Fiction Kult

A skandináv gyökerekkel rendelkező író 1926 novemberének végén látta meg a napvilágot a Pennsylvania államban található Bristol városában. Nem sokkal azután, hogy megszületett, a család megélhetési okokból átköltözött Texasba. Közel tíz évet töltöttek el itt, majd mikor a mérnök végzettségű apja elhunyt, az anyjával visszautaztak Dániába. A II. Világháború kitörését követően azonban újból az Egyesült Államokban, egy minnesotai farmon telepedtek le. Anderson a sok utazgatást és költözést követően 1948-ban tudta befejezni az egyetemet, és fizikusi diplomát szerzett. Noha tanulmányait közel kitűnő eredménnyel végezte, sosem tervezte, hogy valaha is tudományos pályán helyezkedjen el. Már az egyetem alatt elkezdett novellákat írni (az első 1947-ben jelent meg az egyetemi lapban), majd a diploma megszerzését követően szabadúszó íróként próbált érvényesülni. 1953-ban megnősült, és a család átköltözött a kaliforniai Orinda városába.
Viszonylag szerencsés helyzetben vágott bele az írásba, hiszen az 1950-es évek elején kezdett új erőre kapni a sci-fi, és ebben az időben igen sok lelkes író próbálta előre lendíteni a fantasztikus irodalom szekerét, akik ezáltal segítették, és ösztönözték is egymást. Anderson műveire leginkább a kaland jellemző, amelyek során a hősök vagy sikerrel járnak, vagy dicsőséggel halnak meg. Az általa megjelenített szereplők megfontoltak, önelemzők, és ahogy a cselekmény halad előre, jellemük rendszerint változik, fejlődik. Történetei cselekményét általában a sci-fi műfajának megfelelően befolyásolják társadalmi, vagy politikai jellegű felvetések. Végzett fizikusként alapvetően próbált hű maradni a tudományhoz a regényeiben, de természetesen ő sem kerülhette el az olyan „kötelező” sci-fi elemeket, mint a fénysebességnél gyorsabb utazás, és ehhez hasonlók.
Nagyon sok művében rendszeresen kifejtette a véleményét a társadalomról és a politikáról. Meggyőződése volt, hogy direkt és elválaszthatatlan kapcsolat van az ember szabadsága és a világűr felé való terjeszkedés között, így rendszeresen kikelt azon állítások ellen, amelyek szerint az űr felfedezése, netán meghódítása, csupán pénzkidobás és felesleges luxus. Szerinte az űrutazás és a szabadság között lévő kapcsolat nem más, mint a XIX. század Amerikájának terjeszkedési mozgalmának modern újragondolása – ezt a gondolatkört vázolta az 1970-es Tales of the Flying Mountains című novellagyűjtemény, amelyben egy sivár aszteroidát népesítenek be az űr felfedezői, illetve az 1965-ben megjelent Star Fox, amelyben telepesek egy Földhöz hasonló bolygót hódítanak meg. Ez utóbbi regényt jelölték Nebula-díjra is, megnyerni azonban csak a Prometheus-díjat tudta. Anderson számos nem fikciós tartalmú esszét is írt ebben a témában, többször is kiemelve, hogy az űr felfedezése nem fényűző luxus, hanem elkerülhetetlen szükség, mert az emberiség a saját végzetét fogja okozni, ha megreked ezen az egy bolygón. Ezt a lehetséges jövőt mutatta be Welcome című novellájában, amelyben az emberiség nemet mondott az űr meghódítására, és a túlnépesedett Földön egy elit csoport tartja rabszolgasorban az egész népességet, olykor kannibalizmust is gyakorolva rajtuk.
Anderson rettegett annak lehetőségétől, hogy a szovjetek világuralomra törnek a jövőben, ugyanakkor azt sem szerette volna, ha mindezt az amerikaiak teszik meg. Ennek megfelelően azok a történetei, amelyekben a Harmadik Világháború az amerikaiak teljes győzelmével végződik – Three Worlds to Conquer (1964) vagy Shield (1963) – semmivel sem barátságosabb hangvételűek. Akárcsak Heinlein, Anderson is úgy vélte, hogy egy amerikai katonai uralom a világ felett magával vonná az amerikai demokrácia összeomlását, és a diktatórikus vezetés elterjedését. A Hidegháború elején Anderson reménykedett abban, hogy az ENSZ afféle tényleges világirányító intézménnyé fejlődhet. Ez a hipotézise domborodik ki az Un-man című kisregényben is, amely először 1953-ban, az Astounding Science Fiction magazin hasábjain jelent meg, majd később több válogatáskötetben is helyet kapott. Ebben a jövőben játszódó thrillerben a jófiúk szerepét az ENSZ ügynökei töltik be, akik azon dolgoznak, hogy az ENSZ válhasson a világot irányító szervezetté, miközben nacionalista csoportok igyekeznek megőrizni a nemzeti függetlenséget minden lehetséges módon. Az eredeti cím kettős jelentésű, hiszen a történet főhőse egyrészt az ENSZ (angolul: United Nations, vagyis UN) ügynöke, másrészt rendelkezik egy-két emberfeletti képességgel, ami mások szemében nem-emberivé teszi őt. Anderon később átértékelte a világuralomra vonatkozó nézeteit, bár az 1970-ben megjelent Tau Zero háttértörténetében is fellelhető a világuralmi koncepció.
