Fiction Kult

Az ismert és elismert brit tudományos-fantasztikus író 1917-ben született Angliában, a Somerset megyei Minehead kisvárosban. Kisgyerekként nagyon szerette a csillagokat kémlelni, és már egészen fiatalon érdeklődve olvasta a jobb-rosszabb sci-fi magazinokat. A középiskolát követően nem tudta megfizetni az egyetemi tanulmányait, ezért kénytelen volt munkát keresni. A II. világháború alatt a légierőnél szolgált, mint radarszakértő, és ennek következményeképp bele is vonták egy radarrendszer kifejlesztésébe is, amely végül jelentősen hozzájárult a brit légierő győzelméhez a háború során. A háborús tapasztalatairól később egy önéletrajz-szerű könyvet is írt Glide Path (Csúszó ösvény, 1963) címmel, s ez volt az egyetlen nem sci-fi témájú regénye.
A háború után a londoni King’s College-ben szerzett diplomát matematikából, majd fizikából is. 1947-től három éven keresztül a Brit Csillagközi Társaság (British Interplanetary Society) elnöke lett, majd még egy alkalommal 1953-ban. A Társaság elnökeként alaposabban is megismerkedett az űrkutatás témakörével, amelynek nyomán több tudományos könyvet is írt az űrutazásról és a rakéták alkalmazásáról, ezek közül a két legismertebb a The Exploration of Space (Az űr felfedezése, 1951) és a The Promise of Space (Az űr ígérete, 1968).
1953-ban megismerkedett egy fiatal, 22 éves, elvált, gyermekét egyedül nevelő nővel, Marilyn Mayfielddel, akit rövid ismeretség után feleségül is vett. Hat hónappal később aztán útjaik elváltak, noha magát a válást csupán 1964-ben mondta ki a bíróság. Egy későbbi interjú során Clarke úgy nyilatkozott erről, hogy „ez a házasság már a legelején sem működött”. Soha többé nem kötött házasságot, és emiatt az újságírók rendszeresen azt feszegették, hogy vajon homoszexuális-e, vagy sem. Clarke azt állította magáról, hogy nem az, bár Michael Moorcock egy ízben eképp írt erről: „Mindenki tudta, hogy homokos. Az 50-es években, együtt jártam inni a barátjával.”
Bár 1937 és 1945 között megannyi hosszabb-rövidebb története is napvilágot látott különféle science fiction magazinok hasábjain, az első hivatásosnak nevezhető írásai az Astounding Science Fiction című újságban jelentek meg 1946-ban; a Loophole (Menekülési út) áprilisban, míg a Rescue Party (Mentőosztag) májusban. Az írás mellett a Science Abstracts Magazine szerkesztő asszisztensi munkakörét is ellátta egészen 1951-ig, amikor végleg az írás mellett kötelezte el magát.
1948-ban a BBC írói pályázatot hírdetett, amelyen Clarke a The Sentinel (Az őrszem) című művével indult. Bár a pályaművet elutasították, ez az írás mégis gyökeresen megváltoztatta Clarke írói pályafutását. Nemcsak a későbbi Űrodüsszeia sorozat alapjául szolgált, hanem új, sokkal misztikusabb elemekkel gazdagította Clarke írásait. Ezt követően sok művében szerepelt a technológiailag fejlett, ám mégis előítéletektől sújtott emberiség, amelynek rendre szembe kell néznie valamilyen sokkal fejlettebb idegen intelligenciával. A The City and the Stars (A város és a csillagok, 1956), a Childhood’s End (A gyermekkor vége, 1953) és az Űrodüsszeia sorozat esetében ez a találkozás az idegen intelligenciával mindig egyfajta áttörésként jelenik meg, amely továbbsegíti az emberiséget az evolúció következő szintjére. A Neil McAleer által írt életrajzi könyv szerint a legtöbb olvasó és kritikus a Childhood’s End című alkotást tartja Clarke legjobb regényének.
