |
Kedvenc képünk
Online felhasználók (0)
Online vendégek (14)
Online vendégek (14)
Yena története II. – Merényletek
Történetek | Beküldte: RV | 2008.11.08. 21:38
Csizmájuk hangosan kopogott a macskaköves Vare-i utcákon, ahogy rohantak.

– Tudom, tudom – lihegte Yena futás közben. – Azt mondtam, ez csak egy játék, és senki sem fog megsérülni.

Icar, törzsi származásának köszönhetően, meglehetős könnyedséggel futott a lány mellett, és látszott, hogy akár ennél gyorsabb sebességre is képes volna, ha rákényszerülne.

– Nem is történt semmi – mondta. – Senki sem volt a házban.

– De azt gondolták, hogy ott vagyunk!

Ennél többet nem is tudott mondani, mert egyre inkább gyötörte a légszomj, ahogy teljes erejéből futott. Arra összpontosított, hogy megpróbálja leküzdeni az oldalába szúró fájdalmat, s azt az égető érzést a tüdejében, amely minden egyes levegővételkor beléhasított. Egy távoli városban született és nevelkedett, egy olyan népből származott, amely évszázadokon keresztül élt egy föld alatti világban, luxuskörülmények között, és ennek megfelelően, Yena nem volt hozzászokva az efféle megterhelésekhez. Azonban az akaratereje hajtotta előre, még akkor is, amikor az őket üldöző Városiak kiabálása szép lassan abbamaradt mögöttük. Néhány pillanatra hátranézett, hogy a szemével is meggyőződjön arról, már nem követi őket senki.

– Android! – kiáltotta hirtelen Icar, de már késő volt.

A következő pillanatban Yena teljes lendületéből belerohant egy majd két tonnás, négy lábon járó, gőzzel hajtott fémszerkezetbe – egy gőzszekérbe –, amelyet egy előkelő öltözetű férfi irányított. A lány teste nekicsapódott a szekér elejének, lábai kicsúsztak alóla, egyensúlyát veszítette és hanyatt esett. A szerkezet alá zuhant, és csak Icar figyelmeztető kiáltásának köszönhette, hogy a vezető idejében meg tudott állni, és a szekér hidraulikus lábai nem taposták el a lányt.

– Ó, egek! – kiáltotta a szerkezet vezetője, egy piperkőc arisztokrata, és a gépezet hátán, a gőzkazán elé helyezett ülésből letekintett a földre. – Nem láttalak. De egyébként is, minek rohangászol ezen a környéken? Az utcámban?

Yena nem törődött a túlöltözött arisztokratával. Túl jól ismerte már a fajtájukat: Nem bíztak a szegényekben, sőt, egyáltalán nem bíztak senkiben, és túlságosan lusták voltak ahhoz, hogy nagyobb távolságokat gyalogosan tegyenek meg. Haszontalanoknak tartotta őket. Figyelme inkább az idős férfi lenyűgöző gőzszekerére irányult, miközben feje még mindig lüktetett az előbbi ütközéstől.

Icar felsegítette a lányt, aki miután megpróbált saját erejéből megállni a lábán, azonnal kiszúrta, hogy egy kis csoport még mindig a nyomukban van, és csupán öt háztömbnyire voltak lemaradva. Yena behúzta a fiút a gép hasa alá, és elrejtőztek a hátsó lábai mögött úgy, hogy pont annak az utcának legyenek háttal, amelyikből az acélszörnyeteg is felbukkant. A lány elővette az övéről lógó villáskulcsok egyikét, és egy jól irányzott, erőteljes csapást mért a szerkezet hátsó lábának hajlatára. A gép megremegett, ahogy a lábai hirtelen összerogytak, aztán az egész összecsuklott, s csupán haszontalan acélhulladék maradt belőle. Yena és Icar ismét futásnak eredt.

– Hé, ti gazemberek! – hallották a gőzszekér utasának kiáltozását, ami aztán hirtelen abba is maradt; a férfi bizonyára meglátta a Yena hátára erősített emelőrudat és baltát, s ez kissé elbizonytalanította. Inkább magában dohogott tovább, aztán már csak némán figyelte, ahogy a gépezetből gőz tör elő.

Yena és Icar fémhulladékok kupacokat kerülgetve és gusztustalan pocsolyákon átgázolva futottak végig a kis utcán.


– Minek nevezted azt a gépszörnyet az előbb? – kérdezte Yena.

Egy tíz méter magas szemétkupac tetején ültek, valahol az ipari negyedben.

– Egy androidnak.

– Az mi?

Icar lenyúlt a lába mellé, és felemelt egy törött órát a szeméthalom tetejéről.

– Mint ez. Technológia. Tudomány. Ahonnan én származom, ott ez tabu. Egy óra felett még szemet hunynak, mondván az csak egy kis gonoszt hordoz magában. De egy olyan dolog, amelyik mozgatja a lábait… Démoni szerkezet. Igen, talán ez a legjobb kifejezés rá. Ha valaki egy ilyen ördögi szerkezeten utazva érkezne meg a népem Southlakeside-i telepére, örülhetne, hogy épp bőrrel megússza a látogatást.

– Miért? – kérdezte Yena óvatosan. Neki a gépek jelentettek mindent, imádta őket. A gépek töltötték őt el energiával, a gépek adtak igazi értelmet az életének, ami így különösen értékessé vált.

– Nem tudom. – Felnézett a felhőtlen égboltra, aztán tekintetét az előttük elterülő városra irányította. – Azt hiszem, valami babona. Még a teremtéstörténetünkben is benne van. De én nem hiszek az ilyen babonákban. Pont ezek miatt jöttem el Southlakeside-ból. Azonban, amikor megláttam ezt a szerkezetet az utcán és rajta azt az őrült tekintetű embert, nem volt időm végiggondolni. Akkor az ott egy android volt.

– Csak egy gép, olyan, mint a többi. Ne izgulj, nincs önálló akarata! Egyetlen gép sem képes huzamosabb ideig működni emberi irányítás nélkül. Ez a mechanika egyik alapelve.

Icar nem szólt. Csendben ültek egymás mellett egy ideig.

– Fera és a testvéred tudni fogják, hogy itt keressenek minket? – váltott témát a fiú.

– Nem, de biztos vagyok benne, hogy jól vannak. Ma gyűlés lesz a Csalimadárban, ott találkozni fogunk velük.

Elhallgatott. Gondolatai a hajnali eseményekre terelődtek vissza. Ha nem mennek fel a hegyekbe, és nincs az a figyelmeztetés, Annwyn meghalt volna. A Városiak meg akarták ölni Yena legkedvesebb ismerősét. Kell, hogy legyen valami oka.

– Boldogulsz egyedül? – kérdezte hirtelen a lány Icartól. – Megtalálod a klubot?

– Aha.

– Jó, ott találkozunk – mondta, és felállt. – Ha nem lennék ott, mondd el mindenkinek, ami történt. És mondd meg Setnek, hogy jól vagyok. Találkoznom kell valakivel, hogy választ kapjak néhány kérdésre.

Kinyújtotta a kezét, hogy Icar vállára tegye, de elbizonytalanodott. Tegnap még úgy érezte, hogy a fiú csak nyűg, de most, a kora reggeli sápadt fényben, ahogy itt rejtőztek az ipari negyedben egy hulladéktelepen, most annyira másnak látszott. Yena megrázta a fejét és visszahúzta a kezét. Nem, egyáltalán nem más. Biccentett a fiúnak, és lesétált a szeméthalomról, ki az utcára. Icar röviden bólintott, aztán hanyatt feküdt és az eget bámulta, tekintete egy távoli madárrajt követett.

Fura fiú, gondolta Yena.