Számos művében – akár sci-fi, akár fantasy környezetben játszódik – jelentkezik az a szituáció, hogy Anderson nem teszi tisztán érthetővé mindkét oldal, jó és rossz, érdekeit, nézőpontjait. Még az olyan esetekben is, ahol kétség sem merülhet fel azzal kapcsolatban, hogy az író melyik szereplő oldalán áll, a gonosz főhősök nincsenek megbélyegezve, sőt, bizonyos szemszögből nézve még tisztességesek is a maguk módján. Az olvasó megismerheti a gondolataikat, érzéseiket, és átérezheti a szükségszerű vereségükben rejtőző halvány magasztosságot. A The Winter of the World (1975) vagy a The People of the Wind (1973) két nagyszerű példa erre. Egy másik, kétség kívül az észak-európai legendákban gyökerező, gondolatkör is rendszeresen visszatér Anderson műveiben – megtenni azt, ami a legjobb, leghelyesebb, vagy legbölcsebb dolog, gyakran azzal jár, hogy olyan cselekedeteket is végre kell hajtani, amelyek viszont látszólag becstelen, törvénybe ütköző, netán láthatóan gonosz dolgok. Az 1958-as The Man Who Counts című regényében a főhős kész arra, hogy zsarnokian és számítóan viselkedjen, mert csak így érheti el, hogy ő és a társai megmeneküljenek. Az A Knight of Ghosts and Shadows (1975) című művében a főszereplő szintén elítélendő cselekedeteket hajt végre (lobotómiát végez a saját fián, szőnyegbombázást rendel el egy bolygó ellen), csak azért, hogy mentse a földi birodalmat. Ezek a tettek más és más hatással vannak a szereplők jellemére, ugyanakkor mindig érezhető, hogy a hangsúly nem a tetten magán van, hanem sokkal inkább az ezáltal elérhető célon. Mindazonáltal e gondolatkör általános tanulsága nagyjából arra akar utalni, hogy a vétkesség és a bűntudat a tetteink után járó büntetés.
Anderson számos műve a mágiával átitatott múltban, illetve múltbéli helyszínekre emlékeztető alternatív, vagy jövőbeli világokban játszódik. Különösen kedvelte az ősi Skandináviát, amely több fantasy kötetében is megjelenik. Egyik legjobb példa erre a Hrolf Kraki’s Saga (1973) című könyve, amely a legendás hírű, VI. századi dán király, Hrolf Kraki történetét meséli el újra, megannyi legendából merítve. A fantasy rajongók örömmel fogadták a regényt, a kritikusok viszont fanyalogtak – noha a művet még a megjelenése évében jelölték a British Fantasy díjra –, hogy a szereplők érzelmei és motivációi egyáltalán nem illenek az eredeti történelmi saga hagyományaihoz. Anderson gyakorta úgy ábrázolta ezeket a múltbéli, vagy alternatív világokat, mintha azok jobbak volnának a jelen egyhangú és túlcivilizált világánál – ezt a feltételezést jeleníti meg például a No Truce with Kings című novellájának kvázi-középkori társadalmával. Rendszeresen visszatérő elem, hogy egy-egy történetben a cselekmény időbeli helyszíne váltakozik. Az 1965-ben megjelent The Corridors of Time esetében például hol a kőkori Európa, hol az elnyomással teli jövő a helyszín. Ebben a jövőben szinte mindenki vagy mezőgazdasági jobbágy, vagy ipari rabszolga, ám a társadalom vezetői meg vannak győződve arról, hogy ezáltal teremtenek jobb világot. Ezzel állítja ellentétbe a neolitikus társadalmat, de nem rejti el annak hibáit sem, s végül a főhősök mindkét világ megismerése után eldönthetik, hol akarnak letelepedni.