1956-től Clarke Sri Lankán élt, előbb a déli parton fekvő Unawatunában, majd később, egészen 2008-as haláláig, Colombóban. Egyaránt volt brit és sri lankai állampolgár is. Nagyon szerette a búvárkodást, és tagja volt a Vízalatti Felfedezők klubjának (Underwater Explorers Club). 1970-ben egy három könyvre szóló szerződést kapott az egyik kiadótól, ami akkoriban igen nagy elismerés volt egy sci-fi író számára. A három könyv közül elsőként a Rendezvous with Rama (Randevú a Rámával, 1973) jelent meg, és számos díj (többek között Hugo és Nebula) elnyerése mellett alapjául szolgált jó néhány folytatásnak, amelyek tovább öregbítették Clarke elismertségét és hírnevét sci-fi téren. Még két művével tudott komolyabb díjakat elnyerni, 1979-ben a The Fountains of Paradise (A Paradicsom kútjai) és 1972-ben az A Meeting with Medusa (Találkozás Medúzával) révén. Az 1980-as években több televízióműsora is futott, mint például az Arthur C. Clarke rejtélyes világa vagy az Arthur C. Clarke rejtélyes világegyeteme.
1988-ban gyermekbénulást mutattak ki nála, és nem sokkal később már tolószékbe kényszerült. 1998-ban jelentették be, hogy lovaggá ütik, azonban a ceremóniára csak 2000 májusában került sor, mert időközben a The Sunday Mirror bulvárlap pedofíliával vádolta meg Clarke-ot. A sri lankai rendőrség nyomozott az ügyben, de alaptalannak találták a vádat. A Mirror végül közzétett egy bocsánatkérést, így minden akadály elhárult lovaggá válása elől.
2008 márciusában halt meg, légzési problémák következtében, nem sokkal azután, hogy végzett utolsó műve, a The Last Theorem (Végső bizonyítás, 2008) kéziratának ellenőrzésével. 2008. március 22-én, Colombóban temették el sri lankai hagyományokat követő szertartás során.

Clarke műveire jellemző a tudomány optimista nézőpontja, amely ösztönzi az emberiséget a Naprendszer mélyebb felfedezésére. A jövőképei rendre utópisztikus környezetben jelennek meg, ahol a technológia, az ökológia és a társadalom is igen fejlett szintet ér el. Az 1948-as The Sentinel történetében jelent meg először a vallásos téma, amelyet később a The City and the Stars című regényében (illetve annak egy korábbi változatában, az Against the Fall of Night című regényében) mélyebben és alaposabban is kibontott. Érdeklődést mutatott a paranormális jelenségek iránt is, és osztotta azt a véleményt, mely szerint az emberiség talán egy ősi idegen civilizáció itt rekedt tulajdona, sőt, ebben a témakörben később három könyve is megjelent.
Szintén a The Sentinel boncolgatta azt a gondolatkört, mely szerint egy intelligens faj további evolúció révén istenhez közeli állapotot érhet el. Ezt az 1953-as Childhood’s End során bővebben is kifejtette, és az Imperial Earth (Birodalmi Föld, 1975) című regényében is érintette. Az evolúció révén elért felsőbbrendűség gondolatának megjelenése és boncolgatása a műveiben egyébként Olaf Stapledon hatása, aki számos könyvet írt ehhez kapcsolódóan. Clarke szerint Stapledon 1930-ban megjelent Last and First Men (Első és utolsó emberek) című könyve volt rá a legnagyobb hatással.
Clarke első filmes kalandja a, Stanley Kubrick-kel közösen készített, 2001: A Space Odyssey (2001: Űrodüsszeia) volt. 1964-ben találkoztak New Yorkban, hogy megvitassák egy közös film lehetőségét. Ahogy az ötlet egyre jobban körvonalazódott, elhatározták, hogy a film története Clarke 1948-as The Sentinel című regényén alapszik majd. Eredetileg Clarke írta volna a forgatókönyvet, azonban az egyik találkozójuk alkalmával Kubrick azt javasolta, egyelőre ne fogjanak bele az írásba, hanem hagyják egy kicsit szabadon szárnyalni a fantáziájukat, és az így születő ötleteket próbálják egy regénnyé összegyúrni, amely amelyet aztán majd a fimhez is felhasználhatnak. Ez a regény lett a 2001. Űrodüsszeia, amely 1968-ban, néhány hónappal a filmet követően jelent meg nyomtatásban.