Yena nem gondolta volna, hogy szó szerint egy rumos hordó alján fog rábukkanni Gregorra, a kémre.

Gregor kocsmája egy takaros, téglából emelt épület volt, s a zülleni vágyó gazdagok kedvelt helyének számított. Amikor Yena megérkezett a kocsmához, az ajtó – a korai óra ellenére – szélesre tárva hívogatta, hogy lépjen be. Félrehajtott valami hálószerűséget az ajtó előtt, és belépett az üres kocsmába.

A lámpákat lekapcsolták, az ablakokat védő redőnyöket leengedték, amitől a rézzel borított helyiség különös, nyomott hangulatba burkolózott. Néhány szemvillanás alatt megtalálta Gregort.

– Tűnj innen! – hangzott Gregor éles, barátságtalan hangja egy hordó mélyéről, ahová félelmében bújt el.

– Yena vagyok. Beszélnünk kell!

– Igen, ismerős a hangod – hallotta a lány a hordóból Gregor hangját. – Megmondom, mi lesz. Bezárod az ajtót, ráfordítod a reteszt és meggyújtod a lámpákat. Ha megteszed, előbújok. De amíg az az ajtó nyitva áll…

– Jól van, értettem – felelte Yena. – Nem szeretnéd, ha meglátnának, amint éppen velem beszélgetsz.

A lány belökte az olajozatlan ajtót, ami keservesen nyikorgott, s végül hangosan becsapódott. A közepén volt egy rézborítású kar, amit Yena elforgatott, mire az ajtóból reteszek csusszantak a falba. Ruhája számtalan zsebei egyikéből tűzszerszámot húzott elő, és meggyújtotta vele az asztalon álló olajlámpákat. Fény áradt szét, amely vadul csillogott a terem rézzel borított részein.

– Előbújhatsz – mondta Yena, miután már barátságos fény borította be a szobát.

Gregor felállt. A lány általában közönyösen viseltetett az emberek és bizonyos dolgok iránt, azonban most elöntötte a sajnálat és a bánat érzése. A mindig jóvágású, de már korosodó Gregor arcát zúzódások és horzsolások borították. A legtöbb vare-i emberhez hasonlóan ő is a hegyekből származott, válla széles volt, bőre kissé napbarnított, ám most mégis olyan betegnek látszott. Sápadt volt, majdnem annyira, mint Yena. Luxusnak számító barna vászoninget viselt, amit vérfoltok borítottak, feltehetően az ő vére. Keménykalapja benyomódott, s tisztán látszott, hogy nem is olyan rég sírt.

– Megpróbáltam figyelmeztetni – mondta –, de ismered Annwynt. Olyan csökönyös.

– Annwyn nem volt otthon, amikor megtámadták a házát.

– Nem? Akkor ki volt odabenn?

– Senki. Csak színjáték volt – felelte Yena. – Annwyn kis faragványai lettek oda. És mennyi ártatlanság, gondolta.

Gregor leemelte a fejéről a kalapját, belülről megütögetve újra kidomborította, majd visszatette a fejére, és összefonta a kezét a mellkasán.

– Valóban? Akkor Annwyn jól van? Nem halt meg egyetlen Telepes sem?

– Nem, bár menekülnünk kellett a robbanás elől.

– Akkor jó.

– És téged ki hagyott így helyben? – kérdezte a lány.

– Engem? Senki – felelte hamiskásan. – Ez igazán semmiség.

Ügyetlenül kimászott a hordóból, át a pultra, aztán óvatosan leugrott a földre.

– Komolyan – erősködött Yena. – Ki tette ezt veled?

A lány nem volt nagy barátságban Gregorral és nem kedvelte a mesterkedéseit sem, de az idős férfi mindig jó volt a Telepesekhez, és Annwyn megbízott benne. Szerette volna megtudni, ki verte meg az öreget, akárcsak azt, ki robbantotta fel Annwyn házát. Hirtelen a bosszú vad és véres gondolata kerítette hatalmába.

– Ahogy mondtam, senki. – Gregor lenyúlt a pult mögé, és elővett egy rongydarabot. Beletörölte az arcát, és a sápadt színek mögött feltűnt a napbarnított bőre. – Látod? Festék. Az jutott eszembe, hogy ha a Városiak senkit sem találnak Annwyn házában, akkor bizonyára rám kezdenek majd gyanakodni. Nem először történne ilyesmi. Azért festettem össze magam, hogy azt higgyék, ti Telepesek kikényszerítettétek belőlem az információkat. Sajnálom, ha megtévesztettelek, de a látszatot fenn kell tartani, nem igaz? – Letette a rongyot a pultra. – Ám a Városiak nem bukkantak itt fel, és amikor meghallottam a robbanást, ami bizonyára felébresztette a fél várost, azt gondoltam, Annwyn ott maradt, hogy harcoljon. Azt hittem meghalt. – Gregor szomorúnak tűnt, miközben beszélt, de hamar visszatért az arcára a kedélyes mosoly. – De szerencsére nem így történt. Annwyn él, viszont a Városiak azt hiszik, már nem. Ebben biztos vagyok. – Elnevette magát. – Nagyon rászedhetted őket. Tele volt a ház a csapdáiddal, igaz? – A lányra nézett. – Akarsz inni valamit?

– Azt akarom tudni, ki üldözi Annwynt!

– Csak a szokásos társaság, te is tudod, veterán katonák meg olyanok, akik neheztelnek a polgárháborúra… Bár nem tudom, ez mit számít már. Megkapták, amit akartak, neked és Annwynnek köszönhetően. Erre inni kell. Mit tölthetek?

Gregor olyan gyorsan beszélt, hogy Yena alig bírta követni.

– Azt akarom tudni, ki üldözi Annwynt! – ismételte Yena lassan, és ingerülten.

– Persze, persze – bólintott Gregor. – Én is azt kérdem, ki akarhatna megölni egy olyan kedves teremtést, mint Annwyn?

Gregor elfordult, leemelt két üvegpoharat egy polcról, és megtöltötte őket mézsörrel. Igazi különlegesség volt ez, amit csak a gazdagok engedhettek meg maguknak, hiszen a méz drága volt, ráadásul a messzi partról kellett ideszállítani.

– Nézd, Gregor – mondta Yena. – Megiszom ezt a sört, de nem azért, mert ügyesen erre terelted a szót, hanem azért, mert ritkán van alkalmam mézsört inni, főleg ingyen, és az otthonomra emlékeztet.

Szótlanul koccintottak. Ültek a fényesre polírozott rézpult két oldalán, és lassan kortyolgatták az italt, hosszan ízlelgetve minden kortyot.

– Amíg nem tudom meg, amit akarok, nem megyek el innen, Gregor! – mondta Yena, miután a pultra tette félig kiürült poharát.

A férfi hosszasan ivott, mielőtt válaszolt volna.

– Jól van, elmondom – felelte végül. – Elmondom, de az életemmel játszom. Ha az illető megtudja, hogy eljárt a szám, ez a kocsma lesz a következő, amit felrobbantanak. És én nem vagyok olyan leleményes, mint ti Telepesek, nem fogok tudni elmenekülni.

– Nem hagyjuk, hogy bárki is bántson.

Gregor arcán kegyetlen mosoly suhant át; egyik kezével a pultot kapargatta, a másikkal megvakarta a nyakát. Ezek voltak a rossz szokásai, amik a kémkedéssel töltött évek során alakultak ki és rögződtek.

– Azt mondod, a Telepesek megvédenek? És akkor mi van? Senki sem jön majd a Gregor Kocsmájába. Neki is be kell majd állni a Telepesek közé. De mit szólnak majd ehhez a tieid? Ti nem engedhetitek meg magatoknak a mézsört. Lehet, megválok a kalapomtól és a vászon ingemtől is. Mit gondolsz? Megnézhetem a bandátokat is.

