Fiction Kult

King világszerte az egyik legolvasottabb és legsikeresebb író, ezért nem meglepő, hogy rengeteg kitüntetést és díjat vehetett át. Első komolyabb elismerését, a World Fantasy-díjat 1980-ban nyerte el (ezt az elismerést többször megkapta, majd 2004-ben az életművéért is átvehette), majd egy évvel később Brit Fantasy-díj győztes lett (A díjat ötször ítélték neki). A fekete öltönyös férfi (The Man in the Black Suit) című novellájáért (a Minden haláli c. novelláskötetben jelent meg) O. Henry-díjat nyert, és a Danse Macabre megírásáért Hugo-díjjal jutalmazták. A szakma kitüntetései ellenére a kortárs szépirodalmároktól és kritikusoktól rengeteg bírálatot kapott a néha nyers és kemény fogalmazásmódja miatt. Nyolc alkalommal nyerte el a Bram Stoker-díjat (2002-ben többek között életműdíjjal is jutalmazták), majd 2003-ban az amerikai irodalomhoz való kimagasló hozzájárulásáért megkapta a Nemzeti Könyvdíjat (az irodalmi Nobel-díj és a Pulitzer-díj után a legnagyobb irodalmi elismerés). Ez a kitüntetés azonban nagy viharokat kavart irodalmi körökben. Richard Shnyder, a Simon & Schuster kiadó egykori vezetője, egyenesen azt nyilatkozta, hogy amit King csinál, az egyáltalán nem nevezhető irodalomnak. Harold Bloom kritikus pedig azt állította: a díj odaítélése egyenesen az amerikai kultúra hanyatlásával egyenlő. Azonban sok irodalomban mozgó ember nem osztotta az utóbbi véleményeket. Orson Scott Card, neves sci-fi író és Roger Ebert filmkritikus kiálltak King mellett és védelmükbe vették őt. Maga King később úgy nyilatkozott, hogy ideje lerombolni az úgynevezett szépirodalom és populáris irodalom közti falat.
Ebben az időben a baleset is közrejátszott abban, hogy King kijelentette: nem ad ki több könyvet. Döntésében közrejátszottak a felépülési időszakban tapasztalt fájdalmak és a csökkent munkabírás, amely ennek egyenes következménye volt. Később aztán a kijelentést – a rajongók nagy örömére – úgy módosította, hogy nem hagy fel a regényírással, csak visszavesz kissé a tempóból, és nem fog évente új írással megjelenni. Ennek ellenére, az utóbbi években is rendszeresen adott ki műveket, amelyek azonban stílusukban és tartalmukban is eltérőek az előző évtizedek regényeihez képest. Sokkal lassabbak, melankolikusabbak, és valójában egyre közelebbi mezsgyén helyezkednek el a szó szerint vett „szépirodalom”-hoz. Átalakultak a témák, ami természetesen nem jelenti azt, hogy nem éljük át ugyanazt az élményt, mint régen, de a művek arról tanúskodnak, hogy King is ember: ugyanúgy változik, ugyanúgy máshogy kezd látni dolgokat, mint ahogyan mi.
Az első ilyen regény a 2005-ös The Colorado Kid (A coloradói kölyök). A történet Maine államban játszódik egy szigeten, ahol huszonöt évvel ezelőtt egy furcsa gyilkosság történt. Az akkori eseményeket két idős újságíró, Dave Bowie és Vince Teague, meséli el egy fiatal gyakornoknak, akit Stephanie McCann-nek hívnak. Annak idején egy fiatal férfi tetemét találják meg a parton, akinél nem találtak semmilyen iratot, sem olyan ismertetőjelet, ami alapján azonosítani tudnák. A két említett újságíró azonban nem adja fel a keresést, és egy év elteltével felfedik a holttest kilétét. Azonban a rejtély nem hogy megoldódna, inkább bonyolódni látszik: minél több információ derül ki a férfiról, annál furcsábbá válik a történet. A végén fogalmuk sincsen, vajon ez egy képtelen bűnügy, vagy még annál is furcsább valami. Ki lehet valójában a coloradói kölyök, és miért utazott több mint háromezer kilométert hátrahagyva felségét és kisfiát?
A Cell (Mobil) című könyv elején Clay Riddell grafikus Bostonba utazik, hogy az általa kiadni tervezett képregény ügyében tárgyaljon. Útban a kiadóhoz, Clay a nagy melegben megkíván egy fagylaltot, és beáll a sorba egy fagylaltos kocsi elé, amely a parkban van felállítva. Azonban ekkor egy furcsa dolog történik: a sorban állók közül több embernek megcsörren a telefonja, majd amikor beleszólnak, hirtelen útjára indul az őrület: az emberek valamilyen késztetés hatására egymás ellen és önmaguk ellen fordulnak, az utca pedig másodpercek alatt csatatérré válik. Claynek azonban – szerencséjére – nincs mobiltelefonja, így egy idő után rájön, a furcsa őrületet csakis valamiféle telefon keresztül közvetített impulzus okozhatja. Összeszed néhány olyan embert, akik nem rendelkeznek telefonnal, majd megpróbálnak olyan helyet keresni, ahol nincs mobil-lefedettség. Eközben pedig folyamatosan azért aggódik, hogy mi lehet feleségével és kisfiával, akik mindannyian használnak telefont. Az út azonban nem könnyű. Úgy tűnik, a telefon által megőrjített embereket egyfajta központi öntudat irányítja. A kevés megmaradt ember pedig azért küzd, hogy megmentsen valamit a világból.