A film előkészítésének meglehetősen zaklatott menete miatt Kubrick és Clarke nehezen tudott együtt dolgozni a könyvön. Clarke 1964 végére elkészült a regény vázlatával, és úgy tervezte, hogy 1965-re végleges formába önti, így az megjelenhetett volna a film 1966-os bemutatója előtt. Nem így történt, azonban a film is meglehetősen sokat csúszott, és végül 1968-ban került a mozikba, még azelőtt, hogy a könyv a boltokba kerülhetett volna. Ennek nyomán, illetve egyéb okok miatt, a történet itt-ott nem teljesen ugyanaz a könyvben, mint a filmben. James Randi, az író egyik ismerőse, így emlékezett vissza a film első vetítésére: „Clarke az első szünet után sírva távozott a moziból, mert annyira elkeserítette a rosszul sikerült film.” Noha különböznek egymástól, mind a filmnek, mind a regénynek jó fogadtatása volt.
1972-ben Clarke megjelentette a The Lost Worlds of 2001 (2001 elveszett világai) című könyvet, amelyben a film gyártásában játszott szerepéről számol be, illetve a kulcsfontosságú jelenetekre vázol fel alternatív megoldásokat, befejezéseket. 1999-ben megjelent az eredeti regény „speciális kiadása” amely tartalmazta Clarke bevezetőjét a filmmel, a regénnyel, és a hozzájuk vezető út nehézségeivel kapcsolatos gondolatairól.
Az első rész sikerét követően Clarke elkészítette a folytatást, és a 2010: Odyssey Two (2010. Második űrodüsszeia) 1982-ben meg is jelent. Két évvel később ebből a regényből is készült filmváltozat 2010 címmel, Peter Hyams rendezésében. A 80-as évek politikai helyzetére való tekintettel a film és a könyv is hidegháborús helyzetet vázol fel, egy esetleges nukleáris háború lappangó veszélyével színesítve. Bár a film közel sem volt olyan forradalmi vagy művészi, mint a 2001, a fogadtatása ezzel együtt sikeres volt.
Az első két részt további folytatások követték, ám ezekből már nem készült filmváltozat. A 2061: Odyssey Three (2061. Harmadik űrodüsszeia, 1988) történetében a Halley üstökös újra a Föld közelébe kerül, és Sir Arthur ezt az eseményt használja ürügyül arra, hogy magával vigye a megöregedett Dr. Heywoodot egy utazásra a Naprendszerben. Végül az Európára zuhannak le, ahol megismerik Dave Bowman és HAL 9000-es sorsát.
A 3001: The Final Odyssey (3001. Végső űrodüsszeia, 1997) az első részből ismert, halottnak hitt asztronauta, Frank Poole történetét görgeti tovább.

Végezetül pedig néhány érdekesség, amit talán csak kevesen tudnak Clarke-kal kapcsolatban. A 2010 filmváltozatának elején Dr. Heywood Floyd éppen beszélget valakivel a Fehér Ház előtt, s tőlük balra látható egy galambokat etető ember, akit Clarke személyesített meg. Később, a kórházjelenetben, amikor Mrs. Bowman meghal, a Time újság címlapján Clarke fényképe látható, mint amerikai elnök, és Kubrické, mint orosz elnök.
A The Songs of Distant Earth (A távoli Föld dalai, 1986) című regénye ihlette Mike Oldfield egyik, hasonló nevet viselő albumát. A híres zenész több esetben is felhasználta Clarke valamelyik regényéből származó neveket vagy fordulatokat egy-egy szerzeményének címeként
Szerencsésen túlélte a 2004-es cunamit, de a búváriskolájának épületét a szökőár összezúzta, amelyet azóta már sikeresen újjáépítettek

A szerző művei a Könyvtárban