Yena lesütötte a szemét.

– Ne haragudj, nem akartalak megbántani – mondta Gregor, és felállt, hogy újból megtöltse a poharakat. – Túl öreg vagyok én már hozzátok. Nincsenek már túl sokan a korombeli Telepesek, akikkel barátkozhatnék.

– Tényleg nincsenek – mondta a lány keserűen. – Meghaltak a háborúban.

Yena épp megszületett, amikor a háború volt. Nem Vare-ból származott ugyan, de együtt nőtt fel az árvákkal, és a saját bőrén is érezte a szülők hiányát.

– Van egy férfi, Keyou a neve – mondta Gregor. – Ő is idős már, akárcsak én, de veszélyes. Ő egy prédikátor. Egy afféle sajátos vallási egyveleget alakított ki a különböző területek vallásaiból. Azt gondolta, Annwyn egy semmirekellő. Valamint meg volt győződve arról, hogy Annwyn egy androidot épített a házában. – Yenára nézett. – Az android egy…

– Nem kell elmagyarázni, tudom, hogy mi egy android – csattant fel Yena. – Nem vagyok hülye.

A férfi bólintott.

– Keyou nagy tiszteletnek örvend, ezáltal nagy hatalma van. Sokat tett a háborúban. Itt járt valamelyik este, és összehordott mindenfélét Annwynról. Valami nagy vezetőnek tartotta őt, aki veszélyes.

– Hol lakik ez az ember?

– A belvárosban, Comseye Tower.

– Köszönöm – mondta Yena, kiitta az utolsó korty mézsört is, és a poharat a pultra tette. – Sokat segítettél. – A férfire nézett. – És te mit tettél a háborúban?

Gregor ismét megvakarta a nyakát. Elvette Yena poharát, és homok segítségével tisztára törölte egy ronggyal.

– Hát… Telepeseket öltem.

Töltött magának még egy pohár mézsört, miközben Yena szó nélkül távozott a kocsmából.


Odakint a sivatagi levegő gyorsan melegedett, ahogy a nap egyre magasabbra kúszott. Az út túloldalán egy hórihorgas alak lapult az árnyékok takarásában, és Yena azonnal felismerte Icart. Bozontos haját az arcába fésülte, és az egész alakja valahogy elveszett a fura szabású ruháiban. Amikor elkapta Yena pillantását, felállt és kilépett a napra, hogy üdvözölje a lányt.

– Követtél? – kérdezte Yena, kissé bosszúsan.

Icar bólintott.

– Mit tudtál meg?

– Egy Keyou nevű ember volt. Comseye Towerben lakik – felelte a lány. – Valami papféle. Azt hitte, hogy Annwyn egy androidot épít.

Icar ismét bólintott, amitől az arca elé gördültek bozontos tincsei, s úgy festett, mint egy zavarban levő kisfiú.

– Amíg nem intézzük el ezt a fickót – mondta –, Annwyn nem lesz biztonságban. Elmondjuk majd ezt az embereknek az esti találkozón?

Yena felsóhajtott.

– Persze – felelte. – De nem vagyok benne biztos, hogy érdekelni fogja az embereket. A veszély elmúlt. Tényleg. Ez a Keyou azt hiszi, hogy sikerült végeznie Annwynnal, s a Városiak valószínűleg elcsitultak egy időre. Úgy pedig elég nehéz feltüzelni a többieket, ha nincs valós fenyegetés.

Icar egy pillanatig zavartan nézett a lányra, aztán visszatért a megszokott tekintete.

– Szerinted alhatok a Csalimadárban?

– Persze – vágta rá Yena.

Elbúcsúzott a fiútól, és elindult a saját viskója felé, remélve, hogy ott találja majd a húgát, és talán még egy kevés alvásra is jut ideje az esti találkozó előtt.


A Csalimadár legnagyobb terme zsúfolásig megtelt, a levegőt erős izzadtságszag töltötte meg. Több mint kétszázan gyűltek össze. Többségük még fiatal volt, általában tizenöt és harminc év közöttiek, de nagyjából egy tucat idősebb alakot is fel lehetett fedezni a tömegben. Néhányuk a háború szerencsés túlélője volt, ám zömében friss bevándorlók voltak.

Az egybegyűltek közül sokan a hegyekből származtak, akárcsak Vare őslakosai, de akadtak közöttük távoli vidékekről érkező vándorok is, akik Vare-ban akartak letelepedni. Voltak olyanok is, akik Angeline-ből, Yena szülővárosából érkeztek, hogy itt egy kevésbé elnyomó világban éljenek. Zömük sápadt volt, vagy éppenséggel napbarnítottak, ám bőrük lassan hámlott róluk. Mind görnyedtek voltak, s látszott, hogy közülük csak nagyon kevesen érik meg a negyvenedik esztendejüket, köszönhetően a rák szörnyű pusztításának, ami már szinte a levegőt is megfertőzte.

Voltak, akik a Pusztaságból érkeztek a nagyobb személyes szabadság reményében, akárcsak Icar, és akadtak egy kevesen, akik a tenger felől jöttek, mint Suyenne. Sötét bőrűek és kopaszok voltak, ám már évszázadok óta az ő népük hajózott a nyugati tengereken.

Az egybegyűltek egy része padokon foglalt helyet, amelyeket egy csörlős szerkezet segítségével emelték ki a padlóból, míg mások a mozgatható galériákon álldogáltak. Megint mások egyszerűen lekuporodtak a földre, és akadt, aki csak hanyagul nekitámaszkodott az épület falának. Az öltözékük is ezernyi volt, s csupán annyi volt közös bennük, hogy mindegyik különbözött a másiktól. Néhányan meglehetősen divatjamúlt öltözéket viseltek: gyapjúból készült ruhákat, nadrágokat és kabátokat, míg mások inkább bőr ruhákba bújtak, amelyeket a lehető legfurább módon, de többnyire szűkre szabottan viseltek. Akik a gázgyárakban dolgoztak, többnyire azokat az overallokat viselték, amelyeket munka közben is, viszont akadtak, akik laza, kényelmes ruhákat öltöttek, és volt olyan is, aki a sivatagi szél és nap ellen jól védő nagykabátban érkezett a helyszínre. Azonban egyikük ruházatában sem lehetett vásznat vagy selymet felfedezni.

Suyenne a bejárati folyosón állt, hogy jobban szemmel tarthassa az embereket, amint ki-be mászkáltak. Fera a tetőn kapott helyet, a vészharang közvetlen közelében, s egy messzelátóval pásztázta a környéket.

Mint Yena megtudta, Set és Fera is megúszta a múlt éjjeli kalamajkát. Miután látták a robbanást, egyszerűen elsétáltak a helyszínről, egy középosztálybeli párnak álcázva magukat, akik kissé kapatosan épp hazafelé ballagtak az egyik bárból, amelyik hajnalban bezárt. Viszont Icarnak rejtélyes módon nyoma veszett. Yena, miután sikerült aludnia egy keveset, késő délután érkezett a klubba, s átkutatta az egészet, de Suyenne közölte, hogy egész nap nem látta Icart.

Set most a testvére mögött állt, és előrehajolva, egész súlyával ránehezedett Yena vállaira. Szinte a terem legvégében álltak, a kazán és a gőzgép mellett. Amikor már többen nem fértek be a terembe, egy nagydarab, markáns férfi állt fel, és a tömeg felé fordult. Felemelte a kezét, mire néhány pillanat alatt csend telepedett a teremre. Ő volt Teyhlo, a tenger népéből. Amikor megszólalt, hangja úgy dübörgött végig a tömegen, mintha a legádázabb tengeri viharban kiáltozna parancsszavakat egy hajó legénységének.

