Fiction Kult

Meglehetősen ritkák az olyan fantasy világok, amelyekben nem találkozhatunk a hegyes fülükről és karcsú termetükről már messziről megismerhető elfekkel. Lassan ők is olyan tartozékaivá válnak a klasszikus fantasy történeteknek, mint a sárkányok, és talán azt sem túl nagy merészség kijelenteni, hogy legalább annyira népszerűek is. Leginkább glória és dicsfény veszi őket körül, a bölcsesség és a jóság megtestesítői, akiktől persze nem áll távol a gőgösség sem, ha egyszerűbb népek tetteit kell méltatni. Szerencsére azonban az évtizedek során számos variáció született az elfek tekintetében, egyre többször bukkantak fel gonosz szerepekben, és hamarosan megismerhettük a sötét elfeket, kedves és barátságos testvéreik megrontott elkorcsosulásait. Közülük máig Drizzt Do’Urden a leghíresebb, igaz, ő hátat fordított népe örökségének, de természetesen kellenek ilyen sanyarú sorsú hősök is. A sötét elfek – természetesen más és más formában – a legtöbb fantasy szerepjátékban felbukkannak, következésképp egyre gyakoribb szereplői regényeknek, novelláknak is; hol csak mellékszereplőkként, hol egész birodalmak véres kezű uraiként jelennek meg.
Ennek szellemében jelent meg nemrég a hazai piacon a Sötételf – Vérkövek címet viselő antológia, amely válogatott novellák révén igyekszik bemutatni az Ammerúnia névre keresztelt világ egyik szegletében megtelepedett nép változatos és küzdelmes történetét. Ezt a vadregényes fantasy világot Eric Muldoom, vagyis Dr. Berke Szilárd, novellái és rövid történetei keltették életre, amelyek középpontjában az elfek álltak – békeszeretőek és velejükig romlottak egyaránt (igaz, ez utóbbiból lényegesen több népesíti be ezt a világot) – és állnak most is, bár hatalmuk kezd visszaszorulni, halványulni. E novellák némelyike még 1995 környékén született, és az azóta eltelt tizenöt év alatt sokat változott, alakult, bővült ez a világ, s bizonyára így folytatódik továbbra is, hiszen Muldoom mellé számos fiatal író csatlakozott az elmúlt években, hogy közösen vigyék és formálják tovább Ammerúnia világát.
A Sötételf – Vérkövek a Baar-Shagyr nevet viselő tartomány történetének egy szakaszát eleveníti fel. E veszett hírű lápvidék mesés vagyont rejt, azonban a drágakövek kitermelése közepette véletlenül megnyílik egy átjáró, amelyen keresztül démoni teremtmények özönlenek a területre, megfertőzve a nemesvérű elfek jelentős részét. A kórság nyomán a fertőzöttek elkorcsosulnak; bőrük megfeketedik, hajuk megőszül, izmaik lassú sorvadásnak indulnak. A területet elszigetelik, és elhíresztelik, hogy ott mindenki elpusztult. Azonban a mágia fátyla mögött, több generáció ideje alatt egy új nép fejlődött ki, amelynek tagjai vadak, harciasak és rendkívül ellenállók, a túlélés és a gyilkolás mesterei. Ők a sötételfek. A történetekben a lápvidék nemesi házainak könyörtelen és véres csatározásaiba merülhetünk bele, megtapasztalhatjuk, milyen kegyetlen és szenvtelen döntések révén áldozzák fel e romlott elfek családtagjaikat, barátaikat annak érdekében, hogy a hőn áhított hatalmat magukhoz ragadják, akárcsak néhány szemvillanás erejéig. Kóbor elfek, boszorkányok, renegátok, összeesküvések, titkok, hősök, tragédia és árulás vár ránk e kötetben.
