Fiction Kult

Szó és tett!” – szól az opricsnyikok jelszava, mert Oroszországot szóval és tettel is szolgálni kell. Vlagyimir Szorokin mint a kortárs orosz posztmodern próza alakja is „szolgálja” hazáját, méghozzá egy nem mindennapi dilógia formájában. Az opricsnyik egy napja című kisregény, és a hozzá kapcsolódó Cukor-Kreml című novellás kötet az utóbbi két évben (2008 és 2009) jelent meg magyarul a Gondolat Kiadónál.
Azonos időben és térben, egy a jövőbe helyezett fiktív orosz környezetben játszódik mind a regény, mind a novellák. A történet szerint Oroszország, túljutva a „vörös zavaros időkön” és a „fehér zavaros időkön”, elérkezett fénykorához: körülvette magát a Nagy Fallal, elzárkózott Nyugattól, s csak Kínával tart fenn kölcsönösségen alapuló kapcsolatot (a Kína felé való nyitást illusztrálják például a gyakran előforduló kínai kifejezések). Az országot az uralkodó irányítja, az állam berendezkedése pedig visszatér a feudális formákhoz: ismét működnek a prikázok, illetve újra összeáll az uralkodó személyét és érdekeit védő opricsnyik sereg, melyet IV. (Rettegett) Iván idejéből ismerhetünk. Csakhogy a datálás most valahova 2028 környékére tehető. Szorokin disztópikus jövővíziója keveredik a középkor szokásrendszerével: jól megfér egymás mellett, hogy reggel a főszereplő Komjaga a mobiltelefon csörgésére ébred, az ellenség megkínzásához és megöléséhez középkori módszereket használ, a Merci-paripájára kutyafejes jelzést tesz, illetve fémseprűt, és még sorolhatnánk a két világ elemeinek összemosódását. Ez a háttér nem oly kidolgozott, mint a sci-fi műveké. Mikor fölvillan egy-egy technikai újdonság, vagy történelmi változás, csak néhány mondattal vagy megjegyzéssel utal rá az író. Nem kapnak jelentőséget ezek a motívumok, inkább csak az atmoszféra teremtés eszközei. Nem kell tehát megrettenniük azoknak sem, akik nem kedvelői a jövőben játszódó tudományos-fantasztikus irodalomnak.
Az opricsnyik egy napja kisregény. Cselekménye már-már lektűrszerű, de épp ezzel folyamatosan ébren tartja bennünk az érdeklődő, izgalmakra vágyó olvasót. Mint arra a cím is utal, egy Komjaga nevű opricsnyik egy napját meséli el. Komjaga álmodik, másnaposan ébred, végzi dolgát mint opricsnyik, vér és ondó fémjelzi útját, majd újra drogtól és italtól mámorosan álomra hajtja fejét. A rendszert kiszolgáló figura ő, a gépezet egy kicsiny alkotóeleme, aki kissé eltúlozza magában saját jelentőségét. Erre világít rá a mű vége, csakúgy, mint a Cukor-Kreml utolsó novellája.
Az opricsnyik egy napjának címe több dologra is fölhívja a figyelmünket. Egyrészt megjelenik az opricsnyik, vagyis az utalás Rettegett Iván magántestőrségére, másrészt utal az idő fontosságára is. Előrevetül tehát, hogy az orosz középkor elemei fel fognak tűnni a regényben. Néhány sor után pedig az is kiderül, hogy mindezek az elemek egy új orosz jövőbe vannak beágyazva. Valóra válik az elmélet az idő körforgásáról, arról, hogy a történelem ismétli önmagát. Csak zárójelbe téve jegyezném meg, hogy természetesen ez az új orosz rendszer is bukásra van ítélve e tétel alapján, s ezt a regény alá is támasztja. Megjelennek a szamizdat művek, lázad a színház és az irodalom világa is.
Szorokin nem használja ki teljesen az idősíkok variálhatóságának lehetőségét, holott a mű címe, háttere és szerkezete megengedne egy ötletesebb, bonyolultabb felépítést is. Opricsnyikunk egy napja van beleágyazva a „szép, új világba” – a történetmondás lineáris, még az ezt megtörő visszaemlékezések is csak elvétve fordulnak elő.