– Mindenki hallja, amit mondok? – kérdezte. – Vagy használjam inkább a hangkürtöt?

Valaki a hátsó sorból felkiáltott, hogy minden tökéletes. A szónok bólintott, és tovább beszélt.

– Két éjszakával ezelőtt a Városiak megtámadtak bennünket. Újból, provokáció nélkül. Szerencsére el tudtunk menekülni, és senki sem sérült meg. Azt hiszik, ezzel kényszeríthetnek minket arra, hogy még több gázt bányásszunk nekik. – Megállt egy pillanatra. – De ez nem egy szokványos támadás volt. Ma hajnalban, ahogy azt már mindannyian hallottátok, a Városiak felrobbantották az egyik házunkat, egész pontosan Annwyn műhelyét. Azt hitték, ő is odabenn van.

Akikhez még nem jutottak el ezek a hírek, megrémültek, és hirtelen ideges morajlás futott végig a termen, ám Teyhlo újabb intésére elhalt minden zaj.

– Természetesen ő nem volt ott, és senkinek sem esett baja – mondta a férfi. – Azonban el kell döntenünk, mi lesz a következő lépésünk. Mit fogunk tenni?

Teyhlo arrébb ült, hogy szabadon hagyja a pódiumot. A gyűlés most is úgy zajlott, mint általában – ha nem volt közvetlen veszély, a Telepesek mindig közös megegyezéssel döntöttek a dolgokról, és mindenkinek megvolt a lehetősége, hogy elmondja a véleményét az adott ügyről. Ha valaki nagyon eltért a témától, vagy esetleg az eltérő vélemények komoly vita kirobbanásához vezettek volna, Teyhlo közbeszólt, és visszaterelte a gyűlést az eredeti medrébe. A gyűlés addig tartott, amíg mindenki el nem mondta, amit szeretett volna, vagy amíg az egybehangzó döntés meg nem született. Az egész az egymás iránti tiszteletről szólt, amelyet a Telepesek már gyerekkoruk óta megtanultak – erre nevelték őket. Meghallgatták egymást, nem ismételgették azt, ami már korábban elhangzott, és elfogadták, ha egyesek véleménye különbözött. Igaz, ez a szokás lassúvá tette a döntés meghozatalát, s egy komolyabb kérdésben akár egy egész éjszakán át is tarthatott a gyűlés, de a Telepesek közt ez volt a szokás. Bármi más zsarnokságnak tűnt volna.

Miután Yena is elmondta, amit szeretett volna, az egybegyűltek megértették, hogy feltehetően nem lesz több támadás a Városiak részéről, így hamar lecsillapodtak a kedélyek. Ha összetűzésre került volna a sor, mindkét oldalon nagyjából egyenlő számban lettek volna harcosok, azzal a különbséggel, hogy a Városiak élvezték Vare lakóinak támogatását is. Ha az ellentétek elfajulnának és a megszokott, rítusszerű összecsapások helyét komoly harcok vennék át, a Városiak valószínűleg elsöpörnék a Telepeseket, örökre véget vetve ezzel az anarchikus hagyományoknak.

Épp amikor az egybegyűltek végre megegyeztek abban, hogy nem cselekednek, harangzúgás töltötte be a termet, mire a tömeg azon nyomban elcsendesedett.

– Talán kétszázan lehetnek, és hoztak egy gőzfaltörőt is – hallatszott Fera hangja a tetőről levezető szócsövön keresztül. – De úgy tűnik, más fegyverük nincs. Fehér zászlót lobogtatnak.

Halk sustorgás hallatszott, majd Suyenne emelte fel a hangját.

– Ha nincs ellenvetés, majd én tárgyalok velük.

Yena eközben nekilátott, hogy beüzemelje a gőzgépet. Radioaktív földet lapátolt a kemencébe, s a csendesen dohogó szerkezet megnyugtatta. Ha elharapóznának az események, a Telepeseknek legalább lesz mechanikus segítsége, erről Yena gondoskodott.

Anélkül, hogy bárki is utasítást adott volna erre, a tömeg szép lassan elhagyta a termet a titkos alagutakon keresztül, hogy kis csoportokban a közeli épületek belsejében bukkanjanak fel, harcra készen, így a Városiakat könnyedén bekeríthetik majd. Mindannyiuk arcán baljós, de határozott vonások látszottak.

Yena a klub épületében maradt, akárcsak a testvére és még néhányan. Fegyverük is volt, de bíztak abban, hogy Fera jól látta, és a Városiak fegyvertelenül érkeztek.

– Azt mondják, azért jöttek, mert mi megtámadtuk őket, és betörtük néhány épületük ablakát – hallatszott ismét Fera hangja, aki a tetőről figyelte, a tárgyalást. – Azt akarják, hogy két hétig növeljük a gáz kitermelését, így törlesztve az okozott kárt.

Yena elvigyorodott. Ismét csak színjáték volt minden.

– Azt mondják, addig nem mennek el, amíg bele nem egyezünk.

Set arcán is megjelent a kaján vigyor. Odalépett a dobgéphez, és kétszer megütötte, mire odakint hatalmas dulakodás kezdődött. A közeli épületekből fegyvertelen Telepesek rontottak elő, és a két csoport egymásnak esett. A küzdelem nem tartott tovább néhány percnél. Yena tudta, hogy neki a helyén kell maradnia, de nagyokat sóhajtott, amiért a mostani verekedésből kimaradt emiatt.


Néhány órával később Yena a Csalimadár épülete előtt álldogált. A Városiak távoztak, és a Telepesek zöme is hazament. A rövid csetepaté után folytatódott a tárgyalás, és végül megegyeztek abban, hogy a rejtélyes módon betört ablakokért kárpótlásul a Telepesek egy napra megnövelik a kitermelt gáz mennyiségét.

A dagadó hold magasan járt. Yena a poros macskaköveket bámulta, amelyeket oly sűrűn borít vér.

Különös játék ez, gondolta.

A holdfényben egy alak közeledett, a járásából ítélve Icar volt az.

– Szép estét, idegen.

– Szép estét – felelte Icar, amint közelebb ért.

– Lekésted a mókát.

– Valóban? Most ébredtem.

A lány elmesélte, mi történt az este.

– Minden visszatért a régi kerékvágásba… nagyjából. Azonban Keyou ügyében nem tettek semmit.

– Keyou halott – mondta Icar, és felnézett az égre. Azt a néhány csillagot figyelte, amelyek fénye áthatolt a várost borító szmogfelhőn.

– Tényleg?

A fiú bólintott.

– Megmérgeztem. – Yena döbbenten nézett a fiúra. – Ahonnan én jövök – folytatta Icar –, ott megmérgezik a papokat, akik túl nagy hatalomra tesznek szert az emberek felett. Ha Keyou a vallás alapján ítélkezik, akkor ő is elítélhető az alapján.

Yena elfordult, aztán visszanézett Icarra. Soha nem gondolta volna, hogy képes végrehajtani egy ilyen tettet.

– Korábban is öltél már?

– Nem.

A lány kinyitotta a klub ajtaját és beléptek az épületbe.

– Van még valami, amit nem értek – mondta, miközben lépkedtek. – Mi történt az ablakokkal? A Városiak idejöttek és néhány betört ablak miatt panaszkodtak.

– Erről kérdezd a húgodat és Ferát.

Yena felnevetett, és Icar vállára tette a kezét.

– Örülök, hogy otthagytad a törzsed, és a városba jöttél.

Icar elvigyorodott.