Scott Landon, a sikeres író már két éve halott – így kezdődik Lisey története (Lisey's Story), aki történetesen a meghalt író felesége. Lisey-t mélyen lesújtja és megviseli férje halála, így állandóan húzza-halasztja az időt, hogy rendezze az irodalmi hagyatékot. A kutatók és az egyetemi könyvtár azonban sürgetik – akik a még kiadatlan művek után érdeklődnek –, és egy idő után belátja: be kell adnia a derekát. Nem is habozik hát, elkezd dolgozni, lépésről-lépésre merülve bele a múltba: befejezetlen és épp csak elkezdett művek, fényképek, újságcikkek elevenítik fel Lisey-ban az emlékeket. Scott-tal nem volt egyszerű az élet, akit gyermekkorában szörnyű traumák érték, ezek az érzések pedig műveiben is megjelentek. Lisey jól tudta: amikor férje ír, egy olyan világba merül alá, amely nagyon távol van a valóságtól. Ez a hely pedig, amellett hogy meggyógyította, egy bizonyos mértékben meg is betegítette Scottot, és Lisey-nak szembe kell néznie azokkal a démonokkal, amikkel a férje is viaskodott. És megkezdődik az utazás a sötét világba…
Edgar Freemantle, a gazdag építési vállalkozó, aki kiegyensúlyozott, boldog családapa és – nem mellékesen – gazdag ember. Azonban az élet közbeszól: szörnyű munkahelyi balesetet szenved, sőt, majdnem meghal. A felépülés hosszú időt vesz igénybe, a súlyos testi fogyatékossága miatt lelki problémáival is nehezen birkózik meg, házassága pedig tönkremegy. Orvosa levegőváltozást javasol, ő pedig a floridai Duma Key-re költözik, amely távol fekszik a turisták által látogatott helyektől, innen pedig gyönyörű a kilátás a Mexikói-öbölre. Edgar feleleveníti régi vágyait: újra rajzolni és festeni kezd. Művei egyre sikeresebbek lesznek, majd újdonsült barátai unszolására ki is állítja a műveket. Azonban az események nem várt fordulatot vesznek: a műveknek természetfeletti erejük van, a tragikus történések pedig útjukra indulnak…
A filmesek már a kezdetektől megpróbálták filmvászonra vinni King alkotásait, a kritikusok szerint több-kevesebb sikerrel. Szinte majdnem minden művéből született valamilyen filmes adaptáció, de kevés mű kapott igazi elismerést.
King néha fel feltűnik filmjeiben egy-két mellékszerep erejéig. Néha pizzafutár (Rose Red – A rózsa vére), vagy pap (A kedvencek temetője - Pet Cemetary), de temetőgondnokként (The Sleepwalkers – Alvajárók) és buszsofőrként (Golden Years – Az aranykor) is feltűnik. Természetesen mindez inkább a rajongók kedvéért, mintsem filmes karrier kiépítése miatt történik.
Főleg azok, akik olvasták könyveit, érezhetik azt, hogy az érzéseket és gondolatokat, melyeket írásai rejtenek, szinte lehetetlen vállalkozás a legmagasabb szinten mozgóképre átültetni. Ennek ellenére vannak olyan művek, melyek határozottan sikeresek lettek. A remény rabjai, mely a parádés szereposztás (Morgan Freeman és Tim Robbins) mellett sikeresen megmutatja számunkra az ártatlanul szenvedő ember igazság- és reménykeresését; a Tortúra, a kiszolgáltatottságot és a szenvedést ábrázolja mesterien (Kathy Bates az alakításáért a legjobb színésznőnek járó Oscar-díjat vehette át); vagy a Halálsoron, melyben a rendezőnek (Frank Darabont) sikerült bepillantást engednie egy olyan világba, amit remélhetően mi sohasem ismerünk majd meg.
Mindenesetre a hatalmas életmű majdnem minden darabja elérhető a magyar olvasók és tévénézők számára, ha pedig úgy érezzük, hogy néha borzongásra vágyunk, ne habozzunk levenni egy King könyvet a polcról. Meglátjuk, nem csak szórakoztat, hanem elgondolkodtat, és valódi értéket képvisel.
Jó olvasást mindenkinek!