Ami igazán izgalmassá teszi ezt a kisregényt, az pontosan az, ami miatt Szorokint irodalmi botrányhőssé avatták hazájában. Van itt minden: erőszak, brutalitás, szexualitás, pornográfia, de Sade márki által is megirigyelhető hajlamok, perverz vágyak, férfi testiség nyers és részletes leírásai sorakoznak, megbotránkoztatva ezzel a finomlelkű olvasókat. A gyenge gyomrúak készítsenek tehát bátran lavórt is a könyv mellé. Ez persze csak az egyik oldal. Vannak, akik pontosan amiatt kedvelik Szorokint, mert nem köntörfalaz. Szerinte az írónak nem feladata erkölcsre tanítani. A Der Spiegel című német lapnak adott interjújában is így nyilatkozik: „Az erőszakot gyerekkorom óta úgy élem meg, mint valami természeti törvényt, az elnyomás pedig a mi országunk sötét energiája”. Nincs mese – úgy látszik, az emberiség és Oroszország történelméhez ezek a dolgok is szervesen hozzátartoznak. Ami pedig a szexualitást és a perverzitást illeti: ki-ki döntse el maga, hogy az ő világról alkotott képének részét képezik-e ezek a dolgok. Úgy tűnik, Vlagyimir Szorokinnak igen.
Nincs ez másként a Cukor-Kreml című kötetben sem, melynek novellái is ebbe a merész atmoszférába illeszkednek bele. A kötetet a háttérvilág, néhány Az opricsnyik egy napjából ismert szereplő és a cukor-Kreml motívuma fűzi össze. De megállják-e helyüket önállóan is az egyes novellák, vagy valójában egy regény fejezetei ezek, melyek egymást magyarázzák, erősítik?
Talán inkább az utóbbi értelmezésmódnak kell teret adnunk. Az opricsnyik egy napjának és a Cukor-Kremlnek közös világa egy dilógia megírására utal. (Szorokin munkásságának előző darabja, A Jég-trilógia is erre enged következtetni.) De ha valaki nyilvánvalóan dilógiát ír, akkor mi készteti ilyesfajta szerkesztésre? Itt hoznám föl párhuzamként Vlagyimir Szorokin magyarra még le nem fordított munkáját, a Norma című alkotást, mely szintén novelláskötetszerű. Csakhogy a Norma világa a késő brezsnyevi korszakot mutatja be, az akkori erőszakos rendszer naturalisztikus ábrázolásával. A Cukor-Kremlben sem hiányzik az erőszak, de a Norma fejezeteit összekötő motívum (a norma, ami az emberi ürülék megnevezése) itt átalakul egy cukros, ragadós jelképpé. Már az erőszak, a hatalom jelképe sem tud megmaradni a maga nyers valóságában, a jövőben (jelenben) még az is giccsessé torzul.
Mindemellett a főmotívum, a cukor-Kreml is csak az első novellából válik értelmezhetővé. Akadnak persze olyan fejezetek is, melyekben elhanyagolható szerepet játszik ez a motívum, már-már úgy érezzük, csak azért van beleírva, hogy beleilleszkedjen a sorba. Mintha Szorokinnak kipattant volna a fejéből egy nagyszerű ötlet, melyre felfűzött néhány jó novellát, de ez nem volt elég egy kötetre, írt hát még néhányat, ám ezekben az összekötő motívum már kissé erőltetettnek hat. A cukor-Kreml mint motívum leginkább az alábbi fejezetekben érvényesül: Marfusa öröme, Vándorénekesek, Ebédidő, A sor, A levél, Gyárban. A motívumtól elvonatkoztatva azonban el kell ismernünk, Szorokin jó novellákat fűzött kötetté, azokat sem mondhatjuk nem sikerültnek, amelyekbe a cukor-Kreml kissé erőltetetten jelenik meg.
Mert Szorokin érdeme sem csak a közös motívum frappáns eltalálásában és a motívumsor felépítésében rejlik. Az egyes novellákat jó posztmodern szerző módjára különféle intertextuális és intratextuális utalásokkal látta el. Többféle szerzői hang és stílus szólal meg, felidézve bennünk nagy orosz írókat, vagy akár a szerző korábbi munkáját, a Sor című regényt. Ez a fajta intellektuális játék pedig igazán élvezetessé teszi a kötetet minden irodalomkedvelő olvasó számára.