– Én is örülök.
A folytatás
Forrás: SteamPunk Magazine 2. szám

– Tudom, tudom – lihegte Yena futás közben. – Azt mondtam, ez csak egy játék, és senki sem fog megsérülni.
Icar, törzsi származásának köszönhetően, meglehetős könnyedséggel futott a lány mellett, és látszott, hogy akár ennél gyorsabb sebességre is képes volna, ha rákényszerülne.
– Nem is történt semmi – mondta. – Senki sem volt a házban.
– De azt gondolták, hogy ott vagyunk!
Ennél többet nem is tudott mondani, mert egyre inkább gyötörte a légszomj, ahogy teljes erejéből futott. Arra összpontosított, hogy megpróbálja leküzdeni az oldalába szúró fájdalmat, s azt az égető érzést a tüdejében, amely minden egyes levegővételkor beléhasított. Egy távoli városban született és nevelkedett, egy olyan népből származott, amely évszázadokon keresztül élt egy föld alatti világban, luxuskörülmények között, és ennek megfelelően, Yena nem volt hozzászokva az efféle megterhelésekhez. Azonban az akaratereje hajtotta előre, még akkor is, amikor az őket üldöző Városiak kiabálása szép lassan abbamaradt mögöttük. Néhány pillanatra hátranézett, hogy a szemével is meggyőződjön arról, már nem követi őket senki.
– Android! – kiáltotta hirtelen Icar, de már késő volt.
A következő pillanatban Yena teljes lendületéből belerohant egy majd két tonnás, négy lábon járó, gőzzel hajtott fémszerkezetbe – egy gőzszekérbe –, amelyet egy előkelő öltözetű férfi irányított. A lány teste nekicsapódott a szekér elejének, lábai kicsúsztak alóla, egyensúlyát veszítette és hanyatt esett. A szerkezet alá zuhant, és csak Icar figyelmeztető kiáltásának köszönhette, hogy a vezető idejében meg tudott állni, és a szekér hidraulikus lábai nem taposták el a lányt.
– Ó, egek! – kiáltotta a szerkezet vezetője, egy piperkőc arisztokrata, és a gépezet hátán, a gőzkazán elé helyezett ülésből letekintett a földre. – Nem láttalak. De egyébként is, minek rohangászol ezen a környéken? Az utcámban?
Yena nem törődött a túlöltözött arisztokratával. Túl jól ismerte már a fajtájukat: Nem bíztak a szegényekben, sőt, egyáltalán nem bíztak senkiben, és túlságosan lusták voltak ahhoz, hogy nagyobb távolságokat gyalogosan tegyenek meg. Haszontalanoknak tartotta őket. Figyelme inkább az idős férfi lenyűgöző gőzszekerére irányult, miközben feje még mindig lüktetett az előbbi ütközéstől.
Icar felsegítette a lányt, aki miután megpróbált saját erejéből megállni a lábán, azonnal kiszúrta, hogy egy kis csoport még mindig a nyomukban van, és csupán öt háztömbnyire voltak lemaradva. Yena behúzta a fiút a gép hasa alá, és elrejtőztek a hátsó lábai mögött úgy, hogy pont annak az utcának legyenek háttal, amelyikből az acélszörnyeteg is felbukkant. A lány elővette az övéről lógó villáskulcsok egyikét, és egy jól irányzott, erőteljes csapást mért a szerkezet hátsó lábának hajlatára. A gép megremegett, ahogy a lábai hirtelen összerogytak, aztán az egész összecsuklott, s csupán haszontalan acélhulladék maradt belőle. Yena és Icar ismét futásnak eredt.
– Hé, ti gazemberek! – hallották a gőzszekér utasának kiáltozását, ami aztán hirtelen abba is maradt; a férfi bizonyára meglátta a Yena hátára erősített emelőrudat és baltát, s ez kissé elbizonytalanította. Inkább magában dohogott tovább, aztán már csak némán figyelte, ahogy a gépezetből gőz tör elő.
Yena és Icar fémhulladékok kupacokat kerülgetve és gusztustalan pocsolyákon átgázolva futottak végig a kis utcán.

– Minek nevezted azt a gépszörnyet az előbb? – kérdezte Yena.
Egy tíz méter magas szemétkupac tetején ültek, valahol az ipari negyedben.
– Egy androidnak.
– Az mi?
Icar lenyúlt a lába mellé, és felemelt egy törött órát a szeméthalom tetejéről.
– Mint ez. Technológia. Tudomány. Ahonnan én származom, ott ez tabu. Egy óra felett még szemet hunynak, mondván az csak egy kis gonoszt hordoz magában. De egy olyan dolog, amelyik mozgatja a lábait… Démoni szerkezet. Igen, talán ez a legjobb kifejezés rá. Ha valaki egy ilyen ördögi szerkezeten utazva érkezne meg a népem Southlakeside-i telepére, örülhetne, hogy épp bőrrel megússza a látogatást.
– Miért? – kérdezte Yena óvatosan. Neki a gépek jelentettek mindent, imádta őket. A gépek töltötték őt el energiával, a gépek adtak igazi értelmet az életének, ami így különösen értékessé vált.
– Nem tudom. – Felnézett a felhőtlen égboltra, aztán tekintetét az előttük elterülő városra irányította. – Azt hiszem, valami babona. Még a teremtéstörténetünkben is benne van. De én nem hiszek az ilyen babonákban. Pont ezek miatt jöttem el Southlakeside-ból. Azonban, amikor megláttam ezt a szerkezetet az utcán és rajta azt az őrült tekintetű embert, nem volt időm végiggondolni. Akkor az ott egy android volt.
– Csak egy gép, olyan, mint a többi. Ne izgulj, nincs önálló akarata! Egyetlen gép sem képes huzamosabb ideig működni emberi irányítás nélkül. Ez a mechanika egyik alapelve.
Icar nem szólt. Csendben ültek egymás mellett egy ideig.
– Fera és a testvéred tudni fogják, hogy itt keressenek minket? – váltott témát a fiú.
– Nem, de biztos vagyok benne, hogy jól vannak. Ma gyűlés lesz a Csalimadárban, ott találkozni fogunk velük.
Elhallgatott. Gondolatai a hajnali eseményekre terelődtek vissza. Ha nem mennek fel a hegyekbe, és nincs az a figyelmeztetés, Annwyn meghalt volna. A Városiak meg akarták ölni Yena legkedvesebb ismerősét. Kell, hogy legyen valami oka.
– Boldogulsz egyedül? – kérdezte hirtelen a lány Icartól. – Megtalálod a klubot?
– Aha.
– Jó, ott találkozunk – mondta, és felállt. – Ha nem lennék ott, mondd el mindenkinek, ami történt. És mondd meg Setnek, hogy jól vagyok. Találkoznom kell valakivel, hogy választ kapjak néhány kérdésre.
Kinyújtotta a kezét, hogy Icar vállára tegye, de elbizonytalanodott. Tegnap még úgy érezte, hogy a fiú csak nyűg, de most, a kora reggeli sápadt fényben, ahogy itt rejtőztek az ipari negyedben egy hulladéktelepen, most annyira másnak látszott. Yena megrázta a fejét és visszahúzta a kezét. Nem, egyáltalán nem más. Biccentett a fiúnak, és lesétált a szeméthalomról, ki az utcára. Icar röviden bólintott, aztán hanyatt feküdt és az eget bámulta, tekintete egy távoli madárrajt követett.
Fura fiú, gondolta Yena.