Az antológia keretes felépítésű, a nyitó és záró novella között afféle visszaemlékezésekként következnek sorra a lápvidék sötételfeinek történelmét felelevenítő szerzemények. Ezzel kapcsolatosan máris feldereng a kísérteties hasonlóság Robert Silverberg Majipoor trilógiájának középső kötetével, amelyben pontosan ugyanilyen felépítésben tárultak fel a múlt eseményei. Ott is, és ebben a kötetben is a múltba révedve keresi a válaszokat a kiemelt szereplő, és bármennyire is szeretnénk kizárni a hasonlóság tényét, sajnos el kell könyvelnünk, hogy nincs új a nap alatt (hiszen miért ne alkalmaznánk azt, ami bevált és jól működő megoldás), és kényszerűen megbékélünk e látványos szerkezeti másolással. Azok számára, akik egyáltalán nem ismerik Ammerúnia világát, e kötet remek kiindulás lehetne, hiszen nem csupán egyetlen történetet mesél el, hanem betekintést enged a múlt eseményeibe is, igaz, csupán a sötételfek vonatkozásában, de kezdetnek ez is megteszi. Ennek megfelelően a kezdő novella jó, felkelti az érdeklődést, és az olvasó kíváncsivá válik. A magam részéről nem kedvelem az efféle világokat, de mégis érdeklődéssel vágtam bele az első hosszabb történetbe. Sajnos kissé bosszantó negatívum, hogy a világ előzetes ismerete nélkül eltart egy ideig, mire az olvasó nagyjából összerakja az apró darabokat, és feltűnik előtte a teljes kép, talán még elfért volna egy novella, amelyben kicsit részletesebben felidézik a lápvidék új népének első évszázadait, de összességében ez a hiány annyira nem zavaró. Sokkal inkább a novellák történeteinek igen sok ponton való hasonlósága. Szinte mindegyikben a hatalomért küzd a főszereplő, csupán a körítés és a helyszín más. Aztán egymás után jönnek elő az apró, de bosszantó vonások – mindenki mesterien forgatja a kardot, mindenki tökéletesen járatos a nemesek közötti politikában, és természetesen mindenki le akarja gyilkolni a másikat a hatalomért. Egyszer-kétszer ez a téma elmegy, de egy egész köteten keresztül óhatatlanul is unalmassá válik. A kötet sajnos nagyon leül a közepére, és bizony van egy-két vízválasztó novella, amelynél az olvasó elgondolkodik azon, hogy leteszi a könyvet. Szerencsére nem kell csalódottan becsuknunk a kötetet, mert a Haláltánc című történet ismét meghozza az izgalmat.
Az még nem is volna túl nagy baj, hogy a novellák inkább a történet elmesélésére összpontosítanak, mint egy-egy szereplő jellemének és cselekedetei súlyának kibontására. De ha a történetek úgy épülnek fel, hogy némelyik szereplő több alkalommal is feltűnik, legalább azokat érdemes lett volna egy kicsit mélyebben kidolgozni; nem tudunk meg róluk szinte semmi fontosat, és egyáltalán nem válnak élő karakterekké, amelyek helyzetébe, sorsába beleképzelheti magát az olvasó. Ott van például Aanhur alakja, aki többször is felbukkan. A nyitó novellából kiderül, hogy ő egy nagy harcos, aki ugyan renegáttá lett, de mégis sokan ismerték, azonban ahogy újra és újra megjelenik az egyes novellákban, egyre kevésbé lesz hiteles, és végül egyszerű klisévé zsugorodik. Ahogy a legtöbb karakter is egyszerű fantasy klisé. Valahogy ugyanez érződik a novellák szövegén is. Sok a klisészerű megfogalmazás, az ismétlődő leírások, a jelzős szerkezetek túlburjánzanak, a fények folynak és olvadoznak, a harci jelenetekben pengék csókolóznak, a hátunkon meg futkározik a hideg, amikor ezeket olvassuk. A kevesebb néha több, és ezt sokszor elfelejtik, ha fantasy-ről van szó. Olykor néhány egyszerűbb megfogalmazás, egy szerényebb leírás többet tett volna hozzá a hangulathoz.
Az jól látható, hogy a kötet szerkesztőiben ott a törekvés, hogy a fantasy irányzat tapasztaltabb képviselői mellé felzárkóztassanak egy új nemzedéket, amelynek tagjai friss és változatos ötletekkel sokat tehetnek hozzá a jelenlegi állapotokhoz, s talán némi megújulást is hozhatnak. Ugyanakkor az is látható, hogy ez egy hosszabb folyamat, nem megy végbe az egyik percről a másikra, és nem sikerülhet mindig minden tökéletesre. Sok a tehetséges fiatal, de nekik még tapasztalatra van szükségük, hogy igazán jók legyenek. A Sötételf – Vérkövek egy lépés ezen az úton, egy jó iparos munka, de semmi több. Nem kiemelkedő, de egyszer érdemes elolvasni. Mivel a kötetnek lesz folytatása, okkal remélhetjük, hogy az alkotók tanulnak ennek a hibáiból, és egy jobb, színesebb és tartalmasabb kötettel rukkolnak majd elő.