Fiction Kult

Mindenki szeretne belelátni a jövőbe. Ennek megfelelően a jövő gondolata már meglehetősen korán elkezdte foglalkoztatni a fantasztikus irodalomban tevékenykedő szerzőket, természetesen különféle aspektusokból. Hol a technológiai fejlődés lehetséges ívei, hol az emberiség történetének következő elképzelt állomásai, hol a társadalmi berendezkedések újragondolásának víziói, hol pedig maga a jövő, mint fogalom került egy-egy alkotás középpontjába. Talán nem rugaszkodunk túl messzire, ha azt mondjuk, hogy Jules Verne regényei voltak az első lépések ezen a szálon, hiszen mind a Nautilus, mind a Holdra irányuló utazások gondolatai messze meghaladták az író korának szellemiségét. Az 50-es éveket követően aztán egyre több mű látott napvilágot ebben a témában, nem kevés kíváncsiságot kielégítve, és természetesen legalább ugyanennyi újabb kérdést és elméletet vetettek fel. Mint például Orwell műve, amely a társadalomról fest jövőbeli képet. Azt gondolhatnánk, hogy egy idő után ez a témakör is kimerül, azonban a jövő mindenki számára ismeretlen, vagyis a lehetőségek tárháza gyakorlatilag végtelen. Ezt a témát boncolgatja a kanadai író, Robert J. Sawyer is az egyik regényében. A nálunk viszonylag ismeretlen szerző első írása még 1980-ban jelent meg egy egyetemi lapban, ugyanakkor első komolyabb szerzeményére 1992-ig kellett várni. Ettől fogva viszont rendszeresen jelentkezett újabb könyvekkel. 1995-ben elnyerte a Nebula-díjat, 2002-ben pedig a Hugo-díjat is. Munkáira jellemző, hogy főszereplői rendszerint tudósok, amiből következik, hogy a regényekben felvázolt elméletek, okfejtések tudományosan is megalapozottak. Ez a fajta hitelesség olykor sokat lendít egy-egy sci-fi könyv megítélésében.
1999-ben jelent meg a Flashforward (A jövő emlékei) című regénye, amely az embert olyannyira foglalkoztató jövőről szól. Az alapgondolaton túl – vagyis, hogy a jövőnk előre meg van-e írva – számtalan lehetséges kérdésre próbál valamilyen választ, magyarázatot keresni. Ha meg is van írva a jövő, vajon kőbe vésett dolog-e? Meg lehet változtatni, ha bizonyos részleteit megismerjük? És úgy mellékesen, elő lehet-e idézni – még ha véletlenül is – olyan jelenséget, amely megnyitja előttünk a jövő ablakait?
A regény cselekménye ugyanis ezzel a különös eseménnyel kezdődik. A Svájc és Franciaország határán húzódó CERN részecskegyorsítóban egy tudóscsoport fontos kísérlethez készülődik – bizonyítani akarják a Higgs-bozon létezését. Azonban amikor kezdetét veszi a kísérlet, váratlan és egyben megmagyarázhatatlan dolog történik – elveszítik az eszméletüket, és egy közel két perces látomás keretein belül betekintést nyernek a pontosan huszonegy évvel későbbi jövőbe. Miután mindenki magához tér, megpróbálják értelmezni az eseményt. Eleinte azt gyanítják, csupán valamilyen helyi reakció lehetett, amelyet a kísérlet idézett elő, ám ahogy körbejárnak a kutatóintézetben, kiderül, hogy szinte valamennyi dolgozó átélte az eseményt, sőt, hamarosan kiderül, hogy az ájulás világméretű volt, sok esetben szörnyűséges katasztrófákat előidézve. Lloyd Simcoe és Theó Prokópidisz, a kutatás két vezetője – bár ők maguk is csak tapogatóznak – megpróbálják kideríteni, hogy mi is történt valójában. Az igazi indok azonban mindkettejük esetében más – beleláttak a jövőbe, azonban olyat láttak, amely egyáltalán nem az, amire számítottak. Miközben magyarázatokat keresnek, Lloyd és Theó is kénytelen tragédiákkal szembenézni, ha az nem volna elég, hogy az esetért ők kénytelen vállalni a felelősséget. Azonban, ahogy egyre több információt sikerül feltárni a különös jelenségről, az emberek vérszemet kapnak, és a kísérlet megismétlését követelik. Vajon beavatkozhat az ember a saját jövőjébe?
Az alapgondolat kiváló, kellőképpen izgalmas, számtalan lehetőséget tartogat, és Sawyer jól is bánik vele. Az erős kezdés remekül megteremti a feszültséget, amelyet sikerül is fokozatosan adagolni a fordulatokat, hogy ez a lendület meg is maradjon. A történet egyik buktatója lehetne, a jövő mibenlétének filozófiája, illetve a különféle tudományos elméletek arányának felborulása, azonban Sawyer mesterien egyensúlyoz azon a kettő között – ha az elméleti és morális fejtegetések túlságosan előtérbe kerülnének, átvált tudományos megközelítésre ellensúlyozás gyanánt. A történet sajnos pont a végére ül le, amikor azt várnánk, hogy valami váratlan csattanóval végződik, azonban a könyv utolsó harmadában – amikor a beteljesült jövőbe nyerünk betekintést – szinte semmi sem történik. Befejezésnek nem elég lendületes, epilógusnak viszont túl hosszú, de szerencsére ettől maga a könyv nem válik érdektelenné.
A karakterek kidolgozottsága lehetett volna még egy kicsivel árnyaltabb, így ugyanis csöppet egysíkúak, felületesek. Leragadnak egyetlen gondolatsor mellett – amely persze mind Lloyd, mind Theó esetében is érthető, hiszen az embernek általában a saját sorsa a legfontosabb –, és nem igazán fogékonyak az egyéb eseményekre, vagyis önzőek. Jó példa erre Lloyd, akinek a menyasszonya a lányát veszítette el az ájulás miatti balesetek során, ám a férfi – noha együtt érez kedvesével – inkább a saját problémáján rágódik. Theó is a maga útját járja, és nem veszi észre, hogy miközben keresi a maga igazát, mennyire kíméletlenül gázol át másokon. Ám ezekkel a hibákkal együtt is két igen markáns, az esetet eltérő szemszögből vizsgáló karakter révén kapunk ízelítőt egy lehetséges jövővel kapcsolatban.
A könyv sikerét mi sem bizonyítja jobban, hogy TV sorozat is készült belőle, amelyet 2009 őszén mutattak be a tengerentúlon, és nem olyan régen hazánkban is játszani kezdték. Az eredeti szereplők közül csak Lloyd karaktere maradt meg, a többit kicserélték, és értelemszerűen változtattak egy kicsit a dolgok menetén – ezzel nem is volna baj, hiszen más és más kondíciók szükségesek egy regény, illetve egy televíziós sorozat sikeréhez. Azonban a tévés adaptáció nem feltétlenül váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Természetesen volt, akinek tetszett, ám sok kritikus is fanyalgott, hogy az eredeti mű lényegesen élvezhetőbb és érdekesebb volt. Mivel nem láttam, ebben nem tudok állást foglalni. Ami biztos, a könyv jó, érdemes elolvasni.
Egyszer talán mi is belepillanthatunk majd a jövőbe... de talán egy szép álom is megteszi.