Yena nem gondolta volna, hogy szó szerint egy rumos hordó alján fog rábukkanni Gregorra, a kémre.
Gregor kocsmája egy takaros, téglából emelt épület volt, s a zülleni vágyó gazdagok kedvelt helyének számított. Amikor Yena megérkezett a kocsmához, az ajtó – a korai óra ellenére – szélesre tárva hívogatta, hogy lépjen be. Félrehajtott valami hálószerűséget az ajtó előtt, és belépett az üres kocsmába.
A lámpákat lekapcsolták, az ablakokat védő redőnyöket leengedték, amitől a rézzel borított helyiség különös, nyomott hangulatba burkolózott. Néhány szemvillanás alatt megtalálta Gregort.
– Tűnj innen! – hangzott Gregor éles, barátságtalan hangja egy hordó mélyéről, ahová félelmében bújt el.
– Yena vagyok. Beszélnünk kell!
– Igen, ismerős a hangod – hallotta a lány a hordóból Gregor hangját. – Megmondom, mi lesz. Bezárod az ajtót, ráfordítod a reteszt és meggyújtod a lámpákat. Ha megteszed, előbújok. De amíg az az ajtó nyitva áll…
– Jól van, értettem – felelte Yena. – Nem szeretnéd, ha meglátnának, amint éppen velem beszélgetsz.
A lány belökte az olajozatlan ajtót, ami keservesen nyikorgott, s végül hangosan becsapódott. A közepén volt egy rézborítású kar, amit Yena elforgatott, mire az ajtóból reteszek csusszantak a falba. Ruhája számtalan zsebei egyikéből tűzszerszámot húzott elő, és meggyújtotta vele az asztalon álló olajlámpákat. Fény áradt szét, amely vadul csillogott a terem rézzel borított részein.
– Előbújhatsz – mondta Yena, miután már barátságos fény borította be a szobát.
Gregor felállt. A lány általában közönyösen viseltetett az emberek és bizonyos dolgok iránt, azonban most elöntötte a sajnálat és a bánat érzése. A mindig jóvágású, de már korosodó Gregor arcát zúzódások és horzsolások borították. A legtöbb vare-i emberhez hasonlóan ő is a hegyekből származott, válla széles volt, bőre kissé napbarnított, ám most mégis olyan betegnek látszott. Sápadt volt, majdnem annyira, mint Yena. Luxusnak számító barna vászoninget viselt, amit vérfoltok borítottak, feltehetően az ő vére. Keménykalapja benyomódott, s tisztán látszott, hogy nem is olyan rég sírt.
– Megpróbáltam figyelmeztetni – mondta –, de ismered Annwynt. Olyan csökönyös.
– Annwyn nem volt otthon, amikor megtámadták a házát.
– Nem? Akkor ki volt odabenn?
– Senki. Csak színjáték volt – felelte Yena. – Annwyn kis faragványai lettek oda. És mennyi ártatlanság, gondolta.
Gregor leemelte a fejéről a kalapját, belülről megütögetve újra kidomborította, majd visszatette a fejére, és összefonta a kezét a mellkasán.
– Valóban? Akkor Annwyn jól van? Nem halt meg egyetlen Telepes sem?
– Nem, bár menekülnünk kellett a robbanás elől.
– Akkor jó.
– És téged ki hagyott így helyben? – kérdezte a lány.
– Engem? Senki – felelte hamiskásan. – Ez igazán semmiség.
Ügyetlenül kimászott a hordóból, át a pultra, aztán óvatosan leugrott a földre.
– Komolyan – erősködött Yena. – Ki tette ezt veled?
A lány nem volt nagy barátságban Gregorral és nem kedvelte a mesterkedéseit sem, de az idős férfi mindig jó volt a Telepesekhez, és Annwyn megbízott benne. Szerette volna megtudni, ki verte meg az öreget, akárcsak azt, ki robbantotta fel Annwyn házát. Hirtelen a bosszú vad és véres gondolata kerítette hatalmába.
– Ahogy mondtam, senki. – Gregor lenyúlt a pult mögé, és elővett egy rongydarabot. Beletörölte az arcát, és a sápadt színek mögött feltűnt a napbarnított bőre. – Látod? Festék. Az jutott eszembe, hogy ha a Városiak senkit sem találnak Annwyn házában, akkor bizonyára rám kezdenek majd gyanakodni. Nem először történne ilyesmi. Azért festettem össze magam, hogy azt higgyék, ti Telepesek kikényszerítettétek belőlem az információkat. Sajnálom, ha megtévesztettelek, de a látszatot fenn kell tartani, nem igaz? – Letette a rongyot a pultra. – Ám a Városiak nem bukkantak itt fel, és amikor meghallottam a robbanást, ami bizonyára felébresztette a fél várost, azt gondoltam, Annwyn ott maradt, hogy harcoljon. Azt hittem meghalt. – Gregor szomorúnak tűnt, miközben beszélt, de hamar visszatért az arcára a kedélyes mosoly. – De szerencsére nem így történt. Annwyn él, viszont a Városiak azt hiszik, már nem. Ebben biztos vagyok. – Elnevette magát. – Nagyon rászedhetted őket. Tele volt a ház a csapdáiddal, igaz? – A lányra nézett. – Akarsz inni valamit?
– Azt akarom tudni, ki üldözi Annwynt!
– Csak a szokásos társaság, te is tudod, veterán katonák meg olyanok, akik neheztelnek a polgárháborúra… Bár nem tudom, ez mit számít már. Megkapták, amit akartak, neked és Annwynnek köszönhetően. Erre inni kell. Mit tölthetek? 
Gregor olyan gyorsan beszélt, hogy Yena alig bírta követni.
– Azt akarom tudni, ki üldözi Annwynt! – ismételte Yena lassan, és ingerülten.
– Persze, persze – bólintott Gregor. – Én is azt kérdem, ki akarhatna megölni egy olyan kedves teremtést, mint Annwyn? 
Gregor elfordult, leemelt két üvegpoharat egy polcról, és megtöltötte őket mézsörrel. Igazi különlegesség volt ez, amit csak a gazdagok engedhettek meg maguknak, hiszen a méz drága volt, ráadásul a messzi partról kellett ideszállítani.
– Nézd, Gregor – mondta Yena. – Megiszom ezt a sört, de nem azért, mert ügyesen erre terelted a szót, hanem azért, mert ritkán van alkalmam mézsört inni, főleg ingyen, és az otthonomra emlékeztet.
Szótlanul koccintottak. Ültek a fényesre polírozott rézpult két oldalán, és lassan kortyolgatták az italt, hosszan ízlelgetve minden kortyot.
– Amíg nem tudom meg, amit akarok, nem megyek el innen, Gregor! – mondta Yena, miután a pultra tette félig kiürült poharát.
A férfi hosszasan ivott, mielőtt válaszolt volna.
– Jól van, elmondom – felelte végül. – Elmondom, de az életemmel játszom. Ha az illető megtudja, hogy eljárt a szám, ez a kocsma lesz a következő, amit felrobbantanak. És én nem vagyok olyan leleményes, mint ti Telepesek, nem fogok tudni elmenekülni.
– Nem hagyjuk, hogy bárki is bántson.
Gregor arcán kegyetlen mosoly suhant át; egyik kezével a pultot kapargatta, a másikkal megvakarta a nyakát. Ezek voltak a rossz szokásai, amik a kémkedéssel töltött évek során alakultak ki és rögződtek. 
– Azt mondod, a Telepesek megvédenek? És akkor mi van? Senki sem jön majd a Gregor Kocsmájába. Neki is be kell majd állni a Telepesek közé. De mit szólnak majd ehhez a tieid? Ti nem engedhetitek meg magatoknak a mézsört. Lehet, megválok a kalapomtól és a vászon ingemtől is. Mit gondolsz? Megnézhetem a bandátokat is.
Yena lesütötte a szemét.
– Ne haragudj, nem akartalak megbántani – mondta Gregor, és felállt, hogy újból megtöltse a poharakat. – Túl öreg vagyok én már hozzátok. Nincsenek már túl sokan a korombeli Telepesek, akikkel barátkozhatnék. 
– Tényleg nincsenek – mondta a lány keserűen. – Meghaltak a háborúban.
Yena épp megszületett, amikor a háború volt. Nem Vare-ból származott ugyan, de együtt nőtt fel az árvákkal, és a saját bőrén is érezte a szülők hiányát.
– Van egy férfi, Keyou a neve – mondta Gregor. – Ő is idős már, akárcsak én, de veszélyes. Ő egy prédikátor. Egy afféle sajátos vallási egyveleget alakított ki a különböző területek vallásaiból. Azt gondolta, Annwyn egy semmirekellő. Valamint meg volt győződve arról, hogy Annwyn egy androidot épített a házában. – Yenára nézett. – Az android egy…
– Nem kell elmagyarázni, tudom, hogy mi egy android – csattant fel Yena. – Nem vagyok hülye.
A férfi bólintott.
– Keyou nagy tiszteletnek örvend, ezáltal nagy hatalma van. Sokat tett a háborúban. Itt járt valamelyik este, és összehordott mindenfélét Annwynról. Valami nagy vezetőnek tartotta őt, aki veszélyes.
– Hol lakik ez az ember?
– A belvárosban, Comseye Tower.
– Köszönöm – mondta Yena, kiitta az utolsó korty mézsört is, és a poharat a pultra tette. – Sokat segítettél. – A férfire nézett. – És te mit tettél a háborúban?
Gregor ismét megvakarta a nyakát. Elvette Yena poharát, és homok segítségével tisztára törölte egy ronggyal.
– Hát… Telepeseket öltem.
Töltött magának még egy pohár mézsört, miközben Yena szó nélkül távozott a kocsmából.