Rendszeresen visszatérő téma Anderson műveiben, hogy a technológiailag fejlettebb társadalmak képviselői lenézik a „primitívebb” népeket, ám végül nagy árat fizetnek ezért az arroganciáért. A The High Crusade (A nagy keresztes hadjárat, 1960) című regényben például idegen űrhajó landol a középkori Angliában, azonban a könnyű hódításra számító űrlények hamar kénytelenek szembesülni azzal, hogy a kardok és nyilak ellen nincs túl erős védelmük. A The Only Game in Town (1960) történetének középpontjában egy mongol harcos áll, aki találkozik két időutazóval, akik varázslóknak adják ki magukat. A harcos nem is sejtve a két idegen valós kilétét, gyanakodni kezd, és foglyul ejti az időutazókat, éppen azzal a „mágikus” szerkezettel, amelyet ők adtak neki, hogy lenyűgözzék. A szintén időutazós témát feldolgozó 1990-es The Shield of Time-ban egy XX. századi, fejlett technológiával és felbecsülhetetlen értékű információkkal felvértezett „időrendőr” a középkorba kerülve összeakad egy lovaggal, és alábecsülvén őt, kis híján az életével fizet pökhendiségéért. A The Man Who Came Early (1956) című novellában egy Izlandon állomásozó amerikai katona váratlanul visszakerül a X. századba, ahol aztán megpróbálja keresztülvinni az ötleteit, ám mivel nincs gyakorlati ismerete arról, miként kell megvalósítani a korszakalkotó gondolatokat, ráadásul teljességgel ismeretlenek számára az akkori szokások és technológiák, a bukása szükségszerű és elkerülhetetlen.
Egyes témák mellett párhuzamosan, Anderson gyakorta élt a tragikus konfliktusok eszközével is, fokozandó a feszültséget, vagy ezáltal érzékeltetve egy-egy szituáció súlyosságát. A The Sorrow of Odin the Goth (1983) című történetben egy időutazó antropológus azt a feladatot kapja, hogy tanulmányozza, egy ősi gót törzs életét és kultúráját. Rendszeresen látogatja a törzset, és lassan kezdi úgy érezni, hogy védelmeznie kell őket (elsősorban azért, mert egy rövid és szívszorító románc után neki is lesznek leszármazottai a törzsön belül). A gótok hamarosan úgy tekintenek rá, mintha ő volna az istenük, Odin. Azonban az antropológus ráébred, hogy kegyetlen módon el kell árulna törzset, hiszen egy ősi balladában megírták, hogy Odin is ezt tette – ha nem teszi meg ezt, azzal megváltoztatja a jövőt, lerombolva a jelenkor XX. századát. Hasonlóan nehéz döntési helyzet áll elő a The Pirate című novellában is, amely először az Analog magazin 1968. októberi számában jelent meg. Ebben a történetben a főhős kénytelen megtagadni egy szegénységtől sújtott társadalom tagjaitól azt, hogy letelepedjenek és új életet kezdjenek egy gazdag bolygón, mert ezzel elpusztítanák a bolygón valaha létezett értelmes élet utolsó maradványait is. Nagyjából ugyanezt a helyzetet boncolgatja a Sister Planet is, amelyben a túlnépesedett Föld éhező lakosságát megmentené a Vénusz terraformálása, azonban ezzel elpusztítanák az ott frissen kialakult értelmes létformákat.
Mint látható, Anderson nemcsak roppant termékeny író volt, de számtalan témát, gondolatkört és elméletet igyekezett végigjárni művei révén. Munkásságát elismerte a szakma is, hiszen számtalan különféle díja között hét alkalommal nyerte el a Hugo-díjat, és háromszor a Nebula-díjat. Az írás mellett aktív szerepet vállalt több irodalmi szervezet munkájában is. Többek között elnöke volt az amerikai sci-fi és fantasy írók szövetségének, tagja volt az 1960-ban alapított Swordsmen and Sorcerer’s Guild of America elnevezésű fantasy írókból álló csoportosulásnak, és még megannyi más kisebb klubnak, amelyek mind a fantasztikus irodalom körül szerveződtek. Noha feltett szándéka volt, hogy a XXI. században is aktív író marad, a betegsége közbeszólt, és közel egy hónapos kórházi szenvedés után, 2001 júliusának végén halt meg rákban. Mindenképpen fontos és meghatározó szereplője volt a modern fantasztikus irodalomnak, akit nemcsak szakmai elismerései és számtalan műve, de a rajongók szeretete is még sokáig meg fog őrizni a köztudatban.

A szerző művei a Könyvtárban