Odakint a sivatagi levegő gyorsan melegedett, ahogy a nap egyre magasabbra kúszott. Az út túloldalán egy hórihorgas alak lapult az árnyékok takarásában, és Yena azonnal felismerte Icart. Bozontos haját az arcába fésülte, és az egész alakja valahogy elveszett a fura szabású ruháiban. Amikor elkapta Yena pillantását, felállt és kilépett a napra, hogy üdvözölje a lányt.
– Követtél? – kérdezte Yena, kissé bosszúsan.
Icar bólintott.
– Mit tudtál meg?
– Egy Keyou nevű ember volt. Comseye Towerben lakik – felelte a lány. – Valami papféle. Azt hitte, hogy Annwyn egy androidot épít.
Icar ismét bólintott, amitől az arca elé gördültek bozontos tincsei, s úgy festett, mint egy zavarban levő kisfiú.
– Amíg nem intézzük el ezt a fickót – mondta –, Annwyn nem lesz biztonságban. Elmondjuk majd ezt az embereknek az esti találkozón?
Yena felsóhajtott.
– Persze – felelte. – De nem vagyok benne biztos, hogy érdekelni fogja az embereket. A veszély elmúlt. Tényleg. Ez a Keyou azt hiszi, hogy sikerült végeznie Annwynnal, s a Városiak valószínűleg elcsitultak egy időre. Úgy pedig elég nehéz feltüzelni a többieket, ha nincs valós fenyegetés.
Icar egy pillanatig zavartan nézett a lányra, aztán visszatért a megszokott tekintete.
– Szerinted alhatok a Csalimadárban?
– Persze – vágta rá Yena.
Elbúcsúzott a fiútól, és elindult a saját viskója felé, remélve, hogy ott találja majd a húgát, és talán még egy kevés alvásra is jut ideje az esti találkozó előtt.

A Csalimadár legnagyobb terme zsúfolásig megtelt, a levegőt erős izzadtságszag töltötte meg. Több mint kétszázan gyűltek össze. Többségük még fiatal volt, általában tizenöt és harminc év közöttiek, de nagyjából egy tucat idősebb alakot is fel lehetett fedezni a tömegben. Néhányuk a háború szerencsés túlélője volt, ám zömében friss bevándorlók voltak.
Az egybegyűltek közül sokan a hegyekből származtak, akárcsak Vare őslakosai, de akadtak közöttük távoli vidékekről érkező vándorok is, akik Vare-ban akartak letelepedni. Voltak olyanok is, akik Angeline-ből, Yena szülővárosából érkeztek, hogy itt egy kevésbé elnyomó világban éljenek. Zömük sápadt volt, vagy éppenséggel napbarnítottak, ám bőrük lassan hámlott róluk. Mind görnyedtek voltak, s látszott, hogy közülük csak nagyon kevesen érik meg a negyvenedik esztendejüket, köszönhetően a rák szörnyű pusztításának, ami már szinte a levegőt is megfertőzte.
Voltak, akik a Pusztaságból érkeztek a nagyobb személyes szabadság reményében, akárcsak Icar, és akadtak egy kevesen, akik a tenger felől jöttek, mint Suyenne. Sötét bőrűek és kopaszok voltak, ám már évszázadok óta az ő népük hajózott a nyugati tengereken.
Az egybegyűltek egy része padokon foglalt helyet, amelyeket egy csörlős szerkezet segítségével emelték ki a padlóból, míg mások a mozgatható galériákon álldogáltak. Megint mások egyszerűen lekuporodtak a földre, és akadt, aki csak hanyagul nekitámaszkodott az épület falának. Az öltözékük is ezernyi volt, s csupán annyi volt közös bennük, hogy mindegyik különbözött a másiktól. Néhányan meglehetősen divatjamúlt öltözéket viseltek: gyapjúból készült ruhákat, nadrágokat és kabátokat, míg mások inkább bőr ruhákba bújtak, amelyeket a lehető legfurább módon, de többnyire szűkre szabottan viseltek. Akik a gázgyárakban dolgoztak, többnyire azokat az overallokat viselték, amelyeket munka közben is, viszont akadtak, akik laza, kényelmes ruhákat öltöttek, és volt olyan is, aki a sivatagi szél és nap ellen jól védő nagykabátban érkezett a helyszínre. Azonban egyikük ruházatában sem lehetett vásznat vagy selymet felfedezni.
Suyenne a bejárati folyosón állt, hogy jobban szemmel tarthassa az embereket, amint ki-be mászkáltak. Fera a tetőn kapott helyet, a vészharang közvetlen közelében, s egy messzelátóval pásztázta a környéket. 
Mint Yena megtudta, Set és Fera is megúszta a múlt éjjeli kalamajkát. Miután látták a robbanást, egyszerűen elsétáltak a helyszínről, egy középosztálybeli párnak álcázva magukat, akik kissé kapatosan épp hazafelé ballagtak az egyik bárból, amelyik hajnalban bezárt. Viszont Icarnak rejtélyes módon nyoma veszett. Yena, miután sikerült aludnia egy keveset, késő délután érkezett a klubba, s átkutatta az egészet, de Suyenne közölte, hogy egész nap nem látta Icart.
Set most a testvére mögött állt, és előrehajolva, egész súlyával ránehezedett Yena vállaira. Szinte a terem legvégében álltak, a kazán és a gőzgép mellett. Amikor már többen nem fértek be a terembe, egy nagydarab, markáns férfi állt fel, és a tömeg felé fordult. Felemelte a kezét, mire néhány pillanat alatt csend telepedett a teremre. Ő volt Teyhlo, a tenger népéből. Amikor megszólalt, hangja úgy dübörgött végig a tömegen, mintha a legádázabb tengeri viharban kiáltozna parancsszavakat egy hajó legénységének.
– Mindenki hallja, amit mondok? – kérdezte. – Vagy használjam inkább a hangkürtöt?
Valaki a hátsó sorból felkiáltott, hogy minden tökéletes. A szónok bólintott, és tovább beszélt.
– Két éjszakával ezelőtt a Városiak megtámadtak bennünket. Újból, provokáció nélkül. Szerencsére el tudtunk menekülni, és senki sem sérült meg. Azt hiszik, ezzel kényszeríthetnek minket arra, hogy még több gázt bányásszunk nekik. – Megállt egy pillanatra. – De ez nem egy szokványos támadás volt. Ma hajnalban, ahogy azt már mindannyian hallottátok, a Városiak felrobbantották az egyik házunkat, egész pontosan Annwyn műhelyét. Azt hitték, ő is odabenn van.
Akikhez még nem jutottak el ezek a hírek, megrémültek, és hirtelen ideges morajlás futott végig a termen, ám Teyhlo újabb intésére elhalt minden zaj.
– Természetesen ő nem volt ott, és senkinek sem esett baja – mondta a férfi. – Azonban el kell döntenünk, mi lesz a következő lépésünk. Mit fogunk tenni?
Teyhlo arrébb ült, hogy szabadon hagyja a pódiumot. A gyűlés most is úgy zajlott, mint általában – ha nem volt közvetlen veszély, a Telepesek mindig közös megegyezéssel döntöttek a dolgokról, és mindenkinek megvolt a lehetősége, hogy elmondja a véleményét az adott ügyről. Ha valaki nagyon eltért a témától, vagy esetleg az eltérő vélemények komoly vita kirobbanásához vezettek volna, Teyhlo közbeszólt, és visszaterelte a gyűlést az eredeti medrébe. A gyűlés addig tartott, amíg mindenki el nem mondta, amit szeretett volna, vagy amíg az egybehangzó döntés meg nem született. Az egész az egymás iránti tiszteletről szólt, amelyet a Telepesek már gyerekkoruk óta megtanultak – erre nevelték őket. Meghallgatták egymást, nem ismételgették azt, ami már korábban elhangzott, és elfogadták, ha egyesek véleménye különbözött. Igaz, ez a szokás lassúvá tette a döntés meghozatalát, s egy komolyabb kérdésben akár egy egész éjszakán át is tarthatott a gyűlés, de a Telepesek közt ez volt a szokás. Bármi más zsarnokságnak tűnt volna.
Miután Yena is elmondta, amit szeretett volna, az egybegyűltek megértették, hogy feltehetően nem lesz több támadás a Városiak részéről, így hamar lecsillapodtak a kedélyek. Ha összetűzésre került volna a sor, mindkét oldalon nagyjából egyenlő számban lettek volna harcosok, azzal a különbséggel, hogy a Városiak élvezték Vare lakóinak támogatását is. Ha az ellentétek elfajulnának és a megszokott, rítusszerű összecsapások helyét komoly harcok vennék át, a Városiak valószínűleg elsöpörnék a Telepeseket, örökre véget vetve ezzel az anarchikus hagyományoknak.
Épp amikor az egybegyűltek végre megegyeztek abban, hogy nem cselekednek, harangzúgás töltötte be a termet, mire a tömeg azon nyomban elcsendesedett.
– Talán kétszázan lehetnek, és hoztak egy gőzfaltörőt is – hallatszott Fera hangja a tetőről levezető szócsövön keresztül. – De úgy tűnik, más fegyverük nincs. Fehér zászlót lobogtatnak.
Halk sustorgás hallatszott, majd Suyenne emelte fel a hangját.
– Ha nincs ellenvetés, majd én tárgyalok velük.
Yena eközben nekilátott, hogy beüzemelje a gőzgépet. Radioaktív földet lapátolt a kemencébe, s a csendesen dohogó szerkezet megnyugtatta. Ha elharapóznának az események, a Telepeseknek legalább lesz mechanikus segítsége, erről Yena gondoskodott.
Anélkül, hogy bárki is utasítást adott volna erre, a tömeg szép lassan elhagyta a termet a titkos alagutakon keresztül, hogy kis csoportokban a közeli épületek belsejében bukkanjanak fel, harcra készen, így a Városiakat könnyedén bekeríthetik majd. Mindannyiuk arcán baljós, de határozott vonások látszottak.
Yena a klub épületében maradt, akárcsak a testvére és még néhányan. Fegyverük is volt, de bíztak abban, hogy Fera jól látta, és a Városiak fegyvertelenül érkeztek.
– Azt mondják, azért jöttek, mert mi megtámadtuk őket, és betörtük néhány épületük ablakát – hallatszott ismét Fera hangja, aki a tetőről figyelte, a tárgyalást. – Azt akarják, hogy két hétig növeljük a gáz kitermelését, így törlesztve az okozott kárt.
Yena elvigyorodott. Ismét csak színjáték volt minden.
– Azt mondják, addig nem mennek el, amíg bele nem egyezünk.
Set arcán is megjelent a kaján vigyor. Odalépett a dobgéphez, és kétszer megütötte, mire odakint hatalmas dulakodás kezdődött. A közeli épületekből fegyvertelen Telepesek rontottak elő, és a két csoport egymásnak esett. A küzdelem nem tartott tovább néhány percnél. Yena tudta, hogy neki a helyén kell maradnia, de nagyokat sóhajtott, amiért a mostani verekedésből kimaradt emiatt.

Néhány órával később Yena a Csalimadár épülete előtt álldogált. A Városiak távoztak, és a Telepesek zöme is hazament. A rövid csetepaté után folytatódott a tárgyalás, és végül megegyeztek abban, hogy a rejtélyes módon betört ablakokért kárpótlásul a Telepesek egy napra megnövelik a kitermelt gáz mennyiségét.
A dagadó hold magasan járt. Yena a poros macskaköveket bámulta, amelyeket oly sűrűn borít vér.
Különös játék ez, gondolta.
A holdfényben egy alak közeledett, a járásából ítélve Icar volt az.
– Szép estét, idegen.
– Szép estét – felelte Icar, amint közelebb ért.
– Lekésted a mókát.
– Valóban? Most ébredtem.
A lány elmesélte, mi történt az este.
– Minden visszatért a régi kerékvágásba… nagyjából. Azonban Keyou ügyében nem tettek semmit.
– Keyou halott – mondta Icar, és felnézett az égre. Azt a néhány csillagot figyelte, amelyek fénye áthatolt a várost borító szmogfelhőn.
– Tényleg?
A fiú bólintott.
– Megmérgeztem. – Yena döbbenten nézett a fiúra. – Ahonnan én jövök – folytatta Icar –, ott megmérgezik a papokat, akik túl nagy hatalomra tesznek szert az emberek felett. Ha Keyou a vallás alapján ítélkezik, akkor ő is elítélhető az alapján. 
Yena elfordult, aztán visszanézett Icarra. Soha nem gondolta volna, hogy képes végrehajtani egy ilyen tettet.
– Korábban is öltél már?
– Nem.
A lány kinyitotta a klub ajtaját és beléptek az épületbe.
– Van még valami, amit nem értek – mondta, miközben lépkedtek. – Mi történt az ablakokkal? A Városiak idejöttek és néhány betört ablak miatt panaszkodtak.
– Erről kérdezd a húgodat és Ferát.
Yena felnevetett, és Icar vállára tette a kezét.
– Örülök, hogy otthagytad a törzsed, és a városba jöttél.
Icar elvigyorodott.
– Én is örülök.A folytatás
Forrás: SteamPunk Magazine 2. szám
Margaret P. Killjoy (fordította: RV)

Kapcsolódó írások
A legutóbbi öt írás ebben a témában
- Mary M Blade: Szövevényes történetek - Dal a szorongáshoz
- Mary M Blade: Szövevényes történetek - Babylon
- Mary M Blade: Szövevényes történetek - Képtükör
- Mary M Blade: Szövevényes történetek - Hóvirág
- Mary M Blade: Szövevényes történetek - Hősöd








A hozzászólás csak regisztrált és bejelentkezett felhasználók számára engedélyezett.
Kérjük jelentkezz be, vagy regisztrálj.